Amikor az ajtó becsukódott, Alvin ledobta magát a legközelebbi ülésre. Mintha lába egyszerre cserbenhagyta volna: elfogta az az eddig sosem érzett félelem az ismeretlentől, amely embertársait kísértette. Egész testében remegett, szeme elhomályosult, látása bizonytalanná vált. Ha ki tudott volna menekülni ebből a száguldó masinából, örömest megtette volna, még ha ezzel egyszer s mindenkorra föl is áldozná álmait.
És nemcsak a félelem uralkodott el rajta, hanem a kimondhatatlan magány érzete is. Mindent, amit ismert és szeretett, Diasparban hagyott, s ha nem is rohan veszélybe, de világát tán akkor se fogja soha többé viszontlátni. Most tudta, ahogyan ezt időtlen idők óta senki sem tudta, mit jelent az, ha valaki mindörökre elhagyja otthonát. E szörnyű magányban úgy érezte, nem számit, veszélybe vagy biztonságba vezet-e az út, amelyet követ, csak az számít, hogy egyre távolabb viszi otthonától.
Aztán a szívére nehezedő nyomás lassan fölengedett, a sötét árnyak eloszlottak. Figyelni kezdte környezetét, hogy lássa, mit tudhat meg ettől a hihetetlenül régi járműtől, amelyben utazik. Azt nem tartotta különösebben furcsának vagy csodálatosnak, hogy ez a betemetett közlekedési rendszer ily végtelenül hosszú idő után is tökéletesen működik. A város monitorjainak öröklétáramkörei ugyan nem konzerválták, de bizonyára vannak másutt hasonló áramkörök, amelyek megóvják a változástól, pusztulástól.
Csak most vette észre az elülső falon elhelyezett jelzőtáblát. Rövid, de megnyugtató tájékoztatást olvasott rajta:
LYS
35 PERC
Amíg figyelte, a szám máris 34-re ugrott. Ez mindenképpen hasznos felvilágosítás volt, noha az út hosszáról, mivel a jármű sebességét nem ismerte, mit sem mondott Alvinnak. Az alagút falainak összefolyó szürkeségéből semmire sem lehetett következtetni, s a jármű mozgására csupán egy enyhe rezgés utalt, amelyet Alvin észre se vett volna, ha nem figyel rá.
Diaspar, gondolta, bizonyára már sok-sok mérföldre van innen, s feje fölött a sivatag terül el, erre-arra hullámzó homokbuckáival. Talán épp ebben a percben suhannak el azok alatt a hepehupás dombok alatt, amelyeket a Loranne-toronyból oly gyakran elnézett.
Képzelete előrefutott Lysbe, mintha türelmetlenkedne, arra vágyna, hogy a testénél előbb érkezzen oda. Miféle város lehet? Akárhogy is erőlködött, csupán egy másik, kisebb Diasparnak tudta elképzelni. Vajon létezik-e még, töprengett, de aztán megnyugtatta magát, ha már nem létezne, akkor ez a masina nem száguldana vele ilyen sebesen a föld mélyén.
Lába alatt a rezgés üteme most hirtelen megváltozott. A jármű lelassult — efelől semmi kétsége nem lehetett. Az idő, úgy látszik, gyorsabban múlt, mint ahogy gondolta. Alvin meglepetten a jelzőtáblára pillantott.
LYS
23 PERC
Arcát zavarodottan, kissé nyugtalanul a masina oldalához szorította. Az alagút falai a sebesség miatt ugyan még mindig jellegtelenül szürkék voltak, most azonban Alvin időnként mégis kivett bizonyos jelzéseket, amelyek csaknem ugyanolyan gyorsan tűntek el, mint ahogy jöttek. De úgy látszott, minden egyes alkalommal valamivel tovább maradnak látótávolságon belül.
Aztán az alagút falai minden előzetes figyelmeztetés nélkül kétoldalt eltűntek. A jármű továbbra is nagy sebességgel, egy óriási — még a mozgójárdák csarnokánál is sokkalta nagyobb — üres térségen haladt keresztül.
Alvin ámuldozva kikémlelt az átlátszó falakon, s maga alatt a vezérlő rudak bonyolult hálózatát látta, rudakat, amelyek egymást keresztezve, mindkét oldalon alagutak labirintusában tűntek el. A mennyezet ívelt kupolájáról kékes fény áradt, s Alvin ebben az éles fényben nagy gépek körvonalait látta kirajzolódni. Szeme szinte fájt e ragyogástól, s tudta, hogy ezt a helyet nem emberi tartózkodásra szánták. A jármű egy perccel később hosszú sorokban — elhelyezett gépek mellett suhant el, mozdulatlanul lebegtek a vezérlősínek fölött. Sokkal nagyobbak voltak annál, mint amelyben Alvin utazott, s így sejtette, hogy ezeket valaha teherszállításra használták. Körülöttük sok részből összetett, felismerhetetlen rendeltetésű szerkezetek álltak, mind némán, mozdulatlanul.
