Az éjszaka kellős közepén Alvin felébredt. Valami megzavarta, valamilyen suttogó hang, amelyet a vízesés szakadatlan dörgése ellenére is meghallott. Felült, szemét a sötétbe burkolózó tájékra meresztette, s eközben visszafojtott lélegzettel fülelt a víz doboló robajára és az éjszakai teremtmények neszezéseire.
Semmit se látott. A csillagok halovány fénye csak alig-alig világította meg a sok száz lábbal alattuk mérföldeken át húzódó vidéket, csupán egy éjszakánál is sötétebb, csipkézett vonal, amely eltakarta a csillagokat, jelezte a déli szemhatáron tornyosodó hegyeket. Alvin hallotta, ahogy a társa oldalára fordul, majd felül a sötétben.
— Mi az? — kérdezte Hilvar suttogva.
— Mintha valami zajt hallottam volna.
— Miféle zajt?
— Nem tudom, talán csak képzelődtem.
Hallgatóztak — két szempár kémlelt ki a rejtelmes éjszakába. Aztán Hilvar hirtelen megragadta Alvin karját.
— Nézd! — suttogta.
Délen, a távolban egy magányos fénypont izzott, csillag nem lehetett, ahhoz túl alacsonyan függött. Lilás árnyalatú fehérben ragyogott, s miközben figyelték, fénye egyre erősödött, úgyhogy a végén el kellett fordítaniuk szemüket. Aztán felrobbant-mintha villámcsapás érte volna a világ peremét. A hegyek és a vidék, amelyet körülzártak, egy rövid pillanatra tüzesen kirajzolódott az éjszaka sötétjében. Csak jóval később hangzott fel egy távoli, halk dörgés, az erdőben a fák között hirtelen szél kerekedett. De egykettőre elült, s a csillagok egymás után újból feljöttek az égboltra.
Alvint most másodszor életében félelem fogta el. Nem olyan egyéni és fenyegető, mint amilyet a Mozgójárdák Csarnokában érzett, amikor a lysi utazásra elszánta magát. Inkább áhítatos megdöbbenés volt, semmint félelem, valami ismeretlennel állt szemtől szembe, s máris felderengett benne a gondolat, hogy ott túl a hegyeken olyasmi lakozik, amit meg kell keresnie.
— Mi volt ez? — suttogta végül.
– Én is ezt próbálom kipuhatolni — válaszolta Hilvar, majd elhallgatott. Alvin sejtette, mit csinál, s nem zavarta meg barátja szótlan nyomozását.
— Mindenki alszik — sóhajtott fel egy idő után csalódottan Hilvar. — Nem találtam senkit, aki megmondhatta volna. Várnunk kell reggelig, hacsak fel nem ébresztem valamelyik barátomat. És ezt csak akkor tenném meg, ha valami nagyon fontos dologról van szó.
Vajon mit tart Hilvar nagyon fontos dolognak, tűnődött Alvin. Már épp azt akarta — kissé ironikusan — megjegyezni, hogy ez talán mégis megéri, hogy felkeltsen valakit, de mielőtt még ezzel előállhatott volna, Hilvar újból megszólalt.
— Hát persze — mondta kissé bocsánatkérő hangon. — Régen nem jártam már errefelé, s így nem tudtam pontosan betájolni magamat. Annak ott Shalmirane-nak kell lennie.
— Shalmirane! Hát az még megvan?
— Igen. Csak nekem nem jutott előbb eszembe.
Seranis mondta nekem, hogy az erőd itt a hegyek között fekszik. Persze már réges-rég csupa rom, de lehet, hogy még él ott valaki.
Shalmirane! A kultúra és történelem szempontjából oly különböző két fajta gyermekei számára e név varázslatosán csengett. A Föld hosszú történetében nem akadt dicsőbb hősköltemény, mint Shalmirane védelme egy olyan támadóval szemben, amely az egész világegyetemet meghódította. Noha a valódi események belevesztek a Hajnalkort beborító sűrű ködbe, a legendák tovább éltek — s fenn is fognak maradni, amíg ember él a világon.
Aztán Hilvar újra megszólalt a sötétben:
— A déliek többet tudnak majd mondani. Van köztük néhány barátom, reggel beszélek velük.
