— Még mindig itt, Ármánd?
— Ön iderendelt, uram — jegyezte meg Ármánd színtelen hangon. Pontosabban ennyi hangzott el hallhatóan. Azonban szürke szeme mélyén a haloványabbnál is haloványabb csillogás elárulta, hogy gondosan listát vezet minden egyes fitymálásról, minden egyes lekezelő tekintetről, minden egyes nyájas korholásról, minden egyes beavatott pillantásról és hogy minden egyes iktatott megalázásért Gáldor eleven agyára egy teljes, bugyogó sósavban eltöltendő naptári év vár.
— Ó, igen, valóban hívattalak. Kérlek, nézd el egy öregember feledékenységét — mondta Gáldor megnyerően. Feltartotta a könyvet, amit korábban olvasott.
— Nem helyeslem ezt a fejvesztett rohangászást — morogta. — Ez, úgy ahogy van, piszkosul hatásvadász, főleg a vacakolás a repülő szőnyegekkel meg hasonlókkal, de az én szememben ez nem igazi mágia. Vegyük példának okáért a hétmérföldes csizmákat. Ha Isten az embert arra szánta volna, hogy egy lépéssel huszonegy mérföldet tegyen meg, biztos vagyok benne, hogy hosszabb lábakat adott volna nekünk… Hol is tartottam?
— Fogalmam sincs róla — válaszolta Ármánd hidegen.
— Á, igen. Furcsállom, hogy semmit sem találtunk a Könyvtárban a Tsorti Piramisról. Az ember azt gondolná, hogy valaminek csak kellene lennie annyi könyv között, nemdebár?
— A könyvtáros természetesen meg lesz fenyítve.
Gáldor oldalvást rásandított.
— De nem drasztikusan! — mondta. — Esetleg vondd meg a banánadagját.
Egy pillanatig farkasszemet néztek.
Gáldor fordult el elsőnek — mindig is kellemetlennek találta, ha hosszasabban kellett Ármándra tekintenie. Pontosan olyan zavarba ejtő hatása volt, mint belebámulni egy tükörbe és nem látni benne senkit.
— Bármily különös is, másutt azonban ráakadtam a szükséges útmutatásra. Ami azt illeti, szerény magánkönyvtáram polcain. Skerélt Cserekosárnak, Rendünk alapítójának naplóiban. Te, úgyismint hevesvérű fiatalember, aki oly kapkodva szednéd nyakadba lábad, hogy űzőbe vedd a varázsigét, vajon tudod-e azt, mi történik, amikor egy varázsló meghal?
— Bármely varázsige, amit bemagolt, kimondja magát — felelte Ármánd. — Ez egyike az első dolgoknak, amiket megtanulunk.
— Igenám, csakhogy ez nem igaz az eredeti Nyolc Nagy Varázsige esetében. Szorgos tanulmányozással Skerélt rájött, hogy egy Nagy Varázsige egyszerűen menedéket keres a legközelebbi elmében, amely nyitott és készen áll fogadására. Légy szíves, taszajtsd odébb azt a nagy tükröt, igen, oda. Köszi.
Gáldor feltápászkodott, és odacsoszogott a mostanra már kihűlt kovácstűzhelyhez. Bár a mágiapászma még mindig vonaglott — egyidejűleg volt jelenlevő és jelen nem levő, mint egy másik, csupa forró kék fénnyel teli világegyetemből kivágott metszet. Gáldor könnyedén felemelte, egy állványról leemelt egy íjat, és elégedetten figyelte, ahogy a mágia, megragadva az íj végeit, ráfeszült, míg csak a fa el nem kezdett recsegni. Akkor kiválasztott egy nyilat.
Ármánd odavonszolt egy nehéz, földig érő tükröt a padló közepére. Amikor én leszek a Rend vezetője, fogadta meg magában, én egész biztosan nem fogok ide-oda csoszogni mamuszban!
Ahogy már korábban említettük, Ármánd úgy érezte, hogy egy kis friss vérrel sokat lehetne kezdeni, ha legalább már a kiszáradt fákat el lehetne távolítani — ám jelenleg, ha csak ideiglenesen is, őszintén kíváncsi volt arra, vajon mit fog tenni a vén bolond a következőkben.
Nem kizárt, hogy némi elégtétellel szolgált volna számára, ha tudta volna, hogy mind Gáldor, mind Skerélt Cserekosár óriásit tévedett.
Gáldor néhányszor elhúzta kezét a tükör előtt, ami elhomályosodott, majd kitisztulva Skund erdejét mutatta madártávlatból. A varázsló szúrósan meredt a látképre, s jobban megmarkolta az íjat rajta a bizonytalanul a plafonra irányuló nyíllal. Néhány szót mormolt, olyasmit például, hogy „vegyük figyelembe a szélsebességet, mondjuk, három csomó” és „igazítsuk hozzá a hőmérséklethez”, és utána, egy meglehetősen kiábrándító mozdulattal, útjára bocsátotta a nyilat.
Ha a hatás és ellenhatás törvényeinek lett volna bármi beleszólásuk, a nyílnak a földre kellett volna pottyannia néhány lábnyira. De nem volt.
Egy olyan hang kíséretében, amely minden leírási kísérletnek ellenáll, de amelyre a teljesség kedvéért gondolhatunk úgy, mint ami alapvetően „sprang!” plusz háromnapi kemény munka egy jól felszerelt rádiótechnikai műhelyben, a nyílvessző eltűnt.
