Útjuk, vissza Airlee-be, csaknem három napig tartott, részben azért, — mert Alvin szándékosan nem siettette hazatérésüket. Lys fizikai felfedezése most egy sokkal fontosabb és izgalmasabb terv mögött háttérbe szorult: Alvin lassanként kontaktust teremtett azzal a különös, megszállott értelemmel, amely társául szegődött.
Gyanította, hogy a robot megpróbálja őt saját céljaira kihasználni, ami voltaképpen költői igazságszolgáltatás lett volna. Indítékait Alvin sosem bírta kifürkészni, mert a robot még mindig makacsul vonakodott megszólalni. A Mester bizonyos okokból — talán attól való félelmében, hogy a robot kikottyantja számos titkának egyikét-másikát — igen hatásosan elreteszelte beszédáramköreit, s Alvin hasztalanul próbálta szabaddá tenni őket. Még az afféle közvetett faggatás: — Ha nem mondasz semmit, azt igennek fogom tekinteni — se vezetett eredményre, a robot túl intelligens volt ahhoz, hogy ilyen olcsó trükkökkel tőrbe lehessen csalni.
Egyebekben azonban készséges volt. Engedelmeskedett, ha olyan parancsokat kapott, amelyek nem kívánták tőle, hogy válaszoljon, felvilágosítást adjon. Egy idő után Alvin észrevette, hogy gondolat útján ugyanúgy tudja irányítani őt, mint a diaspari robotokat. Ezzel nagy lépést tett előre, s a teremtmény — hiszen puszta gépnek nemigen nevezhette — utóbb tovább lazított zárkózottságán, és megengedte, hogy Alvin a szemével nézhessen. Az érintkezésnek ezeket a passzív formáit, úgy látszik, nem ellenezte, de minden, szorosabb kapcsolatra irányuló kísérletet eleve visszautasított.
Hilvarra rá sem hederített. Parancsainak nem engedelmeskedett, s nem engedte, hogy Hilvar az agyába férkőzzön. Ez Alvint eleinte csalódottsággal töltötte el, mert azt remélte, hogy Hilvar nagyobb szellemi erejének segítségével feltárhatja a rejtett emlékek kincsesházát. De aztán rájött, milyen előnyökkel jár, hogy olyan szolgája van, aki a világon egyedül csak neki engedelmeskedik.
Az expedíció tagjai közül csupán Krif nézte rossz szemmel a robotot. Talán vetélytársat látott benne, vagy tán elvből nem tetszett neki, hogy szárnyak nélkül repül. Óvatlan pillanatokban többször is meg-megtámadta a robotot, de az ügyet se vetett támadásaira, s ettől Krif még jobban feldühödött. Végül is Hilvarnak sikerült őt lecsillapítania, s amikor a terepjáróval hazafelé tartottak, úgy látszott, beletörődik a helyzetbe. A robot és a bogár ott repült az erdő-mező fölött nesztelenül suhanó jármű mellett, mindegyik a maga gazdája oldalán, s mindkettő úgy tett, mintha vetélytársa ott se volna.
Amikor a kocsi megérkezett Airlee-be, Seranis már várt rájuk. Ezeket az embereket, gondolta Alvin, nem lehet meglepni. Összefonódott elméjük mindenről tájékoztatja őket, ami országukban történik. Vajon, tűnődött, hogyan fogadták a híreket shalmirane-i kalandjairól, Lysben már bizonyára mindenki hallott, róluk.
Seranist még sosem látta ilyen nyugtalannak és bizonytalannak, s ez eszébe juttatta, ő milyen választás előtt áll. Az utóbbi napok izgalmai közepette csaknem megfeledkezett róla, nem szívesen pazarolta energiáit arra, hogy a jövő problémáin törje a fejét. De most már itt az idő, döntenie kell, hogy e két világ közül melyikben akar élni.
Seranis aggodalmas hangon szólalt meg, s Alvinnak hirtelen az a benyomása támadt, hogy a lysieknek vele kapcsolatos terveibe valami hiba csúszott. Vajon mi történhetett távolléte alatt? Talán küldötteket menesztettek Diasparba, hogy „megdolgozzák” Khedron agyát, s azok nem tudták teljesíteni feladatukat?
