Shalmirane mit sem változott, mióta utoljára látta. A nagy, ébenszínű medence ugyanúgy itta be a napfényt, anélkül hogy visszaverte volna. Alvin az erőd romjai között álldogált, elnézte a tavat, amelynek rezzenetlen felszíne arra mutatott, hogy az óriás polip most nem egyéb parányi állatok szétszóródott csoportjánál, s immár nem szervezett, érző lény.
A robot még mindig ott volt mellette, de Hilvarnak színét se látta. Ideje se volt eltöprengeni, hogy ez mit jelent, vagy nyugtalankodni barátja távolléte miatt, mert szinte abban a pillanatban olyan fantasztikus dolog történt, amely minden más gondolatot elhessegetett agyából.
Az ég kárpitja kettéhasadt. Keskeny, sötét ék futott a szemhatártól a zenitig, lassanként szélesedett, mintha éjszaka és káosz törne rá a Világegyetemre. Az ék konokul egyre inkább szétterjedt, mígnem elborította az égbolt negyedét. Alvinnak minden csillagászati ismerete ellenére is az a leküzdhetetlen benyomása támadt, hogy rá és világára egy nagy kék kupola borul — s hogy valami kívülről át akarja törni ezt a kupolát.
Az éjszaka éke immár nem növekedett tovább. Az erők, amelyek létrehozták, lekémleltek e felfedezett játék univerzumra, talán egymás között fontolgatták, érdemes-e figyelmükre. Alvin e kozmikus vizsgálódás közepette nem érzett félelmet vagy rettegést. Tudta, hogy olyan hatalommal és bölcsességgel áll szemben, amely iránt az ember áhítatos tiszteletet érezhet, de nem félhet tőle.
És most úgy döntöttek, hogy az örökkévalóság néhány pillanatát rápazarolják a Földre és lakóira. Átléptek az ablakon, amelyet az égbolton ütöttek.
Mint valami égi kovácsműhelyből kipattanó szikrák hulltak alá a Földre. Egyre sűrűbben és sűrűbben jöttek, mígnem tűzesőként zuhogtak az égből, s a földre érve folyékony fénytócsákba loccsantak szét. Alvin szavak nélkül is megértette a fülébe csendülő kinyilatkoztatást: A Nagyok megjöttek.
A tűz már a testéig ért, de nem égetett. Mindent elborított, arányló izzása betöltötte a shalmirane-i nagy medencét. Alvin ámulva figyelte, s látta, hogy nem jellegtelen fényáradat, formája és struktúrája van. Aztán határozott figurákba oldódott szét, egymástól különálló tüzes örvényekké sűrűsödött. Az örvények egyre gyorsabban kavarogtak tengelyük körül, közepükből oszlopok emelkedtek fel, amelyekben Alvin rejtelmes, tünékeny alakokat pillantott meg. Ezekből az izzó totemoszlopokból halk, végtelenül távoli és csábítóan édes dallam áradt: A Nagyok megjöttek. Ezúttal válasz is jött rá: — A Mester szolgái üdvözölnek titeket. Már vártuk jöveteleteket.
Alvin e szavak hallatán tudta, hogy a korlátok leomlottak. És ebben a pillanatban Shalmirane és különös látogatói eltűntek, s ő újból Diasparban találta magát, szemben a Központi Kompjúterrel.
Látomása csupán csalóka káprázat volt, éppoly kevéssé valóságos, mint azoknak a Mondáknak fantáziavilága, amelyekben ifjúságának annyi óráját eltöltötte. De hogyan támadt e látomás, honnan születtek azok a különös képek, amelyeket látott?
— Különleges probléma volt — szólt nyugodt hangon a Központi Kompjúter. — Tudtam, hogy a robot agyában kell lennie a Nagyokról valamilyen vizuális képnek. És azt is tudtam, ha egyszer meg tudom győzni arról, hogy a kapott érzéki benyomások megegyeznek ezzel a képpel, akkor a többi már gyerekjáték lesz.
— De hogyan csináltad?
