A Mester az Átmeneti Századok zűrzavarának közepette érkezett a Földre, amikor a Galaktikus Birodalom már felbomlóban volt, de a csillagok közötti kapcsolat még nem szakadt meg teljesen. Emberi eredete ellenére a Hét Nap körül keringő egyik bolygóról származott. Még mint fiatalember arra kényszerült, hogy elhagyja honi világát, de annak emléke egész életében kísértette. Száműzetéséért ádáz ellenségeit okolta, bár valójában olyan gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, amely, úgy látszik, a világegyetem értelmes lényei közül csakis a homo sapienst támadja meg. Ez a betegség a vallási mánia volt.
Az emberi faj történetének kezdeti szakaszában végtelen sok próféta, látnok, messiás és evangélista lépett fel — meggyőzték önmagukat és követőiket, hogy a világegyetem titkai csak előttük tárulkoznak fel. Némelyeknek sikerült vallást alapítaniuk, amelyek közül egyik-másik számos nemzedéken át fennállt, sok millió hívőt mondhatott magáénak. Másokról még haláluk előtt elfeledkeztek.
Az egyre inkább tért hódító tudomány, amely rendre megdöntötte a próféták kozmológiáit, és olyan csodákat vitt véghez, aminőkkel azok nem tudtak versenyezni, végül sorra aláásta hatalmukat. Nem azt az áhítatos tiszteletet és alázatot ásta alá, amely minden értelmes lényt elfog, ha elelmélkedik azon a csodás világegyetemen, ahol él. Csak azt a számtalan vallást rendítette és döntötte végül meg, amelyek hihetetlen önteltséggel azt állították magukról, hogy ők az igazság egyedüli letéteményesei, s milliónyi versenytársuk és elődük mind tévhitet vallott.
Jóllehet, mihelyt az emberiség a civilizációnak már a legalsó fokára hágott, a vallások minden valóságos erejüket elvesztették, de azért az évmilliók során állandóan felbukkantak egyes elszigetelt kultuszok, amelyek fantasztikus hittételeik ellenére is tanítványokat vonzottak magukhoz. Kiváltképpen a zűrzavar és összevisszaság korszakaiban virágoztak, s így nem meglepő, hogy az Átmeneti Századokban az irracionalitás elemi erővel robbant ki. Ha nyomasztó a valóság, az emberek mítoszokban igyekeznek vigaszt találni.
A Mester, noha kiűzték honi világából, nem üres kézzel hagyta azt el. A Hét Nap a galaktikus műveltség és tudomány központja volt, s a Mester mögött befolyásos barátok álltak. Egy kicsiny, de gyors űrhajón menekült, amely, úgy hírlett, a világ leggyorsabb űrhajója. Száműzetésébe magával vitte a galaktikus tudomány egy másik tökéletes alkotását is — azt a robotot, amely most Alvint és Hilvart figyelte.
Senki sem ismerte teljes egészében e szerkezet képességeit és funkcióit. Valójában bizonyos mértékben a Mester alteregója lett, nélküle a Nagyok vallása a Mester halála után semmivé foszlott volna. Együtt kóboroltak erre-arra a csillagfelhők között, mígnem — bizonyára nem véletlenül — eljutottak abba a világba, ahonnan a Mester ősei származtak.
E mondáról könyvtárnyi kötetet írtak össze, s minden egyes mű egyfajta láncreakcióval a kommentárok akkora seregét ihlette meg, hogy az eredeti köteteket végül már betemették az értekezések és jegyzetek hegyei. A Mester sok-sok világon megszakította útját, számtalan faj közt szerzett magának tanítványokat. Végtelenül lenyűgöző egyéniségnek kellett lennie, mert emberi és nem emberi lényeket egyaránt megihletett, és egy ilyen széles körben elterjedt vallásnak kétségtelenül sok nagyszerű és nemes gondolatot kellett tartalmaznia. A Mester valószínűleg az emberiség messiásai között a legsikeresebb, s egyben a legutolsó volt. Elődei közül egyik köré sem tömörült ennyi hivő, egyiknek tanai sem bírták áthidalni a tér és idő e roppant szakadékát.