— Alvin — kezdte Seranis —, sok mindent nem mondtam el neked korábban, amit most meg kell tudnod, hogy megértsd eljárásunkat. Hogy miért különült el a mi két fajtánk, ennek egyik okát már ismered. A Támadóktól való félelem, amely sötét árnyékként üli meg az emberi lelkeket, titeket szembefordított a világgal, s arra késztetett, hogy belefeledkezzetek álmaitokba. Minket itt Lysben sose fogott el ekkora félelem, noha a végső támadás súlyát nekünk kellett viselni. Jobb okunk volt arra, amit tettünk, s mindent nyitott szemmel tettünk.
Az emberek, Alvin, sokáig áhítoztak a halhatatlanságra, s végül elérték. De megfeledkeztek arról, hogy az olyan világ, amely száműzi a halált, száműzi a születést is. Az a képesség, hogy az életet a végtelenségig meghosszabbítsuk. az egyénnek kielégülést hozhat, ám a fajt tespedésre kárhoztatja. Mi már réges-rég lemondtunk a halhatatlanságról, de Diaspar még mindig ezt a csalóka ábrándot hajszolja. Ezért váltak el útjaink, és ezért kell mindörökre egymástól elkülönülve élnünk.
Noha Alvin többé-kevésbé várta ezeket a szavakat, a csapás súlyosságát ez nem csökkentette.
Mégsem volt hajlandó tudomásul venni, hogy minden — bár csupán félig kialakult — terve kudarcot valljon, és csak fél füllel figyelt Seranisra. Megértette és megjegyezte szavait, de elméjének tudatos részével a Diasparba vezető utat kutatta, igyekezett kipuhatolni, miféle akadályokat állíthatnak útjába.
Seranist szemmel láthatóan bántotta a dolog. Szinte kérlelő hangot ütött meg, s Alvin tudta, hogy szavait nemcsak hozzá, hanem fiához is intézi. Az asszony tisztában volt azzal, hogy az együtt töltött napok alatt milyen megértés és vonzalom alakult ki köztük. Hilvar feszülten figyelte anyját, mialatt az beszélt, s Alvin úgy látta, hogy szemében nemcsak aggodalom, hanem némi rosszallás is tükröződik.
— Nem akarjuk, hogy bármit is akaratod ellenére tegyél, de be kell látnod, mivel járna, ha e két emberfaj újból találkozna egymással. A ti és a mi kultúránk között nagyobb szakadék tátong, mint amekkora a Földet az egykori kolóniáktól valaha is elválasztotta. Gondolj csak erre az egyetlen dologra, Alvin. Te és Hilvar nagyjából egyidősek vagytok, de ő és én már évszázadok óta halottak leszünk, amikor te még mindig fiatal leszel. És ez csupán a te első életed, amelyet számtalan fog követni.
A szobára csend terült, olyan mély csend, hogy Alvin szinte hallani vélte a falun túli földeken az ismeretlen állatok különös, panaszos rikoltozásait. Aztán csaknem suttogva megszólalt: Mit akartok, mit csináljak?
— Azt reméltük, választási lehetőséget nyújthatunk neked, hogy itt maradsz-e, vagy visszatérsz Diasparba, de ezt most már nem tehetjük. Túl sok minden történt ahhoz, hogy a döntést rád bízhassuk. Cselekedeteidnek hatása már rövid itt-tartózkodásod alatt is igen zavarónak bizonyult. Ezt nem kritikának szánom, biztos vagyok benne, hogy nem akartál semmi rosszat. De jobb lett volna, ha sorsukra hagyod azokat a teremtményeket, amelyekkel Shalmirane-ban találkoztál.
Ami pedig Diaspart illeti — Seranis bosszúsan legyintett — túl sokan tudják, hova mentél, s mi későn léptünk közbe. És még ennél is nagyobb baj, hogy az az ember, aki segített neked Lysbe jönni, egyszerűen eltűnt. Se a Tanácsotok, se a mi ügynökeink nem tudták megtalálni, így biztonságunk számára potenciális veszélyt jelent. Talán csodálkozol, hogy mindezt ilyen nyíltan elmondom neked, de nyugodtan megtehetem. Mert sajnos nincs más választásunk, mint hogy mielőtt visszaküldünk Diasparba, hamis emlékeket tápláljunk be az agyadba. Ezeket az emlékeket nagy gonddal állítottuk össze, hazatérve semmit se fogsz tudni rólunk. Azt fogod hinni, hogy egy meglehetősen unalmas és veszélyes kalandban volt részed homályos föld alatti üregekben, ahol a tető minduntalan bedőlt mögötted, és csak úgy tudtál élve maradni, hogy rosszízű füvekkel táplálkoztál és az utadba kerülő forrásokból ittál. Életed végéig abban a meggyőződésben fogsz élni, hogy ez a valóság, s Diasparban mindenki hisz majd neked, így hát a jövőben semmiféle rejtelem nem fogja csalogatni a kutatókat, azt fogják gondolni, mindent tudnak Lysről, amit tudniuk kell.
