Alvin elvette kezét a műszertábláról, kikapcsolta az áramköröket, mire a monitor ernyőjén levő kép eltűnt. Egy másodpercig mozdulatlanul ült, a fekete négyzetre bámult, amely immár oly sok héten át minden gondolatát lefoglalta. Körülhajózta egész világát, Diaspar külső falának minden egyes négyzetmétere elsuhant előtte a képernyőn. Most már minden élő embernél — kivéve talán Khedront — jobban ismerte a várost. És már azt is tudta, hogy a falakon keresztül nincs kivezető út.
Az érzés, amely elfogta, mégsem volt puszta csüggedtség. Valójában egy percig sem remélte, hogy könnyű dolga lesz, hogy első nekifutásra megtalálja, amit keres. Az a lényeges, hogy egy lehetőséget kiküszöbölt. Most jöhet a többi.
Felállt s odament a város képmásához, amely csaknem az egész termet betöltötte. Nehéz volt elhinni, hogy nem makett, bár Alvin tudta, a valóságban csak annak, a memóriasejtekben őrzött mintázatnak optikai kivetítése, amelyet végigvizsgált. Ha a monitor beállítását megváltoztatta, s a nézőpontot végigvezette Diasparon, e másolat felületén egy aprócska fényfolt futott végig, úgyhogy mindig pontosan láthatta, merre, jár. Kezdetben ez hasznos útmutató volt, de később a koordináták beállításában már olyan jártasságra tett szert, hogy erre a segítségre nem volt többé szüksége.
A város ott terült el alatta, Alvin akár egy isten nézett le rá. De most nem is igen látta, mert megteendő lépéseit fontolgatta, sorban egymás után.
Ha mindegyik kudarcba fullad, akkor is van még egy megoldás a problémájára. Diaspart az örökkévaló áramkörök állandó mozdulatlanságban tartják ugyan, ábrázatát megmásíthatatlanul őrzi a memóriasejtekben levő mintázat, de magát a mintázatot meg lehet változtatni, s akkor a város is megváltozik. És így átalakíthatja a városfal egy részét, ajtót nyithat rajta, s ha ezt a mintázatot aztán betáplálja a monitorokba, akkor a város az új elrendezésnek megfelelően átformálja magát.
Alvin gyanította, hogy a monitor műszertáblájának jelentős része, amelynek rendeltetését Khedron nem magyarázta meg neki, épp az ilyen változtatások célját szolgálja. Ezzel azonban hiába próbálkozna; a vezérlőket, amelyek magát a város szerkezetét meg tudják változtatni, gondosan lezárták, ezeket csakis a Tanács felhatalmazásával és a Központi Kompjúter jóváhagyásával lehet működtetni. Az pedig nem látszott valószínűnek, hogy a Tanács engedélyezze a kérését, még ha évtizedekig, sőt évszázadokig türelmesen ismételgeti is. Ami cseppet se lett volna ínyére.
Gondolatai most az ég felé fordultak. Néha álmodozásaiban, amelyeket kissé szégyellt is felidézni, arról képzelgett, hogy visszanyeri a levegő feletti uralmat, amiről az ember réges-rég lemondott. Valaha, tudta, a Föld egét különös alakzatok töltötték be. A világűrből hatalmas hajók érkeztek, ismeretlen kincsekkel megrakodva, hogy leszálljanak a legendás Diaspar-kikötőben. De ez a kikötő a város határain túl feküdt, időtlen idők óta szállongó por borítja. Elálmodozhat arról, hogy Diaspar útvesztőiben rejtőzik még valahol egy repülőgép, de valójában ezt maga sem hitte. Hisz nagyon valószínű, hogy ezekkel a kicsiny magánrepülőgépekkel sohasem volt szabad a városon belül ide-oda repdesni, még azokban az időkben sem, amikor általánosan használták őket.
Egy pillanatra belefeledkezett régi, ismerős ábrándjába. Azt képzelte, hogy a levegő ura, hogy a világ ott terül el alatta, s hívogatja, repüljön oda, ahova akar. De ez nem az ő jól ismert világa volt, hanem a Hajnalkor elvesztett világa — dombok, tavak és erdők gazdag, eleven panorámája. Keserű irigység fogta el, irigyelte ismeretlen őseit, akik oly szabadon repkedhettek keresztül-kasul a földön, s akik hagyták szépségét elpusztulni.
Mámorító, de hasztalan álmodozás! Alvin visszarángatta magát a jelenbe, megoldandó problémájához. Ha az égbolt elérhetetlen, s idelent a földön az út el van zárva előtte, akkor mi marad?
