— Nekem jobban tetszett a hagyomány — mondta Széltoló. — Úgy még a holtaknak is volt szavazata.
— Át fogod adni nekem az igét, mégpedig önként — jelentette ki Ármánd. — Vagy be kell mutassam, mi fog történni veled, ha ellenállsz? A végén persze úgyis át fogod engedni. Könyörögni fogsz a lehetőségért, hogy nekem adhasd.
Ha valahol, hát itt kell meghúzni a határt, gondolta Széltoló.
— El kell venned — mondta. — Nem adom neked.
— Emlékszem rád — merengett Ármánd. — Ha jól rémlik, csapnivaló diák voltál. Sose bíztál igazán a mágiában, azt hajtogattad, kell legyen valami jobb módszer egy világegyetem működtetésére. Nos, most majd elválik. Vannak terveim. Mi együtt képesek…
— Semmi mi — szögezte le Széltoló határozottan.
— Add ide az Igét!
— Próbáld meg elvenni! — hátrált Széltoló. — Szerintem nem tudod.
— Ó?
Széltoló félreugrott, amikor oktarin tűz csapott ki Ármánd ujjaiból. A találattól bugyborékoló sziklatócsa keletkezett a köveken.
Érzékelte, hogy az Ige elméje hátsó felében meglapul. Érzékelte az Ige félelmét.
Agya csöndes barlangjaiban utánanyúlt. Az Ige döbbenten visszavonulót fújt, mint a puli, ha kerge birkával kerül szembe. Széltoló követte, dühösen keresztültoporzékolva tudatalattijának használaton kívüli parcelláin és belvárosi katasztrófasújtotta területein, mígnem megtalálta egy halom megsemmisítendőnek nyilvánított emlék mögött kushadva. Csendes dacot harsogott felé, ám Széltolónak dacolhatott.
Hát ez az! ordított vele. Amikor a nyakunkon a krízis, akkor mész és elrejtőzöl? Be vagy tojva?
Az Ige erre azt mondta, hogy badar beszéd, ilyen botorságot nem hihetsz, én egyike vagyok a Nyolcaknak! De Széltoló dühösen közelebb ment hozzá, azt kiabálva, Lehet, de tény, hogy igenis, ezt hiszem, és jobb lesz, ha eszedbe jut, kinek a fejében is vagy, oké? Itt benn én abban hiszek, amiben csak akarok!
Széltoló megint félrevetődött, ahogy a következő tűznyaláb átsüvített a forró éjszakán. Ármánd vigyorgott, és még egy bonyolult kézmozdulatot tett.
Nyomás préselte össze Széltolót. Bőrének minden hüvelykje úgy érezte, üllőként használatos. Térdre esett.
— Vannak ám sokkal rosszabb dolgok is — nyájaskodott Ármánd. — Leégethetem a húst a csontjaidról, vagy megtölthetem a tested hangyákkal. Ahhoz is van hatalmam…
— Nekem meg egy kardom van, tudod?
A hang elvékonyodott a benne rejlő kihívástól.
Széltoló felemelte fejét. A fájdalom bíbor ködén át Kétvirágot látta Ármánd mögött állni. A kardot richtig pont fordítva tartotta.
Ármánd kacagott, és megfeszítette ujjait. Egy pillanatra elterelődött figyelme.
Széltoló mérges volt. Mérges volt az Igére, a világra, minden dolgok méltánytalanságára, arra a tényre, hogy az utóbbi időben nem sok alváshoz jutott, arra a tényre, hogy nem tudott kristálytisztán gondolkozni. De legfőképp Ármándra volt dühös, aki ott állt, csordultig mágiával, azzal mágiával, amire Széltoló mindig vágyott, de mindhiába, és nem tett vele semmi értelmeset.
Felugrott, fejével Ármánd gyomrába öklelt, és kétségbeesetten rácsimpaszkodott. Kétvirágot félretaszították, ahogy a köveken csúszkáltak.
Ármánd vicsorított, és kimondta egy varázsige első szótagját, mielőtt Széltoló vadul kaszáló könyöke belemélyedt nyakába. Véletlenszerű mágiakisülés pörkölte meg Széltoló haját.
Széltoló úgy harcolt, ahogy mindig, ügyesség vagy sportszerűség vagy taktika nélkül, ám jelentős, forgószéljellegű erőbedobással. A stratégia úgy szólt, meg kell akadályozni az ellenfelet abban, hogy ideje legyen rájönni, valójában Széltoló egyáltalán nem egy ügyes vagy erős verekedő, és gyakorta bevált.
Most is bejött, mert Ármánd túl sok időt töltött ősi kéziratok olvasásával, s nem jutott elég egészséges testmozgáshoz meg vitaminhoz. Ugyan sikerült több ütést is bevinnie, de Széltoló túlontúl elmerült az őrjöngésben ahhoz, hogy ezeket észrevegye, ám míg ő csak kezét használta, addig Széltoló munkára fogta könyökét, lábát és fogait is.
Ami azt illeti, győzésre állt.
Ez meg is döbbentette.