Amilyen gyorsan bukkant fel ez a hatalmas, elhagyatott csarnok, csaknem ugyanolyan gyorsan tűnt is el. Eltűnése ámulattal vegyes félelmet ébresztett Alvinban; most értette meg csak igazán a Diaspar alatti nagy, elsötétedett térkép jelentőségét. Nem is álmodott arról, hogy a világon ennyi csoda létezik.
Újból a jelzőtáblára pillantott. Nem változott, egy percbe se telt, amíg átsuhantak ezen a nagy csarnokon. A masina megint felgyorsult, bár mozgását alig-alig lehetett érezni, de az alagút falai kétoldalt felmérhetetlen sebességgel siklottak tova.
Óráknak tűnt, mire a jármű rezgésében újból meghatározhatatlan változás következett be. Alvin most a jelzőtáblán ezt olvasta:
LYS
1 PERC
s ez volt a leghosszabb perc, amit valaha is átélt. A masina egyre lassabban és lassabban haladt, ez azonban már nem egyszerű lassulás volt. A jármű megállni készülődött.
A hosszú henger simán, nesztelenül kisiklott az alagútból egy másik csarnokba, amely a diasparinak szinte pontos hasonmása volt. Alvin izgalmában egy pillanatig se nem látott, se nem hallott, az ajtó már jó ideje nyitva állt, mire föleszmélt, hogy elhagyhatja a járművet. Ahogy sietve kilépett belőle, még egy pillantást vetett a jelzőtáblára. Szövegezése megváltozott, s a felirat most végtelenül megnyugtató volt:
DIASPAR
35 PERC
Miközben a csarnok kijáratát kereste, máris megpillantotta az első jelét annak, hogy az övétől eltérő civilizációba érkezett. A felszínre vezető út nyilvánvalóan a csarnok egyik végéből nyílt, egy alacsony széles alagútba, és ezen lépcső vitt felfelé. Ilyesmi Diasparban ritkaságnak számított, a város építői szintváltozásoknál lejtőket vagy emelkedő folyosókat alkalmaztak. Ez azokból az időkből maradt fenn, amikor a robotok többsége még keréken mozgott, s így a lépcsők leküzdhetetlen akadályt jelentettek számukra.
Az igen rövid lépcsőn Alvin ajtókhoz érkezett, amelyek közeledtére önműködően kinyíltak. Egy olyasféle kis fülkébe jutott, mint amilyen Yarlan Zey síremléke alatt, az aknában leereszkedett vele, s így nem is volt meglepve, amikor néhány perccel később az ajtók újból kinyíltak, s mögöttük egy enyhén emelkedő folyosó vezetett egy boltívhez, amely félkörben mintegy keretbe fogta az eget. Alvin, noha a mozgás semmilyen jelét nem észlelte, mégis tudta, hogy sok száz lábbal magasabbra került. Felsietett az emelkedőn a napsütötte nyíláshoz, türelmetlenségében, hogy lássa, hova érkezett, minden félelmét elfelejtette.
Egy alacsony domb tetején állt, s egy pillanatra az az érzése támadt, mintha megint Diaspar központi parkjában volna. De ha ezt valóban parknak lehetett nevezni, akkor méretei szinte elképzelhetetlenül óriásiak voltak. A várost, amelynek látványára lélekben felkészült, sehol sem látta. Ameddig a szem ellátott, mindenütt csak erdő és fű borította síkság.
Aztán Alvin a szemhatárra emelte tekintetét, s ott, a fák felett, jobbról balra húzódó hatalmas ívben, amely az egész világot körbefogta, egy kővonulatot pillantott meg — Diaspar legmagasabb óriásai is eltörpültek volna mellette. Olyan messze voltak, hogy alakját a puszta távolság miatt nem lehetett kivenni, de körvonalaiban volt valami, amit Alvin rejtélyesnek érzett. Aztán szeme megszokta e roppant panoráma méreteit.
És most már sejtette, hogy azokat a távoli falakat nem emberkéz emelte.
Az Idő mégsem bírt mindent elseperni, a Földnek még mindig vannak hegyei, amelyekre büszke lehet.