Újból ott tartott, hogy segítségre van szüksége, saját erejéből nem tud továbbmenni. Nem szívesen ismerte ezt be, de becsületből nem tagadhatta. Gondolatai elkerülhetetlenül Khedron felé fordultak.
Alvin sohasem tudta magában eldönteni, kedveli-e a Mókamestert. Nagyon örült, hogy találkoztak, s hálás volt Khedronnak a segítségért és az együttérzésért, amivel kutatásai során támogatta. Diasparban nem akadt ember, akihez ennyi szál fűzte volna, s mégis volt valami a Mókamester egyéniségében, ami taszította. Talán Khedron ironikus tárgyilagossága váltotta ki néha Alvinból azt az érzést, hogy titokban nevet erőfeszítésein, még ha közben tőle telhetően segít is neki. Ezért, meg makacssága és önállósága miatt, Alvin csak végső esetben tudta rászánni magát, hogy a Mókamesterhez folyamodjon.
Megállapodtak, hogy a Tanácsháztól nem messze egy kis kerek udvaron találkoznak. A városban számos ilyen csendes, félreeső hely akadt, olykor csupán néhány lépésre valamelyik forgalmas utcától, s mégis teljesen elzárva tőle. Általában csak kerülő úton, gyalog lehetett megközelíteni őket, sőt az is előfordult, hogy ötletesen kiképzett labirintusok kellős közepén feküdtek, ami még csak fokozta elszigeteltségüket. Jellemző volt Khedronra, hogy épp egy ilyen helyet válasszon ki találkára.
Az udvar, amelynek átmérője mindössze ötven-egynéhány lépés volt, valójában az egyik nagy épület belsejében feküdt. Mégis úgy tűnt, mintha nem volnának megszabott fizikai határai, mert valamilyen halvány belső fényben izzó, kékeszöld, átlátszó anyag fogta körbe. De az udvart, noha nem voltak látható határai, mégis úgy képezték ki, hogy a végtelen tér érzete itt senkit sem fenyegetett. Az alacsony, alig derékig érő falak, amelyeket néhol átjárók törtek meg, annak a biztonságos zártságnak benyomását keltették, amely nélkül Diasparban senki sem érezte jól magát.
Khedron épp az egyik ilyen falat vizsgálgatta, amikor Alvin megérkezett. Színes csempék bonyolult mozaikja borította, olyan fantasztikusan tekervényes volt, hogy Alvin meg sem próbálta kibogozni mintázatát.
— Nézd ezt a mozaikot, Alvin — mondta a Mókamester. — Látsz rajta valami különöset?
— Semmit — vallotta be Alvin rövid szemlélődés után. — Nem nagyon tetszik nekem, de ebben nincs semmi különös.
Khedron végighúzta ujját a színes csempéken.
— Nem vagy jó megfigyelő — mondta. — Nézd ezeket az éleket, látod, mennyire legömbölyödtek, milyen puhák lettek. Ilyesmi csak nagy ritkán látható Diasparban, Alvin. Ez kopás, az idő vasfoga kikezdte az anyagot. Emlékszem rá, amikor ez a minta még új volt, mindössze nyolcvanezer esztendővel ezelőtt, az előző életemben, s ha majd valamikor, tíz-tizenkét élet múlva visszatérek erre a helyre, ki fog derülni, hogy közben ezek a csempék teljesen elkoptak.
— Ebben én nem látok semmi meglepőt — jegyezte meg Alvin. — Vannak a városban más műalkotások is, amelyek nem olyan jók, hogy a memória-áramkörök megőrizzék őket, de nem is olyan rosszak, hogy azonnali megsemmisítésre ítéljék őket. Egy szép napon, gondolom, jön egy másik művész, aki valami különbet alkot. És az ő művét nem hagyják majd elkopni.
— Ismertem ennek a falnak a tervezőjét — mondta Khedron, még mindig a mozaik repedéseit tapogatva. — Különös, hogy erre a tényre emlékezem, holott a művész arcvonásait nem tudom felidézni. Úgy látszik, nem kedveltem őt, ezért töröltem ki emlékezetemből. — Elnevette magát. — Talán én magam terveztem ezt, valamelyik művészi periódusomban, s amikor a város megtagadta, hogy örökkévalóvá tegye, bosszúságomban elhatároztam, hogy az egészet elfelejtem. Nicsak, tudtam, hogy ez a darab itt leválik!
Sikerült lefejtenie egy aranyos csemperéteget, s ez a kis szabotázs szemmel látható örömmel töltötte el: Földre dobta a szilánkot, s hozzátette: — No most majd a karbantartó robotoknak tenniük kell valamit e dologban!