— Lényegében úgy, hogy megkérdeztem a robotot, milyenek azok a Nagyok, s aztán felfogtam a gondolataiban kialakult mintázatot. Ez azonban nagyon tökéletlen volt, ezért sok mindent rögtönöznöm kellett. Egyszer-kétszer előfordult, hogy a látomás, amelyet teremtettem, erősen eltért a robot elképzelésétől, de ilyenkor megéreztem növekvő zavarát, s mielőtt még gyanút fogott volna, gyorsan megváltoztattam a képet. Hiszen én, mint tudod, száz és száz áramkört vehetek igénybe, míg neki csak egy áramköre van, s így olyan gyorsan átválthatok az egyikről a másikra, hogy a változást észre sem lehet venni. Ez egyfajta bűvészmutatvány volt: telítettem a robot érzékelő áramköreit, s ugyanakkor eltöröltem a kritikai képességeit. Te csak a végső, helyesbített képet láttad — amely legjobban megfelelt a Mester kinyilatkoztatásának. Nyers, de kielégítő tákolmány volt. A robot elegendő ideig meg volt győződve valódiságáról, s így a zárlat feloldódott. És ebben a pillanatban tökéletes kapcsolatot teremtettem elméjével. Most már nem tébolyodott, felelni fog minden kérdésre, amit csak akarsz.
Alvin még mindig kábultan álldogált, a hamis apokalipszis hunyó parazsa továbbra is agyában pislákolt. Nem áltatta magát azzal, hogy mindent megértett a Központi Kompjúter magyarázatából. De ez nem számított, a csodás gyógyítás sikerrel járt, s a tudás kapui feltárultak előtte, beléphetett rajtuk.
Aztán eszébe jutott a Központi Kompjúter figyelmeztetése, és aggódva megkérdezte:
– És hogy áll a dolog a Mester parancsainak megszegésére vonatkozó erkölcsi ellenvetéseiddel?
— Megállapítottam, miért adta ezeket a parancsokat. Ha tüzetesen megvizsgálod élettörténetét, ahogy azt most már megteheted, látni fogod, azt állította, hogy számtalan csodát művelt. Tanítványai hittek neki, s ez a meggyőződésük növelte hatalmát. De e csodáknak persze mindenkor valamilyen egyszerű magyarázata volt, ha egyáltalán megtörténtek. Meglepő, hogy máskülönben értelmes embereket ilyen könnyen félre lehessen vezetni.
– Így hát a Mester csaló volt?
— Nem. Korántsem ilyen egyszerű a dolog. Ha csupán csaló lett volna és semmi más, akkor nem érhetett volna el ilyen sikert, s a mozgalma sem maradhatott volna fenn ilyen sokáig. Jó ember volt, s tanaiban sok igazság és bölcsesség rejlett. Egy idő után maga is hitt a csodáiban, de tudta, hogy van egy tanú, aki megcáfolhatja azokat. A robot minden titkát ismerte, szószólója és társa volt, ám ha valaki egyszer túl alaposan kifaggatja, megdönthette volna Mesterének hatalmát. Ezért megparancsolta neki, ne tárja fel emlékeit a Világegyetem utolsó napjáig, amikor eljönnek a Nagyok. Nehéz elhinni, hogy egy és ugyanazon emberben a csalárdságnak és az őszinteségnek ilyen vegyüléke létezzen, de mégis ez a valóság.
Alvin eltűnődött, vajon mit érezhet a robot most, hogy kiszabadult az ősi rabságból. Bizonyára eléggé bonyolult gép, s így tudja, hogy neheztelés amit érez. Lehet, hogy haragszik a Mesterre, amiért szolgaságban tartotta, s ugyanígy haragszik Alvinra és a Központi Kompjúterre is, amiért ilyen fortélyosan visszaadták épelméjűségét.
A Központi Kompjúter megszüntette a csendövezetet, titkolózásra nem volt többé szükség. A pillanat, amelyre Alvin várt, végre eljött. A robothoz fordult, és feltette neki azt a kérdést, amely — mióta a Mester mondájáról hallott állandóan kísértette.
És a robot válaszolt.
Jeserac és a rendbiztosok türelmesen várakoztak, mígnem Alvin csatlakozott hozzájuk. Mielőtt megindultak a folyosón, a rámpa tetejéről visszapillantott a teremre, s az illúzió most még tökéletesebb volt, mint annak előtte bármikor. Lábai alatt egy halott város feküdt, különös fehér épületekkel, oly erős fényben fehérlett, amelyet nem emberi szemnek szántak. Halott volt, hiszen sohasem élt, s mégis akkora energiák lüktettek benne, amelyekhez hasonlók szerves anyagban sosem gerjedtek. Ezek a néma masinák a világ végéig itt állnak majd, örökkön-örökké azok a gondolatok járnak az agyukban, amelyeket az emberi lángelme valamikor réges-rég beléjük plántált.
