Alystra minden igyekezete ellenére sem bírt további felvilágosításokat kicsikarni Khedrontól. A Mókamester hamarosan úrrá lett kezdeti megdöbbenésén, s a pánikon, amely arra késztette, hogy amikor egyedül maradt a síremlék alatti mélységben, futva térjen vissza a felszínre. Szégyellte is magát gyáva viselkedése miatt, s azon töprengett, volna-e elegendő bátorsága visszatérni a Mozgójárdák Csarnokába és az alagutaknak ahhoz a világot átfogó hálózatához, amely onnan szerteágazott. Noha úgy érezte, hogy Alvin türelmetlenségében meggondolatlanul cselekedett, de valójában nem hitte, hogy bármilyen veszélybe került volna. Biztosra vette, hogy rövidesen visszatér. Vagy legalábbis majdnem biztosra vette — s e kétkedés elégséges volt ahhoz, hogy óvatosságra intse. Az lesz a legokosabb, döntötte el magában, ha egyelőre minél kevesebbet mond, s az egész dolgot újabb tréfának állítja be.
De balszerencséjére, amikor a felszínre visszatérve Alystrába ütközött, nem tudta elrejteni érzelmeit. A lány kiolvasta tekintetéből a félreérthetetlenül ott bujkáló félelmet, s ezt azonnal arra vélte, hogy Alvin veszélyben van. Khedron hiába próbálta nyugtatgatni: mialatt átvágtak a Parkon, Alystra egyre inkább megharagudott rá. Először a síremléknél akart maradni, hogy megvárja Alvint, akárhova tűnt is el ilyen rejtélyesen. Khedronnak nagy nehezen sikerült őt meggyőznie, hogy ez puszta időpocsékolás volna, s legnagyobb megkönnyebbülésére a lány követte őt a városba. Alvin esetleg hamarosan visszatér, s a Mókamester nem akarta, hogy más is felfedje Yarlan Zey titkát.
Mire a városba értek, Khedron felismerte, hogy köntörfalazó taktikája teljesen csődöt mondott, s a dolgok irányítása kicsúszott kezéből. Most először életében nem tudta, mitévő legyen, hogyan birkózzon meg a felmerülő problémákkal. Kezdeti oktalan félelmét fokozatosan mélységesebb és megalapozottabb rettegés váltotta fel. Eddig nem sokat töprengett cselekedete következményein. Kíváncsisága, s Alvin iránti enyhe, de őszinte vonzódása kellő indokul szolgált mindarra, amit tett. Noha bátorította és segítette Alvint, arra egy pillanatig se gondolt, hogy így végződjön a dolog.
Alvin akaratereje a köztük levő hatalmas kor és tapasztalatbeli különbség ellenére felülmúlta az övét. Most már, gondolta, nincs mit tenni. Úgy érezte, az események ellenállhatatlanul magukkal ragadják a megmásíthatatlan végkifejlet felé.
Ilyen körülmények között kissé méltánytalannak érezte, hogy Alystra szemmel láthatóan Alvin rossz szellemének tartja, és a történtekért őt okolja. Alystra nem volt rosszindulatú, de most haragszik, s elsősorban őrá. Ha a lány valamilyen tettével bajt okoz neki, legkevésbé sem fog bánkódni miatta.
A Parkot övező nagy körútra érve szótlanul, hűvösen váltak el egymástól. Khedron a távolba eltűnő Alystra után pillantott, s kimerültén azon töprengett, vajon milyen terveket forral.
Egy dologban egészen biztos volt. Hogy most jó ideig nem fognak unatkozni.
Alystra gyorsan és ésszerűen cselekedett. Azzal nem vesződött, hogy Eristonnal és Etaniával érintkezésbe lépjen; Alvin szülei nyájas, de jelentéktelen emberek voltak, akiket kedvelt, tisztelni azonban nem tudott. Csak hiábavaló vitákra pocsékolnák az időt. s a végén pontosan azt tennék, amit most ő tesz.
Jeserac látszólag közömbösen hallgatta mondanivalóját. Ha netán megijedt vagy meglepődött, ezt jól leplezte — olyan jól, hogy Alystrát némi csalódottság fogta el. Úgy érezte, ennél rendkívülibb és fontosabb dolog még sose történt, s Jeserac tárgyilagos viselkedése kiábrándította. Amikor története végére ért, Jeserac néhány kérdést tett fel, s aztán burkoltan értésére adta, hogy alkalmasint félreismeri a helyzetet. Miért tételezi fel, hogy Alvin valóban elhagyta a várost? Hátha csak tréfát űz vele, ezt Khedron közreműködése nagyon valószínűvé teszi. Alvin talán elrejtőzött valahol Diasparban, s most jót nevet rajta.
Alystra igyekezete mindössze azzal az eredménnyel járt, hogy sikerült kicsikarnia Jeseractól az ígéretét: utánanéz a dolognak, és huszonnégy órán belül érintkezésbe lép vele. Addig is ne nyugtalankodjék; a legjobb volna, ha senkinek egy szót se szólna az egész dologról. Nem kell pánikot kelteni egy olyan ügy miatt, amelyre néhány órán belül valószínűleg fény derül.
Alystra kissé csalódottan távozott Jeseractól. De elégedettebb lett volna, ha látja, hogy közvetlenül távozása után hogyan viselkedik Alvin tanítója.
