Alvin még Diasparban is csak ritkán látott olyan fényűző berendezést, mint amilyen most — amikor a zsilipkamra belső ajtaja oldalvást csusszant — a szeme elé tárult. Bármi volt is a Mester, aszkétának semmiképp se lehetett mondani Alvin csak később eszmélt rá, hogy mindez a kényelem nem volt hívságos pazarlás — e kicsiny világ otthonul szolgált a Mesternek a csillagok közti megannyi hosszú vándorútján.
Nem volt itt semmiféle látható kormányszerkezet, de a nagy ovális képernyő, amely a túlsó falat teljesen befedte, arra mutatott, hogy ez nem közönséges szoba. A képernyő előtt, félkörben elrendezve, három alacsony heverő állt. A fülke többi részét két kis asztal és néhány párnázott szék foglalta el — egyeseket közülük nyilvánvalóan nem embereknek szántak.
Amikor Alvin kényelmesen elhelyezkedett a képernyő előtt, körülnézett, hol a robot. Legnagyobb meglepetésére sehol se látta, de aztán megpillantotta ugyanolyan kényelmesen megbújva egy alkóvban a mennyezet íve alatt. Ő hozta el a Mestert az űrön át a Földre, s aztán mint szolgája követte Lysbe. És most készen állt, mintha azóta nem is évmilliók múltak volna el felette, hogy újból teljesítse egykori kötelességeit.
Alvin próbaképpen egy parancsot adott neki, mire a nagy képernyő vibrálva életre kelt. Alvin előtt megjelent a Loranne-torony, furcsa rövidülésben és látszólag oldalára dőlve. További próbálkozásai nyomán feltárult előtte az ég, a város és a sivatag széles térsége. A kép ragyogón, szinte természetellenesen éles volt, noha semmiféle tényleges nagyítást nem lehetett észlelni Alvin még egy ideig kísérletezett, mígnem minden kívánt képet be tudott hozni. Ezek után készen állt az indulásra.
— Vigyél Lysbe! — Egyszerű parancs volt, de hogyan engedelmeskedjék neki az űrhajó, amikor ő maga sem tudja az irányt? Alvin erre nem gondolt, de mire földerengett benne, addigra az űrhajó már hihetetlen sebességgel repült a sivatagon keresztül. Alvin vállat vont, hálásan tudomásul vette, hogy most nála okosabb szolgái vannak.
Az ernyőn száguldó kép léptékét nehéz volt megállapítani, de percenként bizonyára sok-sok mérföldet tettek meg. Nem messze a várostól a talaj színe hirtelen tompa szürkébe váltott át, s Alvin rájött, hogy most az egyik tovatűnt óceán ágya fölött húznak el. Diasparnak valaha igen közel kellett feküdnie a tengerhez, jóllehet erre még a legrégibb feljegyzésekben sem lehetett semmiféle utalást találni. Akármilyen ősi volt is a város, az óceánok jóval az építése előtt már eltűntek a föld színéről.
Sok száz mérfölddel odább a talaj meredeken megemelkedett, és újból felbukkant a sivatag. Alvin egyszer megállította az űrhajót, ahol a homoktakaró alól egymást metsző vonalak furcsa, halvány mintázata tűnt elő. Egy pillanatig értetlenül nézte, de aztán rájött, hogy valamilyen rég elfeledett város romjait látja. Nem sokáig nézelődött — szívet facsaró gondolat volt, hogy embermilliók létezésének nem maradt más nyoma, csupán néhány homokba írt barázda.
A szemhatár szabályos íve végre megtörött, hegyekbe gyűrődött, amelyeket alig pillantott meg, máris ott repültek fölöttük. Az űrhajó most lelassult, és egy száz mérföld hosszú ívben a föld felé siklott. És aztán Alvin alatt fölbukkant Lys, erdőivel és végtelen folyóival, olyan páratlanul szép táj tárulkozott elébe, hogy egy ideig nem is tudott továbbmenni. Keleten a vidéket árnyék bontotta, a nagy tavak úgy lebegtek rajta, mint az éj sötét leple. De nyugat felé a vizek fényben táncoltak, szikráztak, olyan színeket vertek vissza, amelyekről soha nem is álmodott.
