Meglökte az ajtót.
Tömény és valahogy olajos levegő meleg fuvallata sepert át rajtuk. A levegőt éles hangú és kellemetlen csipogás töltötte meg. Minden orr, köröm és szakáll oktarinszín tűzszikrákat hányt.
A varázslók, fejük lehajtva a szobából kitörő véletlenszerű mágia viharával szemben, előrecsörtettek. Féligmegformálódott alakok kuncogtak és viháncoltak körülöttük, ahogy a Tömlöc Létsíkok lidércnyomásos lakói folyamatosan próbáltak egy őrizetlen bejáratot találni (azokkal a dolgokkal, amit ujjaiknak tekinthetünk, mert a karjaik végén helyezkednek el) a tűz fénykörébe, ami a józan ész és rend univerzumának számított a, khm, szemükben.
Még ebben a minden mágikus dolog számára válságos időben is, még ebben a minden varázslatos rezdülést eltompítani tervezett helyiségben is, az Oktávó mágiától sistergett.
Igazából nem is volt szükség a fáklyákra. Az Oktávó megtöltötte a szobát egy tompa, ám baljós fénnyel, ami szigorúan véve egyáltalán nem is volt fény, hanem a fény ellentéte; a fény ellentéte nem a sötétség, az csupán a hiánya, és ami a könyvből sugárzott, az az a fény, ami a sötétség túloldalán lakozik, a mágia fénye.
Eléggé kiábrándító bíbor színe volt.
Ahogy már korábban feljegyeztük, az Oktávót egy állványhoz láncolták, és a pulpitust olyan formára faragták, ami bizonytalanul madáralakúnak, némiképp hüllőszerűnek, és borzalmasan elevennek látszott. Két villogó szem szemlélte a mágusokat rejtett gyűlölettel.
— Láttam, hogy megmozdult! — mondta egyikük.
— Egész addig teljes biztonságban vagyunk, amíg nem érünk hozzá a könyvhöz — nyugtatta Ármánd. Övéből előhúzott egy pergament, és kigöngyölte.
— Hozza már valaki azt a fáklyát közelebb — kérte —, és nyomod el rögtön azt a cigarettát!
A felbőszült büszkeség kirobbanására számított. De az nem jött. Helyette a megtévedt varázsló reszkető ujjakkal kivette szájából a csikket, és a földbe taposta.
Ármánd ujjongott. Szóval, gondolta, megteszik, amit csak mondok. Lehet, hogy csak most… de a csak most az épp elég lesz.
Egy régóta halott varázsló ákombákom írását silabizálgatta.
— Rendben — mondta — lássuk csak: „Lechendefitendő EWt, Az Ky Mindenek Őrizzewje…”
A tömeg átözönlött az egyik hídon, ami Morporkot öszszekötötte Ankh-kal. Alatta a folyó, ami jobb időkben amúgy magasra áradt, pusztán csak csörgedezett, igaz, gőzölögve.
A híd jobban rázkódott a lépések alatt, mint kellett volna. Fura örvénylések szaladtak végig a folyó sáros maradványain. Egy közeli ház tetejéről lezuhant néhány cserép.
— Mi volt ez? — kérdezte Kétvirág.
Betán hátranézett, és felsikoltott.
A csillag felkelt. Ahogy a Korong saját napja eliszkolt a biztonságba a láthatár alá, a csillag óriási püffedt gömbje lassan felkúszott az égre, mígnem teljes egészében több fokkal a világ pereme fölé ért.
Behúzták Széltolót egy kapualj relatív biztonságába. A tömeg észre sem vette őket, csak rohant tovább riadtan, mint a lemmingek.
— A csillagon foltok vannak — jelentette ki Kétvirág.
— Nem — rázta fejét Széltoló. — Azok… izék. Izék, amik a csillag körül keringenek. Mint a nap a Korong körül. De ezek nagyon közel vannak, mert… mert… — elhallgatott. — Majdnem tudom!
— Mit?
— Meg kell szabaduljak ettől az Igétől!
— Merre van az Egyetem? — kérdezte Betán.
— Erre! — mutatta Széltoló.
— Népszerű hely lehet. Arra tart mindenki.
— Valahogy — jegyezte meg Széltoló — nem hinném, hogy az esti tagozatra akarnának beiratkozni.