Seranis egy pillanatnyi szünetet tartott, és aggodalmas szemmel nézett Alvinra.
— Sajnáljuk — folytatta —, hogy ennek így kell történnie, s bocsánatot kérünk tőled, amíg még emlékszel ránk. Talán nem fogadod el az ítéletünket, csakhogy mi sok olyasmit is tudunk, amiről te nem tudsz. De legalább csalódottságot nem fogsz érezni, mert azt hiszed majd, hogy mindent, amit csak lehetett, felfedeztél.
Vajon igaz-e ez, töprengett Alvin. Korántsem volt biztos benne, hogy meg tudja szokni a diaspari mindennapos életet, még ha abban a hitben élne is, hogy a város falain túl nincs semmi érdemleges látnivaló. Mi több: nem is szándékozott ilyen próbának alávetni a dolgot.
— Mikor akarjátok végrehajtani ezt a… műveletet? — kérdezte.
— Azonnal. Már felkészültünk rá. Nyisd meg nekem az agyadat, ahogyan ezt eddig tetted, és semmiről sem fogsz tudni, amíg csak Diasparba nem érkezel.
Alvin egy pillanatig hallgatott. — Szeretnék elbúcsúzni Hilvartól — mondta aztán halkan. Seranis bólintott.
— Itt hagylak egy időre benneteket, s majd visszajövök, ha végeztetek a búcsúzkodással. Megindult a lépcső felé, amely levezetett a ház belsejébe, s kettesben hagyta őket a tetőn.
Alvin csak néhány másodperc múlva fordult barátjához. Bánat ülte lelkét, de ugyanakkor töretlenül élt benne az elhatározás, hogy nem hagyja reményeit semmivé foszlatni. Még egyszer lepillantott a falura, ahol egy kevés boldogságra lelt, s amelyet talán nem lát soha többé, ha azok, akik Seranis mögött állnak, keresztülviszik akaratukat. A terepjáró még mindig az egyik terebélyes fa alatt állt, s a robot türelmesen ott lebegett fölötte a levegőben. Egynéhány gyerek gyűlt köréje, hogy megbámulja a furcsa újonnan jöttét, a felnőttek azonban ügyet se vetettek rá.
— Hilvar — szólalt meg hirtelen Alvin — , nagyon sajnálom, hogy el kell válnunk.
– Én is — válaszolta Hilvar érzelmektől remegő hangon. — Azt reméltem, hogy itt tudsz majd maradni.
– És helyesnek tartod, amit Seranis tenni akar?
— Ne hibáztasd az anyámat. Ő csak azt teszi, amire felszólították. — Hilvar válasz nélkül hagyta ugyan kérdését, de Alvinnak nem volt szíve tovább faggatni őt. Nem lett volna szép tőle ilyen nehéz próbának kitenni a baráti hűséget.
— Akkor azt mondd meg nekem — kérte Alvin —, hogyan tudnátok megakadályozni, hogy érintetlen emlékezőtehetséggel menjek el innen.
— Ez gyerekjáték volna. Ha megpróbálnál elszökni, befészkelnénk magunkat az agyadba, és kényszerítenénk téged, hogy visszagyere.
Alvin, noha ezt a választ várta, elcsüggedt. Szerette volna bizalmába avatni Hilvart, aki szemmel láthatóan bánkódott közelgő elválásuk miatt, de nem merte kockáztatni, hogy tervei esetleg emiatt kudarcot valljanak. Igen alaposan, minden részletre kiterjedően végigjárta gondolatban azt az egyetlen utat, amelyen saját szája íze szerint visszatérhet Diasparba.
Csak egyetlen kockázatot látott, amely ellen nem tudott védekezni. Ha Seranis megszegi ígéretét, és kifürkészi gondolatait, akkor minden gondos tervezgetése füstbe menne.