Alvin sokáig álldogált az alagút szájánál, lassanként hozzászokott ahhoz a különös világhoz, amelybe belecseppent. A környezet puszta nagyságától és távlataitól szinte elkábult. Azoknak a ködös hegyeknek gyűrűje akár tíz Diaspart is magába foglalhatott volna. De az emberi élet nyomát, akármerre is kémlelt, sehol sem látta. A domboldalon lefelé vezető út azonban jól karbantartottnak látszott — okosabbat nem tehet, gondolta, mint hogy ezt követi.
A domb lábánál az utat magas fák szegélyezték, amelyek csaknem eltakarták a napot. Amikor Alvin a lombjuk alá ért, szagok és hangok különös vegyüléke fogadta. A levelek közt zizegő szél hangját ismerte, de emellett ezer és ezer oly bizonytalan neszezést is hallott, amelyek lelkében nem leltek visszhangra. Ismeretlen színek rohanták meg, szagok, amelyekre az emberiség már réges-rég nem emlékezett. Az illat és szín melegsége, bősége, a millió láthatatlan élőlény szinte fizikai erővel csapott le rá.
Váratlanul egy tóhoz ért. Jobb felől a fák sora hirtelen megszakadt, s egy apró szigetekkel tarkított óriási vízfelület húzódott előtte. Alvin még soha életében nem látott ekkora tavat, ehhez hasonlítva a legnagyobb diaspari medencék is csupán kicsiny tócsák voltak. Lassan lement a tó szélére, megmártotta kezét a meleg vízben, lecsorgatta ujjai között.
A víz alatti nádasból előbukkanó ezüstös nagy hal volt az első nem emberi lény, amelyet Alvin valaha is látott. Kimondhatatlanul különösnek találta, de alakja mégis valamilyen régi, kísértő emléket ébresztett lelkében. Ahogy a halványzöld űrben függeszkedett, s uszonyai alig láthatóan rezegtek, szinte az erő és sebesség megtestesülése volt. Eleven teste kecses vonalaival azokat a nagy repülőgépeket idézte, amelyek egykor az égbolton cikáztak. Evolúció és tudomány ugyanarra a megoldásra jutott, de a Természet alkotása tartósabbnak bizonyult.
Aztán Alvin végre kiszakította magát a varázsos tó vonzásából, s megindult a kanyargós úton. Újból erdő fogta körül, de csak rövid időre. Az út hamarosan egy fél mérföld széles és kétszer olyan hosszú tisztásba torkolt — s Alvin most megértette, miért nem látta eddig nyomát se az embernek.
A tisztáson mindenfelé alacsony, kétemeletes épületek álltak, lágy színeik az izzó napsütésben pihentették a szemet. Többségük tiszta vonalú, egyszerű architektúrájú volt, de jó néhány közülük bonyolult stílusban épült, hornyolt oszlopokkal, kecsesen kifaragott kövekkel. És ez utóbbi épületeket, amelyek igen-igen réginek látszottak, egy felmérhetetlenül távoli múltat idéző mintázat: a csúcsív díszítette.
Alvin, ahogy lassan közeledett a faluhoz, még mindig új környezetének rejtélyeivel viaskodott. Itt minden ismeretlen volt számára, még a levegő is, amely titokzatos élettől lüktetett. És az épületek között magas, aranyhajú emberek jártak-keltek, ösztönös kecsességgel — nyilvánvalóan egy más emberfajhoz tartoztak, mint Diaspar lakói.
Ügyet se vetettek rá, amit Alvin különösnek talált, hiszen öltözéke egészen más volt, mint az övék. Diasparban az időjárás sosem változott, s így ott az emberek pusztán dísznek szánt, többnyire rendkívül cicomás ruhákban jártak. Ezzel szemben itt a ruha gyakorlati célokat szolgált, használatra s nem annyira parádézásra szánták, gyakran mindössze egy lepelből állt, amelyet az emberek testük köré tekertek.
Alvin már mélyen benn járt a faluban, amikor Lys lakói végre figyelemre méltatták, s ez is kissé különös módon játszódott le. Az egyik házból egy öt főből álló csoport lépett ki, s egyenesen feléje tartott — szinte úgy látszott, mintha várták volna érkezését. Alvinon hirtelen mámorító izgalom vett erőt, fejében lüktetett a vér. Maga elé képzelte mindazokat a sorsdöntő találkozásokat, amelyek az emberek és a távoli világok idegen fajai között lejátszódtak. Itt ugyan ő most a saját fajtájának tagjaival találkozik, de vajon milyen messzire távolodtak el azoknak az évmillióknak során, amióta Diaspartól elkülönülve élnek?
A küldöttség néhány lépésre Alvintól megállt, vezetőjük rámosolygott, s a barátság ősi jeleként a kezét nyújtotta.
