Kétvirág fellihegett Széltoló mögé, és lenézett:
— Üresek a lapok — suttogta. — Minden egyes lap patyolat!
— Akkor hát megtette — mondta Wért. — Felolvasta a varázsigéket. Méghozzá sikerrel. Nahát, nem hittem volna.
— De hallottad azokat a zajokat — kételkedett Széltoló. — Meg volt az a fény is. Az alakok. Ez nekem nem tűnik olyan sikeresnek.
— Ó, de hát ha bármilyen komoly mágiába vágod a fejszéd, az mindig jelentős érdeklődést kelt bizonyos extradimenzionális körökben — vetette ellen Panter. — Az ilyesmi csak arra jó, hogy a népet elkápráztassa, semmi másra.
— Eléggé szörnyetegeknek látszottak azok ott fönn — ráncolta homlokát Kétvirág, és közelebb húzódott Széltolóhoz.
— Szörnyek! És ha szabad kérdeznem, hol vannak azok a szörnyek? — hessegette el Kétvirág ellenvetését Wért.
De azért mind ösztönösen felpislogtak. Nem hallatszott semmi. A fénykörben nem moccant semmi.
— Szerintem menjünk fel és, ööö, gratuláljunk neki — javasolta Wért.
— Gratuláljunk! — robbant ki Széltoló. — Ellopta az Oktávót! Titeket meg bezárt!
A varázslók beavatott pillantással néztek össze.
— Nos, igen — köszörülte torkát egyikük. — Ha majd haladó szintig jutsz a mesterségben, fiú, akkor majd rájössz, hogy vannak olyan esetek, amikor csak a siker számít.
— Az számít, hová jutottál — mondta Wért kereken. — Nem az, hogyan utaztál odáig.
Nekivágtak a csigalépcsőnek.
Széltoló lerogyott, s mogorván meredt a sötétségre.
Valaki a vállára tette a kezét. Kétvirág volt, hóna alatt az Oktávóval.
— Hogy lehet így bánni egy könyvvel! — zsörtölődött. — Nézd, egészen meggyűrte a gerincét! Az emberek állandóan ilyeneket csinálnak, fogalmuk sincs róla, hogyan kell egy könyvvel bánni.
— Aha — rebegte Széltoló határozatlanul.
— Ne aggódj! — biztatta Kétvirág.
— Nem aggódom, csak mérges vagyok — csattant fel Széltoló. — Add ide azt a nyavalyást!
Végigkotorta elméje hátsó felét, ahol az Ige felütötte volt sátorfáját.
— Rendben — acsarogta. — Kimulattad magad, tönkretetted az életem, most mars vissza, ahova tartozol!
— De én… — tiltakozott Kétvirág.
— Az Ige, úgy értettem, az Ige! — morogta Széltoló. — Na gyerünk, nyomás vissza a lapra!
Addig bámult az ősi pergamenre, amíg kancsítani nem kezdett.
— Akkor kimondalak! — kiabálta. Hangja visszaverődött a torony falairól. — Csatlakozhatsz a többiekhez és úgy kell neked!
Belecsapta a könyvet Kétvirág kezébe, és felimbolygott a lépcsőkön.
A varázslók már felértek, és eltűntek a szeme elől. Széltoló utánuk csörtetett.
— Fiúnak neveztetek, mi? — motyogta. — Amikor majd haladó szintre jutok a mesterségben, he? Ahhoz képest, hogy évekig sikerrel hurcolásztam a fejemben a Nagy Varázsigék egyikét anélkül, hogy teljesen becsavarodtam volna! Hát nem? — Ezt az utolsó kérdést minden szemszögből megforgatta. — De igen, nem hibbantál meg — bizonygatta önmagának. — Még akkor se álltál szóba a fákkal, amikor a fák beszéltek hozzád!
A torony tetején kiemelkedett a fülledt levegőre.
Arra számított, tűz feketítette köveket fog látni, amiket össze-visszakaristoltak karomnyomok, vagy esetleg valami még rosszabbat.
Ehelyett hét varázslót pillantott meg Ármánd mellett ácsorogni, aki tökéletesen sértetlennek látszott. Megfordult, és kedvesen Széltolóra mosolygott.
— Á, Széltoló! Gyere, csatlakozz hozzánk, légy szíves!
Hát ennyi az egész, gondolta Széltoló. Hatalmas felhajtás a nagy semmiért. Talán tényleg nem vagyok alkalmas varázslónak, talán…
Felnézett, egyenesen Ármánd szemébe.
Lehet, hogy a Varázsige okozta, ami annyi évi bennlakozás után hatott a szemére is. Lehet, hogy a Kétvirággal együtt töltött idő tette, mert az, hogy a turista csakis olyannak látta a dolgokat, amilyennek lenniük kéne, megtanította őt, hogy olyannak lásson mindent, amilyen valójában.
De annyi bizonyos, hogy még soha életében nem esett semmi olyan nehezére, mint belenézni Ármánd szemébe, anélkül, hogy rettegve elrohanjon, vagy a beleit is kiokádja.
A többiek, úgy tűnt, nem vették észre.
Mozdulatlanul ácsorogtak.
Ármánd megkísérelte a hét Varázsigét elméjében tartani, ami ettől összeomlott, s a Tömlöc Létsíkok megtalálták az oly rég keresett lyukat, remek. Butaság volt azt hinni, hogy a Dolgok majd rágószerveik és kocsányaik lóbálva fognak kimasírozni az ég valamiféle hasítékán. Ez már elavult módszer, arról nem is beszélve, hogy túl kockázatos. Még a névtelen borzalmak is megtanulták, hogy haladni kell a korral. Valójában csupán egy fejre volt szükségük ahhoz, hogy szabad bejárásuk legyen.
Ármánd szemei üres lyukak voltak.
A felismerés úgy döfött Széltoló agyába, mint egy jéghideg kés. A Tömlöc Létsíkok olyanok, mint egy magánovi a felső tízezer sarjadékainak, ha ahhoz hasonlítjuk, hogy a Dolgok mire képesek egy rendezett világegyetemben. Az emberek rendre vágynak, és azt is fognak kapni — az egyet forduló csavar rendjét, az egyenes vonalak és számok megváltoztathatatlan törvényét. Esdekelni fognak a pokolért…
Ármánd őt nézte. Valami őt nézte. És a többiek még mindig nem kaptak észbe. Képes lesz egyáltalán elmagyarázni? Ármánd ugyanúgy nézett ki, mint mindig, kivéve a szemét, és egy könnyű kis ragyogást a bőrén.
Széltoló csak bámult, s tudta, vannak sokkalta rosszabb dolgok a Gonosznál. A Pokol minden démona örömmel kínozná meg a lelked minden ízét, de pontosan azért, mert sokra becsülik a lelkeket; a gonosz mindig meg fogja próbálni ellopni az univerzumot, de legalább ellopásra érdemesnek ítéli. De a szürke világ azok mögött az üres szemek mögött csak megtiporna és elpusztítana, anélkül, hogy legalább méltó módon gyűlölné áldozatait. Még csak észre sem venné őket.
Ármánd kinyújtotta kezét.
— A nyolcadik igét — mondta. — Add nekem!
Széltoló elhátrált.
— Ez engedetlenség, Széltoló. Végül is a felettesed vagyok. Ami azt illeti, megválasztottak az összes Rend legfőbb vezetőjévé.
— Tényleg? — krákogta Széltoló. A többi varázslóra pislantott. Mozdulatlanok voltak, mint valami szobor.