— Széltoló?
Csönd támadt. Aztán a hang megszólalt:
— Feltételezem, a kulcs nincs a zárban, mi?
— Nincs — felelte Széltoló.
— Mit mondott?
— Aszonta, nincs.
— Jellemző a fiúra.
— Ümm, ki van benn? — kérdezte Széltoló.
— A Mágia Mesterei — válaszolta a hang rátartian.
— Miért?
Újabb csönd keletkezett, majd a zavarban lévő suttogások konferenciája hallott.
— Minket, ööö, bezártak — mondta a hang kelletlenül.
— Mi, az Oktávóval?
Suttogás, suttogás.
— Valójában az Oktávó, nos, valójában, nincs itt — nyögte ki a hang.
— Ó! De ti igen? — faggatózott Széltoló olyan udvariasan, amennyire csak lehet, amikor valaki úgy vigyorog, mint egy nekrofil a hullaházban.
— Ez az eset látszik fennforogni.
— Van valami, amit tehetünk önökért? — érdeklődött buzgón Kétvirág.
— Megpróbálhatnátok kiszabadítani minket!
— Fel tudjuk törni a zárat? — kérdezte Betán.
— Nem hinném — válaszolta Széltoló. — Teljesen betörőbiztos.
— Szerintem Cohen biztos képes lenne rá — jegyezte meg Betán lojálisan. — Akárhol is van most.
— A Poggyász is semmi perc alatt be tudna törni — értett egyet a maga módján Kétvirág.
— Nos, akkor ennyi — mondta Betán. — Gyerünk, menjünk ki a friss levegőre. Frissebb levegőre, mindenesetre. — Elfordult, hogy kisétáljon.
— Na, álljunk csak meg egy szóra! — ágált Széltoló. — Hát ez jellemző, nem igaz? Az öreg Széltolónak úgy se lesz semmi ötlete, honnan is lenne, mi? Ó, dehogy, ő csak ballaszt, az bizony. Rúgj bele, ha közelében jársz. Nehogymár számíts rá, ő csak…
— Rendben van — bólintott Betán. — Halljuk, halljuk.
— …egy nagy senki, egy nagy semmi, egy tömegcsőd, csak egy… mi?
— Hogyan fogod kinyitni az ajtót? — firtatta Betán.
Széltoló eltátott szájjal bámult rá. Aztán az ajtóra. Piszok masszívnak látszott, és a zár is öntelten kellette magát.
De egyszer, régen, már sikerült neki. Széltoló, a diák, meglökte az ajtót, s az kitárult, mint szezám, és egy másodperccel később az Ige a fejébe szökkent, és tönkretette az életét.
— Figyelj — mondta egy hang a kémlelőnyílás mögül olyan kedvesen, amennyire tőle telt. — Csak eridj és keríts egy varázslót, légy jó fiú!
Széltoló mélyet lélegzett.
— Álljatok hátrébb! — nyögte.
— Mi?
— Keressetek valamit, ami mögé elbújhattok! — vakkantotta, s hangja alig-alig remegett. — Ti is! — vetette oda Betánnak és Kétvirágnak.
— De te nem tudod…
— Komolyan mondtam!
— Komolyan gondolja — erősítette meg Kétvirág. — Az a kis ér a halántékán, tudod, amikor az így lüktet, nos…
— Kuss!
Széltoló bizonytalanul felemelte karját, és az ajtóra mutatott.
Tökéletes csönd volt.
Ó, istenek, gondolta, most mi lesz?
Hátsóagyának feketeségében az Ige kényelmetlenül fészkelődött.
Széltoló megpróbált összhangba vagy miafenébe kerülni a zár fémjével. Ha képes lenne viszályt szítani a fém atomjai közt annyira, hogy szétrepdessenek…
Mi sem történt.
Nagyot nyelt, és figyelmét a fára fordította. Ami öreg volt, s csaknem megkövesedett, és valószínűleg akkor se gyulladt volna meg, ha átitatták volna olajjal és egy kohóba vetik. Azért mégis megpróbálta, azt magyarázva a vénséges molekuláknak, hogy fel- s le kéne ugrándozniuk, hogy felmelegedjenek…
Saját elméjének feszültséggel terhes csöndjében rámeredt az Igére, ami meglehetősen zavarban lévőnek tűnt.
Számításba vette az ajtó körüli levegőt is, hogyan lehetne legjobban különös formákba csavarintani, hogy végül maga az ajtó egy teljesen más dimenzióban létezzék.
Az ajtó a helyén maradt, dacosan, szilárdan.