Alvin nemigen figyelt rá, mélyen elmerült gondolataiba, próbált visszaemlékezni mindarra, amit Shalmirane-ről valaha is hallott. Elég kevés volt; ily mérhetetlenül hosszú idő után ki tudná a valóságot megkülönböztetni a legendáktól? De annyi bizonyos, hogy a shalmirane-i csatával vége szakadt az Ember hódító útjának, s megkezdődött a hosszú hanyatlás korszaka.
Talán e hegyek között, gondolta Alvin, választ kaphat mindazokra a problémákra, amelyek oly régen gyötrik.
— Mennyi idő alatt juthatnánk el az erődbe? — kérdezte Hilvart.
— Még sosem voltam ott, de sokkal messzebb van annál, mint ameddig menni akartam. Nem hinném, hogy egy nap alatt odaérnénk.
— Terepjáróval nem mehetnénk?
— Nem. Az út a hegyeken át vezet, s oda semmilyen jármű nem visz fel minket.
Alvin elgondolkodott. A szokatlan megerőltetéstől még mindig fáradt volt, lábát feltörte a cipő, combizmai sajogtak. Talán jobb volna máskorra halasztani a dolgot. De lesz-e még rá alkalom…?
Alvin a pislákoló csillagok alatt — s e csillagok közül Shalmirane építése óta nem egy kihunyt — a gondolataival küszködött, s aztán elhatározásra jutott. Mi sem változott, a hegyek tovább őrködtek az alvó táj felett. De az emberiség történelmi fordulóponthoz érkezett, s immár egy különös, új jövő felé haladt.
Alvinék akkor éjjel már nem aludtak, s a hajnal első derengő fényeinél sátort bontottak. A dombot harmat ülte meg, Alvin ámuldozva nézte a szikrázó cseppeket, a súlyuk alatt hajladozó fűszálakat és leveleket. Lenyűgözte a letaposott nedves fű zizegése, s visszapillantva a dombra, maga mögött látta lába nyomát, mint valami sötét szalagot a csillogó talajon.
Mire elértek az erdő széléig, a nap már épp felbukkant Lys keleti fala mögül. Az őstermészet itt visszahódította birodalmát. Még Hilvar se nagyon ismerte ki magát az óriási fák között, amelyek eltakarták a napot, és árnyékot terítettek az őserdő talajára. Szerencsére a vízesés után a folyó olyan egyenes vonalban futott délnek, hogy szinte szabályozottnak látszott, s így a partja mellett haladva, elkerülhették a sűrűbb aljnövényzetet. Hilvar az idő jó részét azzal töltötte, hogy féken tartsa Krifet, amely újból és újból eltűnt az őserdőben, vagy vadul cikázott a víz felett. Még Alvin is, akinek minden új volt, lenyűgözőbbnek érezte az őserdőt a Lystől északra húzódó kisebb, szabályosan ültetett erdőknél. Csak kevés egyforma fát lehetett látni, túlnyomó részük többé-kevésbé már elkorcsosodott, egyesek közülük az évmilliók során csaknem eredeti természetes alakjukra satnyultak vissza. Akadtak köztük olyanok, amelyek szemmel láthatóan nem földi eredetűek voltak, sőt nem is a naprendszerből származtak. A három-négyszáz láb magas óriásfenyők mint őrt álló katonák strázsáltak a kisebb fák között. Valaha a Föld legöregebb fáinak tartották őket, s még mindig valamivel idősebbek voltak az Embernél.
A folyó most kiszélesedett, itt-ott kisebb tavakká terült szét, amelyeket apró szigetek tarkítottak. A víz fölött különféle rovarok, ragyogó színű teremtmények surrantak ide-oda. Krif egyszer, Hilvar tilalma ellenére, szélsebesen elrepült, csatlakozott távoli rokonaihoz. Egyszeriben eltűnt a csillogó szárnyak felhőjében, ahonnan tüstént haragos zümmögés hangja áradt feléjük. A felhő egy pillanattal később széthasadt, s Krif oly gyorsan menekült vissza hozzájuk, hogy röptét szinte nem is lehetett szemmel követni. Ezek után már szorosan Hilvar mellett maradt, többé nem bolyongott el.
Estefelé időnként megpillantották a hegyeket. A folyó, amely idáig hűséges vezetőjük volt, most lomhán csordogált, mintha már szintén útja végéhez közeledne. De be kellett látniuk, hogy estére nem jutnak el a hegyekhez; az őserdőre már jóval napnyugta előtt olyan sötétség borult, hogy nem folytathatták útjukat. A nagy fákra árnyék terült, a levelek közt hideg szél fújt. Alvin és Hilvar éjszakára egy óriás vörösfenyő lábánál telepedett le, a fa legmagasabb ágai még alkonyi tűzben lobogtak.