Valójában a Láthatatlan Egyetem ostrom alatt állt, vagyis legalábbis azon részei, amiket kidugott a szokványos, mindennapi dimenziókba, ostrom alatt álltak. Kapuin kívül a tömegek, általában véve, két követelés valamelyikét hangoztatták. Azt követelték, hogy vagy a) a varázslók azonnal hagyják abba a piszmogást, és tüntessék el a csillagot, vagy, és ez volt, amit a csillagosok preferáltak, b) hagyjanak fel a mágiával, és kövessenek el szabályszerűen testületi öngyilkosságot, méghozzá késedelem nélkül, imigyen megtisztítva a Korongot a varázslat átkától és egyben elűzve a borzalmas fenyegetést az égről.
A varázslóknak a fal másik oldalán, fogalmuk se volt róla, hogyan cselekedjék meg a)-t, és eszük ágában se volt elkövetni b)-t, és sokan közülük határozottan c) mellett voksoltak, ami nagyjából abból állt, hogy lépjenek meg titkos oldalajtókon, és pucoljanak el olyan messzire, amennyire csak lehet, ha nem még gyorsabban.
Ami megbízható varázserő még maradt az Egyetemen, azt arra használták, hogy a hatalmas kapukat biztonságosan zárva tartsa. A varázslók e percekben kellett rájöjjenek, hogy noha nagyon remek és imponáló dolog varázslattal táruló-záruló kapukkal felvágni, fel kellett volna merüljön az építőkben, hogy vészhelyzet esetére esetleg üdvös lett volna valami kiegészítő eszközzel is felszerelni őket, teszem azt, például egy pár közönséges, kevésbé lenyűgöző, ám benyomásokra érzéketlen, szilárd vasretesszel.
A kapuk előtti téren a népek több nagy máglyát gyújtottak, legalább annyira a hatás kedvéért, mint bármi másért, mivelhogy a csillagokozta hőség már amúgyis perzselt.
— De még mindig lehet látni a csillagokat — mondta Kétvirág. — Úgy értem, a többi csillagot. A kicsiket. Fekete égbolton.
Széltoló ügyet sem vetett rá. A kapukat bámulta. Amiket egy csoportnyi csillagos meg egyéb polgár próbált betörni.
— Reménytelen — jelentette ki Betán. — Sose jutunk be. Hová mész?
— Sétálni — vetette oda Széltoló. Határozottan elindult egy mellékutcán.
Erre csak egy-két szabadúszó felkelő akadt, főleg a boltok szétrombolásában elmerülve. Széltoló észre sem vette őket, csak haladt a fal mentén, mígnem az párhuzamossá vált egy sötét sikátorral, amely azzal a szokásos, sajnálatos szaggal bírt, amely minden sikátor sajátja, mindenütt.
Ott aztán kezdte alaposabban megnézegetni a kőmívesmunkát. Nagyon közelről. A fal itt húsz láb magas volt, s kegyetlen fémtüskék koronázták.
— Szükségem van egy késre — közölte.
— Keresztül fogod vágni magad? — kérdezte Betán.
— Csak kerítsetek nekem egy kést — mondta Széltoló a köveket kopogtatva.
Kétvirág és Betán összenéztek, és vállat vontak. Néhány perccel később egy egész komoly késválasztékkal tértek vissza, sőt Kétvirágnak sikerült még egy kardot is szereznie.
— Kiszolgáltuk magunkat — jelentette Betán.
— De hagytunk értük pénzt — protestált Kétvirág. — Úgy értem, hagytunk volna pénzt, ha lett volna nálunk…
— Így hát ragaszkodott ahhoz, hogy írjunk egy kötelezvényt — fejezte be Betán lemondóan.
Kétvirág teljes magasságában, amiért mellesleg nem volt érdemes erőlködni, kihúzta magát.
— Nem látom okát… — kezdte feszesen.
— Persze, persze — vágott közbe Betán, miközben rosszkedvűen lecsüccsent. — Tudom, hogy nem. Széltoló, az összes boltot feltörték, és egy csomó ember szolgálta ki magát némi zeneszerszámmal az utca másik oldalán, el tudod ezt képzelni?
— Aha — felelte Széltoló, felmarva egy kést és elgondolkozva vizsgálgatva pengéjét. — Biztos kobzosok.