Airlee-t könnyen megtalálták, ami szerencsés dolog volt, mert a robot nem ismerte tovább az utat. Alvin ezt előre sejtette, s kissé örült is neki, hogy íme, a robot tudománya se végtelen. Valószínűleg sosem hallott Airlee-ről, s így a falu fekvését nem raktározta el memóriasejtjeiben.
Alvin rövid kísérletezés után azon a dombon szállt le az űrhajóval, ahonnan először pillantotta meg Lyst. Az űrhajót gyerekjáték volt kormányozni, Alvinnak csak általánosságban kellett kifejeznie kívánságait, a részletekről már a robot gondoskodott. Veszélyes vagy lehetetlen parancsokat — vélekedett Alvin — a robot bizonyára figyelmen kívül hagy, bár persze ő sem szándékozott ilyesmire utasítani, ha ezt el lehet kerülni. Szinte biztosra vette, hogy senki se látta érkezését. Ezt igen fontosnak tartotta, mert nem óhajtott Seranisszal újból szellemi küzdelembe bocsátkozni. Tervei még mindig kissé bizonytalanok voltak, de semmiképp se akart mindaddig kockázatot vállalni, amíg barátságos kapcsolatokat nem teremt. A robotot küldi ki követéül, ő maga pedig biztonságban az űrhajón marad.
Az Airlee-be vezető úton senkivel se találkozott. Különös érzés volt az űrhajóban ülni, mialatt szeme könnyedén futott végig a jól ismert ösvényen, fülébe pedig az erdő susogott. Még mindig nem tudott teljesen azonosulni a robottal, s így irányítása továbbra is nagy feszültséggel járt.
Már csaknem sötét volt, mire elérte Airlee-t, s a kis házak fényárban úsztak. Alvin az árnyékos helyeket kereste, és már majdnem eljutott Seranis házáig, amikor felfedezték. Hirtelen haragos, éles zümmögés hangzott fel, s a kilátást csapkodó szárnyak zárták el előle. E rohamtól akaratlanul is hátrahőkölt, mígnem rájött, mi történt. Krif újból kifejezésre juttatta haragját mindazzal szemben, ami szárnyak nélkül repül.
Nem akarta megsebezni ezt a szép, de ostoba teremtményt, ezért megállította a robotot, s tűrte, amennyire bírta, a látszólag rázuhogó csapásokat. Jóllehet ő maga egymérföldnyire onnan kényelmesen üldögélt, mégse tudta megállni, hogy időnként össze ne rezzenjen, s így örült, amikor Hilvar végre kijött körülnézni, mi történt.
Gazdája közeledtére Krif még mindig fenyegetően zümmögve odább repült. A beálló csendben Hilvar egy ideig elnézte a robotot, aztán elmosolyodott.
— Halló, Alvin — mondta. — Örülök, hogy visszajöttél. Vagy még Diasparban vagy?
Alvint, mint már annyiszor, most is irigységgel vegyes csodálat fogta el — milyen gyorsan és pontosan forog Hilvar agya.
— Nem — válaszolta, s közben azon tűnődött, mennyire tisztán adja vissza a robot a hangját.
— Airlee-ben vagyok, nem messze tőled. De egy ideig még itt maradok. Hilvar fölnevetett.
— Azt hiszem, jól teszed. Seranis ugyan megbocsátott neked, de ami a Gyülekezetet illeti, ez más kérdés. Konferenciát tartanak, az elsőt Airlee fennállása óta.
— Azt akarod mondani — kérdezte Alvin —, hogy a tanácstagjaitok ténylegesen itt vannak? Azt hittem, a ti telepatikus képességeitek mellett az efféle gyűlések fölöslegesek.
