Alvinban mindaddig nem engedett fel a feszültség, amíg el nem érkezett a Mozgójárdák Csarnokába. Mert addig még fennállt a veszély, hogy a lysiek esetleg feltartóztatják, sőt megfordulásra kényszerítik a járművet, amelyen utazott, s magatehetetlenül visszaviszik őt kiindulási pontjára. De útja most is éppoly eseménytelen volt, mint amikor elhagyta Diaspart; negyven perccel Lysből való távozása után már Yarlan Zey síremlékében állt.
Ott a Tanács rendbiztosai vártak rá, szertartásos fekete ruhában, amelyet már évszázadok óta nem viseltek. A fogadó bizottság megjelenése nem lepte meg, s ijedtséget se igen keltett benne. Már annyi akadályt legyőzött, hogy eggyel több nem számított. Sok mindent megtanult azóta, hogy elhagyta Diaspart, s ezek az ismeretek már-már gőggel határos önbizalommal töltötték el. Mi több: most volt egy hatalmas, noha szeszélyes szövetségese is. Lys legbölcsebb elméi sem tudták őt megakadályozni tervei végrehajtásában, s feltételezte, hogy Diasparnak ez éppily kevéssé fog sikerülni.
E meggyőződést racionális érvek támogatták, de részben mégis olyasmin alapult, ami az értelmen túlmutatott — az elrendelt sorsába vetett hiten, amely lassanként sarjadozott benne. Származásának rejtélye, a siker, amelyhez hasonlóval ember még nem dicsekedhetett, az előtte megnyílt új távlatok — mindez csak fokozta önbizalmát. A sorsba vetett hit a legértékesebb adományok közé tartozik, amelyekkel az istenek az embert felruházzák, de azt Alvin még nem tudta, hogy ez a hit hány és hány embert kergetett már pusztulásba.
— Alvin — mondta a városi küldöttség vezetője —, utasításunk van rá, hogy mindenhova elkísérjünk, ahova csak mész, amíg a Tanács ki nem hallgatott s meg nem hozza ítéletét.
— Milyen vétséggel vádolnak? — kérdezte Alvin. Az izgalom és mámor, amelynek közepette elmenekült Lysből, még mindig lelkesültté tette, s így ezt a fordulatot nem tudta túl komolyan venni. Valószínűleg Khedron fecsegett, egy pillanatra bosszúság fogta el, hogy a Mókamester elárulta titkát.
�Semmivel se vádolnak — hangzott a válasz. — De ha szükségesnek mutatkozik, a kihallgatásod után majd vádat emelnek ellened.
– És a kihallgatás mikor lesz?
— Azt hiszem, hamarosan. — A küldöttség vezetőjét szemmel láthatóan feszélyezte a dolog, nem tudta, hogyan végezze kellemetlen megbízatását. Az egyik pillanatban mint polgártársával beszélt Alvinnal, de aztán ráébredt, milyen kötelességek hárulnak rá, a törvény őrére, mire túlzottan tartózkodó magatartást vett fel.
— Ez a robot — szólt hirtelen, s Alvin társára mutatott — honnan került ide? A mieink közé tartozik?
— Nem — felelte Alvin. Lysben találtam, abban az országban, ahova elmentem. És magammal hoztam, hogy összehozzam a Központi Kompjúterrel.
Ez a nyugodt hangú kijelentés felettébb izgalmat keltett. Nehezükre esett elhinni, hogy Diasparon kívül létezik valami, az pedig, hogy Alvin magával is hozta a külvilág egyik lakóját, és szembesíteni akarja a város agyával, egyenesen elképzelhetetlen volt. A küldöttek olyan ijedten és tanácstalanul néztek egymásra, hogy Alvin alig bírta elfojtani nevethetnékjét.
Miközben átvágtak a Parkon és a rendbiztosok tapintatosan háttérbe húzódva, lázasan suttogtak egymással, Alvin a következő lépését fontolgatta. Elsősorban azt kell kiderítenie, mi is történt tulajdonképpen a távollétében. Seranis szerint Khedron eltűnt. Diasparban számtalan jó rejtekhely akadt, s mivel a Mókamesternél senki sem ismerte jobban a várost, valószínűleg mindaddig nem is fognak rábukkanni, amíg saját jószántából elő nem jön. „Talán hagyhatok neki egy üzenetet — gondolta Alvin —, ahol feltétlenül megtalálja, s megbeszélhetek vele egy találkát.” De az őrsége miatt könnyen lehet, hogy ez nem fog sikerülni.