Jeseracnak voltak barátai a Tanácsnál. Hosszú élete során maga is volt már tanácstag, sőt — ha balsorsa úgy hozza magával még lehet is. Felhívott hármat a legbefolyásosabb kollégái közül, s óvatosan tájékoztatta őket, mi történt. Tisztában volt vele, hogy mint Alvin tanítója, kényes helyzetben van, s igyekezett bebiztosítani magát. Egyelőre, úgy gondolta, minél kevesebben tudnak a történtekről, annál jobb.
Abban azonnal megegyeztek, hogy elsősorban Khedronnal kell érintkezésbe lépniük, és magyarázatot kell kérniük tőle. E kitűnő tervbe csak egyetlen hiba csúszott be, tudniillik, hogy Khedron ezt élőre megsejtette, és így sehol se lehetett őt megtalálni.
Ha volt is valami kétértelműség Alvin helyzetében, vendéglátói óvakodtak őt erre emlékeztetni. Szabadon járhatott-kelhetett Airlee-ben, abban a kis faluban, amely fölött Seranis uralkodott — bár pozíciójának megjelölésére ezt a szót túlzás lett volna alkalmazni. Alvin olykor jóindulatú diktátornak vélte, máskor meg úgy látta, nincs semmiféle hatalma. Eddig sehogy se tudott magának képet alkotni Lys társadalmi rendszeréről, vagy azért, mert túlságosan egyszerű volt, vagy mert olyan bonyolult, hogy elágazásait nem tudta nyomon követni. Annyit azonban megállapított, hogy Lys számtalan faluból áll, s Airlee ezeknek egyik többé-kevésbé jellegzetes példája. Jellegzetes példáról tulajdonképpen nem lehetett beszélni, mert ahogyan ezt a lysiek erősítgették, mindegyik falu arra törekedett, hogy a lehető legkevésbé hasonlítson szomszédaihoz. Az egész kép rendkívül zavaros volt.
Airlee kicsinysége ellenére — hisz lélekszáma még ezret sem tett ki — igen sok csodát tartogatott Alvin számára. Alig akadt olyan életjelenség, mely formájában ne különbözött volna a diasparitól. A különbségek még az olyan alapvető dolgokra is kiterjedtek, mint a beszéd. A mindennapos érintkezésben csak a gyerekek használtak hangokat, a felnőttek csak nagy néha beszéltek, s egy idő után Alvin arra a megállapításra jutott, hogy e ritka alkalmakkor is csak iránta való udvariasságból szólalnak meg. Furcsa, csalódást keltő élmény volt hangtalan, nem érzékelhető szavak nagy hálózatába belegabalyodva élni, Alvin azonban idővel ezt is megszokta. Csodálkozott, hogy az élőbeszéd, noha már semmiféle hasznát nem vették, mégis fennmaradt, de utóbb megfigyelte, hogy a lysiek nagyon szeretnek énekelni, sőt a zene minden más formáját is kedvelik. Nagyon valószínű, gondolta, hogy e nélkül már réges-rég teljesen némák volnának.
Állandóan szorgoskodtak, olyan feladatokkal és problémákkal voltak elfoglalva, amelyeket Alvin többnyire nem is értett. De ha történetesen megértette, mit csinálnak, munkájukat akkor is teljesen fölöslegesnek találta, így például élelmüknek jó részét termesztették, nem pedig — réges-rég kidolgozott módszerek alapján — szintetikus úton állították elő. Amikor Alvin ennek okát tudakolta, türelmesen elmagyarázták neki, hogy a lysiek a fejlődő növények látványában örömüket lelik, szeretnek bonyolult genetikai kísérleteket végezni, egyre finomabb aromákat és ízeket előállítani. Airlee híres volt az ott termesztett gyümölcsökről, de mikor Alvin a legjavából megevett néhány darabot, semmivel sem ízlettek neki jobban azoknál, amelyekért Diasparban még a kisujját se kellett megmozdítania.
Eleinte azon töprengett, vajon Lysben feledésbe mentek-e vagy soha nem is léteztek azok az energiák és gépek, amelyeket ő magától értetődőknek tartott, s amelyeken Diasparban az egész élet alapult. De hamarosan rájött, nem így áll a dolog. Az eszközök és az ismeretek megvoltak, de csak, mondhatni, végszükség esetén vették igénybe őket. A legszembeszökőbb példát erre a közlekedési rendszer szolgáltatta, ha ugyan egyáltalán méltó volt e megjelölésre. Rövidebb távolságokat az emberek gyalog tettek meg, s hozzá élvezettel. Ha útjuk sietősebb volt, vagy ha valamilyen kisebb terhet kellett szállítaniuk, akkor külön erre a célra idomított állatokat használtak. A teherhordó fajta egy alacsony, hatlábú, igen engedelmes és erős, de nem túl értelmes állat volt. A hátasállatok egészen más fajtához tartoztak, rendes körülmények között négy lábon jártak, futás közben viszont csakis izmos hátsó lábukat használták. Néhány órán belül teljes szélességében átgaloppoztak Lysen, utasaik hátukra szíjazott forgóülésen foglaltak helyet. Alvin a világ minden kincséért se kockáztatta volna meg, hogy felüljön rájuk, noha az ifjabbak körében az effajta vágtázás igen népszerű sport volt. Kiválóan idomított táltosaik az állatvilág arisztokráciájához tartoztak, s ennek nagyon is tudatában voltak. Elég nagy szókincscsel rendelkeztek, s Alvin nemegyszer hallotta, amint egymás közt múlt— és jövőbeli győzelmeikről kérkedve beszélnek. Ha megpróbált barátságosan szóba elegyedni velük, úgy tettek, mintha nem értenék őt, s ha Alvin mégis erőltette a dolgot, sértett méltósággal elszökelltek.