— Ilyesmi valóban ritkán fordul elő, de bizonyos alkalmakkor mégis kívánatosnak tűnik. Nem ismerem a válság pontos jellegét, három szenátor azonban máris itt van, s a többiek érkezését is már várják.
Alvin akaratlanul is elmosolyodott — milyen hű tükörképei az itteni események a diaspariaknak. Akárhova megy, úgy látszik, nyomában felháborodás és ijedtség jár.
— Azt hiszem, hasznos volna — mondta —, ha beszélni tudnék ezzel a ti Gyülekezetelekkel. Feltéve persze, ha ezzel nem kockáztatom a biztonságomat.
— Amennyiben a Gyülekezet megígéri, hogy nem próbál újból beférkőzni az agyadba — mondta Hilvar — . kockázat nélkül idejöhetsz, saját személyedben. Másként a te helyedben ott maradnék, ahol vagyok. Odavezetem a robotodat a szenátorokhoz, bár nagyon fel lesznek dúlva, ha meglátják.
Alvint, miközben követte Hilvart a házba, újból elfogta az öröm és ujjongás édes. de csalóka érzete. Immár egyenlőbb feltételek mellett találkozhatik Lys vezetőivel. Bár nem haragudott rájuk, mégis jóleső tudat volt, hogy most ura a helyzetnek, oly képességeknek van birtokában, amelyeket még nem is aknázott ki teljesen.
A gyűlésterem ajtaja zárva volt, s jó időbe telt, amíg Hilvar magára tudta vonni a figyelmet. A szenátorok, úgy látszik, annyira elmélyültek a tárgyalásban, hogy nehéz volt felrázni őket. Aztán a falak vonakodva mégis szétnyíltak, s Alvin gyorsan beküldte a robotot a terembe. A három szenátor — ahogy Alvin a robot képében feléjük lebegett — szinte kővé dermedt a székén, de Seranis arcán a meglepetésnek csupán igen-igen halvány rezzenése futott végig. Talán Hilvar már figyelmeztette, vagy talán magától is tudta, hogy Alvin előbb-utóbb visszatér.
— Jó estét — köszönt udvariasan Alvin, mintha ez az idegen testben való megjelenése a világ legtermészetesebb dolga lett volna. — Elhatároztam, hogy visszajövök.
A jelenlévők meglepetése minden várakozását felülmúlta. Elsőként az egyik szenátor, egy őszülő hajú fiatalember tért magához.
— Hogy jöttél ide? — kérdezte levegő után kapkodva.
Meglepetésének oka nyilvánvaló volt. Miként Diaspar, ugyanúgy Lys is bizonyára lezárta a földalattit.
— Pontosan úgy, mint a múltkor — válaszolta Alvin. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ne űzzön tréfát velük.
Két szenátor mereven a harmadikra pillantott, aki meghökkenve, lemondón széttárta karját. Aztán az a fiatalember, aki az imént Alvinhoz fordult, újból megszólalt:
– És nem ütköztél semmiféle… akadályba? — kérdezte.
— Egyáltalán nem — felelte Alvin azzal a szándékkal, hogy még csak fokozza zavarodottságukat. Látta, hogy ez sikerült is neki.
— Szabad akaratomból jöttem vissza — folytatta —, éspedig azért, mert fontos híreim vannak számotokra. De a korábbi véleménykülönbségünkre való tekintettel, egyelőre rejtve maradok. Megígéritek, hogyha személyesen megjelenek, nem fogjátok újból megpróbálni, hogy korlátozzatok mozgásomban?
Egy ideig senki se szólt, s Alvin azon tűnődött, vajon milyen gondolatokat cserélnek ki hangtalanul egymással. Aztán Seranis szólalt meg valamennyiük nevében:
— Nem fogjuk megkísérelni, hogy úrrá legyünk rajtad, bár ami azt illeti, úgy gondolom, a múltkor sem jártunk sikerrel.
