Alystrának nem okozott nehézséget, hogy észrevétlenül kövesse Alvint és Khedront. Látszott, hogy nagy sietségben vannak — ami már önmagában is szokatlan volt —, mert egyszer sem néztek hátra. Mulatságos játéknak fogta fel utánuk lopakodni a mozgójárdák hosszán, elbújni a tömegben, és mégis szemmel tartani őket. Ahogy útjuk végéhez közeledtek, a cél nyilvánvalóvá vált. Amikor az utcákról letérve befordultak a Parkba, Alystra már tudta, hogy Yarlan Zey síremléke felé tartanak. A Parkban nem állt más épület, s akik olyan sietségben vannak, mint ők ketten, azok bizonyára nem a tájban óhajtanak gyönyörködni.
A síremlékhez vezető utolsó néhány száz méteren sehol sem lehetett elrejtőzni, így Alystra megvárta, amíg Khedron és Alvin eltűnik a márványoszlopok homályában. Aztán, mihelyt eltűntek felsietett a pázsitos emelkedőn. Biztos volt benne, hogy mindaddig megbújhat az egyik nagy oszlop mögött, amíg csak ki nem fürkészi, mii keres itt Alvin és Khedron. Aztán már nem baj, ha felfedezik.
A síremlék két koncentrikus oszlopsorból állt, amelyek egy kör alakú udvart fogtak közre. Az oszlopok, egv kisebb ívet kivéve, teljesen eltakarták a síremlék belsejét, s Alystra óvakodott ezen a nyíláson bemenni, oldalról közelítette meg az építményt. Átosont az oszlopok első körén, s amikor ott senkit se látott, lábujjhegyen odalopakodott a másodikhoz. A réseken keresztül megpillantotta Yarlan Zeyt, amint a bejáraton át kitekint a parkra, amelyet alkotott, s azon túl a városra, amely fölött már évmilliók óta őrködött.
A márványtömbök között magány honolt. A síremlékben egy lélek se volt.
Addigra Alvin és Khedron már száz láb mélységben a föld alatt tartózkodott, egy kicsiny, fülkeszerű szobában, amelynek falai, úgy tűnt állandóan felfelé áramlanak. A mozgásnak más jelét nem is észlelték, semmiféle rezgést, amely érzékeltette volna, hogy sebesen süllyednek a földben, a számukra még most is szinte teljesen ismeretlen cél felé.
Az egész hihetetlenül egyszerűnek bizonyult, mert az utat előkészítették számukra. (Kicsoda? — töprengett Alvin. — A Központi Kompjúter? Vagy talán maga Yarlan Zey, amikor a várost átalakította?) A monitor képernyője egy hosszú, függőleges aknát vetített elébük, amely a föld mélyébe futott alá, de útját csak egy rövid darabon át követhették, mert a kép hamarosan eltűnt. Alvin tudta, ez azt jelenti, hogy olyan információt kérnek, amellyel a monitor nem rendelkezik, s tán soha nem is rendelkezett.
Alighogy átfutott agyán a gondolat, a képernyő máris újból megvilágosodott. Rövid felirat jelent meg rajta, azzal az egyszerűsített írással, amelyet a gépek az emberekkel való érintkezésben azóta használnak, amióta velük egyenlő értelmi képességekre tettek szert:
ÁLLJATOK ODA, AHOVA A SZOBOR NÉZ — ÉS NE FELEDJÉTEK, DIASPAR NEM VOLT MINDIG OLYAN. MINT MOST!
Az utolsó hét szó nagyobb betűkkel jelent meg az ernyőn, s Alvin azonnal fölfogta az üzenet teljes értelmét. Ilyesfajta szellemben megfogalmazott, burkolt üzeneteket már időtlen idők óta használtak ajtók feltárására, gépek elindítására. Ami pedig az „Álljatok oda, ahova a szobor néz” szavakat illeti, ez igazán túlságosan is egyszerű volt.
— Kíváncsi volnék, hányan olvasták már ezt az üzenetet? — merengett Alvin.
— Tudomásom szerint tizennégyen — válaszolta Khedron. — De talán többen is. — Nem magyarázta meg bővebben ezt a felettébb rejtélyes megjegyzést, Alvin pedig nem tett fel további kérdéseket, mert szeretett volna minél előbb eljutni a Parkba.