E tanokat se Alvin, se Hilvar nem tudta igazában kibogozni. A nagy polip mindent elkövetett, hogy feltárja előttük, de szavai jórészt értelmetlenek voltak, s amellett hadarva, gépiesen ismételgetett egyes mondatokat és egész hosszú szónoklatokat, amelyeket igen nehezen lehetett követni. Egy idő után Hilvar igyekezett elterelni a beszélgetést ennek az értelmetlen teológiának az ingoványáról, hogy konkrétabb tényekre fordíthassa a szót.
Amikor a Mester leghívebb követőinek egy csoportjával a Földre érkezett, itt még voltak városok, és Diaspar kikötője még tárva-nyitva állt a csillagok előtt. Bizonyára sokféle hajóval jöttek, a polipok például olyanon, amelyet tengervíz töltött meg, hisz az volt természetes elemük. Hogy a Földön miként fogadták őket, ezt a szörny beszédéből nem lehetett kihámozni, de annyi bizonyos, hogy erőszakos ellenállásba nem ütköztek, s így végül újabb bolyongások után Lys erdeiben és hegyei közt találtak menedéket.
Hosszú életének végén a Mester gondolatai ismét hazája felé fordultak, ahonnan kiűzték, s megkérte barátait, vigyék ki a szabad ég alá, hogy elnézhesse a csillagokat. Fogyatkozó erejével is kivárta a Hét Nap tetőzését, s utolsó óráiban még sok mindent mormolt, ami utóbb újabb könyvtárnyi értelmezésre ihlette hívőit. Újból és újból beszélt a Nagyokról, akik elhagyták az anyag és a tér e világegyetemét, de egyszer majd biztosan visszatérnek, s lelkére kötötte követőinek, hogy visszatérésükkor itt üdvözöljék őket. Ezek voltak utolsó érthető szavai. Aztán elvesztette eszméletét, csak közvetlenül a halála előtt mormolt egy mondatot, amely időtlen idők óta kísérti mindazokat, akik hallják: „Micsoda gyönyörűség figyelni az örök fény bolygóin a színes árnyékokat.” És ezzel meghalt.
A Mester halála után követőinek jó része szétszéledt, de némelyek hűek maradtak tanításaihoz, amelyeket az idők során tovább is fejlesztettek. Eleinte hittek abban, hogy a Nagyok — akárkik is legyenek — hamarosan, visszatérnek, ám a századok múlásával reményük egyre halványabb lett. Itt aztán a történet igen zűrzavarossá vált, a valóság és a legenda kibogozhatatlanul összefonódott. Alvin csupán homályos képet alkothatott magának azokról a fanatikus nemzedékekről, akik arra vártak, hogy valamikor, az ismeretlen jövőben egy ugyancsak ismeretlen nagy esemény fog lejátszódni.
A Nagyok nem tértek vissza. A mozgalom ereje lassanként elapadt, ahogy a halál és a csalódottság elragadta hívőit. Először a tiszavirág-életű emberi követői hagyták cserben, s a sors különös iróniájából az emberi próféta utolsó híve egy olyan lény volt, amely egyáltalán nem hasonlított az Emberhez.
A nagy polip azon egyszerű okból lett a Mester utolsó tanítványa, hogy halhatatlan volt. A millió és millió egyedi sejt, amelyből teste felépült, elhalt ugyan, de előbb reprodukálta önmagát. A szörny hosszú időközökben milliónyi különálló sejtre bomlott szét, s e sejtek a maguk útját járták, kedvező környezetben osztódás útján szaporodtak. Ebben az életszakaszban a polip nem élt tudatos, értelmes lényként — s ez Alvint akaratlanul is arra emlékeztette, ahogyan Diaspar lakói évezredeket töltenek a város memóriatárolóiban.