— Jól van — válaszolta Alvin — , amilyen gyorsan csak tudok, Airlee-be jövök.
Megvárta, amíg a robot visszatér, aztán igen körültekintően utasításokat adott neki, s ezeket meg is ismételtette vele. Seranis, ebben egészen biztos volt, nem fogja megszegni szavát, mégis helyesebbnek tartotta, ha biztosítja visszavonulási útját.
Kilépett az űrhajóból, s a zsilipkamra nesztelenül bezáródott mögötte. Egy pillanattal később halk szisszenés hallatszott, mintha valaki meglepetésében hosszan ziháló hangot hallatna — a levegő utat engedett a felemelkedő űrhajónak. Egy másodpercre sötét árnyék takarta el a csillagokat, aztán az űrhajó tovaszállt.
Csak amikor eltűnt, eszmélt rá Alvin, hogy olyasfajta kicsiny, de bosszantó hibát követett el, amely a legjobban kidolgozott tervet is kudarcra ítélheti. Megfeledkezett ugyanis arról, hogy a robot érzékszervei az övéinél sokkal kifinomultabbak, az éjszaka pedig a vártnál sötétebb. Így aztán többször is teljesen szem elől vesztette az ösvényt, s nem egyszer alig kerülte el, hogy egy fába ütközzön. Az erdőben csaknem koromsötét volt, s egyszer valamilyen nagy test jött felé az aljnövényzeten át. Ágak halknál is halkabb ropogása hallatszott, s Alvinra derékmagasságban két smaragdzöld szem meredt. Halkan megszólalt, mire egy hihetetlenül hosszú nyelv súrolta kezét. Egy pillanattal később egy jókora test dörgölődött barátságosan hozzá, aztán az állat nesztelenül eltávozott. Alvinnak fogalma sem volt, miféle lény lehetett.
A falucska fényei csakhamar átszűrődtek a fák között, de Alvinnak már nem volt szüksége semmiféle irányjelzésre, mert a lába alatt az ösvény tompa kék tüzfolyóvá változott. Sugárzó mohán lépkedett, s lábnyoma sötét foltokat hagyott hátra, amelyek lassanként eltünedeztek mögötte. Gyönyörű, lenyűgöző látvány volt, s amikor Alvin lehajolt, hogy felvegyen egy keveset ebből a furcsa mohából, az még percekig fénylett a markában, és csak aztán hunyt ki ragyogása.
Hilvar most is a ház előtt várta, s most is bevezette Seranishoz és a szenátorokhoz. Bizalmatlan, vonakodó tisztelettel üdvözölték, s ha törték is a fejüket, hova tűnt a robot, nem tettek fel semmilyen kérdést.
— Nagyon sajnálom — kezdte Alvin —, hogy olyan méltatlan módon kellett elhagynom országotokat. Talán érdekelni fog titeket, hogy csaknem ugyanilyen nehezen tudtam megszökni Diasparból is… — Várt, amíg mérlegelik szavait, aztán gyorsan hozzátette: — Mindent elmondtam az enyéimnek Lysről, igyekeztem minél kedvezőbb képet festeni róla. De Diaspar hallani se akar arról, hogy kapcsolatot teremtsen veletek.
Mindannak ellenére, amit mondtam, el akarja kerülni, hogy egy alacsonyabb rendű kultúra megfertőzze.
Jóleső érzés volt figyelni a szenátorok reakcióját, szavaiba még a síma modorú Seranis is kissé belepirult. Ha sikerül Lyst és Diaspart kellőképpen felhergelnie egymással szemben, ezzel, gondolta Alvin, a problémát már félig megoldotta. Mindkettő olyannyira igyekszik majd bizonyítani életmódjának felsőbbrendűségét, hogy a köztük levő korlátok egykettőre leomlanak.