– Úgy gondoltuk, legjobb, ha itt fogadunk — mondta. — A mi hazánk egészen más, mint Diaspar, s a séta a végállomástól alkalmat ad a látogatóknak, hogy kissé akklimatizálódjanak.
Alvin elfogadta a kinyújtott kezet, de meglepetésében egy pillanatig válaszolni sem tudott. Most értette csak meg, hogy a többiek a faluban miért nem méltatták őt figyelemre.
— Hát ti tudtátok, hogy jövök? — kérdezte végül.
— Természetesen. A siklók megindulásáról azonnal tudomást szerzünk. De mondd csak, hogy találtál ide? Olyan régen érkezett utoljára hozzánk látogató, hogy már attól féltünk, a titok mindörökre titok marad.
Egyik társa félbeszakította.
— Azt hiszem, jobb, ha féken tartjuk kíváncsiságunkat, Gerane, Seranis már vár ránk.
A „Seranis” nevet valamilyen, Alvin előtt ismeretlen szó előzte meg, feltételezte, hogy ez egyfajta titulus. Minden, nehézség nélkül megértette az itteniek beszédét, s eszébe se jutott, hogy ezen csodálkozzon. Diaspar és Lys ugyanazt a nyelvet örökölte, a hangfelvétel ősi találmánya az emberi beszédet már réges-rég törhetetlen öntőformában rögzítette.
Gerane színlelt lemondással vállat vont. — Jól van — mosolygott. — Seranisnak csak kevés kiváltsága van, s nem akarom még ettől is megfosztani.
Miközben beljebb mentek a faluba, Alviri az őt kísérő lysieket vizsgálta. Nyájasnak, értelmesnek látszottak, de ezeket az erényeket egész életében természetesnek tartotta, s ezért azt fürkészte, miben különböznek egy hasonló diaspari embercsoporttól. Akadtak különbségek, de egykönnyen nem lehetett meghatározni őket. Az itteniek Alvinnál valamivel magasabbak voltak, s kettejükön az öregkor félreérthetetlen jeleit lehetett felfedezni. Bőrük nagyon barna volt, s minden mozdulatukból életerő és öröm sugárzott, amit Alvin üdítőnek, de ugyanakkor kissé meghökkentőnek is érzett. Elmosolyodott, mert eszébe jutott Khedron jóslata, hogy ha valaha is eljut Lysbe, pontosan ugyanolyannak fogja találni, mint Diaspart.
A falu lakói most már leplezetlen kíváncsisággal figyelték Alvint, ahogy vezetőit követte. Nyoma se volt már a színlelésnek, hogy érkezését magától értetődőnek tartják. Aztán jobb felől, a fák közül harsány, éles kiáltások hallatszottak, s az erdőből egy csoport kicsiny, izgatott teremtmény rohant ki, és Alvin köré sereglett, aki az ámulattól szinte kővé meredt, nem hitt a szemének. Olyasmit látott, ami az ő világában réges-rég nem létezett, ami már a mítoszok birodalmához tartozott, így kezdődött hát valaha az emberi élet: ezek a lármás, lenyűgöző lények — gyermekek.
Alvin ámuldozó hitetlenséggel nézte őket, s emellett még valamilyen szívet sajdító érzéssel, amelyet egyelőre nem tudott meghatározni. Semmiféle más látvány nem érzékeltethette volna ezzel az elemi erővel, milyen távol került attól a világtól, amelyben élt. Diaspar megfizette, busásan megfizette a halhatatlanság árát.
A legnagyobb ház előtt álltak meg, amelyet Alvin itt eddig látott. A falu közepén-helyezkedett el, kicsiny, kör alakú tornyán egy zászlórúdról zöld lobogó lengett a könnyű szélben.
Ahogy Alvin belépett az épületbe, a többiek — Gerane kivételével — mind hátramaradtak. Odabent csend honolt, a levegő hűs volt. Az átlátszó falakon beszűrődő napsugarak mindent lágy, pihentető fénybe öltöztettek. A finom mozaikokkal kirakott padló sima, rugalmas volt. A falakat egy nagy tehetségű és kifejező erejű művész képei díszítették, erdei jeleneteket ábrázoltak. Ezekkel elkeveredve Alvin más falfestményeket is látott, s bár ezek semmit se mondtak neki, mégis vonzó és kellemes látványt nyújtottak. Az egyik falba beépítve egy négyszögű képernyőt pillantott meg, valóságos színorgia villódzott rajta — valószínűleg egy videofon-vevőkészülék volt, bár igen kis méretű.
Együtt felmentek egy rövid csigalépcsőn, amely egy lapos tetőre vezetett. Innen, kilátás nyílt az egész falura, s Alvin látta, hogy az mintegy száz épületből áll. Távolban a fák kétfelé nyílva széles réteket szegélyeztek, ahol különféle állatok legeltek. Alvinnak fogalma se volt róla, mifélék, többségük négylábú volt, de akadtak köztük hat-, sőt nyolclábúak is.
