Hilvar és Alvin némán, gondolatokba merülve visszament a várakozó űrhajóhoz, s az erőd egykettőre újból fekete, pillátlan szem lett, amely mindörökre az űrbe bámul. És hamarosan beleveszett Lys tágas panorámájába.
Alvin nem fogta vissza a gépet, így aztán mind magasabbra emelkedtek, míg végül egész Lys ott terült el alattuk, akár egy zöld sziget egy okkerszínű tengerben. Alvin még sosem volt ilyen magasan, s amikor végre megálltak, az egész Földsarlót maguk alatt látták. Lys immár nagyon kicsiny volt, smaragd folt a rőt sivatagban — de messze, a földgolyó görbülete körül valami csillogott, akár egy sokszínű ékszer. És ekkor Hilvar életében először megpillantotta Diaspart.
Hosszú ideig szótlanul üldögéltek, elnézték az alattuk keringő Földet. Az Ember valamennyi ősi képességei közül kétségtelenül ennek a képességnek az elvesztését engedhette meg legkevésbé magának. Alvin azt kívánta, bárcsak megmutathatná Lys és Diaspar vezetőinek a világot, ahogyan most látja.
— Hilvar — szólalt meg végül —, szerinted helyes az, amit teszek?
E kérdés meglepte Hilvart, mert nem is gyanította, időnként milyen hirtelen kételyek fogják el barátját. Amellett nem tudott Alvinnak a Központi Kompjúterrel való találkozásáról sem, s arról a hatásról, amelyet e találkozás tett rá. A kérdésre nem volt könnyű tárgyilagos választ adni, Hilvar — Khedronhoz hasonlóan, bár kevésbé indokoltan — úgy érezte, nem ura többé önmagának. Tehetetlenül belesodródik abba az örvénybe, amelyet Alvin az életútján maga mögött hagy.
— Azt hiszem, helyesen cselekszel — válaszolta lassan. — Népeink már túl hosszú idő óta élnek egymástól elkülönülve. — Ez, gondolta, igaz, bár tudta, hogy saját érzelmei befolyásolják válaszát. De Alvint ez még mindig nem nyugtatta meg.
— Egy probléma nem hagy nyugodni — folytatta aggódó hangon —, s ez az élettartamaink közti különbség. — Nem mondott többet, de mindketten értették, a másik mire gondol.
— Ez engem is nyugtalanít — vallotta be Hilvar —, de azt hiszem, e probléma idővel majd magától megoldódik, mihelyt a mieink és a tieitek újból megismerik egymást. Mindkettőnknek nem lehet igaza, a mi élettartamunk talán túl rövid, a tiétek azonban egészen biztosan túl hosszú. Előbb-utóbb valamilyen kompromisszumra kell jutnunk.
Alvin eltöprengett. Igaz, ez az egyetlen reménysugár, de az átmeneti idő nagyon-nagyon nehéz lesz. Visszaemlékezett Seranis keserű szavaira: „Ő és én már évszázadok óta halottak leszünk, amikor te még mindig fiatal leszel.” Rendben van, elfogadja a feltételeket. Hiszen Diasparban is minden barátságra ugyanez az árnyék terül, s hogy száz vagy millió esztendőről van-e szó, ez végül is nem sokat számít.
Alvin tudta — oly bizonyossággal, amely minden logikát meghaladt —, hogy a faj jóléte e két kultúra összevegyülését követeli meg, s hogy ilyen körülmények között az egyéni boldogságnak nincs jelentősége. Az emberiséget most egy pillanatig többnek látta saját élete eleven hátterénél, s habozás nélkül belenyugodott a boldogtalanságba, amelyet választása egy nap el fog hozni.
Alattuk a világ folytatta szakadatlan forgását. Hilvar megérezte barátja lelkiállapotát, és hallgatott, míg aztán Alvin törte meg a csendet.