Őrzői tagadhatatlanul igen tapintatosan viselkedtek. Mire Alvin a lakásába ért, szinte meg is feledkezett jelenlétükről. Feltételezte, hogy semmiben sem fogják gátolni, hacsak nem akarja elhagyni Diaspart, ez pedig egyelőre nem volt szándékában. Egyébként is majdnem biztosra vette, hogy az eredeti úton nem térhetne vissza Lysbe, mert Seranis és társai a föld alatti siklórendszert bizonyára már leállították.
A rendbiztosok nem követték Alvint a szobájába. Tudták, hogy csak egy kijárata van, s ott álltak őrséget. Mivel a robotra nézve nem kaptak utasítást, hát hagyták, hogy Alvinnal együtt bemenjen a szobába. Ezzel a masinával nem akartak kötözködni, hisz nyilvánvalóan idegen konstrukció. Viselkedéséből nem lehetett megállapítani, vajon Alvin engedelmes szolgája-e, vagy pedig saját akaratából cselekszik. E bizonytalanság következtében okosabbnak látták, ha békén hagyják.
Mihelyt a fal bezáródott mögötte. Alvin megjelentette kedvenc díványát, és elheveredett rajta. Élvezte a meghitt környezetet, a memóriaegységeiből felidézte legutóbbi festészeti és szobrászati próbálkozásait, s kritikus szemmel vizsgálgatta őket. Korábban sem elégítették ki, de most még kevésbé tetszettek neki, nem büszkélkedhetett velük. Alkotójuk már valójában nem is létezett — Alvin úgy érezte, a néhány napba, amíg távol volt Diasparból, egy egész élet élményeit zsúfolta össze.
Eltörölte ezeket az ifjúkori termékeket, s hozzá végleg, mert most nem csupán egyszerűen a memóriatárolókba küldte vissza őket. A szoba újból üres lett, eltekintve a díványtól, amelyen feküdt, és a robottól, amely tágra nyílt, kifürkészhetetlen szemmel figyelte őt. Vajon hogyan vélekedik a robot Diasparról, töprengett Alvin. Aztán eszébe jutott, hogy nem idegen ebben a városban, hiszen ismeri a csillagokkal való kapcsolatainak utolsó napjaiból.
Amikor már teljesen otthonosan érezte magát, nekifogott, hogy felhívja barátait. Eristonnal és Etaniaval kezdte, bár inkább csak kötelességérzetből, s nem azért, mert igazán látni kívánta őket, vagy beszélni akart volna velük, így aztán nem is bánta, midőn a kommunikátorok közölték vele, hogy nem tudják elérni őket, és csak egy rövid üzenetet hagyott nekik a visszatéréséről. Ez egyébként teljesen felesleges volt, mert addigra már az egész város tudta, hogy hazatért. De azt remélte, hogy figyelmességét méltányolni fogják. Már kezdte megtanulni az előzékenység fontosságát, bár azt még nem tudta, hogy ez is, mint a legtöbb erény, csak akkor érdem, ha ösztönös és nem tudatos.
Aztán hirtelen támadt sugalomból felhívta azt a számot, amelyet Khedron a Loranne-toronyban oly régen megadott neki. Persze választ nem remélt, de lehetségesnek tartotta, hogy a Mókamester üzenetet hagyott hátra számára.
És nem is csalódott, csakhogy az üzenet megdöbbentően váratlan volt.
A fal szétfoszlott, s Khedron jelent meg előtte. A Mókamester fáradtnak, idegesnek látszott, nem is hasonlított ahhoz a magabiztos, kissé cinikus emberhez, aki Alvint elindította a Lysbe vezető úton. Szemében riadtság tükröződött, s úgy szólalt meg, mint akinek nagyon kevés ideje van.
— Alvin — kezdte —, ez felvétel. Csak te hallgathatod le, s úgy használod fel, ahogy akarod. Nekem teljesen mindegy, mit csinálsz.