Alvin tudta, hogy ebben számára valami tanulság rejlik. Ezt az az intuíciónak nevezett különös ösztön sugallta, amely logikát meghazudtoló ugrásokat képes végrehajtani. A lábánál heverő aranyos csempedarabkára pillantott, igyekezett azt valamilyen kapcsolatba hozni a problémával, amely nem hagyta nyugodni.
Mihelyt rájött, hogy kérdésére van válasz, már könnyű volt azt megtalálni.
– Értem, mit akarsz ezzel mondani — fordult Khedronhoz. — Mivel vannak olyan tárgyak Diasparban, amelyeket az öröklét-áramkörök nem őriznek meg, ezért azokat a tanácsházi monitorok-útján nem is fedezhetem fel. Ha odamennék, és erre az udvarra összpontosítanám a monitort, nyomát se látnám ennek a falnak, amelyen ülünk.
— A falat, azt hiszem, megtalálnád. Csak a mozaik nem volna rajta.
— Igen, ezt értem — mondta Alvin. Túl türelmetlen volt, hogy efféle szőrszálhasogatásokkal foglalkozzon. — És ugyanígy lehetnek a városban még más olyan dolgok is, amelyeket a memória-áramkörök ugyan nem őriznek, ám eddig még nem koptak el. De hogy ez mennyiben segít rajtam, azt igazán nem tudom felfogni. A külső fal létezik, azt tudom, s nincs nyílás rajta.
— Talán nincs is kivezető út — válaszolta Khedron. — Nem ígérhetek neked semmit. De a monitorok, azt hiszem, még sok mindenre megtaníthatnak minket, ha a Központi Kompjúter engedi. És, úgy látszik, téged nagyon megkedvelt.
Alvin a Tanácsházhoz menet eltöprengett ezen a megjegyzésen. Mind idáig úgy vélte, csakis Khedron befolyásának köszönheti, hogy odaengedték a monitorokhoz. Eszébe se jutott, hogy ezt valamilyen benne rejlő sajátságnak tulajdonítsa. Kiválasztott volta számos hátránnyal járt, hát már puszta méltányosságból is megilleti valamilyen kárpótlás…
A város változatlan képmása még mindig uralta a termet, ahol Alvin annyi órát töltött. Most új szemszögből nézte a képet: minden, amit itt lát, a valóságban is létezik, de ez nem feltétlenül Diaspar teljes tükörképe. Az eltérések azonban bizonyára jelentéktelenek, s — amennyire ezt meg tudja ítélni — észrevehetetlenek.
— Ezt már sok évvel ezelőtt egyszer megkíséreltem — mondta Khedron, ahogy leült a monitor elé —, de a vezérlőket lezárva találtam. Talán most engedelmeskednek nekem.
Ujjai előbb csak lassan tapogatóztak a műszertáblán, majd egyre növekvő önbizalommal, ahogy apránként visszanyerték jártasságukat. Aztán egy pillanatra megpihentek a táblába rejtett érzékeny hálózat csomópontjain.
— Azt hiszem, ez az — szólt végül Khedron. — Egyébként hamarosan meglátjuk.
Az ernyő felizzott, de nem az a kép jelent meg rajta, amelyet Alvin várt. Ehelyett egy kissé meghökkentő figyelmeztetést vetített eléjük:
MIHELYT BEÁLLÍTOD A SEBESSÉGVEZÉRLŐT, A VISSZAPERGETÉS AZONNAL MEGINDUL.
— Ostoba vagyok — mormolta Khedron. Minden egyebet jól csináltam, de a legfontosabbról megfeledkeztem. — Ujjai most már magabiztosan tapogatták végig a táblát, s amikor a felirat eltűnt az ernyőről, megfordult a széken, hogy megnézhesse a város képmását.
— Figyelj, Alvin — mondta. — Most, azt hiszem, valami újat fogunk megtudni Diasparról.
Alvin türelmesen várt, de semmi se történt. A város képe minden ismert csodájával és szépségével ott lebegett a szeme előtt, de ezek most nem értek el tudatához. Már épp meg akarta kérdezni Khedront, hogy mire figyeljen, amikor valami hirtelen mozgást észlelt, s gyorsan utánafordult, hogy kövesse irányát. De csupán aprócska villanás vagy rezzenés volt, s Alvin elkésett, már nem látta, mi okozta. A város képén semmi sem változott, Diaspar ismert arcát mutatta. Aztán észrevette, hogy Khedron gúnyos mosollyal figyeli, mire újból a városra pillantott. És most a szeme előtt játszódott le a változás.