Seranis a torony árnyékában várt rá. Vajon hány éves lehet ez az asszony, tűnődött Alvin. Hosszú aranyhajába ősz szálak vegyültek, ami, gondolta, bizonyára az idős kor jele. A lysi gyermekek, s mindaz, ami létezésükkel együtt járt, alaposan zavarba ejtette. Ahol születés van, ott halálnak is kell lennie, s az élettartam itt Lysben talán egészen más, mint Diasparban. Nem tudta megítélni, hogy Seranis ötven, ötszáz vagy ötezer esztendős, de tekintetéből azt a bölcsességet és élettapasztalatot olvasta ki, amelyet olykor Jeserac szemében látott.
Az asszony egy kis székre mutatott, s noha szemében üdvözlő mosoly csillant, mindaddig egy szót sem szólt, amíg Alvin kényelmesen el nem helyezkedett — már amilyen kényelmesen e barátságos, de fürkésző tekintettől érezhette magát. Aztán az asszony felsóhajtott, s halk, szelíd hangon Alvinhoz fordult:
— Ilyesmi csak nagyon-nagyon ritkán fordul elő, s így bocsáss meg nekem, ha nem tudom, hogyan viselkedjem. De a vendégnek, még a váratlan vendégnek is vannak bizonyos jogai. Tehát mielőtt beszélgetni kezdünk, hadd figyelmeztesselek valamire. Gondolatolvasó vagyok.
Alvin megrökönyödött arckifejezése láttán elmosolyodott, s gyorsan hozzátette:
— De emiatt ne nyugtalankodj. A gondolatok titkosságát az ember legszentebb jogának tartjuk. Csak akkor olvasom el a gondolataidat, ha felszólítasz rá. Ennek ellenére nem volna tisztességes dolog, ha ezt a tényt elhallgatnám előled. Ez az oka annak, hogy a beszédünk kicsit lassú és nehézkes. Csak ritkán folyamodunk hozzá.
Mindez, noha kissé nyugtalanító volt, nem lepte meg Alvint. Valaha emberek és gépek egyaránt birtokában voltak ennek a képességnek, s az utóbbiak, amelyek változatlanok maradtak, továbbra is el tudták olvasni gazdáik gondolatokban kifejezett parancsát. De Diasparban maga az ember elvesztette ezt a képességét, amelyben egykor szolgáival osztozott.
— Nem tudom, mi hozott ide a te világodból a miénkbe — folytatta Seranis —, de ha emberi életet keresel, utad itt véget ér. Hegyeinken túl — Diasparon kívül — nincs egyéb, csak sivatag.
Különös volt, hogy Alvin, aki a közhiedelmeket oly gyakran kétségbe vonta, Seranis állításában nem kételkedett. Csak szomorúságot érzett, hogy amire tanították, olyan közel jár az igazsághoz.
— Beszélj Lysről — kérte. — Miért vagytok oly régen elzárva Diaspartól, amikor úgy látom, annyi mindent tudtok rólunk?
Türelmetlensége láttán Seranis elmosolyodott.
— Mindjárt — válaszolta. — De előbb én szeretnék kérdezni valamit. Mondd csak, hogyan találtad meg az ide vezető utat, s miért jöttél?
Alvin kezdetben akadozva, majd egyre növekvő önbizalommal elmondta történetét. Még soha életében nem beszélt ilyen nyíltsággal. Végre olyanokra akadt, akik nem nevetnek álmain, mert tudják, hogy ezek az álmok nem hazudtak. Seranis időnként egy-egy gyors kérdéssel félbeszakította, amikor Alvin Diasparnak egyik-másik olyan vonását említette, amelyet az asszony nem ismert. Alvin csak nehezen tudta magát beleélni a gondolatba, hogy mindennapos életének tényei érthetetlenek lehetnek olyasvalaki szemében, aki sohasem élt Diasparban, és mit sem tudott a város bonyolult kulturális és társadalmi szervezetéről. Seranis olyan érdeklődéssel hallgatta, hogy természetesnek vélte, érti, amit mond. Csak később eszmélt rá, hogy rajta kívül még mások is hallgatják szavait.
Amikor befejezte mondókáját, egy ideig egyikük se szólt. Aztán Seranis ránézett, és csendesen megkérdezte:
– És miért jöttél Lysbe? Alvin meglepetten pillantott rá.
— Hiszen megmondtam — válaszolta. — Szerettem volna bejárni a világot. Mindenki erősködött, hogy a városon túl nincs egyéb, csak sivatag, de erről magam akartam meggyőződni.
