Széltoló gyászosan bólintott, asszisztenséhez fordult, és kivett zsebéből egy banánt.
— Már van róla némi fogalmad, innentől vedd át — motyogta.
— Ú-úk.
Valójában egyetlen hajó sem indult volna még az Agátai Birodalom tájékára se, ám ez csupán akadémikus kérdés volt, mert Kétvirág addig számolt le aranyakat az első, félig-meddig tiszta hajó kapitányának markába, amíg a férfi hirtelen felfedezte a tervei megváltoztatásában rejlő előnyöket.
Széltoló a rakparton várt, míg Kétvirág ki nem fizette a fickónak a hajó értékének körülbelül negyvenszeresét.
— Akkor ez el van intézve — mondta Kétvirág. — Kitesz majd a Barna-szigeteken, onnan meg már könnyen találok hajót.
— Remek — felelte Széltoló.
Kétvirág egy pillanatig elgondolkozónak tűnt. Aztán kinyitotta a Poggyászt, és kihúzott egy zacskó aranyat.
— Nem láttad Betánt meg Cohent? — kérdezte.
— Azt hiszem, elmentek összeházasodni — felelte Széltoló. — Hallottam, amikor Betán azt mondta, most vagy soha.
— Nos, amikor találkozol velük, add oda nekik ezt — nyújtotta át Kétvirág a zacskót. — Tudom, drága mulatság első otthont teremteni.
Kétvirág sosem értette meg az átváltási arányok örvénylő mélységeit. A zacskó tartalma könnyedén fedezhette volna nem egy új háztartás, de egy kisebb királyság megalapításának költségeit is.
— Át fogom adni az első adandó alkalommal — mondta Széltoló, és, legnagyobb meglepetésére, így is gondolta.
— Jó. Azt gondoltam, hogy neked is adok valamit.
— Ó, arra semmi…
Kétvirág kotorászott a Poggyászban, és előhúzott egy nagy zsákot. Elkezdte megtölteni ruhákkal, pénzzel, meg a képdobozzal, míg végül a Poggyász teljesen kiürült. Az utolsó dolog, amit a zsákba dugott, a szuvenírba kapott, muzsikáló cigarettásdoboz volt a kagylóberakásos fedelével, gondosan puha papírba csomagolva.
— Ez mind a tied — mondta becsukva a Poggyász tetejét. — Többet már nem lesz rá szükségem, és különben se férne rá a gardróbomra.
— Mi?
— Nem akarod?
— Nos, én… természetesen, de… a tiéd. Téged követ mindenhová, nem engem.
— Poggyász — mondta Kétvirág. — Ez itt Széltoló. Az övé vagy, megértetted?
A Poggyász lassan kinyújtotta lábacskáit, roppant eltökélten megfordult, és Széltolóra bámult.
— Azt hiszem, senkihez sem tartozik igazán önnönmagán kívül — jelentette ki Kétvirág.
— Tényleg — mondta Széltoló bizonytalanul.
— Nos, akkor ez volt minden — zárta le a dolgokat Kétvirág. Kezét nyújtotta.
— Isten veled, Széltoló! Majd küldök képeslapot, amikor hazaértem. Vagy valamit.
— Igen. Bármikor erre jársz, valaki biztosan tudni fogja, hol lehet megtalálni.
— Igen. Nos. Hát, akkor annyi.
— Valóban, annyi.
— Úgy van.
— Aha.
Kétvirág felsétált a hajóhídon, amit a türelmetlen legénység azonnal felhúzott mögötte.
Az evezés ritmusát adó dob megkezdte pufogását, és a hajó lassacskán kifutott az Ankh zavaros vizeire, amik már szokott formájuk hozták, és ott, meglovagolva a dagályt, a nyílt tenger irányába fordult.
Széltoló addig nézte, míg kis ponttá nem zsugorodott. Akkor lepislantott a Poggyászra. Ami visszabámult rá.
— Idefigyelj — mondta. — Menj isten hírivel. Magadnak ajándékozlak, érted?
Hátat fordított neki, és elsétált. Néhány másodperc múlva lépések kis neszét észlelte maga mögött. Megperdült.
— Azt mondtam, nem akarlak! — csattant fel, és belerúgott.
A Poggyász megroggyant. Széltoló továbbment.
Miután néhány yardnyit gyalogolt, megállt, és hallgatózott. Nem hallatszott semmi. Amikor visszafordult, a Poggyász ugyanott állt, ahol hagyta. Valahogy összetöpörödöttnek látszott. Széltoló egy darabig gondolkozott.
— Na jó, rendben van — mondta. — Gyere velem.
Újra hátat fordított, és visszaballagott az Egyetemre. Pár perccel később a Poggyász nyilvánvalóan elhatározta magát, újra kieresztette lábikóit, és utána poroszkált. Tisztában volt azzal, hogy nincs sok választása.
Végigmentek a rakparton, aztán be a városba, két pötty a kisebbedő látképben, ami, ahogy a látószög kiszélesedik, magában foglal egy csöpp hajót elindulóban a széles, zöld tengeren keresztül, ami csak része a fényes, mindent körülölelő óceánnak egy felhők koronázta Korongon, négy óriási elefánt hátán, amik maguk egy roppant teknőc páncélján ácsorognak.
Ami hamarosan csak egy csillanássá válik a csillagok tömegében, végül elenyészik.
Nem írjuk le őket, mert még a csinosabbja is úgy nézett ki, mint egy polip és egy bicikli kereszteződése. Közismert tény, hogy a dolgok a kevésbé kívánatos világegyetemekből örökké bejárást keresnek ebbe az univerzumba, ami a közeli buszmegálló és megfelelően kiépített bolthálózat pszichikus megfelelője.
A Thaum a varázserő alapvető mértékegysége. Egyetemlegesen úgy definiálják, mint azt a mágiamennyiséget, amely egy kis fehér galamb vagy három átlagos méretű biliárdgolyó előállításához szükséges.
Érdekes metafora. Az éjszakai életet élő trolloknak, mi sem természetesebb, az idők hajnala a jövő zenéje.
Nem pontosan, persze. A fák nem lobbantak lángra, az emberek nem váltak hirtelen roppant gazdaggá és módfelett holtakká, és a tengerek sem gőzölögtek el. Valójában sokkal megfelelőbb hasonlat lenne az, hogy „nem olvadt aranyként”.
Senki sem tudja, miért, de az igazán rejtélyes és varázslatos holmik olyan üzletekből származnak, amelyek megjelennek, majd pedig — még egy alkalmi pénzmosó cégnél is kérészéletűbb kereskedelmi lét után — eltűnnek, mint a füst. Különböző kísérletek történtek ennek magyarázatára, amelyeknek nem mindegyike teszi érthetővé a megfigyelt tényeket. Ezek az üzletek bárhol feltűnhetnek az univerzumban és jelenlegi nemlétükre bármely szokványos városban következtethetünk működésképtelen varázstárgyakkal bóklászó tömegekről, akik cirkalmas garancialeveleket szorongatnak, és meglehetősen gyanakodva bámulnak csupasz téglafalakra.