— RETTENETESEN SAJNÁLJA MAGÁT.
— Ó!
— MOST MÁR ELMEHETEK?
Gáldor zaklatottan bólintott. Vágyódva gondolt az elbocsájtás rituáléjára, ami „El véled, gaz árny” felütéssel indul, és néhány ugyancsak imponáló passzust tartalmaz, amiket hosszasan gyakorolt egy földig érő tükör előtt, de valahogy most nem találta magában a kellő lelkesedést.
— Hát persze — mondta. — Kösz szépen, igen. — És aztán, mivel nem okos dolog ellenséges viszonyba kerülni még gaz árnyakkal sem, udvariasan hozzátette. — Remélem, jó a buli.
A Halál nem válaszolt. Mölcsöt bámulta, kábé úgy, ahogy a kutya néz a csontra, persze ez esetben a dolgok többé-kevésbé pont fordítva álltak.
— Azt mondtam, remélem, jó a buli — emelte meg hangját Gáldor.
— MOST MÉG IGEN — mondta a Halál ugyanazon tónusban. — ÚGY VÉLEM AZONBAN, HOGY ÉJFÉLKOR IGEN GYORSAN HANYATLÁSNAK INDULHAT A HANGULAT.
— Miért?
— MERT A TÖBBIEK AZT HISZIK, HOGY AKKOR ÉN IS LE FOGOM VENNI AZ ÁLARCOT.
Eltűnt, csupán a koktélpálcikát és egy kis darab szerpentint hagyva maga után.
Mindezen eseményeknek volt egy észrevétlen tanúja. Természetesen ez ellenkezett a szabályokkal, ám Ármánd mindent tudott a szabályokról, és mindig is úgy vélte, arra valók, hogy meghozzák, nem pedig hogy betartsák őket.
Jóval azelőtt, hogy a nyolc mágus komolyan nekiállt veszekedni azon, hogy a Halál mit is mondott valójában, ő már leért az Egyetemi Könyvtár szintjére.
A Könyvtár félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett. Számtalan mágikus könyv akadt benne. A legfontosabb dolog, amit észben kell tartani a grimoárokkal kapcsolatban az, hogy halálosak a rendszerető könyvtáros kezében, mert az ilyen könyvtáros menthetetlenül egyazon polcra helyezi őket. Ez nem annyira üdvös olyan könyvek esetében, melyek hajlamosak mágiájuk kiszivárogtatására, ugyanis több mint egy-két ilyen könyv együtt pillanatok alatt eléri a kritikus Tömeget, más szóval spontán, könyvközi Fekete Mise kialakulását jelentő értéket hoz létre. Mindennek tetejébe, számos csekélyebb varázsige eléggé válogatós társaságát illetően, és esetleges ellenvetéseik hajlamosak azzal kifejezésre juttatni, hogy köteteik dühösen hajigálják a szobán keresztül, rátámadva a gyanútlan kutatókra. És persze mindig ott van a Tömlöc Létsíkok Dolgainak halványan észlelhető jelenléte, amik a mágikus szivárgás köré gyűlnek, és sosem szűnnek dörömbölni a valóság falain.
A varázskönyvtáros munkája, aki kénytelen munkanapjait ebben a feszültséggel hihetetlenül telített légkörben tölteni, veszélyeztetett munkakört jelent. Veszélyességi pótlék nélkül.
A Főkönyvtáros az íróasztala tetején üldögélt, csendesen hámozgatott egy narancsot, és mindezzel tökéletesen tisztában volt.
Felpislantott, amikor Ármánd belépett.
— Keresek valamit, bármit, ami megtalálható a könyvtárban a Cshuti Nagy Piramisról — mondta Ármánd. Felkészülten jött: kihalászott egy banánt a zsebéből.
A könyvtáros gyászosan szemlélte a gyümölcsöt, majd nehézkesen lepuffant a padlóra. Ármándot kézen fogta egy puha mancs — olyan érzés volt, mintha egy kis bőrkesztyűt tartott volna a kezében. A könyvtáros mutatta az utat, szomorkásan totyogva a könyvespolcok között.
Körülöttük a könyvek sercegtek és szikrát hánytak, időnként egy-egy irányítatlan mágiakisülés csapott ki egyenesen a nagy körültekintéssel elhelyezett, minden egyes polcra odaszegezett földelőrudakba. Mindenütt kékes, fémes szag érződött, és, pont a hallásküszöbön, a Tömlöc Létsíkok teremtményeinek borzalmas vartyogása hallatszott.