Aztán valamilyen rejtelmes biológiai erő megfelelő időben összeterelte a szétszórt alkotóelemeket, s a polip a létezés új ciklusába lépett. Visszanyerte öntudatát, felidézte korábbi életszakaszait, noha gyakran csak tökéletlenül, mert a sejtek, amelyek az érzékeny emlékmintázatokat hordozták, olykor valamilyen véletlen folytán megsérültek.
Talán semmiféle más életforma nem tudott volna ezermillió éven át hű maradni egy effajta, rég feledésbe ment hithez. A nagy polip bizonyos értelemben véve biológiai jellegének tehetetlen áldozata volt. Halhatatlansága következtében nem bírt megváltozni, arra kényszerült, hogy mindörökre ugyanazt a változatlan mintázatot ismételgesse.
A Nagyok vallása későbbi szakaszaiban a Hét Nap imádatába torkollt. Amikor a Nagyok makacsul vonakodtak a visszatéréstől, hívőik megpróbáltak jelzéseket küldeni távoli honukba. Ez a jeladás réges-rég tartalmatlan szertartás lett, s azt immár egy tanulásra képtelen állat és egy feledésre képtelen robot végezte.
Amikor a mérhetetlenül ősi hang elhalt a rezzenetlen levegőben, Alvint nagy szánalom fogta el. Ez az indokolatlan hódolat, ez a hűség, amely kitartott céltalan sorsa mellett, miközben napok és növények pusztultak el, Alvin szemében egyszerűen hihetetlen lett volna, ha nem látja maga előtt bizonyítékait. Soha még nem érzett ilyen szomorúságot a maga végtelen tudatlansága miatt. A múlt egy aprócska töredéke egy kis időre megvilágosodott előtte, de most újból sötétség borult rá.
A Világegyetem története bizonyára ilyen összefüggéstelen szálak tömege, s ki tudná megmondani, melyik fontos közülük és melyik jelentéktelen. A Mester és a Nagyok története aközé a számtalan legenda közé tartozott, amelyek a hajnalkori civilizációkból fennmaradtak. De Alvin a nagy polip és a némán figyelő robot puszta léte miatt mégsem érhette be azzal, hogy ez az egész történet nem egyéb őrültségre, öncsalásra épült mesénél.
Mi a viszony, töprengett, e két entitás között, amelyek minden különbözőségük ellenére is, időtlen idők óta kitartanak e rendkívüli kapcsolat mellett? Miért, miért nem, biztos volt benne, hogy kettejük közül a robot a sokkal fontosabb. Valaha a Mester bizalmasa volt, s így még most is ismernie kell a titkait.
Alvin elnézte a talányos szerkezetet, amely még mindig kitartóan figyelte őt. Miért nem hajlandó beszélni? Milyen gondolatok keringenek bonyolult és talán idegen agyában? De ha arra szánták, hogy a Mestert szolgálja, akkor az agya nem lehet teljesen idegen, reagálni kellene az emberi parancsokra.
Ahogy e makacsul néma szerkezet titkai felett tűnődött, Alvint mohó vággyal határos kíváncsiság fogta el. Méltánytalannak érezte, hogy ekkora tudás parlagon maradjon, elrejtve a világ elől. A robot agyában olyan csodáknak kell rejtőzniük, amelyekről még a diaspari Központi Kompjúternek sem lehet tudomása.
— Miért nem akar a robotod beszélni velünk? — kérdezte a poliptól, amikor Hilvar egyszer pillanatnyilag kifogyott a kérdésekből. Azt a választ kapta, amit előre sejtett.
— A Mesternek az volt a kívánsága, hogy csak az ő hangján szóljon, s az már elnémult.
— De engedelmeskedik nektek?
— Igen. A Mester a mi szolgálatunkra rendelte. Szemével látunk, bárhova megy. Vigyáz a gépekre, amelyek megóvják e tavat, s gondoskodnak róla, hogy a vize tiszta legyen. De azért inkább társunknak, mint szolgánknak kell neveznünk őt.