E két állatfajta a lysiek minden hétköznapi szükségletének kielégítésére alkalmas volt, s tulajdonosaik olyan örömet leltek bennük, amelyhez hasonlót semmiféle gépi szerkezet nem tudott volna nyújtani. De ha valami különös gyorsaságot követelt, vagy ha nagyobb rakományokat akartak szállítani, ilyen célokra gépek álltak rendelkezésükre, s ezeket habozás nélkül használták is.
Lys állatvilága rendkívül sok érdekességet és meglepetést tartogatott Alvin számára, de leginkább mégis az emberek két szélsőséges csoportja nyűgözte le. A nagyon öregeket és a nagyon fiatalokat egyaránt igen különösnek és meglepőnek találta. Airlee legidősebb lakosa mindössze kétszázadik évében járt, s már csak néhány éve volt hátra. Amikor ő eléri ezt a kort, tűnődött Alvin, testben még szinte ugyanilyen lesz, mint most, ezzel szemben ez az öregember, akire nem várt a jövőbeli létezések hosszú sora, amely kárpótolta volna őt, immár csaknem kimerítette minden fizikai erejét. Haja teljesen őszbe borult, arcát hihetetlenül sűrű ráncok barázdálták. Idejének java részét a napon üldögélve töltötte, vagy lassan sétálgatott a faluban, s fogadta a járókelők köszöntését. Alvin úgy látta, teljesen elégedett, nem kíván többet az élettől, nem fél a közeledő végtől.
Ezt az életfilozófiát Alvin nem tudta ésszel felfogni, annyira más volt, mint a diaspari. Miért törődjön bele az ember a halálba, ha nem muszáj, ha élhet ezer esztendeig, majd sok-sok ezer év múltán elölről kezdheti az életet egy új világban, amelynek megteremtéséhez segédkezet nyújtott? Eltökélte, hogy megoldja ezt a rejtelmet; mihelyt alkalma nyílik rá, hogy őszintén megbeszélhesse a dolgot. Nehezen bírta elképzelni, hogy Lys saját akaratából választott volna így, ha tudná, hogy van más alternatíva is.
Problémájára részben választ kapott a gyermekek, azon kis teremtmények között, akik szemében éppoly furcsák voltak, mint a lysi állatok. Sok időt töltött velük, figyelte, ahogy játszanak, úgyhogy végül barátként be is fogadták maguk közé. Néha úgy érezte, hogy tán nem is emberi lények, indítékaik, logikájuk, sőt még a nyelvük is annyira idegen volt számára. Hitetlenkedve nézte a felnőtteket, s azt kérdezte magától, miképpen lehetséges, hogy azokból a különös teremtményekből növekedtek ilyenné, akik életük java részét a maguk sajátos világában élik le.
Ám ezek a gyermekek, még ha értetlenül állt is velük szemben, egy eddig ismeretlen érzést ébresztettek szívében. Ha csalódottságukban vagy kétségbeesésükben könnyekbe törtek ki, ami csak ritkán történt, de néha mégis megesett —, Alvin úgy érezte, aprócska bánataik tragikusabbak annál, mint amit az Embernek a Galaktikus Birodalom elvesztése utáni hosszú visszavonulása során el kellett szenvednie. Ész föl nem foghatta, miért, de a gyermekek zokogásától az embernek szinte megszakadt a szíve.
Alvin Diasparban már megismerte a szerelmet, de itt most egy ugyanilyen értékes érzelemre talált, ami nélkül maga a szerelem se juthat el a beteljesüléshez, mindörökre hiányozni fog belőle valami. Alvin megismerte a gyengédséget.
De nemcsak Alvin tanulmányozta Lyst, hanem Lys is tanulmányozta őt, s azzal, amit látott, elégedett volt. Három napja volt Airlee-ben, amikor Seranis azt javasolta, menjen messzebbre is, ismerje meg jobban országukat. Javaslatát Alvin azonnal elfogadta, azzal a feltétellel, hogy az utat nem valamelyik díjnyertes hátasállaton kell megtennie.
— Biztosíthatlak — mondta Seranis nála szokatlan tréfálkozó hangon —, hogy itt még álmában se jutna senkinek se kockára tenni becses állatát. E kivételes esetben olyan közlekedési eszközről fogok gondoskodni, amelyben otthonosabban érzed majd magadat. Hilvar lesz a vezetőd, de természetesen oda mehetsz, ahova akarsz.
Vajon ezt szó szerint vehetem, töprengett Alvin. Föltételezte, hogy ha vissza akarna térni arra a dombocskára, amelynek tetején átlépte Lys határát, akadályokba ütközne. Ez azonban most nem nyugtalanította, mert nem érezte sürgősnek, hogy visszatérjen Diasparba, sőt ennek a problémának Seranisszal való első találkozása óta nem is szentelt különösebb figyelmet. Az itteni élet még mindig olyan érdekes és újszerű volt, hogy teljesen elégedettnek érezte magát a jelennel.
