A bolygó, amelyhez közeledtek, már csak néhány millió mérföldre volt — sokszínű fényben ragyogó gyönyörű gömb. Felszínére sehol se borult sötétség, mert amikor a Központi Nap alá ért, a többi csillag egyenként végigvonult egén. Alvin csak most ismerte föl a haldokló Mester utolsó szavainak értelmét: „Micsoda gyönyörűség figyelni az örök fény bolygóin a színes árnyékokat.”
Most már olyan közel voltak, hogy láthatták a földrészeket, az óceánokat és a légkör halvány ködpáráját. De mintázatukban mégis volt valami rejtélyes, és csakhamar rájöttek, hogy a föld és víz közötti határvonalak furcsamód szabályosak. Ennek a bolygónak földrészeit nem a Természet alkotta — de hát milyen kicsiny-feladat lehetett e világ megformálása azok számára, akik Napjait megteremtették!
— Ezek egyáltalán nem is óceánok! — kiáltott fel hirtelen Hilvar. — Nézd azokat a mintázatokat!
Alvin csak akkor értette meg, miről beszél a barátja, amikor már közelebb kerültek a bolygóhoz. A földrészek peremén, jóval belül azon, amit a tenger határának vélt, most halvány sávokat és vonalakat vett észre. E látvány hirtelen kétellyel töltötte el, mert nagyon is jól átlátta ezeknek a vonalaknak jelentőségét. Már látott egyszer ehhez hasonlót Diasparon túl, a sivatagban, s így tudta, hogy útja hiábavaló volt.
— Ez a bolygó — mondta tompa hangon — ugyanúgy kiszáradt, mint a Föld. A víz mind odalett róla. Azok a mintázatok megannyi sólerakódások, az elpárolgott tengerek üledékei.
— Az Ember sose hagyta volna, hogy idáig jusson — jegyezte meg Hilvar. — Azt hiszem, túl későn érkeztünk ide.
Alvin — keserű csalódottságában — nem is tudta rászánni magát, hogy megszólaljon, csak némán bámulta az elébük tárulkozó nagy világot. A bolygó lenyűgöző lassúsággal keringett az űrhajó alatt, s felszíne méltóságteljesen közeledett feléjük. Most már épületeket is láttak — parányi fehér tornyokat, mindenfelé, kivéve az óceánok medrét.
Ez a világ valaha az Univerzum központja volt. Most csend ülte meg, a levegőben semmi se rebbent, s a talajon se lehetett látni életről tanúskodó, ide-oda futkározó kis pontokat. De az űrhajó még mindig eltökélten siklott a megfagyott kőtenger fölött, ahol itt-ott egetverő nagy hullámok tornyosodtak.
Aztán az űrhajó megállt, mintha a robot az emlékeit végre a forrásukig követte volna vissza. Alattuk egy hatalmas márvány amfiteátrum közepéből egy hófehér kőoszlop emelkedett felfelé. Alvin egy ideig várt, s majd amikor az űrhajó mozdulatlan maradt, utasította, hogy szálljon le az oszlop lábánál.
Alvin még most is remélte, hogy életet talál a bolygón. De mihelyt kinézett a zsilipkamrából, reménye máris szertefoszlott. Soha életében, még Shalmirane elhagyatottságában sem fogta körül ilyen dermesztő csend. A Földön a levegőt mindig betöltötték mormoló hangok, az élőlények neszezése vagy a szél susogása. Itt minden néma volt, s örökre néma is marad.
— Miért hoztál minket ide? — kérdezte Alvin a robottól. A válasz nemigen érdekelte, de felfedezői kedvének eleven ereje még mindig hajtotta, noha szívéből már kihalt minden vágy a további kutatásra..
— A Mester innen indult el — válaszolta a robot.
— Gondoltam, hogy ez lesz a dolog magyarázata — jegyezte meg Hilvar. — íme, a sors iróniája. Gyalázatban menekült el innen, s most nézd, milyen emlékművet emeltek neki!