Alvin eltöprengett e válaszon. Egy gondolat derengett fel a fejében, egyelőre még bizonytalanul, tétován. Talán a puszta tudás— és hatalomvágy szülte; amikor utóbb visszaemlékezett e percre, maga sem tudta biztosan, milyen indítékokból eredt. Valószínűleg jórészt önzésből, de egy kis szánalom is vegyült hozzá. Ha lehetséges, gondolta, megszakítja ezt a meddő láncolatot, kiszabadítja ezeket a teremtményeket fantasztikus sorsuk rabságából. Hogy a polippal tud-e valamit csinálni, abban nem volt biztos, a robotot azonban talán ki lehet gyógyítani tébolyából, s ezzel egyidejűleg napvilágra hozni felbecsülhetetlen értékű, elraktározott emlékeit.
— Biztosak vagytok benne — kérdezte halkan, a poliphoz fordulva, bár szavai inkább a robotnak szóltak —, hogy a Mester óhaját teljesítitek, ha itt maradtok? Az volt a kívánsága, hogy az egész világ megismerje tanításait, ha pedig itt rejtőzködtök Shalmirane-ben, akkor senki se szerezhet tudomást róluk. Mi is csak véletlenül fedeztünk fel titeket, holott bizonyára vannak mások is, akik szeretnék hallani a Nagyok tantételeit.
Hilvar éles pillantást vetett rá, nyilvánvalóan nem értette szándékát. A polip nyugtalannak látszott, légzőszerveinek kitartó csapkodása néhány pillanatra félbeszakadt. Aztán felettébb bizonytalan hangon megszólalt:
— Már sok-sok év óta töprengünk ezen a problémán. De nem hagyhatjuk el Shalmirane-t, s így a világnak kell eljönnie hozzánk, bármeddig kell is várnunk rá.
— Nekem van egy jobb gondolatom — vágta rá Alvin. — Neked valóban itt kell maradnod a tóban, de a társad miért ne jöhetne velünk? Visszatérhet ide, amikor csak szükséged van rá. A Mester halála óta sok minden megváltozott, olyasféle dolgok történtek, amelyekről tudnod kellene, de amiket nem érthetsz meg, ha itt maradsz.
A robot meg se moccant, a polip azonban a határozatlanság kínjától hajtva lemerült a tó vize alá, s hosszú percekig ott is maradt. Talán szótlan vitát folytatott társával, mert többször is már-már feljött a víz színére, de mindannyiszor meggondolta magát, s újból lemerült. Hilvar megragadta az alkalmat, hogy néhány szót váltson Alvinnal.
— Szeretném tudni, mit forgatsz a fejedben — mondta halkan, félig tréfálkozva, félig komolyan. — Vagy tán magad sem tudod?
— Bizonyára te is sajnálod ezeket a szegény teremtményeket — felelte Alvin. — Nem gondolod, hogy jót teszünk velük, ha kiszabadítjuk innen őket?
— Dehogynem, csakhogy én már elég alaposan kiismertelek téged, s így többé-kevésbé biztos vagyok benne, hogy az önzetlenség nem tartozik az uralkodó érzelmeid közé. Valamilyen más indítékodnak kell lennie.
Alvin bűnbánóan elmosolyodott. Ha Hilvar a gondolataiban nem is olvasott — és semmi oka nem volt feltételezni, hogy ezt tette, a jellemét akkor is kétségtelenül kiismerte.
— Tinektek rendkívüli szellemi képességeitek vannak — válaszolta, igyekezve elterelni a szót erről a veszedelmes témáról. — És így azt hiszem, tudtok valamit tenni ezért a robotért, ha az állatért nem is. — Halkan beszélt, nehogy meghallják szavait. Ez az elővigyázatosság talán fölösleges volt, a robot, ha meg is hallotta, ennek semmi jelét nem mutatta.