Alvin méltányolta Seranis gesztusát, hogy saját fiát ajánlja föl vezetőnek, bár bizonyára körültekintő utasításokkal látta el Hilvart, vigyázzon, nehogy ő valamiféle trükkhöz folyamodjon. Némi időbe telt, amíg megszokta Hilvart, s ennek olyan okai voltak, amelyeket, anélkül hogy megbántsa őt, nem tudott volna elmagyarázni neki.. A fizikai tökély Diasparban annyira általános volt, hogy a szép külső minden értékét elvesztette, az emberek éppoly kevéssé figyeltek rá, mint a levegőre, amelyet beszívtak. Lysben azonban másképpen állt a dolog, s Hilvarra még a „csúnya” jelző is hízelgő lett volna. Alvin kifejezetten rútnak találta, s egy ideig szándékosan kerülte őt. Hilvar, ha ezt észre is vette, semmi jelét nem mutatta, s vele született szívélyessége hamarosan lerombolta a kettejük közti korlátokat. És előrelátható volt, annak is eljön majd az ideje, amikor Alvin annyira megszokja Hilvar széles, ferde mosolyát, erejét és szelídségét, hogy el se hiszi, valaha is visszataszítónak tartotta, s a világ minden kincséért se kívánná, hogy más legyen, mint amilyen.
Pirkadat után hagyták el Airlee-t egy kis járművön, amelyet Hilvar terepjárónak nevezett. Nyilvánvalóan ugyanazon elv alapján működött, mint az a gép, amely Alvint Diasparból idehozta. A levegőben lebegett, néhány hüvelykkel a pázsit felett, s noha vezérlősínnek nyomát se lehetett látni, Hilvar mégis azt mondta, hogy e kocsik csakis a számukra kijelölt úton tudnak haladni. Az egyes gócpontokat ez a közlekedési rendszer kötötte össze, de Alvin egész lysi tartózkodása alatt nem látott több, üzemben levő terepjárót.
Hilvar expedíciójuk megszervezésének igen sok időt és fáradságot szentelt, és szemmel láthatóan éppúgy örült neki, mint Alvin. Útirányukat saját érdeklődési körének figyelembe vételével jelölte ki, ugyanis szenvedélye volt a természetrajz, s azt remélte, hogy a rovarvilágnak új fajtáit fogja felfedezni Lysnek azokon a viszonylag lakatlan területein, ahova készülődnek. Úgy tervezte, hogy délnek tartanak, ameddig csak a gép viszi őket, s aztán az út hátralevő részét gyalogszerrel teszik meg. Alvin nem is sejtette, hogy ez mivel jár, s így nem tett ellenvetést.
Volt még egy útitársuk — Krif, a legkülönösebb teremtmény Hilvar számtalan dédelgetett kedvence között. Pihenés közben hat átlátszó szárnyát összehajtogatta, teste mint valami ékszerekkel kirakott jogar tündökölt át rajtuk. Ha valami megzavarta, szivárványszínekben játszva, láthatatlan szárnyait zizegtetve felreppent. Ezt a nagy bogarat, bár hívásnak és egyszerűbb parancsoknak — néha — engedelmeskedett, értelmes lénynek mégsem lehetett mondani. De határozott egyéniség volt, s valamiért gyanakvással nézett Alvinra, aki olykor-olykor megpróbálta megnyerni bizalmát, ez azonban sohasem sikerült neki.
Alvin számára e lysi utazás olyan volt, mint egy valószínűtlen álom. A masina szellemként suhant a ringó síkságok felett, kanyargott erdőkön keresztül, sose tért le láthatatlan útvonaláról. Körülbelül tízszer olyan gyorsan haladt, mint egy kényelmesen sétáló ember; valójában a lysiek ennél gyorsabban nem is igen jártak.
Számos falun mentek keresztül, egyik-másik nagyobb volt Airlee-nél, de többnyire egymáshoz igen hasonló stílusban épültek. Ahogy az egyik közösségből a másikba értek, Alvin érdeklődéssel figyelte a finom, és mégis jelentékeny különbségeket az öltözködésben, sőt a külső megjelenésben is. A lysi civilizációt száz és száz különböző kultúra alkotta, mindegyik valamilyen sajátos adottsággal járult hozzá az egészhez. A terepjárót utazás előtt alaposan megrakták Airlee leghíresebb termékével, egy kicsiny, sárga őszibarackfajtával, amelyet mindenütt hálásan fogadtak, ahol csak Hilvar szétosztott belőlük néhány darabot. Gyakran megállt, hogy beszélgessen barátaival és bemutassa Alvint, akire mély hatást tett, hogy az emberek mindenkor udvariasan a beszédhez folyamodtak, mihelyt megtudták, kicsoda. Ez bizonyára gyakran nagyon unalmas lehetett számukra, de — amennyire ezt Alvin meg tudta ítélni — sose engedtek a kísértésnek, hogy kihasználják telepatikus képességüket, s így egy percre se érezte magát kizárva a beszélgetésből.
A leghosszabb pihenőt egy aprócska faluban tartották, amely szinte elrejtve feküdt az aranyszínű fűtengerben. A fű jóval a fejük fölé magasodott, s úgy ringott az enyhe szélben, mintha eleven lett volna. Séta közben állandó hömpölygő hullámokban borította el őket, ahogy a végeláthatatlan szálak rendje egy ütemben hajladozott fejük felett. Alvint ez eleinte zavarta, mert az a bolondos érzése támadt, hogy a fű lehajolva őt nézegeti, de egy idő után az állandó ringást inkább pihentetőnek találta.