— Amikor először jöttem el Diasparból — mondta —, nem is tudtam, miben reménykedem, mit keresek. Lys korábban kielégített volna, nagyon is kielégített volna, most azonban a Földön minden olyan kicsinek és jelentéktelennek látszik. Minden fölfedezés, amit tettem, egyre nagyobb kérdéseket vetett föl, egyre szélesebb távlatokat nyitott meg előttem. Kíváncsi volnék, hol fog ez végződni…
Hilvar még sose látta Alvint ilyen töprengő kedélyállapotban, s nem akarta megzavarni monológját. Az utóbbi néhány percben sok mindent megtudott barátjáról.
— A robot azt mondta nekem — folytatta Alvin —, hogy ennek az űrhajónak egy napba se telik eljutni a Hét Naphoz. Mi a véleményed, menjek el oda?
— Gondolod — kérdezte csendesen Hilvar —, hogy meg tudlak akadályozni ebben?
Alvin elmosolyodott.
— Ez nem válasz — mondta. — Ki tudja, mi van ott az űrben? A Támadók ugyan elhagyták a Világegyetemet, de lehet, hogy vannak ott más értelmes lények, akik ellenséges érzülettel viseltetnek az Emberrel szemben.
— Miért lennének ellenségesek? — kérdezte Hilvar. — Filozófusaink már réges-régen vitatkoznak ezen a kérdésen. Nem valószínű, hogy egy igazán intelligens faj ellenséges legyen.
— De a Támadók?…
— Elismerem, hogy ez rejtély. Ám ha valóban rosszindulatúak voltak, akkor már bizonyára elpusztították önmagukat. De még ha nem is… — Hilvar az alattuk elterülő végtelen sivatagra mutatott. — Valaha Birodalmunk volt. De most mi van itt, amit megkívánhatnának?
Alvin kissé meglepődött, hogy akad valaki, aki osztja e nézetet, amely oly közel áll az övéhez.
— Az egész néped így gondolkozik? — kérdezte.
— Csak egy kisebbség. Az átlagember nem töri ezen a fejét, de valószínűleg azt mondaná, hogy ha a Támadók valóban el akarták volna pusztítani a Földet, akkor ezt már réges-rég megtették volna. Szerintem valójában senki sem fél tőlük
— Diasparban másképp állnak a dolgok — mondta Alvin. — Az én népem nagyon gyáva. Félnek elhagyni a városukat, s nem tudom, mi történik, ha meghallják, hogy egy űrhajót találtam. Jeserac már bizonyára megmondta a Tanácsnak, s kíváncsi volnék, mit akarnak most tenni.
— Ezt megmondhatom neked. Készülődnek, hogy fogadják az első lysi küldöttséget. Seranis épp most mondta nekem.
Alvin újból a képernyőre nézett. Egyetlen pillantással át tudta fogni a Lys és Diaspar közötti távolságot — s noha egyik célját elérte, ezt most kicsiségnek látta. De azért nagyon boldog volt: a meddő elszigeteltség hosszú korszaka most bizonyára véget ér.
Az a tudat, hogy sikerült megvalósítania, amit egykor legfőbb küldetésének tekintett, utolsó kételyeit is elseperte. A Földön elérte célját, méghozzá gyorsabban és tökéletesebben, mint ahogy azt remélni merte. Most hát nyitva áll az út, talán az utolsó, de mindenesetre a legnagyobb kalandjához.
— Velem jössz, Hilvar? — kérdezte. Nagyon is tudatában volt, hogy mit kér barátjától.
Hilvar rezzenetlen szemmel nézett rá.
— Ez felesleges kérdés volt, Alvin — válaszolta. — Már egy jó órával ezelőtt megmondtam Seranisnak és a barátaimnak, hogy elmegyek veled.
Igen magasan voltak, amikor Alvin közölte a robottal végső utasításait. Az űrhajó megállt. A Föld mintegy ezermérföldnyire volt alattuk, csaknem betöltötte az egész égboltot. Nem volt éppenséggel vonzó látvány — Alvin eltűnődött, vajon a múltban hány hajó lebegett itt, mielőtt folytatta útját.