A nagy kőoszlop talán az ember magasságának százszorosa volt. Egy fémgyűrűben ült, amely valamivel a talaj szintje fölé emelkedett. Semmiféle domborművet, se felírást nem lehetett látni rajta. Hány ezer vagy millió éven át — tűnődött Alvin — gyűltek itt össze a Mester tanítványai, hogy leróják tiszteletüket. De megtudták-e valaha is, hogy száműzetésben halt meg a távoli Földön?
Ez most már mit sem számít. A Mester és a tanítványai egyaránt feledésbe merültek.
— Gyere ki. ide — szólt Hilvar sürgető hangon, hogy felrázza Alvint nyomott hangulatából. — A fél Világegyetemet bejártuk, hogy lássuk ezt a helyet. Legalább annyit megtehetnél, hogy kijössz az űrhajóból.
Alvin akarata ellenére elmosolyodott, s követte Hilvart a zsilipkamrán át. Mire kiért, valamivel jobb kedvre derült. Ez a világ, még ha halott is, bizonyára sok érdekeset rejteget, olyasmit, ami hozzásegítheti a múlt egy s más titkának felfedezéséhez.
A levegő áporodott volt, de belélegezhető. A hőmérséklet az égen tündöklő számos Nap ellenére is alacsony. Csupán a Központi Nap fehér korongja szolgáltatott igazi meleget, de a csillagot övező ködfátyolon átszűrődve ez is jócskán vesztett erejéből. A többi Nap csak a maga színét sugározta, meleget nem adott.
Csupán néhány percbe telt, hogy meggyőződjenek, az obeliszk semmit se tud nekik mondani. Kemény anyagát már határozottan kikezdte az idő, élei legömbölyödtek, s fémtalapzatát elkoptatta a tanítványok és látogatók nemzedékeinek lába. Különös volt elgondolni, hogy a sok-sok millió ember között, aki e helyen állt, ők az utolsók.
Hilvar már éppen azt akarta javasolni, hogy térjenek vissza az űrhajóhoz, és repüljenek el a legközelebbi épülethez, amikor Alvin az amfiteátrum márványpadlóján egy hosszú, keskeny repedést vett észre. Egy jó darabon haladtak mellette, míg aztán a repedés annyira kiszélesedett, hogy már szétvetett lábbal sem lehetett megállni fölötte.
Egy perccel később ott álltak a repedés kiindulópontjánál. Az aréna padlózatát egy mérföldnél hosszabb, sekély, de óriási bemélyedés repesztette szét. Okozójának felismeréséhez nem kellett túl sok ész, sem túl nagy képzelőerő. Évmilliókkal ezelőtt — de bizonyára jóval azután, hogy az Ember elhagyta e világot — egy hatalmas henger alakú test nyugodott itt, majd újra a levegőbe emelkedett, s a bolygót emlékeinek engedte át.
Kik voltak ennek az űrhajónak utasai? Honnan jöttek? Alvin csak bámult és töprengett. Sose fogja megtudni, vajon ezer vagy millió évvel kerülte-e el ezeket a látogatókat.
Némán mentek vissza az űrhajójukhoz (milyen kicsinynek látszott volna a mellett az óriás mellett, amely valaha itt landolt!), és lassan átrepültek az aréna fölött, mígnem eljutottak a környék legimpozánsabb épületéhez. Amikor leszálltak a díszes bejárat előtt, Hilvar felhívta a figyelmet valamire, amit ugyane pillanatban Alvin is észrevett.
— Ezek az épületek nem biztonságosak. Nézd ott azokat a ledőlt köveket, csoda, hogy ezek a házak még állnak. Ha volnának viharok ezen a bolygón, már réges-rég összeomlottak volna. Nem hiszem, hogy okos volna bármelyikbe is bemenni.