A Park szélén az egyik épület hirtelen eltűnt, s helyén azonnal egy másik, egészen eltérő alakú bukkant fel. Az átváltozás olyan gyorsan játszódott le, hogy ha Alvin egyet pislogott volna, már észre sem veszi. Ámulva meredt a megváltozott városra, de elméje már az első csodálkozó döbbenetben is a választ kereste. Felidézte a monitor ernyőjén imént megjelent szavakat: A VISSZAPERGETÉS AZONNAL MEGINDUL— s rögtön tudta, miről van szó.
— Ez a város sok ezer év előtti képe — szólt oda Khedronnak, — A múltba térünk vissza.
– Érzékletes fogalmazás, de nem egészen pontos — válaszolta a Mókamester. — Valójában az történik, hogy a monitor emlékezetébe idézi a város korábbi változatait. Átalakítások alkalmával ugyanis az áramköröket nem egyszerűen kiürítették, hanem a bennük levő információs anyagot tartalékegységekben raktározták el, hogy szükség esetén bármikor fel lehessen idézni. Én pedig úgy állítottam be a monitort, hogy ezeket az egységeket pergesse vissza, másodpercenként ezer év sebességgel. Mi most már a félmillió esztendő előtti Diaspart látjuk. Ám ahhoz, hogy igazi változások tanúi legyünk, ennél sokkal messzebbre kell visszamennünk. Felgyorsítom a visszapergetést.
Újból a műszertáblához fordult, de közben már nemcsak egy épület, hanem egy egész tömb foszlott semmivé. Helyét egy nagy, ovális amfiteátrum foglalta el.
– Ó, az Aréna — mondta Khedron. — Emlékszem, egyesek micsoda hűhót csaptak, amikor elhatároztuk, hogy lebontjuk. Nagyon ritkán látogattuk, de sokan szentimentális érzéseket tápláltak iránta.
A monitor most sokkal gyorsabb ütemben idézte fel emlékeit. Diaspar képe percenként egymillió év sebességgel siklott vissza a múltba, s a változások olyan gyorsan játszódtak le, hogy a szem nem is bírta követni őket. Alvin megfigyelte, hogy a városkép módosulásai szakaszokban jönnek. A mozdulatlanság hosszú korszakát valóságos újjáépítési láz váltja fel, majd újból szünet következik. Mintha Diaspar élő organizmus volna, amelynek minden egyes robbanásszerű növekedés után erőt kell gyűjtenie.
Az átalakulások során a város alapvető képe mit sem változott. Épületek tűntek el és bukkantak fel, de az utcák mintázata örökkévalónak látszott, s a Park mindenkor Diaspar zöld szíve maradt. Meddig tud a monitor visszamenni a múltba, töprengett Alvin. Képes-e visszaforgatni az időt a város alapításáig, fellebbenteni a fátylat, amely az írásos történelmet a Hajnalkor mítoszaitól és legendáitól elválasztja?
Már ötszázmillió évet tettek meg vissza a múltba. Diaspar falain kívül, a monitor ismeretein túl, most valószínűleg egy egészen más Föld van. Talán óceánok és erdőségek terülnek el, sőt olyan városok, amelyeket végső otthonába való hosszú visszavonulása során még nem hagyott el az ember.
Percek múltak, s a monitorok kis univerzumában minden egyes perc egy-egy évmillió volt. Hamarosan el kell jutniuk a legrégibb elraktározott emlékekhez, gondolta Alvin, s akkor a visszapergetés véget ér. De bármilyen tanulságos és lenyűgöző is ez az utazás, Alvin nem tudta átlátni, miképpen segíthet neki kiszabadulni az „itt és most” Diasparjából.
És ekkor a város hirtelen és hangtalan roppanással korábbi nagyságának egy töredékére zsugorodott össze. A Park eltűnt, a hatalmas tornyok összefüggő védbástyája egy pillanat alatt semmivé foszlott. A város egyszerre tárva-nyitva állt a külvilág számára, mert a sugárutak most akadály nélkül nyújtóztak egészen a monitorkép legszéléig. Megjelent Diaspar, amilyen az emberiség sorsában bekövetkezett nagy változás előtt volt.
— Tovább nem mehetünk — mondta Khedron a monitor ernyőjére mutatva, amelyen a „VISSZAPERGETÉS VÉGET ÉRT” szavak jelentek meg. — Úgy látszik, ez a városkép legkorábbi változata, amit a memóriasejtek még megőriztek. Ezt megelőzően, gondolom, nem használtak öröklét-áramköröket, s hagyták, hogy az épületek természetes úton pusztuljanak el.
