— Vagy „szff”? — sugalmazta Betán.
— Esetleg lehet „tsff” — fanyalgott Széltoló kételyek közepette. Ha lehet, hát a szín még piszkosabb barna lett.
— És nem lehet esetleg „zsff”? — kérdezte Kétvirág.
— Ne marhulj — intette le Széltoló. — A hórúnáknál…
Betán belekönyökölt a gyomrába, és odamutatott.
A korábban barna levegőfolt most élénkpiros lett.
A könyv remegett a lány kezében. Széltoló megragadta Betán derekát, elmarkolta Kétvirág gallérját, és hátraugrott.
Betán elvesztette a fogást az Oktávón, ami a föld felé esett. De nem ért le.
Az Oktávó körül ragyogott a levegő. A könyv lassacskán felemelkedett, szárnyakként csattogtatva lapjait.
Aztán jött egy pengő, bongó, andalító zaj, ami, úgy tűnt, egy cirkalmas és csöndes fényvirággá robbant szét, ami kinyílt, elhervadt s már nyoma se volt.
Ám valami más is történt sokkal, de sokkal magasabban, fönn az égen…
Odalenn Nagy A’Tuin óriási agyának földtani mélységeiben új gondolatok áramlottak nyolcsávos autósztrádaszélességű idegpályákon. Abszolút lehetetlen, hogy egy mennyei teknőc arckifejezése megváltozzék, ám valami meghatározhatatlan módon pikkelyes, meteorhelyes arca mégis meglehetősen várakozásteljesnek látszott.
Mereven fixírozta a nyolc gömböt, amelyek szünet nélkül keringtek a csillag körül magán az űrstrandon.
A gömbök töredeztek.
Hatalmas szikladarabok repedtek le, és kezdtek bele a hosszú spirálba, le a csillaghoz. Az eget megtöltötték a csillogó szilánkok.
Az egyik üreges héjroncsból egy aprócska csillagteknőc totyogott elő a vörös fénybe. Alig volt nagyobb, mint egy aszteroida, teknője fényes a ráolvadt tojássárgájától.
És volt rajta négy kis világ-elefántborjú is. Azok hátán meg egy korongvilág, még pöttöm, csupa füst és vulkán.
Nagy A’Tuin megvárta, míg mind a nyolc bébiteknőc kiszabadította magát héjából, űrbe csöppent, és összezavarodottnak látszott. Akkor, óvatosan, nehogy valami is lepottyanjon a helyéről, a vén teknőc megfordult, s jelentékeny megkönnyebbüléssel belekezdett a maratoni úszásba az űr áldottan hűs, feneketlen mélységei felé.
Az újszülött teknőcök követték, szülőjük körül keringve.
Kétvirág lenyűgözve bámulta a fenti előadást. Valószínűleg neki jutott az egész Korongon a legjobb kilátás.
És akkor egy borzasztó gondolat ötlött fel benne.
— Hol van a képdobozom? — kérdezte sürgetőleg.
— Mi? — vetette oda Széltoló, akinek szeme az égre szegeződött.
— A képdobozom! — harsogta Kétvirág. — Ezt muszáj lefényképezni!
— Nem tudnál csak úgy emlékezni rá? — kérdezte Betán, rá se nézve.
— Esetleg el fogom felejteni.
— Én sosem fogom elfelejteni — mondta a lány. — Ez a leggyönyörűségesebb látvány, amit valaha is láttam.
— Sokkal jobb, mint a galambok meg biliárdgolyók — értett egyet Cohen. — Ezt elismerem, Széltoló. Mi a trükkje?
— Halvány dunsztom sincs — vallotta be Széltoló.
— A csillag egyre kisebb — jelentette Betán.
Széltoló bizonytalanul hallotta Kétvirág hangját, amint az a dobozban élő festődémonnal vitatkozott. Egy eléggé technikai vita volt a képmélységről meg hogy a démonnak volt-e vagy sem még elegendő vörös festéke.
Ki kell mutassuk, hogy e pillanatban Nagy A’Tuin nagyon elégedett és boldog volt, és ilyes érzések egy akkora agyból, mint több metropolisz együttesen, nyilvánvalóan messzesugároznak. Valójában a Korong legtöbb lakosa már olyan lelkiállapotba került, amit amúgy csak egy teljes, a meditációnak szentelt élettel, vagy az illegális füvészkedés kábé harminc másodpercével lehet elérni.
Hát ilyen a jó öreg Kétvirág, gondolta Széltoló. Nem mintha nem értékelné a szépséget, csak a maga módján teszi. Úgy értem, ha egy költő megpillant egy nárciszt, jól megnézi, s ír róla egy hosszú verset, de Kétvirág biztosan eloson, hogy keressen egy alkalmatos botanikai szakkönyvet. És közben rátipor. Cohen igazat mondott: Kétvirág csak megbámulja a dolgokat, de amit megnézett, az többé már nem lesz ugyanolyan. Beleértve magamat is, azt gyanítom.
A Korong saját napja felkelt. A csillag már amúgy is homályosodott, és már nem jelentett komoly vetélytársat. Igazi, megbízható Korongfény öntötte el a látképet, mint egy aranytenger.
Vagy, ahogy szavahihetőbb megfigyelők szokták jelenteni, mint aranyló szirup.
Ez egy kellemesen drámai befejezés, ám az élet nem ilyen, és még más dolgoknak is meg kell történnie.
Például ott volt az Oktávó.
Amikor a napfény rásütött, a könyv egy csattanással bezárult, és elkezdett leesni a torony irányába. És számos megfigyelő döbbent rá, hogy a feléjük eső könyv bizony egyedülállóan a legvarázslatosabb dolog a Korongon.
A gyönyör és testvériség érzése elpárolgott a reggeli harmattal. Széltolót és Kétvirágot arrébb taszajtották némely könyökök, ahogy a tömeg előrenyomult, küzdve és egymás hegyén-hátán, kinyújtott kezekkel.
Az Oktávó a kiáltozó sokadalom kellős közepébe pottyant. Csattanás hallatszott. Egy nagyon határozott csattanás, az a fajta csattanás, amiből egyértelmű, hogy ez a fedél bizony nem egyhamar fog újra felnyílni.
Széltoló valakinek a lábai közt Kétvirágra meredt.
— Tudod, hogy szerintem mi fog történni? — kérdezte vigyorogva.
— Mi?
— Azt hiszem, hogy mikor kinyitod a Poggyászt, csak a fehérneműd lesz benne. Ezt gondolom.
— Egek!
— Szerintem az Oktávó tud magára vigyázni. Hidd el, a lehető legjobb helyre került.
— Én is úgy vélem. Tudod, néha az az érzésem, hogy a Poggyász pontosan tudja, mit is csinál.
— Értelek.
Kikúsztak a nyüzsgő tömeg szélére, felálltak, leporolták maguk, és nekivágtak a lépcsők irányába. A kutya se figyelt rájuk.