Amikor a fák takarta nap végül lebukott, fénye egy ideig még ott táncolt a víz felszínén. A két kutató — mert most kutatóknak vélték magukat, és azok is voltak — a sűrűsödő homályban feküdt, nézegette a folyót, s közben elgondolkozott mindazon, amit útjuk során láttak.
Alvin egykettőre érezte, hogy megint elfogja őt az a kellemes álmosság, amelyet előző éjszaka tapasztalt először életében, s örömmel vetette magát az álom karjaiba. Az erőfeszítésektől mentes diaspari életben az alvás nem volt létszükséglet, de Alvin itt boldogan fogadta. Mielőtt öntudatlanságba hullott volna, azon töprengett, vajon ki járhatott errefelé utoljára és milyen régen.
Amikor kijutottak az őserdőből, és a Lys védbástyáját alkotó hegyek lábához értek, a nap már magasan ragyogott az égen. Előttük a talaj kopár sziklák egymást követő hullámaiban, meredeken emelkedett az ég felé. A folyó itt véget ért, ugyanolyan látványosan, mint az eredeténél — a föld hirtelen megnyílt útjában, és ekkor nagy robajjal eltűnt szemük elől. Vajon mi történt vele, töprengett Alvin, milyen föld alatti üregekben folytatja útját, mígnem újra napvilágra tör? Talán még mindig megvannak valahol a Föld elveszett óceánjai, lent az örök sötétségben, s ez az ősi folyó is érzi még a tenger hívogató szavát?
Hilvar egy pillanatig elnézte az örvénylő vizet és a mögötte húzódó hepehupás tájat, majd a dombok között egy hágóra mutatott.
— Shalmirane arrafelé fekszik — mondta magabiztosan. Alvin nem kérdezte meg, honnan tudja, feltételezte, hogy Hilvar telepatikus úton rövid időre kapcsolatba lépett valamelyik sok mérföld távolságban levő barátjával, s attól származott ez a szavakba nem foglalt felvilágosítás.
Hamarosan elértek a hágóhoz, s átkelve rajta, egy furcsa fennsíkkal találták szembe magukat, oldalai enyhén lejtettek lefelé. Alvin most se fáradtságot, se félelmet nem érzett, csak a feszült várakozás és a közelgő kaland érzete töltötte el. Fogalma se volt róla, milyen felfedezések várnak rá, de abban egy pillanatig se kételkedett, hogy lesz valamilyen felfedezésben része.
Ahogy a csúcs felé közeledtek, a talaj jellege hirtelen megváltozott. Az alsóbb lejtőket porózus vulkanikus kőzet alkotta, amely itt-ott nagy salaktömbökbe állt össze, most azonban a felszínt egyszerre kemény és üveges, sima és csúszós lapok borították, mintha a sziklák valaha olvadt folyóként zúdultak volna alá a hegy oldalán.
Már csaknem a fennsík pereméig jutottak. Hilvar kapaszkodott fel rá először, de néhány másodperccel később Alvin is beérte, és a meglepetéstől szótlanul állt meg mellette. Mert várakozásukkal ellentétben nem fennsík, hanem egy fél mérföld mélységű és három mérföld átmérőjű hatalmas teknő peremén álltak. Előttük a talaj meredeken zuhant lefelé, aztán a völgy alján lassan kisimult, majd meg újra, egyre meredekebben emelkedni kezdett a túlsó peremig. A teknő legalján egy kör alakú tavat láttak, felszíne állandóan fodrozódott, mintha szakadatlan hullámok kavarták volna.
És ez az egész nagy kráter, noha a nap fényében izzott, ébenfekete volt. Hogy milyen anyag alkotta, arról Alvinnak és Hilvarnak sejtelme sem volt, de e fekete kőzet, úgy tűnt, olyan világból származik, amely sose látott napfényt. Mi több: a lábuk alatt az egész krátert egy néhány száz láb szélességű, varratok nélküli fémszalag fogta körül — a mérhetetlen idő már fényét vette, de a korróziónak nyoma se látszott rajta.
