— Hogy csináltad? — firtatta Kétvirág.
— Csak tarts bakot, jó? — mondta Széltoló. Egy pillanattal később lábát az általa teremtett üregbe ékelve további lépcsőfokokat állított elő immár a fal félmagasságában.
— Ilyen ez már évszázadok óta — lebbent le a hangja. — A kövek egynémelyike körül nincs habarcs. Titkos bejárat, érted? Vigyázzatok ott alul.
Még egy kő csattant a macskaköveken.
— Réges-régen készítették az akkori diákok — mesélte Széltoló. — Az ilyen kijárat kapóra jön lámpaoltás után.
— Á! — mondta értőn Kétvirág. — Értem. Át a falon, és uzsgyi, nyomás a fényesen kivilágított kocsmákba inni meg énekelni meg verseket szavalni, mi?
— Majdnem teljesen igaz, kivéve az éneklést meg a költészetet — válaszolta Széltoló. — Néhány tüskének ki kéne járnia… — Valami megcsendült.
— Ezen az oldalon nem lehet olyan nagyot esni — hallatszott a hangja pár másodperc múlva. — Na, gyertek. Már ha jöttök, persze.
Így tehát Széltoló, Kétvirág és Betán bejutottak a Láthatatlan Egyetemre.
Másutt az egyetem területén…
A nyolc varázsló bedugta a nyolc kulcsot, és számos egymásra vetett, aggodalmas pillantás után, elfordították őket. A zár kinyílt, egy kis, alig hallható kattanással.
Az Oktávó magszabadult bilincseitől. Halavány oktarin fény játszott borítóján.
Ármánd érte nyúlt, megfogta, és a többiek közül egy sem protestált. A karja bizsergett.
Az ajtó felé fordult.
— S most, fivéreim, menjünk a Nagycsarnokba — javasolta. — Ha előre mehetnék…
És még mindig nem tiltakozott senki.
Elért az ajtóhoz, hóna alatt a könyvvel. Forrónak és csiklandónak érezte.
Minden lépésnél egy kiáltásra, egy ellenvetésre számított, de nem jött egy se. Teljes akaraterejét latba kellett vesse, hogy ne nevesse el magát. Simábban ment, mint képzelte.
A többiek még csak félúton jártak a klausztrofóbiát keltő sötétzárkában, amikor ő már túl volt az ajtón, és lehet, hogy észrevettek valamit abból, ahogy a vállát kifeszítette, de már túl késő volt, mert átlépett a küszöbön, megragadta a kilincset, becsapta az ajtót, elfordította a kulcsot, és elkacagta a kacajt.
Könnyed léptekkel sétált vissza a folyósón, mit sem törődve a varázslók felbőszült ordításával, akik mostanra felfedezték, mennyire lehetetlen bármit is kezdeni varázsigékkel egy olyan helyiségben, amit direkt mágia át nem eresztőre építettek.
Az Oktávó vergődött, de Ármánd szorosan tartotta. Már rohant, elméjét elzárva a hóna alatti rémületes érzetektől, ahogy a könyv alakot változtatott, szőrös, szúrós és csontvázszerű formákat öltött. A keze érzéketlenné vált. Az elmosódó ciripelés, amit már korábban is hallott, határozottan felhangosodott, s egyéb hangok is kihallatszottak mögülük — kacsintgató hangok, hívogató hangok, hangok, amiket elképzelhetetlen borzalmak adtak ki, és Ármánd úgy találta, túlontúl könnyen el tudja képzelni a hangadókat. Ahogy átnyargalt a Nagycsarnokon, fel a Főlépcsőn, az árnyékok mozgásba lendültek, csatasorba rendeződtek, és bekerítették. Arra is ráeszmélt, hogy valami követi, valami, aminek csattogó, obszcénul gyorsan szaladó lábai vannak. Jég képződött a falakon. Az ajtónyílások belerúgtak, ahogy elszáguldott mellettük. Lába alatt a lépcsőt kezdte egy nagy nyelvnek érezni…
Ám nemhiába töltött oly sok órát az Egyetem különleges agytornatermében mentális muszklikat fejlesztendő. Tudta, nem szabad hinni az érzékeknek, mert megtéveszthetőek. A lépcsők ott vannak valahol — akard őket oda, szólítsd őket a létbe, ahogy megmászod őket, és, öcskös, jó lesz, ha jól csinálod. Mert ez bizony nem csak képzelődés.