Hamarosan rájött, miért álltak meg itt. A tömegben, amely már a kocsi érkezése előtt összegyűlt fogadásukra, ott várakozott egy félénk, fekete lány is, akit Hilvar Nyara néven mutatott be neki. Szemmel láthatóan nagyon örültek a találkozásnak, s Alvin irigyelte őket e rövid együttlét feletti boldogságukért. Hilvar lelkében most két erő viaskodott egymással: vezetői kötelességérzete és vágya, hogy egyedül maradhasson Nyarával. Alvin azonban hamarosan kimentette őt nehéz helyzetéből, elindult, hogy a maga szakállára nézzen körül a kicsiny faluban. Nem sok látnivalót talált, de azért nem sietett a visszatéréssel.
Amikor továbbindultak, Alvin sok mindent szeretett volna kérdezni Hilvartól. El se tudta képzelni, milyen lehet a szerelem egy telepatikus társadalomban, s illő várakozás után szóba is hozta a dolgot. Hilvar készségesen elmagyarázta neki, noha Alvin gyanította, hogy hosszas és gyengéd búcsúüzeneteket szakított félbe.
Lysben a szerelem mindig szellemi kapcsolattal kezdődött, s néha hónapok, sőt évek múltak el, amíg a szerelmesek ténylegesen találkoztak. Ilyen módon, magyarázta Hilvar, egyikükben sem támadhatnak hamis benyomások, szó sem lehet megtévesztésről. Két embernek, akik kölcsönösen olvasnak egymás gondolataiban, nem lehetnek titkaik. Ha az egyik mégis megpróbálna valamit elleplezni, a másik azonnal rájönne. Ilyen őszinteséget csak érett és kiegyensúlyozott lelkek engedhetnek meg maguknak, és csupán feltétlen önzetlenségen alapuló szerelem alakulhat így ki. Alvin belátta, hogy ez a szerelem szükségképpen mélyebb és gazdagabb annál, amit az övéi ismernek, sőt olyan tökéletes, hogy nehéz elképzelni, egyáltalán létezhet-e…
De Hilvar erősködött, hogy igenis létezik, s amikor Alvin nógatta, hogy fejezze világosabban ki magát, csillogó szemmel ábrándokba merült. Vannak szavakkal kifejezhetetlen dolgok, amelyeket vagy ismer az ember, vagy nem. Alvin szomorúan vette tudomásul, hogy sosem teheti magáévá azt a kölcsönös megértést, amelyet ezek a szerencsés emberek életük alapjává tettek.
Amikor a terepjáró maga mögött hagyta a szavannát — amely olyan hirtelen ért véget, mintha egy határvonalat húztak volna, amin túl fű nem nőhetett — alacsony, sűrű erdővel borított dombvonulat tárult elébük. Ez a Lyst védelmező főbástya egyik előretolt állása, magyarázta Hilvar. Az igazi hegyek ezen túl emelkednek, de Alvinban már e dombocskák látványa is mély benyomást, áhítatos félelmet keltett.
A terepjáró végül megállt egy szűk, védett völgyben, amely még mindig a leszálló nap melegében és fényében fürdött. Hilvar Alvinra pillantott, tágra nyílt, őszinte szemmel, amelyben, esküdni lehetett volna rá, nyoma sem volt a félrevezetési szándéknak.
— Innen már gyalog megyünk — szólt vidáman, s nekiállt, hogy a felszerelést kidobálja a járműből. — A terepjáró nem visz tovább.
Alvin előbb a környező dombokra, majd a kényelmes ülésre pillantott, amelyben eddig utazott.
– És nem lehet megkerülni ezeket a dombokat? — kérdezte kissé elszontyolodva.
— Dehogynem — felelte Hilvar. — De mi nem kerüljük meg őket. Felmegyünk a tetőre, az sokkal érdekesebb. A kocsit önműködőre állítom be, úgyhogy vár majd ránk, amikor a túloldalon lejövünk.
Alvinnak nem akaródzott harc nélkül beadnia a derekát, s így még egy utolsó próbát tett.
— Hamarosan besötétedik — tiltakozott. — Ekkora utat alkonyatig nem tudunk megtenni.
– Úgy is van — mondta Hilvar, s közben hihetetlen sebességgel válogatott a csomagok és szerelvények közt. — Az éjszakát a dombtetőn töltjük, s az utunk hátralevő részét majd reggel tesszük meg.
Alvinnak be kellett látnia, hogy ezúttal vereséget szenvedett.
A magukkal vitt szerelvény félelmetesnek látszott, de valójában terjedelme ellenére is alig nyomott valamit. Gravitációt polarizáló tartályokba volt csomagolva, ezek semlegesítették a súlyát, s így csupán a tehetetlenségi erővel kellett megbirkózniuk. Ameddig Alvin egyenesen előre haladt, nem is érezte, hogy egyáltalán visz valamit. A tartályok kezelése azonban némi gyakorlatot igényelt, mert ha megpróbált hirtelen irányt változtatni, csomagja egyszerre megmakacsolta magát, és mindent elkövetett, hogy az eredeti irányban tartsa, ameddig csak Alvin le nem győzte tehetetlenségi nyomatékát.