Jeserac a Tanácsterembe menet megpróbálta kikérdezni Alvint a Központi Kompjúterrel folytatott beszélgetéséről, de eredménytelenül.
Ez Alvin részéről nem egyszerű titkolózás volt. Még túlságosan elevenen élt benne a látottak feletti ámulat, túlságosan mámorossá tette a siker, s így nem bírt összefüggő választ adni. Jeseracnak minden türelmére szüksége volt, remélte, hogy Alvin hamarosan felocsúdik révületéből.
A Diaspar utcáira terülő fény a gépváros ragyogásához képest halványnak, sápadtnak látszott. De Alvin nem is igen figyelt semmire, ügyet se vetett a mellette elsuhanó ismerős szép tornyokra, sem polgártársainak kíváncsi pillantásaira. Furcsa, gondolta magában, hogy minden, ami történt vele, íme, ide vezetett. Mióta Khedronnal találkozott, az események szinte automatikusan egy előre elrendelt cél felé hajtották. Útjának minden egyes szakaszában — a monitoroknál, Lysben, Shalmirane-ban — vakon félrefordulhatott volna, de valami mindig továbbkergette. Vajon ura-e saját sorsának, vagy tán a Végzet kiválasztott kedvence? Talán az egész csupán a valószínűségeknek, a véletlen törvényeinek játéka. Bárki rátalálhatott volna az útra, amelyet bejárt, s az elmúlt évmilliókban bizonyára számtalanszor előfordult, hogy mások is eljutottak csaknem odáig, mint ő. Mi történt például a korábbi Kiválasztottakkal? Talán csak ő az első, aki szerencsével járt.
Alvin visszafelé menet egyre szorosabb és szorosabb kapcsolatot teremtett a hosszú fogságából kiszabadított robottal. Az már korábban is felfogta gondolatait, de Alvin eddig sohasem tudta, engedelmeskedni fog-e a kapott parancsoknak. Most ez a bizonytalanság megszűnt, ugyanúgy beszélhetett vele, akár egy emberrel, bár, miután nem voltak egyedül, arra utasította a robotot, hogy ne szólaljon meg, hanem olyan egyszerű gondolati képeket használjon, amelyeket ő megérthet. Néha fájlalta, hogy a robotok telepatikus úton szabadon tudnak beszélni egymással, az emberek viszont nem — kivéve a lysieket. Diaspar ezt a képességet is elvesztette, vagy szántszándékkal félrelökte.
A Tanácsterem előszobájában várakozva, tovább folytatta ezt a néma és kissé egyoldalú beszélgetést. Önkéntelenül is összehasonlította jelenlegi helyzetét a lysivel, amikor Seranis és társai rá akarták kényszeríteni akaratukat. Remélte, hogy ilyen konfliktusra itt nem kerül sor, de ha mégis, akkor most sokkal felkészültebben néz elébe.
Csak egyetlen pillantást kellett vetnie a tanácstagok arcára, s máris leolvasta róluk döntésüket. Se meglepetést, se különösebb csalódást nem érzett, s mialatt az Elnök összegezte a vizsgálat eredményét, Alvin arcán se tükröződött olyasfajta érzelem, amit a tanácstagok vártak volna.
— Alvin — kezdte az Elnök —, nagyon alaposan megfontoltuk a helyzetet, amelyet felfedezésed teremtett, s a következő egyhangú határozatot hoztuk. Mivel nem óhajtunk változtatni életmódunkon, s mivel sok millió év alatt csupán egyszer születik olyasvalaki, aki el akarja hagyni Diaspart, még ha meg is van rá a mód, ezért a Lysbe vezető alagútrendszer felesleges, sőt esetleg veszélyes is. A mozgóutak bejáratát tehát lezártuk.
Mi több: mivel elképzelhető, hogy a várost más utakon is el lehet hagyni, ezért megvizsgáljuk a Monitor memóriaegységeit. Ez a vizsgálat már folyik.
Megfontoltuk, milyen lépéseket tegyünk, ha erre egyáltalán szükség van, veled kapcsolatban. Úgy éreztük, hogy fiatalságodra és származásodnak különös körülményeire való tekintettel, a tetteid nem kifogásolhatók. Sőt azzal, hogy felfedtél egy olyan esetleges veszélyt, amely életmódunkat fenyegetheti, szolgálatot tettél a városnak, s ezért elismerésünket fejezzük ki.