— Csak ezért jöttél?
Alvin habozott. És amikor végre válaszolt, nem a rettenthetetlen kutató beszélt belőle, hanem az elveszett gyermek, aki egy idegen világba cseppent.
— Nem — felelte lassan — nemcsak ezért jöttem, bár eddig ezt nem tudtam. Magányos voltam.
Magányos? Diasparban? — Seranis ajkán mosoly játszadozott, de szemében együttérzés csillant, s Alvin tudta, nem vár további választ. Most, hogy elmondta idejövetelének történetét, azt remélte. Seranis se marad adósa a válaszszál. Az asszony felállt, s fel-alá kezdett sétálni a tetőn.
— Tudom, milyen kérdéseket akarsz feltenni — mondta. — Egyikre-másikra válaszolhatok, de fáradságos volna szavakban megtennem. Ha megnyitod számomra elmédet, elmondok mindent, amit tudnod kell. Bízhatsz bennem: engedélyed nélkül semmit se olvasok ki gondolataidból.
— Mit kívánsz tőlem? — kérdezte Alvin óvatosan.
— Határozd el magadban, hogy elfogadod a segítségemet… nézz a szemembe.. és ne gondolj semmire — utasította Seranis.
Alvin sose tudta meg teljes bizonyossággal, hogy ekkor mi történt. Minden érzékelő képességét egyszeribe elvesztette, de amikor a gondolatai közt kutatott, már mindent tudott, bár arra nem emlékezett, hogy ez miként történt.
A múltba nézett vissza, nem látott világosan, csak úgy, mintha valaki egy magas hegy tetejéről a ködös síkságra tekintene. Megértette, hogy az Ember nem volt mindig városlakó, s hogy amióta a gépek jóvoltából megszabadult a munka fáradalmaitól, mindig két különböző fajta civilizáció versengett egymással. A Hajnalkorban ezer és ezer város létezett, de az emberiség zöme szívesebben élt viszonylag kisebb közösségekben. A mindent átfogó közlekedési rendszer és az azonnali érintkezés lehetősége következtében összeköttetésbe léphetett a világ bármely részével, s így nem érezte szükségét, hogy sok millió embertársával összezsúfolva éljen.
Ezekben a rég múlt napokban Lys nem sokban különbözött a többi száz és száz közösségtől. De aztán az idők folyamán fokozatosan önálló kultúrát fejie?.7iett ki. a legmagasabbak közé tartozott, amelyet az emberiség valaha ismert. E kultúra jórészt a szellemi képességek közvetlen használatán alapult, s ez elkülönítette az emberi társadalom egészétől, amely mindinkább a gépekre hagyatkozott.
Ahogy évmilliókon át más-más utat követtek, a szakadék Lys és a többi város között egyre mélyült. Csak nagy válságok idején hidalták át. Amikor a Hold lezuhanóban volt, megsemmisítését lysi tudósok hajtották végre. És ugyanez történt, midőn a Földet meg kellett védeni a Támadókkal szemben, akiket a shalmirane-i döntő ütközetben feltartóztattak.
Ezek a nagy megpróbáltatások kimerítették az emberiség energiáit. A városok sorban egymás után elhaltak, sivatag lepte be őket. Ahogy a lélekszám apadt, az emberiség vándorútra kelt, s így született meg az utolsó és legnagyobb város: Diaspar.
E változások többsége Lyst nem érintette, de azért neki is meg kellett vívnia a maga harcát — a sivatag ellen. A hegyek természetes védbástyája nem bizonyult elegendőnek, s hosszú időbe telt, amíg e nagy oázist biztonságossá tették. A kép ezen a ponton — talán szándékosan — homályossá vált. Alvin nem látta, mit tettek annak érdekében, hogy Lysnek lényegében ugyanolyan öröklétet biztosítsanak, mint amilyet a diaspariak megszereztek maguknak.
Alvin úgy érezte, Seranis hangja nagy messzeségből érkezik hozzá — de e hang nem egyedül az asszony hangja volt, a szavak egész szimfóniájába olvadt bele, mintha sokan mások vele összhangban szavalnának.
— Ez egész röviden a mi történetünk. Ebből láthatod, hogy nekünk már a Hajnalkorban is csak igen laza kapcsolatunk volt a városokkal, bár gyakran jöttek tőlük hozzánk. Mindig tárt karokkal fogadtuk őket, hisz a legnagyobb embereink közül sokan Kívülről jöttek, de amikor a városok haldokolni kezdtek, nem akartunk mi is belesodródni pusztulásukba. A légiközlekedés megszűnése után már csak egyetlen út vezetett Lysbe — a siklórendszer Diasparból. Nálatok zárták le, amikor a Parkot csinálták — és aztán elfelejtettek minket, bár mi sohasem felejtettünk el titeket.