Nem tudhatták teljes bizonyossággal, hogy a mechanizmus reagál-e még a kioldó impulzusra. Amikor odaértek a síremlékhez, csak egy másodpercbe telt, amíg a padlót borító kőlapok között megtalálták azt, amelyre Yarlan Zey a tekintetét függesztette. Csak első pillantásra tűnt úgy, mintha a szobor a városra nézne; ha az ember szorosan elébe állt, láthatta, hogy szemét lefelé fordítja, és talányos mosolyát a bejárat közvetlen közelében egyetlen pontra irányítja. Mihelyt valaki rájött e titokra, semmi kétsége nem lehetett felőle. Alvin átlépett a következő kőlapra, s rögtön látta, hogy Yarlan Zey már nem feléje néz.
Csatlakozott Khedronhoz, s gondolatban visszhangozta a szavakat, amelyeket a Mókamester fennhangon mondott ki:
„DIASPAR NEM VOLT MINDIG OLYAN, MINT MOST”
A várakozó gépek azonnal reagáltak, mintha az utolsó működésük óta eltelt évmilliók nyomtalanul szálltak volna el felettük. A nagy kőlap, amelyen álltak, nesztelenül megindult velük a mélybe.
Felettük az ég kékje hirtelen eltűnt. Az akna nem állt többé nyitva, nem fenyegetett a veszély, hogy valaki véletlenül belezuhan. Alvin agyán átfutott a gondolat, hogy tán valamilyen módon egy másik kőlap helyettesíti most azt, amelyen Khedronnal áll, de aztán elvetette. A síremlék padlóját valószínűleg továbbra is az eredeti kőlap borítja, a lábuk alatt levő csupán a másodperc egy végtelen töredékéig létezik, egyre nagyobb és nagyobb mélységben folytonosan újrateremtődik, hogy ezzel az állandó süllyedés illúzióját keltse.
Miközben a falak nesztelenül suhantak el mellettük, egyikük se szólt egy szót se. Khedron megint a lelkiismeretével viaskodott, azon töprengett, nem ment-e ezúttal túl messzire. Fogalma se volt róla, hova vezet útjuk, s azt sem tudta biztosan, hogy vezet-e egyáltalán valahová. Életében először értette meg, mi az igazi félelem.
Alvin nem félt — túlságosan izgatott volt. Ezt az érzést már megismerte, amikor a Loranne-toronyból kitekintett az ember nem járta sivatagra, s meglátta az esti égbolton feltündöklő csillagokat. Akkor csak elnézte az ismeretlen világot, most oda tart.
A falak suhanása megszűnt. A rejtélyesen mozgó fülke egyik oldalán fényfolt bukkant fel, egyre fényesebb és fényesebb lett, mígnem hirtelen ajtóvá vált. Kimentek rajta, néhány lépést tettek egy rövid folyosóban — mire egy tágas, kör alakú helyiségbe jutottak, amelynek falai nagy ívet leírva, háromszáz lábbal a fejük fölött egymásba torkolltak.
Az oszlop, amelynek belsejében leszálltak, túlságosan keskeny volt ahhoz, hogy megtarthassa a fölötte levő, sok millió tonna súlyú sziklát. Mi több; úgy látszott, nem is szerves része a csarnoknak, azt a benyomást keltette, mintha utólag került volna oda. Khedron, Alvin pillantását követve, ugyanerre a következtetésre jutott.
— Ez az oszlop — szólt akadozva, csak hogy mondjon valamit — egyszerűen azért épült, hogy befogadja az aknát, amelyen lejöttünk. Nem birkózhatott meg azzal a forgalommal, amely itt keresztül áramlott, amikor Diaspar még nyitva állt a világ előtt. Ott, azokon az alagutakon át bonyolódott le. Gondolom, felismered, mik azok?
Alvin a csarnok több mint száz méterre levő falaira nézett. Szabályos közökben nagy alagutak nyíltak belőlük, szám szerint tizenkettő, s éppúgy sugároztak szét minden irányba, mint a mostani mozgójárdák. Alvin látta, hogy enyhén emelkednek, s most felismerte rajtuk a mozgójárdák szokásos szürke felületét. De ezek csak a nagy utak lemetszett csonkjai voltak, a különös anyag, amely valaha életet adott nekik, immár örök mozdulatlanságba dermedt. Amikor a Parkot megalkották, a mozgójárda-rendszer központját egyszerűen betemették. Magát a rendszert azonban nem rombolták le.
