— Asszonyom, nem hiszem, hogy Ön teljesen tisztában van azzal…
— A Tömlöc Létsíkok át fognak ömleni a mi univerzumunkba, nem? — kérdezte Betán.
— Nos, igen…
— Mindnyájunkat fel fognak falni olyan izék, amik kocsányt hordanak arc helyett, ugye?
— Nem lesz ennyire kellemes, de…
— És maguk csak úgy hagyják, hogy ez megessék?
— Ide figyelj — mondta Széltoló. — Már nincs mit tenni, érted? Nem lehet a varázsigéket visszagyömöszölni a könyvbe, nem lehet visszaszívni, amit már kimondtak, nem lehet…
— De meg lehet próbálni!
Széltoló sóhajtott, és Kétvirághoz fordult.
Aki nem volt ott. Széltoló szeme elkerülhetetlenül és szükségszerűen a Művészetek Tornyának talapzata felé fordult, még épp idejében, hogy lássa a turista kövérkés alakját, kezében az ügyetlenül lóbált karddal, eltűnni egy ajtóban.
Széltoló lába meghozta saját döntését, méghozzá, legalábbis józan esze szempontjából, az abszolút helytelen döntést.
A többi varázsló nézte, ahogy elment.
— Nos? — firtatta Betán. — Ő legalább nekivágott.
Végül Wért megszólalt.
— Felteszem, akár meg is próbálhatnánk. Úgy tűnik, nem terjed.
— De gyakorlatilag szóra sem érdemes ami mágiánk még maradt! — protestált az egyik varázsló.
— Akkor talán van valami jobb ötleted?
Szertartásos köntösük meg-megcsillant az elképesztő fényben, ahogy a mágusok egyesével megfordultak, és a torony felé vánszorogtak.
A torony belül üreges volt, lépcsőjének kőből faragott fokait csigavonal mintában vakolták a falba. Kétvirág már több fordulót megtett, mire Széltoló utolérte.
— Ne siess úgy! — mondta olyan vidáman, ahogy csak telt tőle. — Ne vedd zokon, de az ilyenfajta meló a Cohen-féléknek való, nem neked.
— Neki nagyobb hasznát vennéd?
Széltoló fellesett a sugárzó fényre, ami a lépcsőház tetején lévő lyukból döfött lefelé.
— Nem — ismerte be.
— Akkor én pont olyan jól nem felelek meg, mint ő, nemdebár? — mutatta ki Kétvirág, zsákmányolt kardját suhogtatva.
Széltoló utána szökellt — olyan szorosan, amennyire csak lehetséges, a falhoz simulva.
— Te ezt nem érted! — kiabálta. — Odafönn elképzelhetetlen borzalmak várnak rád!
— Mindig azt mondtad, hogy nincs semmi képzelőerőm!
— Oké, ebben van valami — látta be Széltoló. — Viszont…
Kétvirág leült.
— Figyelj csak — kezdte. — Amióta csak idejöttem, valami ilyesmire vágyódtam. Úgy értem, ez egy igazi kaland, nem? Olyasmi, mint a hős egymaga az istenek ellen, igaz?
Széltoló néhányszor szólásra nyitotta, majd becsukta a száját, mielőtt a megfelelő szavaknak sikerült előkeveredni.
— Értesz a kardforgatáshoz? — kérdezte elerőtlenedve.
— Nem tudom. Még sose próbáltam.
— Te tisztára megőrültél!
Kétvirág félrehajtott fejjel nézett rá.
— Veled aztán érdemes beszélgetni, mondhatom! — mondta. — Itt vagyok, mert nem tudom, mi jobbat tehetnék, de te mit keresel itt? — lemutatott oda, ahol a többi varázsló cammogott fel a lépcsőkön. — És ők?
A torony belsejében kék fénylándzsa villant lefelé. Az ég is zengett.
A varázslók beérték őket, borzalmasan köhögve, és lélegzetért kapkodva.
— Mi a terv? — érdeklődött Széltoló.
— Terv az nincs — válaszolta Wért.
— Rendben. Nagyszerű — mondta Széltoló. — Akkor hagylak is benneteket boldogulni vele.
— Velünk jössz — jelentette ki Panter.
— De hát én még csak nem is vagyok képesített varázsló! Kirúgtatok, emlékszel?
— Ha megfeszülök se tudok alkalmatlanabb diákot elképzelni! — vallotta be az öreg mágus. — De itt vagy, és jelenleg ennyi képesítés megteszi. Na, gyere.
A fény villant egyet, és kialudt. A szörnyűséges hangok elhallgattak, mintha megfojtották volna őket.
Csönd töltötte be a tornyot, egyike azoknak a bizonyos nehéz, vészterhes csöndeknek.
— Abbamaradt — hozta Kétvirág a világ tudomására.
Valami moccant, magasan a vörös ég lyukkeretezte körében. Lassan hullott le, pörögve-forogva, ide-odacsapódva. A fölöttük levő lépcsőfordulóra esett.
Széltoló ért oda elsőnek.