— És? — kérdezte. — Na és akkor mi van? Manó, kobold, goblin, gnóm… mi a különbség?
— Nem kobold — szögezte le Kétvirág meggyőződéssel. — A koboldok, azok mindenféle zöldellő göncöt viselnek, és csúcsos süvegük van, és kis dudoros antennaszerű izék állnak ki a fejükből. Láttam róluk képeket!
— Hol?
Kétvirág elbizonytalanodott, és lesütött szemmel meredt a lábfejére.
— Asszem, az volt a címe, hogy a „motyogás, motyogás, motyogás”.
— A micsoda? Mi volt a címe?
Az alacsony turistában hirtelen leküzdhetetlen érdeklődés támadt kézfeje behatóbb tanulmányozására.
— A Virágtündérek Könyve Kicsiknek és Nagyoknak — motyogta.
Széltoló értetlen képet vágott.
— Ez egy könyv ami arról szól, hogyan kerüljük el őket nagyívben? — kérdezte.
— Á, dehogy — felelte sietősen Kétvirág. — Ellenkezőleg, arról szól, hol keresd őket. Még mindig jól emlékszem a képekre. — Álmodozó kifejezés ült ki az arcára, amitől Széltoló lélekben azonnal felnyögött. — Szerepelt benne egy spéci tündér is, aki jött és elvitte a fogad.
— Mi, odajött és kihúzta a még meglévő fogad?
— Nem, nem, dehogy, tévedsz! Úgy értem, hogy miután már kiesett, akkor azt kellett csinálni, hogy a fogat bedugtad a párnád alá és jött a tündér és elvitte és cserébe hagyott egy rhinut.
— Mért?
— Mit miért?
— Miért gyűjti a fogakat?
— Csak úgy.
Széltoló lelki szemei előtt megképződött valami lökött egyén képe, aki fogakból emelt kastélyban lakik. Az ilyenfajta képzeteket akarod azon nyomban kiverni a fejedből. Sikertelenül.
Jaj!
Piros kalap! Elmerengett, nem kéne-e felvilágosítani a turistát, milyen is valójában az az élet, amikor egy béka jelenti a jó ebédet, egy nyúlüreg hasznavehető menedéket nyújthat az eső elől és egy bagoly a csendesen lebegő terror az éjben. A vakondbőr gatya nagyon jól hangzik egész addig, míg nem neked személyesen kell kirázni az eredeti tulajdonost belőle, amikor a rohadt dögöt végre sarokba szorítottad valamelyik járatában. Ami meg a piros sapkákat illeti, bárki, aki az erdőben mászkál valami élénkszínűben és feltűnőben, csak nagyon, nagyon rövid ideig fogja ezt tenni.
Azt akarta mondani: Figyelj, öreg, a manók és koboldok élete komisz, kegyetlen és kurta. Csakúgy, mint ők maguk.
Ezt mind el akarta mondani, de nem tudta. Ahhoz képest, hogy viszketett benne a vágy az egész végtelenséget megtekinteni, Kétvirág valójában sose lépett ki a saját fejéből. Feltárni előtte a valót olyan lenne, mint belerúgni egy spánielbe.
— Szví vhí wídl whít — szólt egy hang a lábainál. Lenézett. A manó, aki Iszkiri néven mutatkozott be, felnézett. Széltolónak nagyon jó érzéke volt a nyelvekhez. A kobold az előzőekben ezt mondta:
— Van még egy kis tegnapról maradt gőteszörpöm.
— Ínycsiklandóan hangzik — hazudta Széltoló.
Iszkiri újra megbökte a varázsló bokáját.
— Az a másik nagyzoló, az jól van? — firtatta féltő gonddal.
— Csak sokkot kapott a valóságtól — válaszolta Széltoló. — Nincs véletlenül egy piros sityakod?
— Miii?
— Csak megkérdeztem.
— Tudom hol van a nagyzolóknak való ennivaló — mondta a manó. — És szállás is. Nincs messze.
Széltoló a beborult eget szemlélte. A nappali fény viszszavonulóban volt a vidékről, és a felhők azt a benyomást keltették, hogy már hallottak a hóról rebesgetni és most mérlegelik az ötletet. Nyilvánvaló, hogy a gombákban lakozó népek nem feltétlenül megbízhatóak, de jelen pillanatban a varázsló akár egy csapda ajtaján is bebocsátásért dörömbölt volna, feltéve, hogy a kitett csalétek meleg étel és tiszta ágynemű.
Így hát felkerekedtek. Néhány perccel később a Poggyász a lábait kímélve feltápászkodott, és követni kezdte őket.
— Psszt!
A Poggyász óvatosan megfordult, a kis lábikók bonyolult mintázatban mozogtak, és úgy tűnt, felnéz.
— Jó érzés asztalosmunkának lenni? — kérdezte a fa sóvárgóan. — Nem fájt?
A Poggyász eltűnődni látszott a kérdésen. Minden rézfogantyú, minden görcslyuk kivételes összpontosítást sugárzott.
Aztán megvonta fedelét, és elkacsázott.
A fa felsóhajtott, s lerázott néhány elszáradt levelet a gallyai közül.
A viskó kicsi volt, roskatag és olyan díszes, mint a matyóhímzés. Széltoló úgy vélte, hogy valami őrült faragómester eshetett neki és ki is élte rajta az összes elmebaját, mielőtt elrángatták volna. Minden ajtó, minden ablaktábla zsúfolva volt fából kifaragott szőlőfürtök és félholdalakú kivágások tömkelegével, és a falak minden négyzethüvelykjét járványszerűen elburjánzott fenyőtobozberakás borította. Félig-meddig arra számított, hogy valamelyik felső ablakból előbb vagy utóbb elő fog pattanni egy óriási kakukk.
És persze a levegő jellegzetes olajosságát is észrevette. Apró, zöld és bíbor szikrák pattogzottak a körmei alól.
— Erős mágikus tér — motyogta. — Legalább száz milliThaum.[2]
— Az egész hely tisztára elvarázsolt — magyarázta Iszkiri. — Egy vén banya lakott itt valaha. Már rég nem él, ám a mágia még mindig fenntartja házat.
— Nézd csak, az az ajtó eléggé fura — mutatott rá Kétvirág.
— Nem értem. Mégis, miért kell varázslat ahhoz, hogy egy ház fennmaradjon? — kérdezte Széltoló. Kétvirág félve megérintette az egyik falat.
— Ez ragad!
— Nugát — mondta Iszkiri.
— Megáll az eszem! Egy igazi mézeskalácsházikó! Széltoló, egy igazi…
Széltoló gyászosan bólintott.