— Úgy néz ki, hogy megpróbálják felfeszíteni — felelte Széltoló.
Csattanás, és egyidejűleg vérfagyasztó sikoly hallatszott.
— Szerintem a Poggyász határozottan élvezi, hogy a figyelem középpontjába került — jegyezte meg Kétvirág, amikor megkezdték az óvatos leereszkedést.
— Igen, és valószínűleg jót tesz neki, ha emberek közé jár, új ismeretségeket köt — tódította Széltoló. — És most azt hiszem, nekem az tenne jót, ha benyomnék egy-két pohárral.
— Zseniális ötlet — értett egyet Kétvirág. — Nekem is jól jönne egy kis itóka.
Már majdnem dél volt, mire Kétvirág felébredt. Nem volt képes visszaemlékezni, hogy került egy csűrbe, és miért viseli valaki más kabátját, de egy kristálytiszta ötlettel ébredt elméjének pont az előterében.
Úgy döntött, életbevágóan fontos, hogy Széltolónak elmondja.
Kizuhant a szénából, és a Poggyászon landolt.
— Á, szóval itt vagy, mi? Remélem, nagyon szégyelled magad!
A Poggyász zavarodottnak látszott.
— Ellenben meg akarom fésülni a hajam. Tárulj! — mondta Kétvirág.
A Poggyász lekötelezően felcsapta fedelét. Kétvirág körbematatott a zacskók és dobozok között, mígnem lelt egy fésűt meg egy tükröt, és az éjszaka pusztításaiból valamicskét helyrehozott. Aztán szemét szúrósan a Poggyászra szögezte.
— Feltételezem, nem akarod elmondani nekem, mit tettél az Oktávóval?
A Poggyász arckifejezését kizárólag a „fából faragott” szerkezettel tudjuk leírni.
— Na jó, rendben. Gyere.
Kétvirág kilépett a napsütésbe, ami jelenlegi állapotához mérten kissé túl fényes volt, és céltalanul végigbandukolt az utcán. Minden frissnek és újnak tűnt, még a szagok is, viszont nem valami sok ember volt talpon. Hosszú volt az előző éjszaka.
Széltolót a Művészetek Tornyának talapzatánál találta, ahol egy csapat munkást felügyelt, akik valami csigát vonszoltak fel a tetőre, és a kővarázslókat eregették le a földre. Úgy tűnt, asszisztense egy majom, de Kétvirág nem volt abban a hangulatban, hogy bármin is meglepődjék.
— Lehetséges lesz őket visszaalakítani?
Széltoló odafordult.
— Mi? Ó, te vagy az. Nem, valószínűleg nem. Attól tartok, az öreg Wértet amúgyis leejtették. Ötszáz lábról a macskakövekre.
— Tudsz ezzel valamit tenni?
— Pompás sziklakert lesz belőle — fordult vissza Széltoló a munkásoknak vezényelni.
— Nagyon vidám vagy — jegyezte meg Kétvirág némi szemrehányással. — Mi az, nem aludtál?
— Kész nevetség, de nem tudtam aludni — felelte Széltoló. — Kijöttem egy kis friss levegőt szippantani, és úgy tűnt, senkinek sincs ötlete, mit is kéne tenni, így hát, valahogy összeszedtem az embereket — rámutatott a könyvtárosra, aki a kezét szerette volna fogni — és elkezdtem megszervezni a dolgokat. Szép időnk van, nemdebár? Olyan a levegő, mint az óbor.
— Széltoló, elhatároztam, hogy…
— Tudod, asszem, újra beiratkozom — vágott közbe Széltoló vígan. — Asszem, ezúttal tényleg jutnék egyről kettőre. Tök jól el tudom képzelni magam, ahogy elboldogulok a mágiával és jeles diplomát szerzek. Aszongyák, ha a diplomád summa cum laude, akkor az élet szép, nagyon szép…
— Az jó, mert…
— És rengeteg hely van a csúcson most, hogy a nagymenők mind ajtótámasztékká avanzsáltak, és…
— Hazamegyek.
— …és egy magamfajta éleseszű srác, aki járatos a világban, még… mi?
— Ú-úk?
— Azt mondtam, hazamegyek — ismételte meg Kétvirág, udvariasan, ám eltökélten próbálva lerázni a könyvtárost, aki úgy megbolházta volna.
— Hova haza? — ámult el Széltoló.
— Haza haza. Az otthonomba. Ahol élek — magyarázta Kétvirág szégyenlősen. — A tenger másik oldalán. Tudod. Ahonnan jöttem. Lesz olyan szíves ezt abbahagyni?
— Ó.
— Ú-úk?
Csönd támadt. Aztán Kétvirág így szólt:
— Tudod, múlt éjjel felmerült bennem, azt gondoltam, nos, az az igazság, ez az egész utazás meg nézelődés remek dolog, de az is pompás lesz, amikor már csak múlt időben gondolok minderre. Tudod, beragasztani a képeket egy albumba, és emlékezni.
— Ha te mondod…
— Ú-úk?
— Ó, igen. Az a fontos dolog, ha már sok emléket gyűjtött az ember, hogy utána elmenjen valahova, ahol visszaemlékezhet, érted? Abba kell hagyni. Nem is voltál igazán sehol addig, míg haza nem érsz. Asszem, erre gondoltam.
Széltoló agyában újra végigfutott a mondaton. Másodszorra se volt se füle, se farka.
— Ó! — mondta megint. — Nos, jó, ha te így látod jónak. Hát akkor mikor mész?
— Asszem, még ma. Biztos, hogy akad egy hajó, ami egy darabon elvisz.
— Ebben biztos vagyok én is — válaszolta Széltoló kínosan. A lábára nézett. Aztán az égre. Megköszörülte a torkát.
— Volt némi mókában részünk együtt, mi? — bökött a bordái közé Kétvirág.
— Aha — felelte Széltoló, arcát egy vigyorszerűségbe facsarva.
— Nem vagy elkenődve, ugye?
— Kicsoda, én? — válaszolta Széltoló. — Ugyan dehogy! Száz és egy dolgom van.