Alvin sokáig bámulta az ősi város modelljét. Maga elé képzelte, milyen forgalmasak lehettek ezek az utak, amikor az emberek még akadálytalanul eljuthattak a világ minden tájára, sőt más világokba is. Ezek az emberek az ősei voltak, s úgy érezte, szorosabb kapcsolat fűzi hozzájuk, mint azokhoz, akikkel most megosztja életét. Arra vágyott, bárcsak találkozhatna velük, osztozhatna gondolataikban, ahogy az évmilliókkal ezelőtti Diaspar utcáin járnak-kelnek. Ámde ezek nem lehettek valami örömteljes gondolatok, hiszen az ember akkor a Támadók fenyegető árnyékában élt. Alig néhány évszázaddal később hátat fordít majd a régi dicsőségnek, s fallal zárja el magát a világegyetemtől.
Khedron tízszer is előre-hátra futtatta a monitort azon a rövid korszakon, amely alatt az átalakulás lejátszódott. A nyúlt kisváros alig valamivel több mint ezer év leforgásán belül változott át sokkal nagyobb, zárt metropolisszá. Bizonyára ez alatt az idő alatt tervezték és állították elő azokat a gépeket, amelyek Diaspart oly hűségesen szolgálták, s akkor táplálták be memória-áramköreikbe azokat az ismereteket, amelyek lehetővé tették számukra, hogy feladataikat teljesítsék. És ezekbe a memória-áramkörökbe táplálták be a most élő emberek alapvető mintázatát is, hogy amikor a megfelelő impulzus életre kelti őket, hús-vér alakban újjászületve léphessenek ki a Teremtés Csarnokából. Bizonyos értelemben, gondolta Alvin, élnem kellett ebben az ősi világban is. Bár persze lehetséges, hogy teljesen szintetikus lény vagyok — egész egyéniségemet olyan művész-technikusok dolgozták ki, akik hihetetlenül bonyolult eszközeikkel valamilyen világosan kijelölt célt kívántak megvalósítani. De valószínűbb, hogy olyan emberekből összetett lény vagyok, akik valaha régen a Földön jártak-keltek.
Az új város megteremtésekor a régi 'Diasparból nem sok maradt meg. Szinte az egészet ellepte a Park. Diaspar közepén már az átalakulás előtt is volt egy kis, gyeppel borított tisztás, amely a sugárutak találkozási pontját fogta körbe. Utóbb tízszeresére tágították, s eközben utcákat és épületeket egyaránt eltöröltek. Akkoriban állították fel Yarlan Zey síremlékét egy hatalmas kör alakú építmény helyén, amely korábban az utcák találkozási pontjánál állt. Alvin eddig nem hitte azokat a legendákat, melyek szerint a síremléket ősidőkben emelték, de most úgy látta, igazak.
— Feltételezem — szólt egy hirtelen támadt gondolatának hangot adva —, hogy ezt a képet ugyanúgy megvizsgálhatjuk, mint ahogy az imént Diaspar mai képét.
Khedron végigtapogatta a monitor műszertábláját, s az ernyő válaszolt Alvin kérdésére. A rég eltűnt város képe kitágult szeme előtt, ahogy a nézőpont végigfutott a furcsa mód keskeny utcákon. Az egykori Diaspar emléke éppoly eleven és tiszta volt, mint annak a városnak képe, amelyben Alvin ma élt. Az információs áramkörök időtlen idők óta őrizték ebben a kísérteties látszatlétben, arra a pillanatra várva, hogy valaki újból felidézze. És az, amit itt látok gondolta Alvin, nem is egyszerű emlék. Sokkal bonyolultabb annál, egy emlék emléke.
Nem tudta, hogy e kép milyen ismeretekkel gazdagíthatja, hogy vajon segítséget nyújthat-e neki a kutatásaihoz. De akárhogy is áll a dolog, lenyűgözte, hogy a múltba nézhet, láthatja azt a világot, amikor az ember még a csillagok közt kóborolt. Alvin a város szívében álló alacsony, kör alakú épületre mutatott.
— Kezdjük itt — mondta KhedronnaK. — ez is van olyan jó kiindulópont, mint bármelyik más. Talán puszta szerencse volt, talán valamilyen ősi emlék, talán elemi logika. Mindegy, gondolta, hiszen előbb-utóbb úgyis elérkezett volna ide — erre a pontra ahol a város valamennyi sugárútja összefutott.
Tíz percbe telt, amíg rájött, hogy a sugárutak nem pusztán a szimmetria kedvéért torkolltak ide — tíz percbe telt, amíg ráeszmélt, hogy hosszas fáradozásai végre elnyerték jutalmukat.