Szerencsére, mielőtt még Hilvar tovább folytathatta volna a faggatást, a polip újból felmerült a tóból. Az utolsó néhány perc alatt jóval kisebb lett, s mozdulatai kapkodókká váltak. Bonyolult, átlátszó testéből még azalatt is, amíg Alvin figyelte, kiszakadt egy újabb darab, számtalan kisebb résszé bomlott szét, majd gyorsan eltűnt. A lény a szemük láttára oszlásnak indult.
Hangja, amikor újból megszólalt, igen akadozó volt, nehezen érthető:
– Új ciklus kezdődik — tört ki belőle egyfajta tétova suttogással. — Nem vártam ilyen hamar… csak néhány másodperc van hátra, az inger túl erős… nem sokáig tudom együtt tartani a testemet.
Alvin és Hilvar irtózva, lenyűgözve bámult a szörnyre. Noha tudták, hogy természetes folyamatot figyelnek, ennek az értelmes lénynek haláltusája mégsem volt kellemes látvány. Amellett némi bűntudatot is éreztek. Indokolatlanul, hisz semmi különösebb jelentősége nem volt annak, mikor kezd el a polip egy új ciklust, de mégis azt gyanították, hogy ez az idő előtti metamorfózis a megjelenésük okozta szokatlan erőfeszítésnek és izgalomnak tulajdonítható.
Alvin tudta, gyorsan kell cselekednie, másként elhalasztja az alkalmat — lehet, hogy csak néhány évre, de lehet hogy évszázadokra.
— Mit határoztál? — kérdezte türelmetlenül. Velünk jön a robot?
A polip egy gyötrelmes pillanatig még igyekezett felbomló testére rákényszeríteni akaratát. Beszélődiafragmája megrezzent, de hallható hang nem jött belőle. Aztán mintegy lemondón búcsút intve, erőtlenül meglengette érzékeny csápjait, majd a vízbe engedte őket, ahol azonnal leszakadtak testéről, és lebegve megindultak a tó közepe felé. Az átalakulás néhány perc alatt befejeződött. A szörnyből mindössze hüvelyk nagyságú darabkák maradtak, a víz tele volt apró zöldes pettyekkel, amelyek látszólag önálló életet éltek, saját akaratuk szerint mozogtak, és gyorsan belevesztek a hatalmas tóba.
A fodrozódó felszín teljesen kisimult, s Alvin tudta, hogy a tó mélyéből felhangzó állandó lüktetés most egy időre elnémul. A tó ismét halott volt — vagy legalábbis halottnak látszott. De ez csupán csalóka látszat volt, az ismeretlen erők, amelyek a múltban mindig teljesítették kötelességüket, egy napon majd újból működni kezdenek, s a polip újjászületik. Különös, csodálatos jelenség játszódott itt le, de vajon mennyivel különösebb az emberi szervezet jelenségeinél, amely maga is különálló, élő sejtek hatalmas kolóniája?
Alvin az effajta elmélkedésekre nem sok időt pazarolt. Nyomasztó kudarc érzete ülte meg, noha a maga elé tűzött célt még nem is látta világosan. Kedvező alkalmat mulasztott el, talán soha vissza nem térő alkalmat. Szomorúan bámult a tóra, és csak egy idő után fogta fel, mit sugdos Hilvar a fülébe.
— Alvin — mondta halkan a barátja —, azt hiszem, győztél.
Alvin gyorsan hátrafordult. A robot, amely eddig egy bizonyos távolságban lebegett tőlük, húsz lábnál sohasem jött közelebb hozzájuk, most csendesen közeledve megállt Alvin feje fölött. Széles látószögű, rezzenetlen szeméből nem lehetett kiolvasni, mit kémlel. Valószínűleg az egész előtte fekvő féltekét egyformán világosan látta, de Alvin majdnem biztos volt benne, hogy figyelmét immár rá összpontosítja.
A robot várt, hogy Alvin mire készül. Most legalábbis egy bizonyos mértékig az ő uralma alá került. Talán követi Lysbe, sőt esetleg Diasparba is, hacsak nem gondolja meg magát. Addig Alvin a próbaidős gazdája.