— Nem is fogok. Majd a robotot küldöm be, az nálunk gyorsabb, s így nem fog olyasmit csinálni, amitől a tető rádől. — Hilvar helyeselte ezt az elővigyázatosságot, de erősködött, hogy egészítsék ki még valamivel, amiről Alvin megfeledkezett, így aztán mielőtt a robot elindult felderítő útjára, Alvin meghagyta neki, hogy lássa el megfelelő utasításokkal az űrhajó csaknem az övéhez hasonlóan értelmes agyát, hogyha a pilótával bármi történne, biztonságban visszatérhessenek a Földre.
Nem sok időbe telt, amíg meggyőződtek róla, hogy ez a világ semmi érdekeset nem tartogat számukra. Együtt figyelték a képernyőn elsuhanó üres, porlepte folyosók és átjárók mérföldjeit, mialatt a robot felkutatta e labirintusokat. Minden épületnél, amelyet értelmes lények terveznek, akármilyen legyen is a testalkatuk, be kell tartani bizonyos alapvető törvényeket, s egy idő után még a legkülönösebb építészeti forma vagy mintázat sem kelt többé meglepetést. A puszta ismétlődés mintegy hipnotizálja az agyat, amely ily módon nem képes további benyomások érzékelésére. Ezek az épületek, úgy látszott, egytől egyig lakóházak, s egykori lakóik körülbelül ember nagyságúak lehettek. Talán emberek is voltak, igaz, meglepően sok olyan szobát és egyéb zárt helyiséget láttak, amelybe csak repülő lények juthattak be, de ez még nem jelentette, hogy a város építőinek szárnyuk volt. Talán olyan antigravitációs szerkezeteket használtak, amelyek valaha általánosan elterjedtek voltak, noha Diasparban már írmagjuk sem maradt.
— Alvin — szólalt meg végre Hilvar —, akár egymillió évig vizsgálgathatjuk ezeket az épületeket. Nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen elhagyták őket, hanem minden értékeset el is vittek belőlük. Csak vesztegetjük az időt.
— Hát akkor mit javasolsz?
— Nézzünk meg még két-három körzetet a bolygón, hogy ugyanilyenek-e. Szerintem ilyenek lesznek. Aztán éppily gyorsan vizsgáljuk meg a többi bolygót is, de csak akkor szálljunk le rajtuk, ha alapvető különbségeket látunk, vagy valami szokatlant veszünk észre. Mást nem tehetünk, hacsak nem akarunk életünk végéig itt maradni.
Hilvarnak igaza volt. Értelmes lényekkel akarnak érintkezést felvenni, nem pedig régészeti kutatásokat végezni. Az előbbi feladatot néhány nap alatt teljesíthetik, ha egyáltalán teljesíthető. Az utóbbihoz évszázadokra, emberek és robotok seregének munkájára lenne szükség.
Két órával később elhagyták a bolygót, s örültek, hogy elhagyhatják. Az épületeknek ez a végtelen tömege, gondolta Alvin, még ha élettől nyüzsögne, akkor is igen lehangoló volna. Sehol egy park, sehol egy nyílt térség, ahol növényzet megélhetne. Nehéz volt elképzelni azoknak a lényeknek a lelkivilágát, akik ezen a teljesen terméketlen bolygón éltek. Ha a következő bolygó is ugyanilyen lesz, döntötte el magában Alvin, akkor azonnal abbahagyja a további vizsgálódást.
De nem volt ugyanolyan, sőt nagyobb ellentétet, mint amilyen a két bolygó közt volt, el sem lehetett volna képzelni.
Ez a bolygó közelebb keringett a Naphoz, s már az űrből is forrónak látszott. Részben alacsony felhők takarták, ami arról tanúskodott, hogy bőségesen található rajta víz, noha óceánoknak nyomát se lehetett látni. És ugyanígy értelmes lényeknek sem. Kétszer megkerülték anélkül, hogy bármilyen mesterséges tárgyat láttak volna rajta. Az egész bolygót, a sarkoktól az egyenlítőig, élénkzöld színű takaró borította.