Miután Hilvar megigazította a szíjakat, és meggyőződött róla, hogy minden rendben van, lassan megindultak végig a völgyön. Alvin sóvárogva nézett vissza a terepjáróra, amely megfordult s máris eltűnt a szeme elől. Azon tűnődött, vajon hány óra múlva pihenhet meg újra a kényelmes kocsiban.
De azért kellemes volt fölfele kaptatni, hátukban az enyhe napsütéssel, elnézni a körülöttük feltárulkozó új és új tájakat. Egy elmosódott ösvényen haladtak, amely időnként teljesen eltűnt, de Hilvar mégis nyomon tudta követni, noha Alvin semmit se látott belőle. Megkérdezte Hilvart, ki vagy mi vágta ezt az ösvényt, mire azt a választ kapta, hogy ezeken a dombokon sokféle kis állat él, némelyek egymagukban, mások olyan primitív közösségekben, amelyek az emberi civilizáció számos vonását viselik magukon. Egyik-másik fajta még a szerszámok és a tűz használatát is elsajátította, vagy a maga erejéből vagy az embertől. Alvinnak eszébe se jutott, hogy ezek az állatok esetleg nem szelídek, ezt ő is és Hilvar is magától értetődőnek tartotta, hiszen a Földön már évmilliók óta senki se vonta kétségbe az Ember felsőbbségét.
Egy fél órája kapaszkodtak már felfele, amikor Alvin először figyelt fel egy halk, vibráló morajra a levegőben. Hogy honnan ered, ezt nem tudta megállapítani, mert úgy tűnt, mintha nem valamilyen meghatározott irányból jönne. Egy pillanatra se maradt abba, sőt egyre hangosabb lett, ahogy a táj kitárulkozott előttük. Alvin szerette volna megkérdezni Hilvart, hogy mi ez a moraj, de szufláját most más, fontosabb célokra kellett tartogatnia.
Alvin a legjobb egészségnek örvendett, soha életében egyetlen pillanatra sem volt még beteg. Csakhogy a fizikai erőnlét, bármilyen fontos és szükséges is, ezúttal nem volt elegendő ahhoz, hogy megbirkózzon az előtte álló feladattal. Testi ereje meglett volna hozzá, csak az ügyesség hiányzott. Hilvar könnyed járása, kirobbanó ereje, amellyel úgyszólván erőfeszítés nélkül győzte le a kapaszkodókat, irigységgel töltötték el, de egyben eltökéltséggel is, hogy ameddig járni tud, nem adja fel a harcot. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Hilvar próbára teszi, ezt azonban nem vette rossz néven. Teljes szívvel belevetette magát ebbe a kedélyes játékba, noha lábain lassanként erőt vett a fáradtság.
Amikor a domboldal kétharmadáig jutottak, Hilvar megszánta őt, s így egy nyugat felé néző töltésnek támaszkodva megpihentek, süttették magukat a simogató napfényben. A moraj közben lüktető dörgéssé fokozódott; Alvin most megkérdezte, mi ez, ám Hilvar — megtagadta a választ. Elrontaná a meglepetés örömét, mondta, ha Alvin előre tudná, mi vár rá a kapaszkodó végén.
Most nappal szemben haladtak, de az utolsó emelkedő szerencsére sima, szelíd volt. A domb alsóbb lejtőit borító fák megritkultak, mintha már kifáradtak volna, hogy továbbharcoljanak a gravitációval, s az utolsó néhány száz méteren a talajt alacsony, szívós fű borította, amelyen jólesett-a járás. Amikor megpillantották a csúcsot, Hilvar hirtelen nekirugaszkodott és fölvágtatott a kaptatón. Alvin úgy döntött, hogy nem veszi föl a kesztyűt, valójában nem is volt más választása. Beérte azzal, hogy kitartóan kapaszkodjon fölfelé, s amikor utolérte Hilvart, kimerülten, de elégedetten lerogyott mellette.
Csak miután már kifújta magát, tudott elgyönyörködni az alatta elterülő tájban, megkeresni annak a szakadatlan dörgésnek az eredetét, amely most teljesen betöltötte a levegőt. A domb gerincétől a talaj meredeken zuhant alá, mi több: olyan meredeken, hogy csakhamar szinte függőleges szikla lett. És a szikla oldaláról hatalmas víztömeg szökellt előre, ívet írt le a levegőben, majd nagy robajjal lezúdult az ezer láb mélységben levő sziklákra. Ott beleveszett a csillámló permetfelhőbe, a mélyből pedig szakadatlan, lüktető dübörgés hallatszott, tompán visszhangzott a környező dombok oldaláról.
A vízesésre már jórészt árnyék borult, de a hegy felől áramló napfény még megvilágította odalent a tájat, még varázslatosabbá tette a látványt. Mert a vízesés lábánál az utolsó földi szivárvány ragyogott, illanó szépségében.
Hilvar nagy ívet írt le a kezével, amely az egész láthatárt körülfogta.
— Innen — szólt teli torokból, hogy túlharsogja a vízesés robaját — egész Lyst beláthatod.