Érzékelhető szünet állt be, mintha a robot ellenőrizte volna a kormányszerkezeteket és az áramköröket, amelyek immár évmilliók óta használaton kívül voltak. Aztán egy igen halk hang hallatszott, az első, amelyet Alvin egy géptől valaha is hallott. Halk zümmögés volt, amely aztán gyorsan oktávról oktávra emelkedett, míg aztán a fül már fel sem foghatta. Alvin nem érzett semmiféle változást vagy mozgást, de aztán hirtelen észrevette, hogy a képernyőn most csillagok siklanak tova. Hol előbukkant a Föld, hol megint eltűnt, aztán újra felbukkant, kissé más fekvésben. Az űrhajó „cserkészett”, úgy lengett a világűrben, akár egy iránytű, amely északot keresi. Az égbolt hosszú pillanatokig forgott, kanyargóit körülöttük, mígnem a hajó végül megállt, s miként egy óriási lövedék, célba vette a csillagokat.
Az ernyő közepén a Hét Nap óriási gyűrűje szivárványszínű szépségében ragyogott. Egy keveset még látni lehetett a Földből, sötét sarlóként, amelynek széleit a napnyugta arannyal és karmazsinnal vonta be. Alvin tudta, hogy most olyasmi fog történni, amit eddig még sohasem tapasztalt. Várt, kezével a szék karfáját markolta, s közben múltak a másodpercek, a Hét Nap pedig a képernyőn villogott.
Hangot nem lehetett hallani, csak egy hirtelen rándulást éreztek, amely zavarossá tette a látást. Ám közben a Föld eltűnt, mintha egy óriási kéz elragadta volna. Egyedül voltak a világűrben, egyedül a csillagokkal és a furcsán összezsugorodott Nappal. A Föld akárha sosem létezett volna.
Az űrhajó újból megrázkódott, s ezzel egyidejűleg egy igen halk mormogás hallatszott, mintha a generátorok most először fejtették volna ki erejüknek valamilyen érzékelhető töredékét. Egy pillanatig mégis úgy látszott, semmi se történik. Aztán Alvin ráeszmélt, hogy immár a Nap is eltűnt, és hogy a csillagok lassan úsznak el az űrhajó mellett. Egy másodpercre visszanézett, de semmit se látott. Mögötte az egész égboltot az éjszaka féltekéje takarta el. Ahogy figyelte, látta, hogy a csillagok — mint megannyi vízre hullt szikra — eltűnnek a sötétségben. Az űrhajó fénynél sebesebben száguldott, s Alvin tudta, hogy immár nem a Föld és a Nap jól ismert birodalmában jár.
Amikor harmadszor is érezte azt a hirtelen, szédítő rándítást, szívverése csaknem elállt., A látvány különös zavarossága most félreérthetetlen volt, a környező tárgyak olyannyira eltorzultak, hogy fel sem lehetett ismerni őket. Megmagyarázhatatlan, villanó felismerésben rájött e torzulás jellegére. Valóságos volt, nem a szem csalóka káprázata. Ahogy átsuhant a Jelen vékony hártyáján, szeme valamiképpen elkapta a környező űrben lejátszódó változásokat.
Ugyane pillanatban a generátor moraja oly harsogássá fokozódott, amely megrázta az űrhajót — s ez a hang Alvint kétszeresen is megdöbbentette, mivel életében most először hallott géptől efféle tiltakozó kiáltást. Aztán a hang elhallgatott, s a hirtelen támadt csend szinte Alvin fülében csengett. A nagy generátorok teljesítették feladatukat, az utazás végéig nem lesz többé szükség rájuk. Az előttük fénylő csillagok kékesfehéren ragyogtak, majd belevesztek az ibolyántúliba. De a Tudománynak vagy a Természetnek valamilyen varázslata következtében a Hét Nap még mindig látható volt, jóllehet fekvésük és színük rejtélyesen megváltozott. Az űrhajó sötét folyosón száguldott feléjük, túl a tér és az idő határain, ésszel fel sem fogható sebességgel.
