— Kétvirág — a hang mélyről jött és visszhangzott, s éppencsak fel lehetett ismerni, hogy Széltolóé.
Kétvirág a könyv felé nyúló keze félúton megmerevedett.
— Igen? — mondta. — Te vagy… te vagy az, Széltoló?
— Igen — felelte a hang, síri mélységgel zengve. — És valami roppant fontosat szeretnék, ha megtennél nekem, Kétvirág.
Kétvirág körbenézett. Kihúzta magát. Szóval végül a Korong sorsa rajta múlik, az ám.
— Készen állok bármire — jelentette ki, büszkeségtől dagadozó kebellel. — Mit akarsz, mit tegyek?
— Először is, azt akarom, hogy nagyon figyelmesen meghallgass! — válaszolta Széltoló testetlen hangja türelmesen.
— Figyelek!
— Rendkívül lényeges, hogy amikor elmondom neked, mit kell tenned, ne kérdezz vissza, „Hát azt meg hogy érted?”, vagy vitatkozz, vagy ilyesmi, érted?
Kétvirág vigyázzban állt. Legalábbis az elméje vigyázzban állt, ha már a teste erre képtelen volt. Több tokáját is kidüllesztette.
— Tettrekész vagyok! — nyilatkozta.
— Remek. Akkor, amit tőled akarok az az,…
— Igen?
Széltoló hangja a lépcsőház mélyéről szárnyalt fel.
— Azt akarom, hogy ide gyere, és felhúzz, mielőtt lecsúszik a kezem erről a kőről!
Kétvirág szája szólásra nyílt, de sürgősen becsukta. Odarohant a szögletes lyukhoz, és lebámult. A vereslő csillagfényben éppenhogycsak ki tudta venni Széltoló felfelé, egyenesen rá meredő tekintetét.
Kétvirág hasra feküdt, és kinyúlt. Széltoló keze úgy markolta meg Kétvirág csuklóját, hogy azonnal nyilvánvalóvá vált, ha ő, mármint Széltoló, nem lesz itten felhúzva, kizárt dolog, hogy a markolás bármiféle módon, kivéve a közös sírt, megszűnjék.
— Örülök, hogy élsz — lelkendezett Kétvirág.
— Pompás. Én is — közölte Széltoló.
Egy kicsit csak lógott úgy a sötétségben. Az elmúlt pár perchez képest ez csaknem élvezetesnek számított, de csak majdnem.
— Hát akkor talán felhúzhatnál! — javasolta.
— Azt hiszem, az esetleg kissé nehezen fog menni — nyögte Kétvirág. — Igazából nem hinném, hogy meg tudnám tenni, de tényleg.
— Na jó. Mibe kapaszkodsz?
— Beléd.
— Úgy értem, rajtam kívül.
— Hogy érted, hogy rajtad kívül?
Széltoló kiejtett egy bizonyos szót.
— Na, figyelj — mondta Kétvirág. — A lépcsők csigavonalban kanyarognak, nem? Ha esetleg valahogy meglengetnélek, és te elengednél…
— Ha szándékodban áll azt indítványozni, hogy próbáljak húsz lábnyit zuhanni egy koromsötét toronyban, abban a reményben, hogy talán kis, csúszós lépcsőfokokon fogok landolni, amik esetleg nincsenek is ott, akár el is felejtheted! — szögezte le Széltoló vehemensen.
— Van még egy választási lehetőséged.
— Ki vele, ember!
— Ötszáz lábnyit is eshetsz egy koromsötét toronyban, és akkor az egész biztos ott lévő kövekre fogsz érkezni — magyarázta Kétvirág.
Ezt halotti csönd fogadta alant. Aztán, vádlóan, Széltoló kijelentette:
— Ez színtiszta szarkazmus.
— Azt hittem, csak a magától értetődőt öntöttem szavakba.
Széltoló nyögött.
— Feltételezem, nem tudnál varázsolni valami… — kezdte Kétvirág.
— Nem.
— Csak egy ötlet volt.
Messze lenn fény villant, zavart ordibálás hallatszott, aztán még fény, még több üvöltözés, és egy libasorban vonuló fáklyásmenet indult felfelé a hosszú csigalépcsőn.
— Emberek jönnek fel a lépcsőkön — jelentette be Kétvirág, aki mindig boldogan osztotta meg tudását.
— Remélem, futva — mondta Kétvirág. — Már nem érzem a karom.
— Jó neked! — felelte Kétvirág. — Én bezzeg érzem a sajátom.
A vezető fáklya megállt, s egy hang csendült, megfejthetetlen visszhangokkal töltve be az üreges tornyot.
— Azt hiszem, — mondta Kétvirág, teljességgel tisztában a ténnyel, hogy fokozatosan csúszik a lyuk felé — hogy valaki azt mondta nekünk, kitartás.
Széltoló újabb olyan szót ejtett ki.
Aztán egy mélyebb és sürgetőbb hangszínnel hozzátette:
— Ami azt illeti, nem hinném, hogy bírom még.
— Próbáld meg!