Gáldor félrehajította az íjat, és vigyorgott.
— Na persze, kábé egy óra, amíg odaér — mondta. — Aztán a varázsige simán visszatér az ionizált úton. Ide. Hozzám.
— Figyelemreméltó — acsarogta Ármánd, akinek agyából bármely arra járó telepata kiolvashatta volna a tíz yard magas betűkkel írt „Ha te igen, én miért ne?” gondolatot. Lenézett a rendetlen munkapadra, ahol egy hosszú és rendkívül éles kés mintegy testre szabottan ajánlkozott arra, ami hirtelen az eszébe ötlött.
Nem igazán szeretett erőszakos eszközökhöz folyamodni, kivéve, ha csak a kezét kellett kinyújtania értük. Ám a Tsorti Piramis felirata a napnál világosabban fejtette ki, milyen jutalom vár arra, aki a megfelelő időben összetereli mind a nyolc varázsigét, és Ármánd nem feltétlen ragaszkodott ahhoz, hogy hosszú évek keserves munkája a semmibe vesszék, csak azért, mert egy vén hülyének egyszer az életben zseniális ötlete támad.
— Innál egy kis kakaót, amíg várakozunk? — kérdezte Gáldor, ahogy a szolgákat szólító csengőhöz sántikált a szobán keresztül.
— De még mennyire — felelte Ármánd. Megragadta a kést, mérlegelve annak egyensúlyát és használhatóságát. — Muszáj gratulálnom önnek, mester. Látom már, hogy ugyancsak korán kell kelnünk, ha ön fölé szeretnénk kerekedni.
Gáldor felnevetett. A kés elhagyta Ármánd kezét méghozzá olyan sebességgel, hogy (tekintetbe véve a Korongvilág fényének kissé renyhe természetét) úgy látszott, mintha rövidebbé meg valamivel masszívabbá válna, ahogy, a hibátlan célzásnak köszönhetően, Gáldor nyaka felé tartott.
Nem ért oda. Helyette kitért oldalra és sebesen cirkulálni kezdett — olyan gyorsan, hogy úgy látszott, mintha Gáldor váratlanul fémnyakörvet viselne. Gáldor megfordult, és Ármándnak úgy tűnt, mintha hirtelen több lábnyit nőtt volna és ugyanakkor sokkal, de sokkal hatalmasabb is lenne.
A kés kivágódott a körből és rezegve beleállt az ajtóba — Ármánd fülétől alig egy hajszálnyira.
— Korán? — nézett rá Gáldor szórakozottan. — Édes fiam, jobb lesz, ha le se fekszel.
— Vegyél még az asztalból! — ajánlotta Széltoló.
— Kösz nem, nem szeretem a marcipánt — válaszolta Kétvirág. — Különben is, biztos vagyok benne, hogy nem szép dolog mások bútorát megenni.
— Rá se ránts! — biztatta Iszkiri. — A vén banyát évek óta nem látta senki. Aszongyák, két, otthonról megpattant kamasz tette el láb alól.
— Ezek a mai fiatalok… — csóválta a fejét Széltoló.
— Szerintem a szülők hibája — tette hozzá Kétvirág komoran.
Ha egyszer sikerült túljutnod a szükséges lelki áthangolódáson, akkor a mézeskalácsházikó egész kellemes helynek bizonyult. A rezidens mágia karbantartotta, és mindazon helybéli vadállatok, amik még nem haltak bele a végzetes fogszuvasodásba, messzire elkerülték. A kandallóban maszatosan égő édesgyökértuskók táplálták a vidáman lobogó tüzet. Széltoló ugyan korábban megkísérelte a tűzifagyűjtést odakinn, de feladta. Nem könnyű tűzre vetni az olyan ágakat, amik beszélnek hozzád.
Böffentett.
— Ez igazán egészségtelen — mondta. — Úgy értem, miért pont édességek? Miért nem inkább pirítós és sajt? Vagy szalámi? Jut eszembe, most nagyon jólesne nekem egy szimpatikus szalámi kanapé!
— Fogalmam sincs — felelte Iszkiri. — A vén Hexenschluss Nyanya édességekre szakosodott. Látnod kellett volna a habcsókjait…
— Láttam — bólintott Széltoló. — Amikor kipróbáltam a matracot…
— A mézeskalács jobban megfelel a hagyományoknak — mondta Kétvirág.
— Micsoda? Matrackészítésre?
— Ne hülyéskedj! — intette le Kétvirág az ésszerűség nevében. — Ki hallott már mézeskalács matracról?
Széltoló morgott. Ennivaló járt a fejében — egész pontosan az ankh-morporki ételek. Nevetséges, hogy minél messzebb került tőle, a város annál vonzóbbnak rémlett emlékéiben. Csak be kellett hunynia a szemét, hogy nyálcsorgató részletességgel maga előtt lássa a száz különféle kultúra lacikonyháit a piacokon, ahol squishit lehetett enni vagy annyira friss cápauszonylevest, hol a fürdőzők nem is mertek a közelébe menni, vagy akár…
— Mit gondolsz, megvásárolható ez a hely? — kérdezte Kétvirág. Széltoló tétovázott. Már régen rájött, hogy megéri nagyon gondosan mérlegelni a választ Kétvirág szokásosnál is meglepőbb kérdéseire.
— Minek? — érdeklődött óvatosan.
— Nos, mivel csak úgy árad belőle a romantika!
— Ó!