Szinte hihetetlen volt, hogy az űrhajó úgy vágtat ki a Naprendszerből, hogyha futása nem lassul le, hamarosan a Tejút szívébe, majd az azon túli még nagyobb ürességbe érnek. Sem Alvin, sem Hilvar nem bírta felfogni utazásuk roppant méretét — a felfedezésekről szóló nagy mondák teljesen megváltoztatták az Embernek a Világegyetemre vonatkozó szemléletét, s az ősi hagyomány még most, millió és millió századdal később se hunyt ki teljesen. Volt egyszer egy űrhajó, suttogta a legenda, amely a kelő és a nyugvó Nap között körüljárta a Kozmoszt. Ilyen óriási sebesség számára a csillagok közötti milliónyi mérföldek mit sem számítanak. Alvin szemében ez az utazás alig volt valamivel nagyobb — és talán kevésbé veszélyes —, mint első útja Lysbe.
Kettejük gondolatainak Hilvar adott hangot, amikor a Hét Nap lassan fényesedni kezdett előttük.
— Alvin — jegyezte meg —, ez az alakzat nem lehet a Természet műve.
Alvin bólintott.
— Erre már évekkel ezelőtt rájöttem, de még mindig fantasztikusnak tartom.
— Ez a rendszer talán nem az Ember keze műve — helyeselt Hilvar —, de mindenesetre értelmes lény alkotása. A Természet nem volna képes ilyen tökéletes kört teremteni, egyformán ragyogó csillagokból. És a Központi Naphoz hasonló nem akad sehol a látható Világegyetemben.
— De vajon miért hozták ezt létre?
– Ó, ennek különféle okai lehetnek. Talán jelzés, hogyha egy idegen űrhajó eléri a Világegyetemünket, tudja, hol keressen életet. Talán a galaktikus kormányzat központját jelöli. Vagy talán, és valahogyan ezt érzem a leghelyesebb magyarázatnak, ez a rendszer egyszerűen egy csodás művészeti alkotás. De hát ostobaság ezen törni a fejünket. Néhány órán belül megtudjuk az igazságot.
„Megtudjuk az igazságot.” Talán így van, gondolta Alvin — de hát mennyit fogunk valaha is megtudni az igazságból? Különös, hogy most, amikor felfoghatatlan sebességgel elhagyja Diaspart, sőt magát a Földet, gondolatai újból eredetének rejtélye felé fordulnak. De talán ez nem is olyan meglepő; Lysbe érkezése óta sok mindent megtudott, csak mostanáig a nyugodt elmélkedésre egyetlen pillanatnyi ideje sem volt.
Most semmi mást nem tehet, csak ül és vár; közvetlen jövőjét az a csodálatos gép — minden idők kétségtelenül egyik legtökéletesebb mérnöki alkotása — irányítja, amely most a Világegyetem szívébe viszi. Eljött hát a gondolkodás és elmélkedés pillanata, akár akarja, akár nem. De előbb még elmondja Hilvarnak, mi történt vele azóta, hogy két nappal ezelőtt oly sietősen elbúcsúztak egymástól.
Hilvar minden megjegyzés és kérdezősködés nélkül hallgatta elbeszélését — úgy látszott, mindent azonnal megért, amit Alvin mond. Még akkor sem mutatott semmi meglepetést, amikor barátja beszámolt a Központi Kompjúterrel való találkozásáról és arról a műveletről, amelyet a Kompjúter a robot agyával végrehajtott. Nem mintha képtelen lett volna a csodálkozásra, de hát a múlt története tele volt olyan csodákkal, amelyekkel Alvin elbeszélése nem vehette föl a versenyt.
— Nem vitás — mondta, amikor Alvin beszámolója végére ért —, hogy a Központi Kompjúter, midőn megépítették, rád vonatkozóan különleges utasításokat kapott. És most már bizonyára sejted, miért.
— Azt hiszem, igen. Khedron részben megadta nekem a választ, elmagyarázta, miféle lépéseket tettek Diaspar megteremtői annak megakadályozására, hogy a város ne süllyedjen dekadenciába.
— Gondolod, hogy te, és a többi Kiválasztott előtted, részét alkotjátok annak a társadalmi mechanizmusnak, amely a teljes tespedést meggátolja? Úgyhogy amíg a Mókamesterek rövid távú korrekciós tényezők, addig te és a te fajtád a hosszú távúak vagytok?