Amikor visszatértem Yarlan Zey síremlékéhez, kiderült, hogy Alystra követett minket. Bizonyára elmondta a Tanácsnak, hogy elhagytad Diaspart, s hogy ebben én segítettem neked. A Tanács rendbiztosai hamarosan keresni kezdtek, s én úgy határoztam, hogy elrejtőzöm. Ezt már megszoktam — ugyanehhez folyamodtam akkor is, ha valamelyik munkámat nem méltányolták. (Ezekben a szavakban, gondolta Alvin, felvillant valami a régi Khedronból.) Ezer év alatt sem találhattak volna meg, de valaki más csaknem rám bukkant. Idegenek vannak Diasparban, Alvin, csakis Lysből jöhettek, és engem keresnek. Nem tudom, ez mit jelent, de sehogy se tetszik nekem. Az a tény, hogy csaknem elkaptak, holott idegeneknek kell lenniük ebben a városban, arra mutat: telepatikus képességekkel rendelkeznek. A Tanáccsal felvettem volna a harcot, ám ezzel az ismeretlen veszedelemmel nem óhajtok szembenézni.
Ezért nem várom be, amíg a Tanács rám kényszeríti azt a lépést, amivel már korábban is fenyegetőzött. Magamtól megyek el oda, ahova senki se követhet, s ahol elmenekülök minden olyan változás elől, amely Diasparban most valószínűleg bekövetkezik. Talán ostobaság, amit teszek, ennek csak az idő a megmondhatója. Egy nap talán majd erre is választ kapok.
Bizonyára sejted már, hogy visszatérek a Teremtés Csarnokába, a biztonságos memóriatárolókba. Bármi történjék, bízom a Központi Kompjúterben, és azokban az erőkben, amelyeket Diaspar javára irányít. Ha bármi hozzányúlna a Központi Kompjúterhez, úgyis mindannyian elveszünk. Ha nem, akkor nincs mitől félnem.
Nekem majd csupán egy pillanatnak tűnik, amíg ötven— vagy százezer év múlva újból visszatérek Diasparba. Kíváncsi vagyok, milyen lesz akkor a város? Furcsa lesz, ha te is ott leszel. Egy szép napon, gondolom, megint találkozni fogunk. Nem tudom, örömmel várok-e erre a találkozásra, vagy félek tőle.
Sose értettelek meg, Alvin, bár korábban olyan öntelt voltam, hogy azt hittem, értelek. Csak a Központi Kompjúter tudja az igazságot, ahogy csakis ő tudja az igazságot azokról a Kiválasztottakról is, akik az évmilliók során felbukkantak s aztán eltűntek. Kiderítetted, mi történt velük?
Valójában azért is menekülök a jövőbe, mert türelmetlen vagyok. Mielőbb látni szeretném a következményeit annak, amit te elindítottál, a közbenső szakaszokat pedig szeretném elkerülni, mert azt gyanítom, nem lesznek éppenséggel kellemesek. Érdekes lesz megtudni, hogy abban a világban, amelyben látszatra mindössze néhány pillanat múlva újból megszületek, mint teremtőre, vagy mint rombolóra emlékeznek-e rád, ha egyáltalán emlékeznek.
Isten veled, Alvin. Gondolkoztam, hogy adjak-e neked néhány tanácsot, de feltételezem, úgysem fogadnád meg őket. A magad útját fogod járni, ahogy eddig is tetted, s a barátaid csupán eszközök lesznek számodra, akiket felhasználsz vagy eldobsz, ahogy a pillanatnyi helyzet kivánja.
Ez minden. Nincs egyéb mondanivalóm. Khedron — az a Khedron, aki immár csupán elektromos töltésmintázat volt a város memóriasejtjeiben — még egy utolsó lemondó és szomorúnak tűnő pillantást vetett Alvinra, aztán a képernyő elhalványult.
Khedron képmásának eltűnése után Alvin még sokáig ült mozdulatlanul. Önlelkét vizsgálgatta, ahogy ezt eddig csak nagy ritkán tette, mert nem tagadhatta, hogy Khedron szavaiban sok igazság rejlik. Mikor gondolkozott el tervei és kalandjai közben akár csak egy pillanatra is azon, vajon cselekedetei milyen következményekkel járnak a barátaira? Aggodalmat keltett bennük, és még rosszabbat is hozhat rájuk — s mindezt kielégíthetetlen kíváncsisága és azon vágy miatt, hogy kiderítse azt, amit nem volna szabad megtudnia.