Alvin megindult a legközelebbi alagút felé. De alig tett néhány lépést, észrevette, hogy lába alatt a talaj átlátszóvá válik. Még néhány méter, s úgy tetszett, mintha a levegőben állna, minden támaszték nélkül. Megállt, s az alatta levő ürességre bámult.
— Khedron! — kiáltotta. — Gyere ide! Nézd ezt!
A Mókamester odament hozzá, s együtt bámultak a lábuk alatti csodára. Meghatározatlan mélységben, alig-alig kivehetően egy roppant térkép feküdt, egy hatalmas hálózat, amelynek szálai a központi akna alatt egyetlen pontban futottak össze. Egy ideig szótlanul nézték, majd Khedron csendesen megkérdezte:
— Tudod, mi ez?
— Azt hiszem — válaszolta Alvin. — A teljes közlekedési rendszer térképe, s azok a kis körök bizonyára a Föld többi városai. Épp csak annyit látok, hogy nevek vannak mellettük, de túl halványak, nem tudom kibetűzni őket.
— Itt egykor valamiféle belső világításnak kellett lennie — szólt Khedron tűnődve. A vonalakat nézte, szemével nyomon követte őket a terem faláig.
— Sejtettem! — kiáltott fel egyszerre. — Látod, ezek a szerteágazó vonalak mind a kis alagutak felé vezetnek!
Alvin csak most figyelt fel rá, hogy a mozgójárdák nagy boltívein kívül még számtalan-kisebb alagút is vezet ki a csarnokból — ezek azonban lejtettek, s nem emelkedtek.
Khedron válaszra sem várva folytatta:
— Nemigen lehetne ennél egyszerűbb rendszert elképzelni. Az emberek a mozgójárdákon lejöttek ide, kiválasztották úticéljukat, majd a térképen követték a megfelelő vonalat.
– És aztán mi történt velük? — kérdezte Alvin. Khedron hallgatott, szeme a lejtős alagutak rejtélyét kutatta. Harminc-negyven ilyen alagút volt, látszatra mind egyforma. Csupán a térképen levő nevek alapján lehetett volna különbséget tenni közöttük, de ezek most kibetűzhetetlenek voltak.
Alvin odábbment, megkerülte a központi oszlopot. Aztán Khedron egyszerre meghallotta hangját, kissé tompán, lefojtottan a visszhangos csarnokban.
— Mi az? — kiáltotta Khedron. Nem akart elmozdulni helyéről, mert már majdnem sikerült elolvasnia az egyik alig látható betűcsoportot. De Alvin hangja annyira sürgető volt, hogy végül mégis odament hozzá.
Lábuk alatt a nagy térkép másik felét látták, halvány hálózata az iránytű rovátkáinak irányába sugárzott szerteszét. De ezúttal nem mindegyik vonal volt halvány, kivehetetlen, mert az egyik — és csakis ez az egy — fényesen csillogott. Úgy látszott, mintha nem volna semmi kapcsolatban a rendszer többi részével, s mint valami ragyogó nyíl mutatott az egyik lejtős alagút felé. És a vonal vége egy aranyos fénykört metszett át, e kör mellett pedig egyetlen szó állt: LYS. Ez volt minden.
Alvin és Khedron sokáig bámulta a néma jelzést. Khedron számára kihívás volt, amit azonban nem akart elfogadni, sőt azt kívánta, bárcsak meg se látta volna. De Alvin számára valamennyi álmának beteljesülését sugallta, s noha a Lys szó mit sem jelentett neki, mégis úgy forgatta szájában, úgy ízlelgette, mintha valamilyen egzotikus aroma volna. Ereiben hangosan lüktetett a vér, arca kipirult, szinte lázban égett. Körülnézett ezen a nagy közlekedési csomóponton, próbálta maga elé képzelni, milyen lehetett azokban az ősi időkben, amikor a légi közlekedés már megszűnt, de a Föld városai még kapcsolatban álltak egymással. Gondolatban végigfutott a megszámlálhatatlan évmilliókon, amelyeknek során a forgalom egyre csökkent, s a térkép fényei sorra kialudtak, egyik a másik után, amíg végül csak ez az egyetlen vonal maradt. Vajon, töprengett, meddig ragyoghatott magányosan, kihunyt társai között, lépésekre várva, hogy irányíthassa őket, ám azok sose jöttek, mert Yarlan Zey megbénította a mozgójárdákat, elzárta Diaspart a külvilágtól?