Jóllehet Hilvar Alvinnál jobban megfogalmazta a gondolatot, de ő mégsem értett ezzel teljesen egyet.
— Az igazság, azt hiszem, ennél sokkal bonyolultabb. Nekem már-már úgy tűnik, mintha a város építésekor véleménykülönbség lett volna azok között, akik Diaspart teljesen el akarták zárni a külvilágtól, s azok között, akik valamiféle érintkezést fenn akartak tartani vele. Az előbbi frakció győzött, de az utóbbiak nem nyugodtak bele a vereségbe. Gondolom, Yarlan Zey lehetett az egyik vezérük, de ahhoz nem volt elég erős, hogy nyíltan cselekedjék. Mégis megtette, amit csak tehetett: épségben hagyta a földalattit, és gondoskodott róla, hogy hosszú időközökben mindig kilépjen olyasvalaki a Teremtés Csarnokából, aki nem osztja embertársai félelmeit. Sőt kíváncsi volnék… — Elhallgatott, szeme a töprengéstői egy pillanatra olyan fátyolos lett, hogy úgy látszott, nincs is tudatiban a környezetének.
— Most mire gondolsz? — kérdezte Hilvar.
– Épp az jutott eszembe, hogy talán én vagyok Yarlan Zey. Nagyon is lehetséges. Talán beletáplálta egyéniségét a memóriatárolókba, abban a reményben, hogy ezzel széttöri Diaspar öntőformáját, mielőtt az még teljesen megmered. Előbb-utóbb meg kell tudnom, mi történt a korábbi Kiválasztottakkal. Ez talán majd teljessé teszi a képet.
– És Yarlan Zey, vagy bárki volt is, utasította a Központi Kompjútert, hogy adjon különleges segítséget a Kiválasztottaknak, valahányszor megjelennek a színen — tűnődött Hilvar, e logikai láncolatot követve.
– Úgy van. És a sors iróniája hogy a Központi Kompjútertől közvetlenül, a szegény Khedron segítsége nélkül is megkaphattam volna mindazt a felvilágosítást, amire szükségem volt. Sokkal többet mondott volna nekem, mint amennyit neki bármikor is mondott. De Khedron kétségtelenül sok időt és fáradságot takarított meg nekem, és sok mindenre megtanított, amit magamtól sohasem tanultam volna meg.
— Az elméleted, úgy gondolom, minden ismert tényre kiterjed — mondta óvatosan Hilvar. — Sajnos azonban nyitva hagyja a legnagyobb problémát: Diaspar eredeti céljának kérdését. Miért igyekeztek a tieitek azt színlelni, hogy a külvilág nem létezik. Ez az a kérdés, amire szeretnék választ kapni.
– És erre akarok én választ adni — felelte Alvin. — Csak azt nem tudom, mikor és hogyan tudok. Így vitatkoztak és álmodoztak, miközben a Hét Nap óráról órára távolodott egymástól, mígnem teljesen betöltötte az éjszakának azt a különös alagútját, amelyben a hajó száguldott. Aztán a hat külső csillag egyenként eltűnt a sötétség peremén s végül már csak a Központi Nap volt látható. Noha nem töltötte be látómezejüket, mégis azzal a gyöngyházfénnyel ragyogott, amely minden más csillagtól megkülönböztette. Ragyogása percről percre fokozódott, míg aztán nem egy kis pont volt többé, hanem egy apró korong. És most e korong szemük előtt növekedni kezdett…
Csupán egészen rövid figyelmeztetést kaptak: a fülkén egy másodpercig mély, harangszóhoz hasonló hang rezgett végig. Alvin megmarkolta a szék karfáját, noha ez teljesen hiábavaló mozdulat volt.
A nagy generátorok robbanásszerűen újból életre keltek, s a csillagok szinte vakító hirtelenséggel megint felbukkantak. Az űrhajó visszazuhant a Világűrbe, a napok és bolygók Univerzumába, a természetes világba, ahol semmi se mozoghatott fénynél sebesebben.