— Itt, azt hiszem, nagyon óvatosnak kell lennünk — szólt Hilvar. — Ez élővilág, s a növényzet színe nem tetszik nekem. Legjobb lesz, ha a hajón maradunk, és a zsilipkamrát zárva hagyjuk.
— Még a robotot se küldjük ki?
— Nem, még azt se. Ti már elfelejtettétek, mi a betegség, s bár az enyéim tudják, hogyan birkózzanak meg vele, de most messze vagyunk hazulról, s itt akár láthatatlan veszélyek is akadhatnak. Ez, úgy látszik, elvadult világ. Valaha talán egyetlen nagy kert vagy park volt, de amikor elhagyták, a Természet újból átvette felette az uralmat. Amíg e csillagrendszer lakott volt, bizonyára egészen másként festett.
Alvin nem kételkedett Hilvar szavaiban. Az odalenti biológiai anarchiában volt valami rosszindulatú, valami ellenséges azzal a renddel és szabályossággal szemben, amire az élet mind Lysben, mind Diasparban alapult. Itt millió és millió év óta szakadatlan harc dúlt — óvakodniok kell a túlélőktől.
Óvatosan leereszkedtek egy nagy síkság fölé, amely oly egyenletes volt, hogy lapossága már már valószínűtlennek látszott. A síkságot magasabban fekvő földterület övezte, amelyet teljesen elborítottak a fák. Magasságukat csak sejteni lehetett, olyannyira ellepte, befonta őket az aljnövényzet, hogy törzsük ki sem látszott alóla. Felső ágaik közt különféle szárnyas lények repkedtek, de oly sebesen, hogy nem is tudták, állatok-e vagy rovarok vagy valami más.
Itt-ott egy erdei óriásnak sikerült húsz-harminc lábbal viaskodó társai fölé emelkednie. Ezek aztán egy időre szövetségbe léptek egymással, hogy ledöntsék és megfosszák fölényétől. E lassú, néma háborúságot ugyan nem lehetett érzékelni, de a könyörtelen, kibékíthetetlen viaskodás mégis lenyűgöző hatással volt rájuk.
Az erdőhöz viszonyítva a síkság békésnek, eseménytelennek látszott. Lapos volt, alig néhány hüvelyknyire emelkedett a szemhatár fölé, s ritkás, merev fű borította. Noha ötven lábra leereszkedtek, faunának semmiféle nyomát sem látták, s ez Hilvart kissé meglepte. Az állatok, gondolta, közeledtükre talán a föld alá menekültek.
Közvetlenül a síkság fölött lebegtek, s közben Alvin igyekezett meggyőzni Hilvart, hogy nyugodtan kinyithatják a zsilipkamrát. Hilvar türelmesen elmagyarázta neki, mik azok a baktériumok, gombák, vírusok és mikrobák, de Alvin mindezt nehezen tudta maga elé képzelni s még nehezebben önmagával kapcsolatba hozni. A vita már néhány perce folyt, amikor egy furcsa dolog ötlött szemükbe. A képernyőn, amely még egy perccel korábban az előttük húzódó erdőséget mutatta, most semmi se látszott.
— Lezártad? — kérdezte Hilvar, akinek agya most is egy tempóval gyorsabban forgott Alvinénál.
— Nem — válaszolta Alvin. Gerincén hideg futkározott, ahogy felrémlett benne az egyetlen lehetséges magyarázat. — Te zártad le? — kérdezte a robotot.
— Nem — visszhangozta válaszát a robot.
Alvin megkönnyebbülten felsóhajtott, s elhessegette magától a gondolatot, hogy a robot netán saját akaratából készül valamit tenni, s így lázadásával kell szembenéznie.
— De akkor miért nincs semmi a képernyőn?
— A képvevőket eltakarták.