És ennek ezermillió év előtt kellett lejátszódnia. Addigra Lys már bizonyára elvesztette kapcsolatát Diasparral. Lehetetlennek látszott, hogy még mindig létezzen, talán ez a térkép már teljesen elavult.
Végül aztán Khedron megtörte ábrándozásait. A Mókamester idegesnek, nyugtalannak látszott, korántsem olyan magabiztosnak, mint amilyen odafent a városban mindenkor volt.
— Azt hiszem, okosabb, ha most nem megyünk tovább — mondta. — Talán nem biztonságos, amíg jobban fel nem készülünk rá.
Szavai bölcsességről tanúskodtak, de Alvin kiérezte hangjából a félelmet is. Másként talán józanabb lett volna, ám bátorságának túlzott tudata, valamint a megvetés a beijedt Khedron iránt, tettre sarkallta. Ostobaság volna ilyen hosszú út után most visszafordulni, amikor a cél esetleg elérhető távolságban van.
— Végigmegyek ezen az alagúton — mondta konokul, kihívóan, mintha csak arra várna, hogy Khedron útját állja. — Szeretném tudni, hova vezet. — Eltökélten megindult, s a Mókamester egy pillanatnyi habozás után követte őt a lábuk alatt fénylő nyíl mentén.
Ahogy beléptek az alagútba, érezték, hogy a perisztaltikus tér a jól ismert módon megragadja őket, s egy pillanat múlva, minden erőfeszítés nélkül, már szálltak is alá a mélybe. Útjuk alig egy percig tartott; amikor a tér elengedte őket, egy hosszú, keskeny, henger alakú terem végében álltak. Túlsó végénél két halványan megvilágított alagút húzódott a beláthatatlan messzeségbe.
Környezetük a Hajnalkor óta élt valamennyi civilizáció számára tökéletesen ismerős lett volna, de Alvin és Khedron úgy érezte, mintha egy másik világ villanna elébük. Nem volt nehéz kitalálniuk, mi a rendeltetése annak a hosszú, áramvonalas masinának, amely mint valami lövedék célozta meg a messzeségbe nyúló alagutat, ez azonban szemükben újszerűségét mit sem csökkentette. Felső része átlátszó volt, s Alvin a falain átnézve, a belsejében fényűzőén kipárnázott széksorokat látott. Bejáratnak nyoma sem volt a gépen, s az egész körülbelül egy láb magasságban egy fémrúd fölött lebegett, amely a távolba nyúlva eltűnt az egyik alagútban. Néhány méterre tőle egy másik rúd egy újabb alagútba vezetett, de e fölött nem lebegett masina. Alvin, mintha maga előtt látná, olyan biztosan tudta, hogy valahol az ismeretlen, távoli Lys alatt egy másik hasonló gép várakozik egy ugyanolyan teremben, mint amilyen ez itt.
Khedron kissé hadarva megszólalt: — Milyen különös közlekedési eszköz! Egyszerre csak száz embert tudott szállítani, így hát bizonyára nem számítottak nagy forgalomra. De mi szükség volt ilyen nagy fáradsággal a Földbe temetkezni, amikor az ég még nyitva állt előttük? Talán a Támadók nem engedték meg nekik, hogy repülőgépeket használjanak, bár ezt nehezen tudom elképzelni. Vagy tán ezt abban az átmeneti korban építették, amikor az emberek még utazgattak ugyan, de a világűrre már nem akartak gondolni, így meg elmehettek az egyik városból a másikba, anélkül hogy az égboltot és a csillagokat valaha is látták volna. — Idegesen felnevetett. — Egy dologban, Alvin, biztos vagyok. Amikor Lys még létezett, ugyanolyan volt, mint Diaspar. A városoknak lényegében mind egyformáknak kellett lenniük. Nem csoda hát, hogy a végén valamennyit elhagyták és beleolvasztották Diasparba. Mi értelme lett volna, hogy egynél több város legyen?