Diaspar meglepetés volt számunkra. Azt hittük, ugyanaz a sors vár rá, mint a többi városra, ehelyett azonban szilárd kultúrát teremtett, amely talán ugyanaddig fog élni, mint maga a Föld. Nem csodáljuk e kultúrát, s örülünk, hogy akik el akartak menekülni onnan, azoknak sikerült is. Sokkal többen tették meg ezt az utat, mintsem gondolnád, és szinte mindenkor a legkiválóbbak, akik valamilyen szellemi értéket hoztak magukkal Lysbe.
A hang elhallgatott. Alvin érzékeinek bénultsága fölengedett, régi énje visszatért. Ámulva látta, hogy közben a nap mélyen a fák teteje alá bukott, s a keleti eget már-már árnyékba vonja az éjszaka. Valahol harang szólt, lüktető kondulással, amely halkan vibrált a csendben, s a levegőt rejtelemmel és balsejtelemmel töltötte el. Alvin kissé remegett, nem az este első hűs szellőjének érkezésére, hanem mert áhítatos félelem és csodálat fogta el mindattól, amit látott-hallott. Későre járt, s távol volt otthonától. Hirtelen vágyat érzett, hogy viszontlássa barátait, újból Diasparban legyen az ismerős helyek és látványok közepette.
— Vissza kell mennem — szólt. — Khedron�a szüleim várnak rám.
Ez nem volt a színtiszta igazság. Khedron bizonyára töpreng, mi történhetett vele, de rajta kívül — Alvin úgy vélte — senki sem sejti, hogy elhagyta Diaspart. Nem tudott volna magyarázatot adni erre a kis füllentésre, s mihelyt kiejtette e szavakat, máris elszégyellte magát miattuk.
Seranis elgondolkodva nézett rá.
— Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű mondta.
— Hogyhogy? — kérdezte Alvin. — Hát a siklón, amelyen idejöttem, nem mehetek vissza? — Még vonakodott tudomásul venni, hogy tán akarata ellenére itt tartják Lysben, noha e gondolat már átfutott az agyán.
Seranis most szemmel láthatóan kissé zavarba jött.
— Megbeszéltük a dolgot — mondta anélkül, hogy megmagyarázta volna, kikkel és hogyan.
— Ha visszatérsz Diasparba, az egész város tudomást szerez rólunk. Még ha meg is ígéred, hogy egy szót se szólsz, akkor sem fogod tudni megőrizni a titkunkat.
— Miért kell ennek titokban maradnia? — kérdezte Alvin. — Hát nem volna jó mindannyiunk számira, ha újból találkozhatnánk egymással?
Seranisnak ez az ötlet cseppet se volt ínyére.
— Mi másképpen látjuk a dolgot — válaszolta.
— Ha megnyitnánk a kapukat, elárasztanának minket a kíváncsi, szenzációhajhászó emberek. Az eddigi körülmények között pedig mindig csupán a legjobbjaitok jöttek el hozzánk
E válaszból, noha teljesen hamis feltételezésen alapult, olyan öntudatlan felsőbbség csengett ki, hogy Alvinban a bosszúság teljesen elfojtotta a félelmet.
— Ez nem igaz — vágta rá határozottan. — Nem hiszem, hogy találnátok egyetlen embert Diasparban aki, még ha akarná is, el bírná hagyni a várost. Még akkor sem, ha tudja, van hova mennie. Ha visszaengedtek abból Lysnek semmi baja nem származhatik.
— Nem én döntöttem így — magyarázta Seranis. — Te meg alábecsülöd a szellem erejét, ha azt hiszed, hogy nem lehet lerombolni azokat a korlátokat, amelyek a tieidet a városban tartják. De mégsem szeretnénk téged akaratod ellenére ittfogni, ám ha visszatérsz Diasparba, ki kell törölnünk az agyadból minden Lysre vonatkozó emléket. — Egy pillanatig habozott. Ilyen esetünk még nem volt, valamennyi elődöd azért jött, hogy itt maradjon.
E két lehetőség között Alvin egyszerűen nem volt hajlandó választani. Be akarta járni Lyst, hogy megismerje titkait, megtudja, miben különbözik az élet az otthonitól. De éppígy eltökélte azt is, hogy visszamegy Diasparba, mert szerette volna bebizonyítani barátainak, hogy nem puszta álmodozó. Nem tudta felfogni, miért ez a titkolózási vágy, de még ha meg is értette volna, magatartásán úgy érezte, ez sem változtatna.