— Nem értem. — Alvin egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy a robot csak határozott parancsra cselekszik, határozott kérdésekre ad választ. De aztán gyorsan feleszmélt, és megkérdezte:
— Mi takarta el a vevőket?
— Nem tudom.
A robotok mindig szó szerint vették, amit mondtak nekik, s ez olykor éppoly idegesítő volt, mint az emberek bőbeszédűsége. De mielőtt még Alvin folytatni tudta volna a faggatást, Hilvar sürgető hangon közbevágott:
— Mondd neki, hogy lassan emelkedjék fel az űrhajóval.
Alvin megismételte az utasítást. Mint máskor, most sem éreztek semmiféle mozgást. Aztán a kép lassan újból megjelent az ernyőn, bár egy percig még homályosan, eltorzulva. De amit látni lehetett, az elég volt ahhoz, hogy véget vessen a leszállásra vonatkozó vitának.
A lapos síkság nem volt többé sík. Közvetlenül maguk alatt egy nagy kitüremlést láttak, a tetején felszakadt, ott, ahol az űrhajó kiszabadította magát. A nyílás fölött óriási tunya állábak lengedeztek, mintha azon igyekeznének, hogy visszaszerezzék zsákmányukat, amely az imént kimenekült karmaik közül. Alvin megrettenve, lenyűgözve bámult rájuk, s eközben egy pillanatra felvillant előtte egy lüktető, skarlát száj, amelyet azonos ütemben verdeső, ostorszerű csápok szegélyeztek, készen arra, hogy mindent, ami a közelébe kerül, behajtsanak abba a tátongó torokba. A kiszemelt áldozatától megrabolt teremtmény lassan visszasüllyedt a talajba, s Alvin csak most jött rá, hogy az alattuk fekvő síkság csupán egy poshadó tenger vékony tajtéka.
— Mi volt ez az izé? — lihegte.
— Erre csak akkor tudnék felelni, ha lemennék és megvizsgálnám — válaszolta tárgyilagosan Hilvar. — Lehet, hogy valamilyen primitív állati forma, sőt az sincs kizárva, hogy a mi shalmirane-i barátunk egyik rokona. De semmiképp se értelmes lény, másként nem próbált volna egy űrhajót bekapni.
Alvin megdöbbent, noha tudta, hogy nem fenyegette őket semmi veszély. Azon tűnődött, mi egyéb lakozhatik még odalent, az ártalmatlannak tűnő pázsit alatt, amely barátságosan hívogatta, hogy jöjjön ki, és fusson egyet rugalmas szőnyegén.
— Szívesen eltöltenek itt egy kis időt — szólt Hilvar, akit a látottak nyilvánvalóan lenyűgöztek. — Az evolúció ilyen körülmények között biztosan néhány igen érdekes életformát hozott létre. És nemcsak az evolúció, hanem az elkorcsosulás is, egyes magasabb életformák visszafejlődtek, amikor a bolygó lakatlanná vált. Mostanra bizonyára egyensúly állt be… Csak nem akarsz máris menni? — Hangja szinte panaszosan csengett, ahogy a tájék lassanként távolodott tőlük.
— De igen — válaszolta Alvin. — Láttam egy élettelen világot s egy túlságosan élettelit, s nem is tudnám megmondani, melyik tetszett kevésbé nekem.
Ötezer lábnyira voltak a síkság fölött, amikor a bolygó még egy utolsó meglepetéssel szolgált nekik. Egy flottányi nagy, petyhüdt, szél sodorta léggömbbel találkoztak. Félig átlátszó burkaikból indák lógtak ki, amolyan tótágast álló erdőt alakítva ki. Egyik-másik növény, úgy látszik, abban a törekvésében, hogy elkerülje az odalent dúló vad viadalt, meghódította a levegőt. Az alkalmazkodás csodájaként sikerült hidrogént előállítaniuk és hólyagjaikban elraktározniuk, így aztán felemelkedhettek a viszonylagosan békés, alsó atmoszférába.