Amikor szemük hozzászokott e félelmetes látványhoz, észrevették, hogy a teknő nem olyan tökéletesen fekete, mint ahogy gondolták. Az ébenszínű falon itt-ott aprócska fények szikráztak fel, de csak oly rövid pillanatokra, hogy a szem alig-alig bírta követni villanásukat. Találomra jöttek, s mihelyt felvillantak, máris eltűntek, akár a csillagok visszfénye a háborgó tengeren.
— Csodálatos! — mondta Alvin az ámulattól elfulladt hangon. — De mi ez?
– Úgy látom, valamiféle reflektor.
— Milyen fekete!
— Csak a mi szemünknek, ezt ne feledd. Nem tudjuk, milyen sugarakat használtak.
— De emögött valami másnak is kell rejtőznie. Hol az erőd?
Hilvar a tóra mutatott.
— Nézd meg jobban — válaszolta.
Alvin a tó vibráló vizére függesztette szemét, megpróbálta kikémlelni a mélyén rejtőző titkokat. Eleinte semmit se látott, de aztán a szélén, a sekélyebb részeken fény és árnyék halvány hálózatát vette ki. Követte a mintázatot a tó közepe felé, mígnem a mélyülő víz mindent elrejtett.
A sötét tó elborította az erődöt. Odalent a mélyben hevertek az egykor hatalmas, immár az idő által elpusztított építmény romjai. Ám nem az egész merült el a tóban, mert a kráter túlsó oldalán Alvin most egymásra hányt kőhalmokat pillantott meg, nagy tömböket, amelyek valaha a szilárd fal részét alkották. Víz nyaldosta őket, de még nem emelkedett elég magasra, még nem aratott felettük teljes győzelmet.
— Kerüljük meg a tavat — mondta Hilvar olyan halkan, mintha e fenséges pusztulás látványa áhítatos félelemmel töltötte volna el a lelkét. Talán ott a romoknál találunk valamit.
Az első néhány száz méteren a kráter falai olyan meredekek és simák voltak, hogy csak nagy nehezen bírták megtartani egyensúlyukat, de aztán amikor az enyhébb — lejtőkhöz értek, a járás már könnyebbé vált. A tó partjánál a sima ébenfekete felszínt vékony humusz bontotta, bizonyára a lysi szelek hordták ide az évmilliók során.
Egy negyed mérfölddel odább roppant kőtömbök feküdtek egymásra hányva, akár egy óriás gyerek eldobált játék kockái. Egyhelyütt a szilárd fal egy darabját még fel lehetett ismerni, másutt két kifaragott obeliszk jelölte az egykori hatalmas bejárat helyét. Mindent moha, kúszónövények és apró, elsatnyult fák borítottak. Még a szél is csak halkan susogott, így hát Alvin és Hilvar ott állt Shalmirane romjainál. E falak és a bennük rejtőző energiák ellen valaha oly lángoló, mennydörgő erők vonultak fel, amelyek egy világot zúzhattak volna porrá, de itt teljes vereséget szenvedtek. Ezek a békés egek egykor napok szívéből szakított tüzekben lángoltak, Lys hegyei mint élőlények vonaglottak gazdáik dühétől.
Shalmirane-t sose foglalták el. De ez az erőd, ez a bevehetetlen erőd végül mégis leomlott, bevették és elpusztították a repkény türelmes indái, a vakon furkáló férgek, a tó lassan emelkedő vize.
Alvin és Hilvar e fenséges látványtól áhítatos félelemmel eltelve, csendben lement e hatalmas romokhoz. Egy leomlott fal árnyékába értek, majd egy szurdokba jutottak, ahol a kőhegyek kettéhasadtak. Előttük feküdt a tó, csakhamar a partján álltak, lábukat a víz nyaldosta. A keskeny partot szakadatlanul apró, alig néhány hüvelyknyi hullámok ostromolták.. Hilvar szólalt meg először, s hangjából oly bizonytalanság érződött ki, hogy Alvin csodálkozva pillantott rá.
— Valamit nem értek — mondta halkan. Itt nincs szél, mi fodrozza hát a vizet? Tükörsimának kellene lennie.
Mielőtt Alvin bármit válaszolhatott volna kérdésére, Hilvar leguggolt, fejét oldalt fordította, s jobb fülét a vízre fektette. Mit remél felfedezni ebben a nevetséges testtartásban, tűnődött Alvin, mígnem rájött, hogy társa hallgatózik. Mire kissé habozva, mert a fénytelen víz nem látszott éppenséggel hívogatónak, követte Hilvar példaját.