Mindenfelől helyeslő mormogás hallatszott, s a tanácstagok arca elégedettséget tükrözött. Gyorsan elintéztek egy nehéz szituációt, elkerülték, hogy meg kelljen róniuk Alvint, s most távozhatnak azzal az érzéssel eltelve, hogy ők, Diaspar legfőbb polgárai megtették kötelességüket. Ha a szerencse melléjük szegődik, évszázadok múlhatnak el, míg ilyesmire újból sor kerül.
Az Elnök várakozóan nézett Alvinra. Talán azt remélte, hogy viszonzásképpen ő is kifejezi majd elismerését a Tanács iránt, amiért ilyen könnyen futni hagyta. De csalódott.
— Szabad egy kérdést feltennem? — szólt udvariasan Alvin.
— Hogyne.
— A Központi Kompjúter, felteszem, helyesli eljárásotokat?
Normális körülmények között szemtelenség lett volna ilyesmit kérdezni. A Tanácsnak nem volt kötelessége megokolni döntését, magyarázatot adni rá. De Alvint a Központi Kompjúter valamiféle különös okból bizalmába fogadta, s így kivételezett helyzetben volt.
Kérdése némi zavarodottságot okozott, s az Elnök vonakodva válaszolt.
— Természetesen megtárgyaltuk a dolgot a Központi Kompjúterrel. Azt mondta, döntsünk legjobb belátásunk szerint.
Alvin pontosan ezt a választ várta. A Központi Kompjúter ugyanazokban a percekben tárgyalt a Tanáccsal, amikor vele beszélt — sőt ugyanazokban a percekben, amikor Diaspar milliónyi egyéb ügyével is foglalkozott. Tudta, ugyanúgy mint Alvin, hogy bármilyen határozatot hoz is a Tanács, ennek nincs jelentősége. A jövő feletti uralom kicsúszott a Tanács kezei közül, épp abban a pillanatban, amikor boldog tudatlanságában úgy érezte, hogy szerencsésen megbirkózott a valósággal.
Alvin, ahogy elnézte ezeket az ostoba öregembereket, akik Diaspar kormányzóinak képzelték magukat, nem érzett fensőbbséget, nem fogta el őt a közelgő diadal édes érzete. Látta a város igazi kormányzóját, beszélt vele ragyogó, rejtett világának komoly csendjében. Ez a találkozás szinte teljesen kiégette lelkéből az önteltséget, de azért maradt még belőle valami a végső, minden eddigit felülmúló vállalkozáshoz.
Amikor búcsút vett a Tanácstól, azon tűnődött, vajon nincsenek-e meglepve, hogy ilyen nyugodtan, méltatlankodás nélkül tudomásul vette a Lysbe vezető út lezárását. A rendbiztosok nem követték, nem volt többé felügyelet alatt, legalábbis nem ennyire nyíltan. Csak Jeserac jött utána a Tanácsteremből, ki a színes, embersűrűs utcákra.
— Alvin — szólalt meg —, nagyon okosan viselkedtél, de engem nem téveszthetsz meg. Mire készülsz?
Alvin elmosolyodott.
— Tudtam, hogy gyanakodni fogsz. Ha velem jössz, megmutatom, miért nem fontos már az a Lysbe vezető föld alatti út. Most egy másik kísérletet akarok végrehajtani. Semmi bajod nem származhat belőle, de lehet, hogy nem fog tetszeni neked.
— Jól van. Tulajdonképpen még mindig a tanítód vagyok, a szerepeink azonban, úgy látszik, megcserélődtek. Hova viszel?
— A Loranne-toronyba megyünk, s ott megmutatom neked, milyen a Diasparon kívüli világ. Jeserac elsápadt, de állta a sarat. Aztán, mint aki nem mer szavakra hagyatkozni, mereven biccentett, s követte Alvint a simán sikló mozgójárdára.
Nem mutatott félelmet, ahogy végigmentek az alagúton, ahol örökkön-örökké hideg szél fújt Diaspar felé. Az alagút megváltozott, a kőpárkány, amely elzárta a kijárást a külvilágba, eltűnt. Immár nem szolgált semmilyen strukturális célt, s a Központi Kompjúter Alvin kérésére minden megjegyzés nélkül eltávolította. Később talán még utasítani fogja a Monitorokat, hogy idézzék emlékezetükbe, s teremtsék meg újra, de egyelőre az alagút szája minden korlát nélkül tátongott a meredek külső városfalban.