De valószínűleg még itt sem találtak biztonságra. Lefelé csüggő száraikat és leveleiket egy sereg pókszerű lény lepte el, egész életüket bizonyára magasan a bolygó felszíne fölött élték le, itt, magányos levegőszigeteken vívták meg az általános, létért folyó küzdelmet. Időnként feltehetően érintkezésbe kellett lépniük a talajjal, Alvin látta, ahogy az egyik nagy léggömb hirtelen kipukkad, lehull az égből, szétszakadt burkolata mint valami primitív ejtőernyő ereszkedik alá. Eltöprengett, vajon ez véletlen baleset volt-e, vagy e különös szervezet életciklusának egyik folyamata.
Mialatt várták, hogy a következő bolygó közelébe kerüljenek, Hilvar aludt. Egy bizonyos okból, amit a robot nem tudott megmagyarázni nekik, most, amikor egy Naprendszeren belül voltak, az űrhajó lassan repült, legalábbis ahhoz a gyorsasághoz viszonyítva, amellyel a Világegyetemen átszáguldott. Csaknem két órába telt, amíg eljutottak ahhoz a világhoz, amelyet Alvin következő állomásuknak szemelt ki. Csodálkozott is azon, hogy egy egyszerű bolygóközi utazás ilyen hosszú ideig tartson.
Amikor a bolygó légkörébe értek, felébresztette Hilvart.
— Mit szólsz ehhez? — kérdezte tőle, és a képernyőre mutatott.
Lábuk alatt feketéből és szürkéből szőtt, sivár tájék terült el — növényzetnek vagy az élet más közvetlen jelének nyomát se lehetett látni. De akadtak közvetett bizonyítékok: az alacsony dombokat és sekély völgyeket szabályos alakú félgömbök tarkították, egyesek közülük bonyolult, szimmetrikus alakzatokban rendeződtek el.
Az előbbi bolygón tapasztaltak óvatosságra intették őket. Ezért előbb tüzetesen megvizsgálták az eshetőségeket, majd magasan a légkörben megálltak, és a robotot küldték le felderítőnek. Az ő szemével látták, hogy az egyik félgömb közeledik a robot felé, míg az már csupán néhány lábnyira van teljesen sima jellegtelen felszínétől.
Bejáratnak nyomát se látták, sem pedig bármiféle utalást arra, hogy e struktúra milyen célt szolgál. Meglehetősen nagy, több mint száz láb magas volt, de a többi félgömb között akadtak még magasabbak is. Ha épület volt, semmiféle ki— vagy bevezető nyílást nem lehetett felfedezni rajta.
Alvin némi habozás után utasította a robotot, hogy menjen közelebb és érintse meg a kupolát. Legnagyobb meglepetésére, a robot vonakodott engedelmeskedni. Ez már valóban lázadás volt — vagy legalábbis eleinte annak látszott.
— Miért nem teszed, amit mondok? — kérdezte Alvin, amikor magához tért meglepetéséből.
— Mert tilos — hangzott a válasz.
— Ki tiltotta meg?
— Nem tudom.
— Akkor hogyan… nem, ezt töröld. Beléd építették ezt a parancsot?
— Nem.
Ez kiküszöbölte az egyik lehetőséget. Mert elképzelhető lett volna, hogy az a faj készítette a robotot is, amely e kupolákat építette, s a gép eredeti utasításai közé betáplálta ezt a tabut.
— Mikor kaptad e parancsot? — kérdezte Alvin.
— Mihelyt leszálltam ide.
Alvin Hilvar felé fordult, szemében új remény lángja lobbant fel.
— Itt értelmes lények vannak. Érzékeled őket?
— Nem — felelte Hilvar. — Ez a hely nekem ugyanolyan halottnak tűnik, mint az első bolygó, amelyen leszálltunk.
— Kimegyek a robothoz. Bármi szólt hozzá, talán hozzám is szólni fog.