A hideg okozta borzongása csak egy másodpercig tartott, s amikor elmúlt, egy halk, de határozott, állandó ritmikus lüktetést hallott. Mintha valahol lent, a tó mélyén egy óriási szív dobogna.
Kirázták hajukból a vizet, és egymásra meredtek, szótlan gyanúval lelkükben. Egyikük sem akarta kimondani, amit gondolt — hogy ez a tó él.
— Legokosabb — szólt egyszerre Hilvar —, ha a romokat kutatjuk át, s a tótól távol tartjuk magunkat.
— Gondolod, hogy van valami odalent? — kérdezte Alvin, a rejtélyes fodrokra mutatva, amelyek még mindig a lábát nyaldosták. — Valami veszedelmes?
— Aminek szelleme van, nem lehet veszedelmes — válaszolta Hilvar. (Igaz ez? tűnődött Alvin. És a Támadók?) — Semmiféle gondolatot nem bírok felfedezni; de nem hinném, hogy egyedül volnánk. Nagyon különös.
Lassan megindultak az erőd romjai felé, mindkettőjük fülében még ott dobolt az az állandó, elfojtott lüktetés. Alvin úgy érezte, az egyik rejtelem követi a másikat, s minden erőfeszítése ellenére egyre távolabb kerül a keresett igazságok megértésétől.
A romok, úgy látszott, semmit se mondhatnak nekik, de azért gondosan végigvizsgálták a törmelékkupacokat meg a nagy kőhalmokat. Talán itt rejtőzik a betemetett gépek sírja — a gépeké, amelyek oly réges-régen teljesítették feladatukat. Most már hasznavehetetlenek volnának, gondolta Alvin, ha a Támadók visszatérnének. Vajon miért nem jöttek soha vissza? Rejtelem, de hát már elég talányon töri a fejét, nem kell újabbakat keresnie.
Néhány méternyire a tótól egy kis tisztást találtak a törmelékek között. Valaha gaz borította, ez azonban valamilyen hőségtől már megfeketedett, elszenesedett, úgyhogy lépteik nyomán hamuvá esett szét, faszén csíkokat festett lábukra. A tisztás közepén egy fém háromláb állt, szilárdan lehorgonyozva a talajba. Egy gyűrűt támasztott alá, amely megdőlt tengelyével negyvenöt fokos szögben az ég egy pontjára mutatott. Első pillantásra úgy látszott, mintha a gyűrű belseje üres volna, de aztán, amikor Alvin alaposabban szemügyre vette, látta, hogy halvány köd tölti ki, amely a látható színkép szélén lappang — a szem sajgott bele. Valamilyen energia izzott itt, s kétségtelenül ez volt az a szerkezet, amely felvillámló fényével Shalmirane-ba csalogatta őket.
Nem merészkedtek közelebb, biztonságos távolból nézegették a szerkezetet. Jó nyomon járunk, gondolta Alvin, most már csak azt kell megtudnunk, ki vagy mi állította ide ezt a készüléket, s mi volt a célja vele. Az a megdőlt gyűrű nyilvánvalóan a világűrt veszi célba. Vajon a villanás, amit láttak, valamiféle jelzés volt? Ez a gondolat lélegzetelállító következtetéseknek nyitott utat.
— Alvin — szólalt meg egyszerre Hilvar, nyugodt, de sürgető hangon —, látogatónk érkezett.
Alvin hirtelen megpenderült, s látta, hogy egy éber, háromszögletű szem mered rá. Legalábbis ez volt az első benyomása, aztán a rezzenetlen szemek mögött egy kicsiny, de bonyolult gép körvonalait pillantotta meg. Néhány lábbal a föld fölött lebegett a levegőben, ehhez hasonló robotot Alvin még soha életében nem látott.
Első meglepetéséből ocsúdva, úgy érezte, teljesen ura a helyzetnek. Egész életében parancsokat adott különféle masináknak, s annak, hogy ez valamilyen ismeretlen fajta, gondolta, nincs jelentősége. Valójában csupán néhány százalékát látta azoknak a robotoknak, amelyek Diasparban mindennapi szükségleteiről gondoskodtak.
— Tudsz beszélni? — kérdezte. A robot nem felelt.
— Irányít téged valaki?
A robot még most sem válaszolt.
— Menj el! Gyere ide! Emelkedj fel! Ereszkedj lejjebb!