Már a Hét Nap rendszerén belül voltak, mert most e színes glóbusok nagy gyűrűje uralta az égboltot. És milyen égbolt volt ez! Minden ismert csillag, minden ismerős csillagkép tovatűnt. A Tejút nem volt többé halvány ködszalag, távol, az égbolt egyik felén — most a Teremtés központjában voltak, s ez az óriási kör kettéosztotta a Világegyetemet.
Az űrhajó még mindig nagy sebességgel a Központi Nap felé száguldott, s a rendszer többi hat csillaga immár csak színes jelzőfény volt, körül az égen. A legközelebbitői nem messze a keringő bolygók apró szikrái villogtak, oly világok, amelyeknek óriásiaknak kellett lenniük ahhoz, hogy ilyen távolságból is láthatók legyenek.
A Központi Nap gyöngyházfényének forrása most már világosan láthatóvá vált. A nagy csillagot gázlepel borította, ez tompította sugárzását s ruházta fel e jellegzetes fénnyel. A csillagot körülvevő ködfátyolt csupán közvetve lehetett látni, s e fátyol oly különös alakzatokba tekeredett, amelyeket a szem nem is bírt érzékelni,
De minél tovább nézte valaki e kétségtelenül meglevő ködtakarót, annál nagyobbnak látszott.
— Nos, Alvin — szólalt meg Hilvar —, tömérdek világ között választhatunk. Vagy azt reméled, hogy valamennyit felkutathatod?
— Szerencsére erre nem lesz szükség — válaszolta Alvin. — Ha bármelyiken kapcsolatot tudunk teremteni értelmes lényekkel, megkapjuk mindazt a felvilágosítást, amire szükségünk van. A logikus az volna, ha a Központi Nap legnagyobb bolygóját jelölnénk ki célul.
— Hacsak nem túl nagy. Egyes bolygók, úgy hallottam, akkorák, hogy emberi élet nem létezhet rajtuk. Az ember ezeken saját súlya alatt összeroppanna.
— Nem hinném, hogy ez itt is érvényes volna, hiszen ez a rendszer nem a Természet keze műve.
De akárhogy áll is a dolog, az űrből látni fogjuk, hogy vannak-e a bolygón városok és épületek. Hilvar a robotra mutatott.
— Ezt a problémát már megoldották helyettünk. Ne felejtsd el, hogy a vezetőnk már korábban is járt itt. Hazavisz minket, s kíváncsi volnék, miként vélekedik erről?
Ezen már Alvin is eltűnődött. De vajon szabad-e — van-e egyáltalán értelme — feltételezni, hogy a robotot bármiféle, emberéhez hasonló érzelmek töltik el, most, hogy ennyi évmillió után visszatér a Mester ősi honába?
A robot, mióta a Központi Kompjúter feloldotta a zárlatot, amely némaságra ítélte, az érzelemnek vagy indulatnak soha a legcsekélyebb jelét se mutatta, bármit mondott is neki Alvin. Felelt feltett kérdéseire, engedelmeskedett utasításainak, de igazi egyénisége Alvin számára hozzáférhetetlen maradt. Pedig kétségtelenül volt egyénisége, másként Alvint nem fogta volna el valamilyen homályos bűntudat, valahányszor csak emlékezetébe idézte azt a trükköt, amelyet vele — és a most alvó társával — játszott.
A robot még mindig hitt mindabban, amire a Mester tanította. Noha látta hamis csodáit, hallotta, ahogy hazugságokkal traktálja követőit, e kellemetlen igazságok nem rendítették meg hűségét. Ő is, mint sok-sok ember őelőtte, képes volt rá, hogy egymásnak ellentmondó tényeket összebékítsen.
Most végeláthatatlan emlékeit követte, vissza egészen az eredetükig. A Központi Nap izzásába csaknem beleveszve, egy halvány szikra villogott, körülötte még kisebb világok még halványabb fényei csillogtak. Hihetetlenül hosszú utazásuk a végéhez közeledett, hamarosan megtudják, nem volt-e hiábavaló.