Még inkább megdöbbentette, amikor Ármánd mellkasán térdepelve és fejét buzgón csépelve, a férfi arca elváltozott. A bőre úgy vonaglott és hullámzott, mintha hőfüggönyön át nézné, és Ármánd így szólt:
— Segíts rajtam!
Egy pillanatig szeme félelemmel, fájdalommal és esdekléssel meredt Széltolóra. Aztán már nem voltak azok szemek, hanem sokfazettás valamik egy fejen, amit csak akkor nevezhetünk fejnek, ha a szó jelentését a végsőkig kitágítjuk. Kocsányok és fűrészfogú lábak és karmok bomlottak ki, hogy leszaggassák Széltoló testéről kevéske húsát.
Kétvirág, a torony, és a vörös ég mind-mind eltűntek. Az idő futása lelassult, majd megállt.
Széltoló keményen beleharapott egy csápba, ami az arcát akarta letépni. Ahogy az kínjában összevissza csápolt, kilökte karját, eltalált s így el is tört valami forrót és vizenyőset.
Ők figyelték. Elfordította fejét s látta, hogy egy hihetetlenül nagy amfiteátrum pástján küzd most. Minden oldalon, lépcsőzetes padsorokból lények bámulták, lények olyan testtel és arccal, amiket kizárólag lidércnyomások gondos keresztezésével lehet csak előállítani. Elkapott egy pillantást még sokkal gusztustalanabb izékről a háta mögött, óriási árnyakról, amik a beborult égre vetődtek, mielőtt az Ármánd-szörny egy lándzsanagyságú fullánkkal újra rávetette magát.
Széltoló oldalvást lebukott, majd körbelendült, két kezét egy ökölbe szorítva, amivel pont gyomorszájon kapta a Dolgot, vagy az is lehet, hogy a torán, és a kitinreccsenés roppant kielégítő zaja méltón zárta a felütést.
Előrerontott, immár attól félelemtől is űzve, mi minden történhetne, ha leállna. A kísérteties arénát megtöltötte a Tömlöclakók vartyogása, a zörejek valóságos fala, ami, ahogy harcolt, a fülét kalapálta. Elképzelte, ahogy ez a hang betölti a Korongot, és csapást osztott csapás után, hogy megmentse az ember világát, hogy megőrizze a tűz kis fénykörét a káosz sötét éjszakájában, és hogy bezárja a hasadékot, amin át a lidércnyomás közeledik. De legfőképp azért ütött, hogy a lény abbahagyja a visszaütést.
Mancsok vagy karmok fehéren izzó vonalakat véstek a hátára, valami a vállába harapott, de ő meg talált egy sor puha csövet a hosszú szőrcsimbókok és pikkelyek között, és alaposan megszorongatta őket. Egy tüskékkel horgazott kar elsöpörte, és meghempergett a smirglijellegű fekete porban.
Ösztönösen labdává gömbölyödött, de nem történt semmi. A vad, őrjöngő támadás helyett, amire számított, arra nyitotta ki a szemét, hogy a lény elsántikál a másik irányba, miközben különféle folyadékok szivárognak belőle.
Ez volt az első alkalom, hogy valami elfutott Széltoló elől.
Utána vetette magát, elkapott egy pikkelyes lábat, és kitépte. A lény rácsipogott, és kétségbeesve csapkodott azokkal a nyúlványaival, amik még használhatóak voltak, de Széltoló markolása lerázhatatlannak bizonyult. Fékentartotta magát, és egy utolsó, elégtételt adó mozdulattal csak kirúgta a lény még meglevő egyetlen szemét. És ezek után a teremtmény csak egy helyre menekülhetett.
A torony és a vörös ég visszatért a helyreállt idő kettyenésével.
Amint újra érezte a kőkockák szilárdságát talpa alatt, Széltoló teljes súlyával az egyik oldalra vetődött, átgördült hátán, miközben a lényt kartávolságra tartotta.
— Most! — üvöltötte.
— Mit most? — értetlenkedett Kétvirág. — Ja! Ó! Oké!
Minden szakértelem nélkül, ám erőteljesen megsuhintotta a kardot, alig pár hüvelykkel hibázva el Széltolót, s sikeresen mélyre temette a Dologban. Fülhasogató zümmögés hallatszott, mintha egy darázsfészket zúzott volna össze, és a karok meg lábak zűrzavara cséphadaróként hadonászott kínjában. A lény még egyet gördült, sikítva és a kockaköveket csapkodva, aztán már a nagy semmit ütötte, mert átfordult a lépeső szélén, magával rántva Széltolót.
Néhány kőlépcsőnyit szortyogva lebukfencezett, majd egy távoli és gyorsan elhaló sikoltás hasított a feketeségbe, amikor végül lezuhant a torony mélyébe.
Utoljára egy fojtott robbanást lehetett hallani, és egy oktarin fényvillanást látni.
Akkor Kétvirág egyedül állt a torony tetején — egyedül, kivéve hét varázslót, akik még mindig helyhezfagyottnak rémlettek.
Összezavarodva letottyant, amikor hét tűzlabda emelkedett fel a sötétségből, s ugrott fejest a félrehajított Oktávóba, ami ettől rögtön régi önmagának és sokkal-sokkal izgalmasabbnak látszott.