E szokásos utasító gondolatok mind hatástalanok maradtak. A robot szinte megvetően meg se moccant. Ez két lehetőséget sugalmazott. A gép vagy nem eléggé intelligens, hogy felfogja, amit mondanak neki, vagy pedig túl intelligens, önálló akarata van. Ez utóbbi esetben Alvinnak egyenlőként kell bánnia vele. És még tán így is alábecsüli képességeit, de a gép ezt nem fogja rossz néven venni tőle, mert a robotok általában nem szenvednek az önhittség hibájában.
Hilvar nem állhatta meg, hogy ne nevessen Alvin szemmel látható zavarán. Már épp azt akarta javasolni, hogy majd ő beszél a robottal, amikor a szavak elhaltak ajkán. Shalmirane csöndjét baljós és teljesen félreérthetetlen hang törte meg — egy vízből kiemelkedő nagy test bugyborékoló csobbanása.
Alvint, mióta elhagyta Diaspart, most másodszor fogta el a vágy, hogy bárcsak otthon lenne. Aztán eszébe jutott, hogy kalandokkal nem ilyen szellemben kell szembenézni, így hát lassan, de eltökélten megindult a tó felé.
A sötét vízből kiemelkedő lény torz paródiája volt a robotnak, amely még mindig szótlanul fürkészte őket. Szemeinek hasonlóképpen egyenlő oldalú elrendezése nem lehetett véletlen, s még a robot csápjainak és kicsiny, ízelt végtagjainak mintázatát is többé-kevésbé fel lehetett fedezni rajta. Ezzel azonban a hasonlóság megszűnt. A robotnak nyilvánvalóan nem volt szüksége azokra a vékony szárnyszerű, rojtos csápokra, amelyek egyenletes ütemben verdestek a vizét, a zömök lábakra, amelyeken az állat kikecmergett a partra, sem pedig a lélegző nyílásokra, ha azok voltak, amelyeken át nehezen zihálva szívta a ritkás levegőt.
A lény testének nagyobbik része a vízben maradt, csak vagy tíz lábnyira emelkedett ki a számára szemmel láthatóan idegen közegbe. Egész teste mintegy ötven láb hosszú volt, s különösebb biológiai ismeretek nélkül is meg lehetett állapítani, hogy itt valami nem stimmel. Leríttak róla a rögtönzés és a gondatlan tervezés jelei, mintha alkotóelemeit minden előrelátás nélkül állították volna elő, csak amúgy összedobálták, amikor ennek szükségessége felmerült.
Alvinék, mihelyt alaposabban szemügyre vették a tólakót, kezdeti zavarodottságuk és a lény nagysága ellenére sem éreztek semmi félelmet. A szörnyeteg mozgásában volt valami megnyerő esetlenség, s ez kizárta, hogy tartsanak tőle, még ha lett is volna okuk feltételezni, hogy veszedelmes. Az emberiség már régen leküzdötte azt a gyerekes félelmet, amely valaha idegen lények láttára elfogta. Hogyan is élhetett volna tovább egy effajta félelem azok után, hogy a világűrben annyi barátságos fajtával találkoztak?
— Bízd rám a dolgot — mondta Hilvar nyugodt hangon. — Megtanultam állatokkal bánni.
— De ez nem állat — súgta oda neki Alvin. — Biztos vagyok benne, hogy értelmes lény, s hogy ő a robot gazdája.
— Lehet, hogy a robot az ő gazdája. Mindenesetre nagyon különös lelkivilága van. A gondolkozásnak semmi jelét nem tudom felfedezni. Nocsak — mi ez?
A szörnyeteg továbbra is úgy maradt félig kiemelkedve a vízből, noha ez, úgy látszott, nagy erőfeszítésébe kerül. De a szemek háromszögének közepén most egy félig átlátszó hártya formálódott ki, amely lüktetett, vibrált, s egyszeribe hallható hangokat bocsátott ki. Ezek a mély, rezonáns, dörgő hangok nem alkottak értelmes szavakat, bár a lény nyilvánvalóan beszélni igyekezett hozzájuk.
Kínos volt látni kétségbeesett próbálkozását, hogy megértesse magát. Hosszú perceken át hiábavalóan küszködött, aztán, úgy látszik, hirtelen rájött tévedésére. A lüktető hártya összezsugorodott, s a hangok frekvenciája néhány oktávval magasabb lett, mígnem elérte a normális beszéd spektrumát. Felismerhető szavakat kezdett formálni, bár még mindig zagyva hangok vegyültek közéjük. Mintha a lény egy olyan szókincset idézne fel magában, amelynek valaha birtokában volt, de már hosszú idő óta nem használt.