Belátta, időt kell nyernie, vagy meg kell győznie Seranist, hogy amit kíván, képtelenség.
— Khedron tudja, hol vagyok — mondta. — És az ő emlékeit nem tudjátok kitörölni.
Seranis elmosolyodott. Kedves mosoly volt, amelyet más körülmények között barátságosnak is lehetett volna mondani. De mögötte Alvin most első ízben mindent elsöprő, kérlelhetetlen erőt pillantott meg.
— Alábecsülsz minket, Alvin — felelte. — Ez nekünk gyerekjáték volna. Gyorsabban el tudunk jutni Diasparba, mint végigsétálni Lysen. Mások is jöttek már előtted ide, és egyesek közülük megmondták a barátaiknak, hova mennek. De ezek a barátok elfelejtették őket, s így aztán egyszerűen eltűntek Diaspar történetéből.
Alvin bolond fejjel nem gondolt erre a lehetőségre, bár az most, hogy Seranis rámutatott, kézenfekvő volt. Vajon, töprenhett, az évmilliók folyamán, amióta a két kultúra elkülönült egymástól, hányan mentek át Lysből Diasparba, hogy féltékenyen őrzött titkukat megtarthassák? És vajon mekkora lehet az a szellemi erő, amelynek e különös emberek birtokában vannak, s amelyet nem haboznak kiaknázni.
Biztonságos dolog-e egyáltalán terveket szőni? Seranis ugyan megígérte, hogy hozzájárulása nélkül nem olvas a gondolataiban, de vajon, tűnődött, nem adódhatnak-e olyan körülmények, amikor az efféle ígéretet nem tartják be…
— Bizonyára nem kívánjátok — mondta —, hogy azonnal döntsék. Nem nézhetném meg egy kicsit az országotokat, mielőtt a két lehetőség között választanék?
— Dehogynem — válaszolta Seranis. — Itt maradhatsz, ameddig akarsz, s ha meggondolod magadat, bármikor visszatérhetsz Diasparba. Csak nagyon leegyszerűsítené a dolgot, ha néhány napon belül elhatározásra jutnál. Gondolom, nem akarod, hogy a barátaid nyugtalankodjanak miattad, s minél tovább keresnek, annál nehezebb lesz nekünk megtenni a szükséges intézkedéseket.
Alvin méltányolta ezt a kívánságot, csak azt szerette volna tudni, milyen „intézkedésekről” van szó. Feltehető, hogy valaki Lysből majd érintkezésbe lép Khedronnal — anélkül, hogy a Mókamester ezt tudná —, és csinál valamit az agyával. Eltűnését nem lehet elleplezni, de azokat az információkat, amelyeknek ő és Khedron a birtokába jutott, megsemmisíthetik. És akkor hosszú évek múltával az ő neve is csatlakozik a többi Kiválasztott nevéhez, akik rejtélyesen, nyomtalanul eltűntek, s akiket aztán elfelejtettek.
Sok-sok rejtelem van itt, s úgy látszott, Alvin egyiknek sem jutott közelebb a megoldásához. Rejtőzik-e valamilyen szándék a Lys és Diaspar közti furcsa, egyoldalú kapcsolat mögött, vagy talán ez csupán történelmi véletlen? Kik és mik a Kiválasztottak, s ha az itteniek el tudnak menni Diasparba, miért nem ürítették ki azokat a memória-áramköröket, amelyek Lys létezésének kulcsát őrzik? Talán ez volt az egyetlen kérdés, amelyre Alvin elfogadható választ tudott adni. A Központi Kompjúter valószínűleg túl makacs ellenfél, nem lehet hozzányúlni, még a leghaladottabb szellemi technika sem befolyásolhatja…
Elhessegette magától e problémákat. Egy napon, majd ha már sokkal többet tud, esetleg megleli rájuk a választ. Most még céltalan meditálni fölöttük, a tudatlanság alapjára találgatások piramisát építeni.
— Jól van — mondta, bár nem túl szívélyesen, mert meg mindig bosszantotta, hogy ilyen váratlan akadályt állítottak az útjába. — Amilyen gyorsan csak tudom, megadom a választ, ha megmutatjátok az országotokat.
— Helyes válaszolta Seranis, s mosolya ezúttal nem rejtett semmiféle fenyegetést. — Mi büszkék vagyunk Lysre, s boldogan mutatjuk meg neked, hogyan képes az ember városok segítsége nélkül is élni. És ne nyugtalankodj, barátaid nem fognak aggódni távolléted miatt. Erről gondoskodunk, már csak a saját érdekünkben is.
És most esett meg először, hogy Seranis olyan ígéretet tett, amelyet nem tudott beváltani.