Nagy A’Tuin lelassított.
A mennyei teknőc, akkora úszólábakkal, mint egy kontinens, küzdött a csillag vonzóereje ellen, és várt.
Nem kell hosszasan várakoznia…
Széltoló besompolygott a Nagycsarnokba. Néhány fáklya világolt, és az egész úgy nézett ki, mintha valamiféle mágikus munkálathoz rendezték volna be. De a szertartásos gyertyatartókat felborították, a padlóra krétázott bonyolult nyolcszögek elkenődtek, mintha valami táncot ropott volna rajtuk, és a levegőt valamilyen, még ankh-morporki mértékkel is kellemetlen szag töltötte be. Kissé kénkőre emlékeztető, de főleg valami sokkal rosszabbra. Olyan szaga volt, mint egy dísztó fenekének.
A távolból csattanás és kiabálásorkán hallatszott.
— Úgy néz ki, a kapukat betörték — kommentálta Széltoló.
— Tűnjünk innen! — javasolta Betán.
— Erre vannak a pincék — közölte Széltoló, és átvágott egy boltív alatt.
— Ott lent?
— Igen. Inkább itt maradnál?
Kivett egy fáklyát a faligyűrűjéből, és elindult a lépcsőkön lefelé.
Néhány lépcsőfordulóval lejjebb a falat már nem burkolták fatáblák, látszott a csupasz szikla. Itt, ott, és amott nehéz ajtók voltak kitámasztva.
— Hallottam valamit — jegyezte meg Kétvirág.
Széltoló fülelt. Úgy tűnt, a lenti mélységekből jön valami zaj. Nem hangzott ijesztőnek. Úgy hangzott, mintha egy csomó ember dörömbölne egy ajtón, és kiabálná „Ajvé!”.
— Ezek nem azok a Dolgok a Tömlöc Létsíkokból, amikről meséltél, ugye? — kérdezte Betán.
— Azok nem átkozódnak így — mondta Széltoló. — Na, gyerünk!
Végigsiettek a nyirkos folyosókon az elüvöltött káromkodásokat és mélyről fakadó, ugató köhögést követve, amik valahogy megnyugtatólag hatottak, mert bármi, ami ennyire zihál, döntötték el a hallgatózók, kizárt dolog, hogy veszélyt jelentsen.
Végül egy benyílóba vájt ajtóhoz értek. Olyan erősnek látszott, ami akár magát a tengert is vissza tudná tartani. Volt rajta egy csöpp kémlelőnyílás.
— Hé! — kiáltotta Széltoló. Ez nem túl praktikus indítás, de semmi jobb nem jutott eszébe.
Hirtelen csönd támadt. Aztán egy hang az ajtó másik oldalán, nagyon lassan így szólt:
— Ki van ott kinn?
Széltoló felismerte a hangot. Ez rángatta ki az álmodozásból s taszajtotta rettegésbe oly sok napos délután az osztályteremben, évekkel korábban. Lumuél Panter volt, aki valaha személyes életcéljául tűzte ki, hogy a fiatal Széltoló fejébe verje a kristálygömbből jóslás és idézés alapfogalmait, persze, mindhiába. Széltoló emlékezetébe idéződött egy malacpofa szúrós szemekkel, és ez a hang, amint azt mondja „És most Széltoló uraság kijön ide a táblához és felrajzolja nekünk az idevágó szimbólumot”, és az ezermérföldes út, keresztül a várakozásteljes osztályon, amint próbált visszaemlékezni arra, mi a francról motyogott a hang öt perccel korábban. Még most is kiszáradt a torka a félelemtől és oktalan bűntudattól. A Tömlöc Létsíkok tutira nem voltak az anyagban!
— Kérem, uram, én vagyok az, Széltoló, uram — cincogta. Aztán látva, hogy Kétvirág és Betán hogy megbámulják, köhintett. — Igen — tett hozzá, annyira elmélyítve a hangját, amennyire csak tudta. — Az van itt. Maga Széltoló. Úgy van.
Az ajtó másik oldaláról suttogások susogása hallatszott.
— Széltoló?
— Céldobó?
— Emlékszem egy süvölvényre, aki nem volt…