Alvin nem is igen figyelt rá. A hosszú lövedéket vizsgálgatta, bejáratát kereste. Ha a járművet valamilyen gondolati vagy szóbeli rejtjeles parancs irányítja, tán sose tudja engedelmességre bírni, s mindörökre őrjítő talány marad számára.
És ekkor legnagyobb meglepetésére az ajtó nesztelenül kinyílt. A fal egy része hang nélkül, teljesen váratlanul egyszerűen szertefoszlott, s a gyönyörűen berendezett jármű feltárult szeme előtt.
Eljött a döntő pillanat. Eddig bármikor visszafordulhatott volna, ha akar. Azt ugyan tudta, mi történik, ha belép ezen a hívogató ajtón, de azt már nem, hogy útja hova vezetne. Nem lenne többé ura saját sorsának, ismeretlen erők kezébe helyezné magát.
Csak egyetlen másodpercig habozott. Nem mert késlekedni, attól félt, ha túl sokáig vár, a pillanat nem jön többé vissza — vagy ha mégis, tudásvágya ellenére sem lesz elég bátorsága. Khedron már nyitotta száját aggódó tiltakozásra, de mielőtt megszólalhatott volna, Alvin már belépett a gépbe. Szembefordult Khedronnal, aki az ajtó alig látható négyszöge előtt állt, s egy feszült pillanatig mindketten várták, hogy a másik megszólaljon.
De a döntést más hozta meg helyettük. A jármű fala egy másodpercre áttetszőn, halványan felvillant, s aztán becsukódott. Mire Alvin felemelte kezét, hogy búcsút intsen, a hosszú henger már megindult. És mielőtt még beért volna az alagútba, már olyan sebesen haladt, hogy még futva se tudott volna senki lépést tartani vele.
Volt idő, amikor naponta embermilliók utazgattak lényegében ugyanilyen gépeken, ide-oda ingáztak otthonuk és hétköznapi munkahelyük között. Az Ember e messzi múltba merült napok óta bejárta a Világegyetemet, majd visszatért a Földre — birodalmat alapított, amelyet aztán kiragadtak kezei közül. Most Alvin ugyanígy utazott, egy olyan járművön, amelyben rég elfeledett és korántsem kalandszomjas emberek légiói valaha teljesen otthonosan érezték magukat.
És ezzel egy olyan utazás vette kezdetét, amelynél jelentőségteljesebbet ember évmilliók óta nem tett meg.
Alystra tízszer is végigkutatta a síremléket, noha egyszer is elegendő lett volna, hisz itt sehol sem lehetett elrejtőzni. Első megdöbbenéséből ocsúdva azon töprengett, hogy talán csak Alvin és Khedron kivetített hasonmását követte a Parkon keresztül. De ez, gondolta, képtelenség — hasonmását bárhová kivetítheti az ember, ahova csak akarja, miért venné hát magának a fáradságot, hogy testi alakjában menjen oda. Épeszű ember nem „sétáltatja” kivetített hasonmását két-három mérföldön át, minek töltene egy félórát azzal, hogy célhoz érjen, amikor egy pillanat alatt ott lehet? Nem, a valóságos Alvint és a valóságos Khedront követte a síremlékig.
Tehát valahol egy titkos bejáratnak kell lennie. Megpróbálhatja megkeresni, amíg visszatérésükre várakozik.
A sors szeszélyéből elmulasztotta Khedron visszaérkezésének pillanatát, mert épp a szobor mögött egy oszlopot vizsgálgatott, amikor a Mókamester a túloldalán felbukkant. De a lépteit meghallotta, feléje fordult, s azonnal látta, hogy egyedül van.
— Hol van Alvin? — kiáltotta.
A Mókamester csak némi habozás után válaszolt. Zavarodottnak és határozatlannak látszott, s Alystrának meg kellett ismételnie kérdését, hogy egyáltalán tudomást vegyen róla. Látszólag legkevésbé sem csodálkozott, hogy Alystrát itt találja.
— Nem tudom, hol van — válaszolta végül. Csak azt mondhatom, hogy útban van Lys felé. És ezzel épp annyit tudsz, mint én.
Khedron szavait sosem volt tanácsos készpénznek venni. De Alystrának nem kellett semmilyen más bizonyíték, hogy belássa, a Mókamester ezúttal nem szerepet játszik. Az igazat mondja — akármit is jelentsen az.