A város, akár egy szikrázó ékszer, csillogott a sivatag keblén. Valaha nagy változások és sorsfordulók tanúja volt, de most az Idő csak repült felette. A sivatag arculatán nappal és éjjel váltakozott, ám Diaspar utcáin örök délután volt, sohase szállt le a sötétség. A hosszú téli éjszakák olykor zúzmarával borították a sivatagot, ha a Föld ritkás levegőjében az utolsó nedvesség is összefagyott a város azonban nem ismert se meleget, se hideget. Nem érintkezett a külvilággal, zárt világegyetem volt.
Az emberek korábban is építettek városokat, de ilyen várost még sohasem. Egyesek évszázadokig, mások évezredekig fennálltak, míg aztán az Idő még a nevüket is elmosta. Csak egyedül Diaspar szállt szembe az Örökkévalósággal, védelmezte önmagát, és mindazt, aminek menedéket nyújtott a lassan morzsoló korszakok folyamán.
A város felépülése óta a Föld óceánjai kiszáradtak, és az egész földgolyót immár sivatag borította. A szél és eső az utolsó hegyeket is porra őrölte, s a világ már túlságosan fáradt volt, hogy újakat alkosson. A város ezzel mit sem törődött, porladna szét maga a Föld, Diaspar akkor is védené építőinek gyermekeit, biztonságosan hajózna velük és kincseikkel az idő folyamán.
Az emberek sok mindent elfelejtettek, de anélkül, hogy ezt tudták volna. Tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz, ahogy az is őhozzájuk — hisz mindkettőt együtt tervezték el. Hogy mi van a város falain kívül, nem tartozott rájuk; ezt kitörölték agyukból. Egyedül Diaspar létezett, másra nem volt szükségük, képzeletük csak ezt tudta átfogni. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy az Ember valaha a csillagok ura volt.
Az ősi mítoszok olykor-olykor mégis kísértették őket, nyugalmukat megzavarta, valahányszor a Birodalom legendáira emlékeztek, azokra az időkre, amikor Diaspar még fiatal volt, sok-sok Nappal tartott fenn kapcsolatot, s ebből szívta az életnedvet. Nem kívánták vissza a régi időket, mert beérték az örök ősszel. A Birodalom dicsősége már a múltba foszlott, s ez így is volt rendjén — mert emlékeztek rá, mi lett a Birodalom vége, s a Támadók gondolatára magának az űrnek borzongató fagya járta át csontjaikat.
Ilyenkor aztán újból a város meleg életében kerestek menedéket, a hosszú aranykorban, amelynek kezdetei immár feledésbe merültek, vége pedig a még távolabbi jövőben szunnyadozott. Mások csak álmodoztak ilyen korról, ők azonban el is jutottak ide.
Mert bár több mint ezermillió esztendő szállt el felettük, ugyanabban a városban éltek, és csodák csodája, örökre változatlan utcákon jártak-keltek.