Khedront igazában sohase kedvelte, a Mókamester zárkózott egyénisége minden szorosabb kapcsolatot, még ha Alvin óhajtotta volna is, eleve kizárt. De most, ahogy visszagondolt búcsúszavaira lelkifurdalás fogta el. A Mókamester őmiatta menekült el ebből a korból az ismeretlen jövőbe.
De ezért nem kell önmagát okolnia. Ez csupán azt bizonyítja, amit már eddig is tudott, hogy Khedron gyáva. Talán nem gyávább, mint bárki más Diasparban, csak neki, szerencsétlenségére, élénk képzelete volt. Alvin vállalta a sorsából eredő felelősség egy részét, de korántsem az egészet.
Még kinek ártott vagy okozott aggodalmat Diasparban? Jeseracra, a tanítójára gondolt, aki türelmes volt vele, bizonnyal legnehezebb tanítványával. Eszebejutottak azok az apró kedveskedések is, amelyekben szülei az évek során részesítették, s most, hogy visszapillantott rájuk, úgy érezte, több jót kapott tőlük, mint ahogy eddig gondolta.
És ekkor eszébe jutott Alystra is. A lány szereti, ő meg elfogadta szerelmét vagy visszautasította, ahogy épp kedve tartotta. De mi mást tehetett volna? Boldogabb lett volna Alystra. ha végképp faképnél hagyja?
Most már értette, miért nem szerette se Alystrát, se a többi lányt, akivel Diasparban találkozott. Ezt a felismerést is Lysnek köszönheti. Diaspar sok mindent elfelejtett, s közöttük a szerelem igazi értelmét. Airlee-ben Alvin elnézte, ahogy az anyák a térdükön ringatják gyermekeiket, s őt magát is elfogta az az oltalmazó gyengédség minden piciny és tehetetlen lény iránt, amely a szerelemnek önzetlen édestestvére. Ám Diasparban nem akad egyetlen nő sem, aki ismerné, megértené azt, ami valaha a szerelem végső célja volt.
A halhatatlan városban nincsenek igazi érzelmek, mély szenvedélyek. Az ilven érzések talán csak épp azért virágozhatnak ki, mert átmenetiek, mert nem tartanak örökké, mindig rájuk borul az az árnyék, amelyet Diasparból száműztek.
Ez volt az a pillanat, ha léteznek egyáltalán ilyen pillanatok, amikor Alvin ráeszmélt, milyen sors rendeltetett el neki. Eddig csupán ösztöneinek tudattalan eszköze volt. Ha ismert volna efféle őskori hasonlatokat, azt mondta volna magáról, hogy mindeddig egy megvadult lovon vágtatott. Sokféle különös helyre vitte el, s ezt talán a jövőben is még megteszi, de e vad galoppozás felismertette vele képességeit, és megmutatta neki, valójában hova akar menni.
Alvin ábrándozásait durván félbeszakította a fali képernyő csengetése. Hangszínéből tudta, hocy nem hívja, hanem meglátogatja valaki. Megadta a bebocsátó jelzést, s egy pillanattal később Jeserac állt szembe vele.
Tanítója komolyan, de barátságosan nézett rá. — Felszólítottak, Alvin, hogy vigyelek a Tanács elé — mondta. — Várják, hogy kihallgathassanak. — Aztán meglátta a robotot és kíváncsian nézegetni kezdte. — Szóval ez az a társad, akit magaddal hoztál utazásaidból. Azt hiszem, jobb, ha ő is velünk jön.
Ez kapóra jött Alvinnak. A robot egyszer már kiszabadította egy veszélyes helyzetből, s lehet, hogy erre újból fel kell szólítania. Vajon, töprengett, hogyan vélekedik a masina azokról a kalandokról és nehézségekről, amelyekbe belebonyolította, és századszor is azt kívánta, bárcsak tudná, mi játszódik le ebben a szorosan elzárt agyban. Az volt a benyomása, hogy a robot egyelőre csak figyel, elemez, s levonja a maga következtetéseit, saját akaratából mindaddig nem tesz semmit, amíg ennek — véleménye szerint — el nem jön az ideje. És akkor, talán egyik percről a másikra, olyan cselekvésre határozza el magát, ami nem felel meg Alvin szándékainak. Egyetlen szövetségesét csupán az önérdek igen vékony szála kötötte hozzá, s ez bármely pillanatban elszakadhat.