Mint a Láthatatlan Egyetem számos más része is, a könyvtár sokkal nagyobb helyet foglalt el, mint külső arányai sugallták, mivel a mágia különös úton-módon eltorzítja a teret. Továbbá valószínűleg ez volt a világegyetem egyetlen könyvtára Möbius-polcokkal. Ám a könyvtáros lelki szemei előtt pergő katalógus tökéletesen működött. Megállt egy dohos könyvekből összetevődő, a magasban lebegő halomnál, és fellendült a sötétségbe. Papírzizegés hallott, majd porfelhő ereszkedett alá Ármándra. Aztán a könyvtáros visszatért, kezében egy vékonyka kötettel.
— Ú-úk — mondta.
Ármánd elővigyázatosan átvette.
A borítót zömmel karcolások borították, valamint minden lehetséges helyen szamárfülek. A cím aranyozása rég lepergett, de azért még ki lehetett venni a Tsort-völgy ősi mágikus nyelvén írt szavakat: Az Tforti Naggytemblomnak Reltéjjekben bhewuelkedö Történettye.
— Ú-úk? — kérdezte a könyvtáros aggódva.
Ármánd óvatosan belelapozott. Nem volt egy nyelvzseni, mindig is azt tartotta, hogy a nyelvek nagyon is szakszerűtlenek, amiket voltaképp helyettesíteni kellene valamiféle könnyedén érthető számrendszerrel, de ez pont annak tűnt, amire vágyott. Több helyütt is egész oldalakat töltöttek be a jelentésteljes hieroglifák.
— Ez az egyetlen könyv a könyvtárban a tsorti piramisról? — kérdezte megfontoltan.
— Ú-úk.
— Egész biztos vagy benne?
— Ú-úk.
Ármánd fülelni kezdett. Messziről odahallatszott a közeledő léptek és veszekedő hangok moraja. De erre is felkészült.
Benyúlt a zsebébe.
— Szeretnél még egy banánt?
Skund erdeje ténylegesen elvarázsolt erdő volt, ami a Korongon nem ment különlegességszámba. Valamint az egész világegyetem egyetlen erdeje volt, amit a helyi nyelven — ha szó szerint fordítjuk le a „skund” szót — „Az Ujjad, Te Marha” elnevezés illetett.
Ennek oka sajnálatos módon túlontúl gyakran fordul elő. Amikor a Körkörös-tengermelléki meleg éghajlatú területekről megérkeztek az első felfedezők ide, a hűvös hátországba, úgy töltötték meg a térképeiken virító fehér foltokat, hogy megragadták az első bennszülöttet, ráböktek valami távoli tereptárgyra, hangosan és tagoltan megkérdezték, azt vajon hogy hívják, s leírták, amit a zavarba jött fickó mondott nekik. Imigyen váltak halhatatlanná térképek generációin keresztül olyas földrajzi furcsaságok mint „Csak Egy Hegy”, „Tudomisén”, „Micsoda?” és, természetesen, „Az Ujjad, Te Marha”.
Esőfelhők koronázták a Oolskunrahod-hegy („Ki Ez Az Állat, Aki Azt Sem Tudja, Mi Egy Hegy”) kopasz csúcsait, és a Poggyász kényelmesebben elfészkelődött egy csöpögő fa alatt, amely — sikertelenül — megpróbált beszélgetést kezdeményezni.
Széltoló és Kétvirág vitatkoztak. Az illető, aki a vita tárgyát képezte, a gombáján csücsült, és érdeklődve figyelte őket. Úgy nézett ki, mint akinek olyan a szaga, mintha egy gombában lakna, és ez nagyon zavarta Kétvirágot.
— Először is, miért nincs neki piros kalapja?
Széltoló habozott, kétségbeesve találgatva, hova akarhat Kétvirág kilyukadni.
— Micsoda? — adta fel végül a próbálkozást.
— Piros kalapot kéne viselnie — világosította fel Kétvirág. — És határozottan tisztábbnak kéne lennie, és sokkal, de sokkal vidámabbnak. Szerintem egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy igazi manó.
— Mi a fészkes fenéről beszélsz?
— Csak vegyük a szakállát — mondta szigorúan Kétvirág. — Láttam már tetszetősebb szakállat egy darab sajton is!
— Na, ide figyelj, a figura hat hüvelyk magas és egy gombában lakik — acsarogta Széltoló. — Naná, hogy egy rohadt manó!
— Attól, hogy ezt állítja, még nem biztos, hogy igaz.
Széltoló lenézett a manóra.
— Elnézést egy percre — és ezzel félrevonta Kétvirágot a tisztás másik végébe.
— Idehallgass — sziszegte a fogai közül. — Ha tizenöt láb magas lenne és azt mondaná, hogy ő egy óriás, akkor is csak egy állítás lenne, mi?
— Lehet, hogy csak egy goblin — felelte Kétvirág dacosan.