— Miért jöttél vissza Lysbe? — kérdezte Seranis.
— Mert szeretnélek titeket, éppúgy, mint a diaspariakat, meggyőzni arról, hogy hibát követtetek el. — Nem tért ki a másik okára, hogy tudniillik Lysben találta meg az egyetlen barátot, akiben biztos lehet, s akinek segítségére most szüksége van.
A szenátorok még mindig hallgattak, várták, hogy folytassa mondanivalóját. Alvin tudta, hogy szemükön és fülükön keresztül számtalan lysi nézi és hallgatja őt láthatatlanul. Ő most Diaspar képviselője, s egész Lys aszerint ítéli meg, amit mond. Ez a nagy felelősség Alvint alázattal töltötte el. Összeszedte gondolatait, s aztán újból megszólalt.
Diasparról beszélt. Lefestette a várost, ahogy utoljára látta — amint álmodik a sivatag kebelén, s tornyai, mint megannyi rabul ejtett szivárvány, izzanak az égen. Emlékezete kincsestárából felidézte a régi poéták Diaspar dicsőítésére írt dalait, s beszélt arról a számtalan emberről, akik életüket a város szépítésének szentelték. Senki se volna képes, mondta nekik, kimeríteni a város kincseit, akármeddig él is, mindig találna valami újat. Majd hosszasan ecsetelt néhányat azok közül a csodák közül, amelyeket a diaspariak megteremtettek — igyekezett legalább felvillantani előttük azt a szépséget, amelyet a múlt művészei az emberek örök gyönyörűségére alkottak. És kissé szomorkásán eltűnődött azon, vajon igaz-e, hogy Diaspar zenéje az utolsó hang volt, amelyet a Föld a csillagokba sugárzott.
Végighallgatták, nem szakították félbe, nem tettek fel kérdéseket. Amikor befejezte mondanivalóját, már nagyon későre járt, s Alvin nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen fáradtnak érezte volna magát. A hosszú nap feszültségei és izgalmai megviselték, így aztán egyszerre csak elaludt.
Amikor felébredt, ismeretlen szobában találta magát, s jónéhány percbe telt, amíg rájött, hogy nem Diasparban van. Ahogy tudata lassanként megvilágosodott, úgy növekedett körülötte a fény, mígnem a már átlátszó falakon beáradó reggeli nap lágy, hűvös ragyogásában fürdött. Álmosan, félig öntudatlanul feküdt, felidézte a tegnap eseményeit, s eltöprengett, vajon milyen erőket hozott mozgásba.
Az egyik fal halk, muzsikáló hangon redőkbe gyűrődött, de olyan bonyolult módon, hogy a szem nem is tudta követni. A kialakult nyíláson Hilvar lépett be, s félig mulatva, félig aggodalmasan nézett Alvinra.
— Most hogy felébredtél, Alvin — szólt —, talán végre megmondod nekem, mire készülsz, s hogy miképpen sikerült idejönnöd. A szenátorok épp most készülődnek, hogy megnézzék a földalattit, nem értik, hogyan tudtál visszajönni rajta. Tényleg azon jöttél?
Alvin kiugrott az ágyból, és egy nagyot nyújtózott.
— Talán jobb lesz, ha utánuk megyünk — mondta. — Nem szeretném, ha vesztegetnék az idejüket. Ami pedig a kérdésedet illeti, hamarosan megmutatom neked a választ rá.
Már csaknem a tónál voltak, amikor utolérték a három szenátort, s mindkét részről kissé feszélyezetten üdvözölték egymást. A Vizsgáló Bizottság látta, hogy Alvin tudja, hová mennek, s ez a váratlan találkozás szemmel láthatóan némileg zavarba ejtette őket
— Attól tartok, tegnap este félrevezettelek benneteket — szólt vidáman Alvin. — Nem a régi útvonalon jöttem Lysbe, s így az a próbálkozásotok, hogy lezárjátok, kárba veszett fáradság volt. Egyébként a diaspari Tanács is lezárta az ottani végénél, hasonlóképp sikertelenül.