Alvin ebben nem is kételkedett. Észak felé hosszú mérföldeken át erdők húzódtak, csak itt-ott törték meg őket tisztások, mezők, száz és száz kanyargó folyó. Valahol, e hatalmas panorámában elrejtve, feküdt Airlee falucska, megkeresni azonban reménytelen vállalkozás lett volna. Alvin egy pillanatig azt képzelte, hogy felcsillanni látja azt a tavat, amely mellett a Lysbe vezető ösvény húzódik, de aztán belátta, hogy szeme megtévesztette. Még messzebb északon a fák és tisztások egyaránt belevesztek egy pettyes, zöld szőnyegbe, amelyből itt-ott dombvonulatok emelkedtek ki. És azon is túl, egészen a láthatár szélén mint távoli felhőcsapatok bukkantak fel a hegyek, amelyek Lyst elzárták a sivatagtól.
Kelet és nyugat felé a tájék nagyjából egyforma látványt nyújtott, de délen a hegyek, úgy látszott, csupán néhány mérföldnyire vannak. Alvin egészen világosan kivette őket, s azonnal felismerte, hogy jóval magasabbak annál a kis csúcsnál, amelyen áll. A közte és a hegyek közt elterülő vidék sokkal vadabb volt, mint az a táj, amelyen az imént áthaladtak. Valamilyen meghatározhatatlan módon elhagyatottnak és sivárnak látszott, mintha itt már sok-sok év óta nem élne ember.
Hilvar megválaszolta Alvin kimondatlan kérdését.
— Lysnek ez a része valaha lakott volt — jegyezte meg. — Nem tudom, miért hagyták el, de lehet, hogy egy nap majd megint birtokba vesszük. Most csak állatok tanyáznak itt.
És valóban sehol se lehetett emberi élet nyomát látni, se irtások, se szabályozott folyók nem mutattak az Ember jelenlétére. Csupán egyetlen hely jelezte, hogy valaha éltek itt emberek — sok mérföldnyi messzeségben ugyanis egy magányos fehér rom emelkedett ki, mint valami törött fog, a fák sűrűjéből. Egyébként körös-körül mindent már rég visszakövetelt magának az őserdő.
Lys nyugati falai mögött lenyugvóban volt a nap. A távoli hegyek egy kurta pillanatra aranyos lángokban égtek, aztán a tájék, amelyet őriztek, hirtelen árnyékba borult, leszállt rá az éjszaka.
— Ehhez már korábban hozzá kellett volna fognunk — szólalt meg a gyakorlatias Hilvar, s azonnal nekilátott, hogy kicsomagolja a szerelvényt. — Öt percen belül koromsötét lesz, és ráadásul hideg.
Csakhamar furcsa szerkezeti elemek borították a füvet. Egy vékony háromlábból függőleges rúd nyúlt ki, felső végén egy körte alakú dudorral. Hilvar olyan magasra állította a rudat, hogy a körte épp a fejük felett legyen, majd valamilyen gondolati jelzést adott, ezt azonban Alvin nem tudta „lehallgatni”. Kis táborukat azonnal fény árasztotta el, a sötétség meghátrált. A körte nemcsak világosságot, de meleget is adott, mert Alvin érezte, hogy minden porcikáját enyhe hőhullámok simogatják.
Hilvar egyik kezében a háromlábbal, másikban a csomagjával megindult lefelé a lejtőn. Alvin azonnal a nyomába eredt, igyekezett a fénykörben maradni. Hilvar végül tábort ütött egy kis bemélyedésben, néhány száz lábbal a csúcs alatt, s nekiállt, hogy a szerelvény többi részét is üzembe helyezze.
Először is egy merev és csaknem láthatatlan anyagból egy nagy félgömböt csinált, amely teljesen betakarta őket, és védelmet nyújtott a domb oldalán felkerekedő hűvös széllel szemben. Ezt a kupola alakú sátrat egy kis négyszögletes doboz segítségével hozta létre, amit a földre helyezett, s aztán többé rá sem hederített, sőt a többi kellékkel egyenesen be is temette. Talán ugyanez a doboz vetítette ki azokat a kényelmes, félig áttetsző heverőket is, amelyeken Alvin azonnal boldogan elnyújtózott. Most látott először bútordarabokat megjeleníteni Lysben, ahol a házak rettenetesen tele voltak zsúfolva különféle olyan maradandó holmikkal, amelyeknek a memóriatárolókban sokkal jobb helyük lett volna.
Hilvar aztán egy másik kis tartályban vacsorát készíttetett — Lysbe érkezése óta Alvin most evett első ízben teljesen szintetikus ételt. A sátorban állandó friss levegő kerengett, amelyet a kupola tetején egy nyílás szippantott be, mialatt az anyagátalakító a nyersanyagokkal végrehajtotta a maga mindennapos csodáját. Alvinnak a tisztán szintetikus táplálék egészében véve sokkal jobban ízlett. A természetes ételek elkészítési módját meghökkentően egészségtelennek tartotta, ha anyagátalakítóval készül az étel, gondolta, az ember legalább tudja, mit eszik…
Amíg vacsoráztak, odakint leszállt az éjszaka, feljöttek a csillagok. Mire befejezték az evést, a fénykörön túl már teljesen sötét volt, s a kör szélén homályos árnyak lengedeztek — az erdő teremtményei előbújtak rejtekhelyükről. Alvin egyszer-másszor visszavert fények villanását látta, halvány szemek bámultak rá, de akármilyen állatok figyelték is őket, nem jöttek közelebb, úgyhogy Alvin nem tudta alaposabban szemügyre venni őket.