Alystra az utcára vezető rámpánál várt rájuk. Alvint — még ha akarta volna is — akkor sem vitte rá a lelke, hogy vádolja őt azért a szerepért, amit titkának felfedésében játszott. Lerítt róla a kétségbeesés, szeme könnyben úszott, amikor elébe futott, hogy üdvözölje.
– Ó, Alvin — kiáltotta. — Mit akarnak tenni veled?
Alvin olyan gyengéden fogta meg a lány kezét, hogy az mindkettőjüket meglepte.
— Ne aggódj, Alystra — mondta. — Minden rendben lesz. Hisz legrosszabb esetben sem tehet mást a Tanács, mint hogy visszaküld a memóriatárolókba, de nem hinném, hogy erre sor kerülne.
Szépségében és boldogtalanságában olyan vonzó volt, hogy Alvin még most is úgy érezte, teste a régi módon reagál jelenlétére. De ez csak a test csábítása volt, Alvin nem nézte le, csakhogy ezt már nem tartotta elégnek. Gyengéden elengedte a lány kezét, s megfordult, hogy kövesse Jeseracot a Tanácsházba.
Alystra a távozó fiú után nézett — szívében magányosság honolt, de keserűséget már nem érzett. Most már tudta, hogy nem vesztette el Alvint, mert sosem volt az övé.
S mihelyt ezt tudomásul vette, túl is tette magát a hiábavaló sajnálkozáson.
Alvin szinte ügyet sem vetett polgártársai kíváncsi vagy elborzadt arcára, ahogy kíséretével végigment az ismerős utcákon. Felhasználandó érveit sorolta fel magában, igyekezett mondanivalóját a számára legkedvezőbb formába önteni. Időnként nyugtatta magát, hogy egyáltalán nincs megijedve, hogy továbbra is ura a helyzetnek.
Csak néhány percig vártak az előcsarnokban, de ez az idő is elég hosszú volt ahhoz, hogy Alvin eltűnődjön, ha nem fél, miért remeg mégis a lába. Életében csak egyszer érezte így magát, amikor Lysben minden erejét megfeszítve, felkapaszkodott annak a távoli dombnak az utolsó emelkedőjén, ahol aztán Hilvar megmutatta neki a vízesést, s a tetejéről meglátták azt a felvillanó fényt, amely Shalmirane-ba csalogatta őket. Vajon, kérdezte magától, mit csinál most Hilvar, fognak-e még valaha is találkozni? Hirtelen nagyon fontosnak érezte, hogy még lássák egymást.
A nagy ajtók kitárultak, s Alvin, Jeserac nyomában, belépett a tanácsterembe. A húsz tanácstag már ott ült a sarló alakú asztal körül, s Alvin hízelgőnek tartotta magára nézve, hogy egyetlen hely sem maradt üresen. Valószínűleg évszázadok óta ez volt az első eset, hogy az egész Tanács egybegyűlt, senki se maradt távol. A Tanács csak nagy ritkán ülésezett, s ezek az ülések is rendszerint teljesen formálisak voltak, hisz minden közönséges ügyet néhány videofonhívással intéztek el, vagy szükség esetén az elnök a Központi Kompjúterrel tárgyalt.
A tanácstagok jó részét Alvin látásból ismerte, s e sok ismerős arc látványa megnyugtatta. Jeserachoz hasonlóan ők sem látszottak barátságtalannak — csak aggodalmasnak és zavarodottnak. Végül is valamennyien jóindulatú emberek voltak. Lehet, hogy most bosszankodnak, amiért kiderült, hogy valamiben tévedtek, de azért Alvin nem hitte, hogy neheztelnének rá. Valaha régen ez elhamarkodott feltevés lett volna, ám az emberi természet bizonyos szempontokból időközben tökéletesedett.
Igazságos kihallgatásnak vetik majd alá, bár, hogy mit gondolnak, ez tulajdonképpen nem is túl fontos. Nem a Tanács fog felette ítélkezni, hanem a Központi Kompjúter.