A szenátorok arcán mélységes zavar tükröződött, ahogy agyuk egymás után számba vette a rejtély lehetséges megoldásait.
— Hát akkor hogyan jöttél ide? — Kérdezte a vezetőjük. Aztán hirtelen a megértés fénye csillant fel szemében, s Alvin tudta, hogy sejti már az igazságot. Azon tűnődött, vajon felfogta-e azt az agyában megformált parancsot, amelyet épp e pillanatban repített át a hegyeken. De nem szólt semmit, csak szótlanul az északi égre mutatott.
Olyan sebesen, hogy a szem nem is tudta követni, egy ezüstös fénynyelv ívelt át a hegyek fölött, mérföldnyi hosszú izzó nyomot hagyva maga mögött. Húszezer lábnyira Lys fölött megállt. Nem lassított, nem fékezte roppant sebességét. Egyik pillanatról a másikra megtorpant, úgyhogy a szem, amely követte reptet, még továbbsiklott az égbolt egynegyedén, s az agy csak ekkor tudta megállítani. Az egekből hatalmas mennydörgés csapott le, az űrhajó futásának hevességétől összenyomott, szétzúzott levegő hangja. Nem sokkal később az űrhajó száz méterre tőlük, a napfényben tündökölve, leszállt a domboldalon.
Nehéz lett volna megmondani, ki volt közülük legjobban meglepve, de először Alvin tért magához. Ahogy az űrhajó felé mentek, — szinte futottak — Alvin azon tűnődött, hogy az vajon máskor is így, meteor módjára rohan-e. Ez a gondolat nyugtalanító volt, noha Alvin az első utazása alkalmával semmiféle mozgást nem érzékelt. Ennél azonban jóval rejtélyesebb volt az a körülmény, hogy ez a most ragyogó teremtmény vaskemény sziklák vastag rétege alatt rejtőzött, s amikor kitört a sivatagból, a földtakaró maradványait még mindig magán hordozta. Alvin csak akkor értette meg, mi történt, amikor az űrhajóhoz érve megtapogatta törzsét, s menten megégette ujjait. A far közelében még mindig látni lehetett a föld nyomait, de immár lávába összeforrva. Minden egyéb lepörkölődött róla, fedetlen hagyta a makacs vázat, amelyen se idő, se semmilyen természeti erő nem bírt kifogni.
Alvin, Hilvarral az oldalán, megállt a nyitott ajtóban, és visszanézett a szótlan szenátorokra. Azon tűnődött, mi jár a fejükben — sőt valójában mi jár egész Lys fejében. Arckifejezésükből szinte úgy látszott, már nem is igen tudnak gondolkozni…
— Shalmirane-ba megyek — mondta Alvin —, s körülbelül egy óra múlva visszatérek Airlee-be. De ez csupán a kezdet, s távollétem ideje alatt szeretném, ha elgondolkoznátok valamin.
Ez ugyanis nem olyasfajta közönséges repülőgép, mint amilyenen az emberek egykor a Föld fölött utaztak. Ez űrhajó, s hozzá a leggyorsabbak közül való, amelyeket valaha készítettek. Ha tudni kívánjátok, hol találtam, a választ Diasparban kapjátok meg. De ehhez oda kell mennetek, mert Diaspar sosem fog eljönni hozzátok.
Hilvarhoz fordult, s az ajtóra mutatott. Hilvar csak egy pillanatig habozott, még egyszer Visszanézett a környező jól ismert tájra. Aztán belépett a zsilipkamrába.
A szenátorok figyelték az űrhajót, amely most, mivel csak egészen rövid utat kellett megtennie, méltóságteljes lassúsággal tűnt el a déli szemhatáron. Aztán az őszülő hajú fiatalember, aki a csoportot vezette, filozofikusan vállat vont, s az egyik társához fordult.