Kezet nyújtott Hilvarnak, aki megszorította, de egy szót sem bírt kinyögni.
— Menjünk le Seranishoz — mondta Alvin. Mielőtt elmegyek, szeretnék még találkozni egy-két emberrel a faluban.
Hilvar némán követte őt a békés, hűs házba, majd az előcsarnokon át ki az épületet övező virágos gyepre. Seranis ott várt rá, nyugodtan, eltökélten. Tudta, hogy Alvin megpróbál valamit rejtegetni előle, s újból végiggondolta a megtett óvintézkedéseket. Mint ahogy valaki nagyobb erőpróba előtt megfeszíti izmait, úgy futott végig azokon a kényszermintázatokon, amelyeket esetleg alkalmaznia kell.
— Felkészültél, Alvin? — kérdezte.
— Igen. — E határozott válasz hallatán Seranis éles pillantást vetett rá.
— Akkor legokosabb, ha nem gondolsz semmire, ahogyan ezt a múltkor tetted. Ezután nem fogsz érezni és tudni semmit, egészen addig, míg meg nem érkezel Diasparba.
Alvin Hilvarhoz fordult és halkan odasúgta neki, hogy Seranis ne hallja:
— Isten veled, Hilvar. Ne félj, visszajövök. — Aztán újból szembenézett Seranisszal.
— Nem veszem rossz néven, amit csinálsz — mondta. — Bizonyára ezt tartod helyesnek, de szerintem tévedsz. Diasparnak és Lysnek nem szabad így elkülönülve élniük, egy nap talán nagyon nagy szükségük lesz egymásra, így hát magammal viszem mindazt, amit itt láttam — és nem hinném, hogy ebben meg tudnál akadályozni.
Nem várt tovább, s ezt helyesen tette. Seranis meg se moccant, de Alvin azonnal érezte, hogy elveszti teste fölött az uralmat. Az akaratát félresöprő erő még a vártnál is nagyobb volt, s ebből tudta, hogy sok-sok rejtett elme támogatja Seranist. Tehetetlenül megindult vissza a házba, s egy szörnyű pillanatig azt hitte, terve kudarcot vallott.
Aztán acél és kristály villant fel előtte, s a fémkarok gyorsan átölelték. Teste küszködött ellenük, tudta is, hogy ez így lesz, de hiába viaskodott. A levegőbe emelkedett, s onnan még egy pillantást vetett Hilvarra, aki kővé dermedten, arcán ostoba mosollyal nézett utána.
A robot tíz-tizenkét lábnyira a talaj fölött repült vele, sokkal gyorsabban, mint ahogy ember futni képes. Seranis azonnal megértette, milyen fortélyhoz folyamodott, s amikor lazított ellenőrzésén, Alvin viaskodása is alábbhagyott. De Seranist ezzel még nem győzte le, s most az következett, amitől előre félt, s amit minden erejével igyekezett meghiúsítani.
Elméjében most két egymástól független entitás küszködött, s az egyik a robotot kérlelte, könyörgött neki, hogy tegye le. Az igazi Alvin lélegzet-visszafojtva várt, alig-alig állt ellen az erőknek, amelyekkel, tudta, nem veheti fel a harcot. Kockázatos játékot vállalt, hiszen sejtelme sem volt arról, vajon bizonytalan szövetségese engedelmeskedik-e olyan bonyolult parancsoknak, mint amilyeneket adott neki. Arra utasította ugyanis, hogy amíg csak biztonságban el nem jutnak Diasparba, semmiféle további parancsának ne engedelmeskedjék. És ha a robot tartja magát ehhez az utasításhoz, akkor Alvin sorsába emberi erők nem avatkozhatnak bele.
A robot pillanatnyi habozás nélkül vágtatott végig azon az úton, amelyet Alvin gondosan kijelölt számára. Énjének egy része még mindig haragosan követelte tőle, hogy engedje el, de most már tudta, hogy biztonságban van. És erre hamarosan Seranis is rájött, mert az Alvin agyában levő erők beszüntették a viaskodást egymás ellen. Lelkébe béke költözött, mint évmilliókkal ezelőtt annak az utazónak lelkébe, aki hajójának árbocához kötözve hallgatta, amint a szirének éneke elhal a borvörös tengeren.