Csak amikor a légaknáknak már majdnem a végére értek, eszmélt rá Jeserac, hogy a külvilág küszöbén állnak. Elnézte az égbolt táguló ívét, léptei egyre inkább elbizonytalanodtak, míg végül meg is állt. Alvinnak eszébe jutott, hogyan fordult meg és futott el Alystra ugyanerről a pontról, s azon tűnődött, rá tudja-e venni Jeseracot, hogy továbbjöjjön vele.
— Csak arra kérlek, hogy nézz körül — kérlelte —, a várost nem kell elhagynod. Ezt csak meg tudod tenni!
Airlee-i rövid tartózkodása alatt Alvin egyszer látta, amint egy anya járni tanítja gyermekét. Önkéntelenül is ez a kép villant fel előtte, ahogy Jeseracot továbbcsalogatta a folyosón, buzdító megjegyzésekkel kísérte tanítójának vonakodó lépteit. Jeserac, Khedronnal ellentétben, nem volt gyáva. Kész volt felvenni a harcot kényszerképzeteivel, de ez keserves küzdelemnek bizonyult. Alvin csaknem olyan kimerült lett, mint az öreg tanítója, mire sikerült neki eljutnia Jeserackal egy olyan pontra, ahonnan végignézhetett az egész végtelenbe nyúló sivatagon.
Mihelyt ide jutottak, a táj, amelyhez hasonlót Jeserac sem ebben az életében, sem a korábbiakban nem látott, érdekességével és különös szépségével felülkerekedett félelmén. Szemmel láthatóan lenyűgözték a hullámzó homokbuckák és a távoli ősi dombok roppant távlatai. Késő délutánra járt, s Alvin tudta, hogy az egész vidékre rövidesen leszáll majd az éj, amely Diasparban sosem jön el.
— Azért kértelek, hogy gyere velem — hadarta, mintha alig-alig bírná leküzdeni türelmetlenségét —, mert arra gondoltam, neked mindenki másnál több jogod van rá, hogy megtudd, hova vezettek útjaim. Azt szeretném, hogy lásd a sivatagot, s hogy tanúskodhass a Tanácsnál arról, mit tettem.
Ahogy a Tanácsnak is megmondtam, azért hoztam el ezt a robotot Lysből, mert reméltem, hogy a Központi Kompjúter fel tudja oldani azt a parancsot, amellyel egy Mesternek nevezett ember az emlékeire vonatkozóan hallgatásra kényszerítette. A Kompjúter ezt egy olyan bűvészmutatvánnyal, amelyet még mindig nem értek egészen, meg is tette, így most megismerhetem emlékeit, s kiaknázhatom a ráruházott különleges képességeket is. Most az egyiket ezek közül fel fogom használni. Figyelj!
Hangtalan parancsara, amelyet Jeserac csak sejthetett, a robot kilebegett az alagút bejáratán, majd nagyobb sebességre váltott át, úgyhogy néhány másodpercen belül már csak egy távoli fémes villogás volt a napfényben. Alacsonyan repült a sivatag felett, túl a homokbuckákon, amelyek mint megannyi megfagyott hullám húzódtak keresztül-kasul a tájon. Jeseracnak az a félreérthetetlen benyomása támadt, hogy a robot keres valamit — de hogy mit, arról fogalma sem volt.
Aztán a csillogó folt egyszerre a magasba emelkedett a sivatag fölé, és ezerlábnyira megállt a talaj fölött. Ugyane pillanatban Alvin elégedett és megkönnyebbült sóhajt hallatott. Gyors pillantást vetett Jeseracra, mintha azt akarná mondani: — Ez az!
Jeserac eleinte, mivel nem tudta, mire készüljön fel, nem látott semmi különöset. De aztán — alig hitt a szemének — észrevette, hogy a sivatagról lassan porfelhő emelkedik fel.
Nincs semmi ijesztőbb, mint mozgást észlelni. ott, ahol soha többé nem lehet mozgás. Jeserac azonban már túl volt minden meglepetésen vagy félelmen, amikor meglátta, hogy a homokbuckák távolodni kezdenek egymástól. A sivatag alatt valami megmozdult, akár egy álmából ébredő óriás, s Jeserac fülét egyszerre ellenállhatatlan erőtől leomló föld moraja és megrepedt sziklák roppanása ütötte meg. Majd hirtelen hatalmas homokgejzír tört fel száz és száz lábnyira a levegőbe, és szemük elől eltakarta a talajt.
A por lassanként visszaszállingózott a sivatag arculatán ütött cikcakkos sebbe. De Jeserac és Alvin szemét továbbra is mereven a nyílt égre függesztette, amelyen az imént még csak a várakozó robot lebegett. Jeserac most végre ráeszmélt, miért fogadta Alvin olyan közömbösen a Tanács döntését, miért maradt közönyös, amikor tudatták vele, hogy a Lysbe vezető földalattit lezárták.