— Te mindig szembeálltál velünk, akik változásokat kívántunk — mondta —, s eddig mindig te maradtál felül. De szerintem a jövő nem fogja sem a te csoportodat, sem az enyémet igazolni. Lys és Diaspar egy korszak végéhez ért, s nekünk ezt a körülményt ki kell aknáznunk.
— Attól tartok, igazad van — hangzott a komor válasz. — Válságba jutottunk, s Alvin tudta, mit beszél, amikor azt mondta nekünk, hogy menjünk el Diasparba. Most már tudnak ott rólunk, s így a titkolózásnak nincs többé értelme. Azt hiszem, legokosabb, ha érintkezésbe lépünk unokatestvéreinkkel, talán most már szívesebben együttműködnek velünk.
— De hisz a földalattit mindkét végén lezártuk!
— Mi a mienket megnyithatjuk, és akkor Diaspar is hamarosan követi példánkat.
A szenátorok — az Airlee-ben levők és azok, akik Lys egész szélességében szétszóródva hallgatták e beszélgetést — fontolgatták a javaslatot, s az nem nagyon tetszett nekik. De nem láttak más lehetőséget.
A mag, amelyet Alvin elvetett, korábban kezdett gyökeret ereszteni, mint ahogy ezt jogosan elvárhatta volna.
A hegyek még mindig árnyékban úsztak, mire Shalmirane-ba értek. A magasból az erőd hatalmas krátere igen kicsinynek látszott, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Föld sorsa valaha ettől az apró ébenszínű körtől függött.
Amikor Alvin a tópart melletti romok közt megállította az űrhajót, lelkét az elhagyatottság érzete szállta, dermesztette meg. Kinyitotta a zsilipkamrát, s a hely magányossága beáradt a hajóba. Hilvar, aki az egész úton alig szólt egy pár szót, most halkan megkérdezte: — Miért jöttél megint ide?
Alvin csak akkor válaszolt, amikor elértek a tó partjára.
— Meg akartam mutatni neked, — mondta — milyen ez az űrhajó. Amellett azt reméltem, hogy a polipot újból életben fogjuk találni. Úgy érzem, adósa vagyok, és szeretném megmondani neki, mit fedeztem fel.
— Ebben az esetben — jegyezte meg Hilvar — várnod kell. Túl korán jöttél ide.
Alvin ezt előre sejtette. Nagyon halvány reménye volt, s nem érzett csalódást, amiért nem teljesedett be. A tó vize rezzenetlen volt, most nem lüktetett abban az állandó ritmusban, amelyet első látogatásukkor oly rejtélyesnek találtak. Alvin letérdelt a víz szélére, s a hideg, sötét mélységbe kémlelt.
A felszín alatt apró, átlátszó buborékok úszkáltak ide-oda, szinte láthatatlan csápjaikat maguk után húzva. Alvin benyúlt a vízbe, s kiemelt egyet. De bosszús kiáltással azonnal visszadobta — a buborék megszúrta.
Egy szép napon — talán évek, talán századok múlva — ezek az értelem nélküli medúzák összeforrnak, s a nagy polip újból életre kel, emlékei láncba kapcsolódnak, tudata felvillan. Alvin azon, töprengett, hogyan fogja felfedezéseit fogadni, talán nem örül majd, ha megtudja a Mesterről az igazságot. Mi több: talán nem is lesz hajlandó tudomásul venni, hogy türelmes várakozása az évmilliókon át hiábavaló volt.
Vagy mégse? Bármennyire félrevezették is ezeket a teremtményeket, hosszú őrségüknek végül mégis meglett a jutalma. A múlt ismereteiből szinte csodával határos módon megőrizték mindazt, ami másként örökre feledésbe ment volna. Most végre megpihenhetnek, s hitük majd ugyanarra a sorsra jut, mint az a sok millió többi vallás, amely egykor örökkévalónak tartotta magát.