Hilvar megpróbált tőle telhetőén segíteni neki.
— Most már értünk — mondta lassan, szótagolva. — Miben lehetünk segítségedre? Láttuk a fényt, amit felvillantottál. Ez hozott minket ide Lysből.
A „Lys” szóra a lény magába rogyott, mintha keserves csalódás érte volna.
— Lysből — ismételte; az s hangot nem tudta jól kiejteni, s így a szó „Lydnek” hangzott. Mindig csak Lysből. Soha senki más nem jön. Hívjuk a Nagyokat, de nem hallanak minket.
— Kik azok a Nagyok? — kérdezte Alvin kíváncsian előrehajolva. A vékony, örökké mozgó csápok az ég felé intettek.
— A Nagyok — válaszolta a lény. — Az örök napfény bolygóiról. — Egyszer majd eljönnek. A Mester megígérte.
Válasza semmivel se tette világosabbá a dolgot. De mielőtt Alvin folytathatta volna a faggatást, Hilvar újból félbeszakította. Olyan türelmesen, együttérzőn és mégis éleselméjűen tette fel kérdéseit, hogy Alvin jobbnak látta, ha leküzdi türelmetlenségét, s hallgat. Nem szívesen ismerte el, hogy Hilvar az övénél magasabb rendű intelligenciáról tesz bizonyságot, de abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy valóban kitűnően tud bánni az állatokkal, még ezzel a fantasztikus lénnyel is. Mi több: ezt a. szörny is megérezte, beszédmódja a társalgás folyamán egyre érthetőbbé vált, s amíg korábban már-már a gorombaságig nyers volt, most részletes válaszokat adott, s önként szolgált felvilágosítással.
Miközben Hilvar apránként összerakosgatta a hihetetlen történetet, Alvin szinte észre sem vette az idő múlását. A teljes igazságot nem tudták felfedni, sok minden maradt vitatható, puszta feltételezés. És mialatt a lény egyre készségesebben válaszolt kérdéseikre, a külseje is kezdett megváltozni. Visszazöttyent a tóba, s zömök lábai, amelyekre támaszkodott, úgy tűnt, felszívódnak a testébe. Aztán még különösebb változás következett be: a három óriási szem lassan becsukódott, tűhegy nagyságúvá zsugorodott, majd teljesen el is tűnt. Minthogyha a lény egyelőre beérte volna azzal, amit látott, s így szemeire nem lenne tovább szüksége.
Közben folyamatosan más, szubtilisabb változások is lejátszódtak, s végül nem is maradt más a vízfelszínén, csak az a vibráló diafragma, amelyen át a lény beszélt. És kétségtelennek látszott, hogy ez is beleolvad majd az eredeti protoplazmatömegbe, mihelyt nincs már rá szükség,
Alvin nemigen akarta elhinni, hogy ilyen labilis létformában értelem lakozhasson, de a legnagyobb meglepetés még csak most várt rá. Már nyilvánvalónak látszott, hogy a lény nem földi eredetű, Hilvar nagyobb biológiai ismeretei ellenére is csupán egy idő után jött rá, milyen fajta organizmussal van dolguk. Nem egyetlen egyed volt, beszélgetésük során állandóan többes számban emlegette önmagát. És valójában ismeretlen erők szervezte és irányította önálló lények kolóniája volt.
Némileg hasonló állatok — például medúzák — valaha milliószám éltek a Föld ősi óceánjaiban. Akadtak köztük akkorák, hogy ötven— vagy akár százlábnyi vízfelületen húzták maguk után átlátszó testüket, szúrós csápjaik erdejét. De egyikükben sem lakozott még az értelem szikrája sem, csupán a legegyszerűbb ingerekre tudtak reagálni.
Itt azonban értelemmel álltak szemben, noha satnyuló, elkorcsosuló értelemmel. Alvin soha többé nem felejtette el azt a különös élményt, ahogy Hilvar apránként összerakosgatja a Mester történetét, miközben ez az alakját változtató polip keresgeti a számára idegen szavakat, ahogy a sötét tó vize Shalmirane romjait nyaldossa, s a háromszemű robot rezzenetlenül figyeli őket.