A föld— és sziklatakaró csak elhomályosította, de elrejteni nem tudta azt a nemes vonalú űrhajót, amely most egyre feljebb emelkedett a széthasadt sivatag fölött. Mialatt Jeserac figyelte, az űrhajó feléjük fordult, mígnem alakjából csak egy kört lehetett látni. Aztán e kör igen-igen lassacskán növekedni kezdett.
Alvin megszólalt, szinte hadarva, mintha sietős lett volna a dolga:
— Ennek a robotnak az volt a rendeltetése, hogy a Mester társa, szolgája s mindenekelőtt űrhajójának pilótája legyen. Mielőtt a Mester Lysbe ment, leszállt Diaspar repterén, amely most ott kint fekszik homokkal borítva. A reptért már annak idején is bizonyára csak nagy ritkán használták, a Mester űrhajója, gondolom, az utolsók közé tartozott, amelyek a Földön landoltak. A Mester egy ideig Diasparban élt, mielőtt Shalmirane-ba ment; az oda vezető útnak akkoriban még nyitva kellett állnia. De később már nem volt szüksége az űrhajóra, s így az évmilliók óta várakozott odakint a homoktenger alatt. Mint Diaspart, mint a robotot, s mint minden mást, amit alkotói igazán fontosnak tartottak, ezt is megőrizték a maga öröklét-áramkörei. Amíg volt erőforrása, nem kophatott el, nem pusztíthatták el; a memóriasejtjeiben rejlő kép sose halványulhatott el, s ez a kép irányította fizikai struktúráját.
Az űrhajó most ma: egészen közel volt hozzájuk, mert a robotpilóta a torony felé vezette. Jeserac látta, hogy mintegy száz láb hosszú, mindkét vége hegyes csúcsban fut össze. Úgy látszott, nincs rajta se ablak, se más nyílás, bár a vastag földréteg miatt ezt nem lehetett biztonsággal megállapítani.
Hirtelen földrögök hulltak rájuk, mivel az űrhajó teste egy darabon kitárult. Jeserac egy kis üres szobát pillantott meg, amelynek túlsó végén egy másik ajtó volt. Az űrhajó mindössze egylábnyira lebegett a szellőzőnyílás torkolatától, amelyet olyan óvatosan közelített meg, mintha érző élőlény lett volna.
— Isten veled, Jeserac — mondta Alvin. — Nem mehetek vissza Diasparba búcsút mondani a barátaimnak, ezért kérlek, búcsúzz el tőlük a nevemben. Mondd meg Eristonnak és Etaniának, remélem, hamarosan visszatérek. Ha nem, akkor mondd meg nekik, hogy hálás vagyok mindazért, amit értem tettek. Neked is hálás vagyok, noha te bizonyára nem helyesled azt a módot, ahogy tanításaidat felhasználtam.
Ami a Tanácsot illeti, mondd meg neki, hogy azt az utat, amely egyszer nyitva állt, nem lehet puszta határozattal lezárni.
Az űrhajó immár csupán fekete pont volt az égen, s aztán Jeserac hirtelen végképp szeme elől vesztette. Egyáltalán nem is látta reptét, de aztán az egek oly hangot vertek vissza, amelynél áhítatot ébresztőbb emberkéztől sosem származott: sok mérföldön át elnyújtott mennydörgés hallatszott, ahogy belehullt az égbe fúrt légüres térbe.
Jeserac még akkor sem moccant meg, amikor az utolsó visszhang is elhalt a sivatagban. Arra a fiúra gondolt, aki elment — mert Jeserac szemében Alvin mindig gyerek lesz, az egyetlen, aki Diasparba jött, mióta a születés és halál ciklusa oly réges-régen megszakadt. Alvin sose fog felnőni, számára az egész világegyetem csupán játékszer, rejtvény, amelyet saját gyönyörűségére meg akar fejteni. Játszadozásai közepette most megtalálta azt a végső, halálos eszközt, amely elpusztíthatja mindazt, ami az emberi civilizációból megmaradt, de bármi legyen is a dolgok kimenetele, számára az is csak játék lesz.
A nap már alacsonyan állt a szemhatáron, s a sivatag felől hűvös szél fújt. De Jeserac még mindig várt, legyőzve félelmét, s ekkor először életében megpillantotta a csillagokat.