Nagy békesség honolt, Alvint kellemes érzések töltötték el. Egy ideig a heverőkön pihenve elbeszélgettek a látottakról, a rejtelemről, amely mindkettőjüket körülvette, a két kultúrát megkülönböztető sokféle vonásról. Hilvar elámuldozott azokon a csodálatos öröklét-áramkörökön, amelyek Diaspart megvédtek az idő vasfogától, s némelyik kérdésére Alvin bizony nehezen tudott választ adni.
— Nem bírom felfogni — mondta Hilvar —, hogyan sikerült Diaspar megtervezőinek biztosítaniuk, hogy a memória-áramkörökkel ne lehessen soha semmi baj. Azt mondod, hogy a várost meghatározó adatokat s az ott élő embereket elektromos töltésmintázatokként kristályokban raktározták el. A kristályok valóban örökre fennmaradnak, de hogy áll a dolog a hozzájuk kapcsolódó áramkörökkel? Soha sincs semmiféle üzemzavar?
— Ezt a kérdést már én is feltettem Khedronnak, mire azt felelte, hogy a memóriatárolókból gyakorlatilag három példány van. E három közül bármelyik képes épségben tartani a várost, s ha az egyikük elromlana, a másik kettő önműködően helyrehozza a hibát. Csak az okozna tartós kárt, ha két tároló egyidejűleg romlana el, és ráadásul ugyanaz volna a hibája, de ennek valószínűsége számokban ki sem fejezhető.
– És hogyan őrzik meg a kapcsolatot a memória-egységekben levő mintázat és a város tényleges szerkezete között? Hogy úgy mondjam, a tervezet és az általa meghatározott dolog között?
Ez fogas kérdés volt. Alvin csak annyit tudott válaszolni, hogy itt olyan technikai megoldásokról van szó, amelyek a tér manipulálásán alapszanak. De hogy egy atomot miképpen lehet másutt elraktározott adatok útján meghatározott helyzetben rögzíteni, ezt meg se próbálta elmagyarázni.
Aztán hirtelen támadt sugallattól vezérelve a láthatatlan kupolára mutatott, amely megvédte őket a sötét, hideg éjszakától.
— Magyarázd meg nekem — válaszolta —, hogyan hozta létre az a doboz, amelyen ülsz, ezt a tetőt a fejünk fölött. És akkor én is elmondom majd neked, hogyan működnek az öröklétáramkörök.
Hilvar elnevette magát.
— Telitalálat — mondta. �Ezzel a kérdéssel az egyik olyan szakemberünkhöz kell fordulnod, aki ismeri az elektromos mező elméletét. Én a magam részéről erre nem tudok felelni.
Válasza elgondolkoztatta Alvint. Lysben tehát még akadnak emberek, akik értik a gépek működését. Ezt Diasparról nem lehetett elmondani. Így beszélgettek, vitatkoztak, de Hilvar aztán egyszerre megszólalt:
— Fáradt vagyok. És te, te nem akarsz aludni? Alvin megdörgölte sajgó tagjait.
— Szeretnék — vallotta be. — De nem tudom, képes vagyok-e rá. Ez az én szememben még mindig furcsa szokás.
— Több mint szokás — mosolygott Hilvar. — Nekem azt mondták, hogy ez valaha minden emberi lény számára szükséglet volt. Mi még mindig szeretünk aludni, napjában legalább egyszer, még ha csak néhány órára is. Alvás közben felfrissül a test és a szellem. Diasparban soha senki se alszik?
— Csak nagyon-nagyon ritkán — válaszolta Alvin. — Jeserac, a tanítóm egyszer-kétszer megtette, kivételesen nagy szellemi erőfeszítések után. A jól felépített testnek nincs szüksége ilyen pihenési időszakokra, mi már évmilliók óta leszoktunk róla.
Alig mondta ki ezeket a kérkedő szavakat, máris meghazudtolta magát. Olyan fáradtság vett erőt rajta, amelyhez hasonlót eddigi életében sosem érzett — a lábikráiból és a combjaiból indult ki, és elárasztotta egész testét. Ez az érzés korántsem volt kellemetlen, sőt ellenkezőleg. Hilvar mosolyogva nézett rá, s Alvinnak annyira még futotta erejéből, hogy eltűnődjön, vajon nem társa váltja-e ki benne szellemi erejével ezt a hatást. Ha így volna, akkor sincs ellene semmi kifogása.
A fejük feletti fémkörtéből áradó fény halvány izzássá enyhült, de a kisugárzott hő ereje nem csökkent. A fény utolsó villanásakor Alvin álmos elméje még egy különös tényre figyelt fel, amely felől, gondolta, majd reggel érdeklődik.
Hilvar levetkőzött, s Alvin most először döbbent rá, hogy az emberi faj e két ága mennyire különbözik egymástól. A különbségek egy része pusztán hangsúlyokban vagy arányokban rejlett, akadtak azonban alapvetőbbek is, mint például a külső nemiszervek, a fogak, a körmök és a határozott szőrzet. Ami azonban Alvint leginkább zavarba ejtette, az egy furcsa kis bemélyedés volt Hilvar hasán.
Amikor néhány nappal később hirtelen visszaemlékezett rá, hosszadalmas magyarázatot kapott. Hilvarnak sok ezer szóba és féltucat diagramba került, míg végre sikerült világossá tennie a köldök rendeltetését.
És eközben mindketten sokkal közelebb jutottak kultúrájuk alapjainak megértéséhez.