Hilvar nem tiltakozott, noha úgy látszott, korántsem örül a dolognak. Százlábnyira szálltak le a kupolától, a várakozó robot közelében, s kinyitották a zsilipkamrát.
Alvin tudta, hogy a zsilipet mindaddig nem lehet kinyitni, amíg az űrhajó agya meg nem győződött arról, hogy az odakinti légkör belélegezhető. Egy pillanatig azt hitte, hogy az agy talán tévedett — oly ritkás volt a levegő, tüdeje olyannyira zihált. Aztán mély lélegzetet vett, s rájött, elég oxigént tud beszívni, hogy életben maradjon, noha úgy érezte, legfeljebb néhány percet tud itt kibírni.
Hangosan lihegve közeledtek a robothoz és a rejtélyes kupola gömbölyödő falához. Még egy lépést tettek feléjük — aztán egyszerre megtorpantak, mintha mindkettőjüket ugyanaz a hirtelen csapás érte volna. Az agyukban, akár egy hatalmas gong kondulása, figyelmeztetés harsant fel:
VESZÉLY! NE GYERTEK KÖZELEBB!
Ez volt minden. Nem szavakba foglalt figyelmeztetésvolt, hanem puszta gondolat. Alvin biztosra vette, hogy minden lény, akármilyen is az értelmi szintje, ugyane figyelmeztetést, ugyanilyen félreérthetetlen módon, az agyának mélyén fogja fel.
És e figyelmeztetés nem volt fenyegetés. Valamiképpen megérezték, hogy nem ellenük irányul, hanem védelmüket szolgálja. Ez — így értelmezték a szavakat — rendkívül veszedelmes dolog, s mi, a létrehozói szeretnénk elkerülni, hogy valaki mit sem sejtve belebotoljon, és bántódása essék.
Alvin és Hilvar néhány lépést hátrált. Egymásra néztek, mindegyikük azt várta, hogy a másik mondja meg, mi jár a fejében. Elsőnek Hilvar summázta a helyzetet.
— Igazam volt, Alvin — mondta. — Nincs itt semmiféle értelmes lény. Ez a figyelmeztetés automatikus, jelenlétünk váltja ki, ha túl közel megyünk a kupolához.
Alvin egyetértőén bólintott.
Kíváncsi volnék, mit akartak oltalmazni — szólt. — Ezek alatt a kupolák alatt épületek lehetnek, de lehet bármi más is.
— Ezt csak akkor deríthetnénk fel, ha valamelyik kupolától nem kapnánk ilyen tiltó figyelmeztetést, mint ettől. De érdekes, milyen különbség van a három meglátogatott bolygó között. Az elsőről mindent elvittek, a másodikkal nem sokat vesződtek, egyszerűen a sorsára hagyták, ám erre itt tömérdek fáradságot fordítottak. Talán remélték, hogy egy nap visszatérhetnek ide, s azt akarták, hogy akkor mindent rendben találjanak.
— De ez réges-rég történt, s azóta sem tértek vissza.
— Talán meggondolták magukat. Különös, gondolta Alvin, hogy ő is és Hilvar is ösztönösen többes számot használ. Akárkik vagy akármik voltak is ezek az „ők”, jelenlétüket az első bolygón erősen s itt még erősebben lehetett érezni. Ezt a világot mintegy „beburkolták”, és félretették arra az esetre, ha netán újból szükségük lesz rá…
— Menjünk vissza az űrhajóhoz — zihálta Alvin. — Itt csak kapkodom a levegőt. Mihelyt a zsilipkamra bezáródott mögöttük, és jobban érezték magukat, megbeszélték, mi legyen-a következő lépésük. Ahhoz, hogy tüzetes vizsgálatot végezhessenek, egy sereg kupolát fel kellene keresniük, abban a reményben, hogy találnak egyet, amely nem tartja őket távol magától, s amelybe ily módon bemehetnek. Lehet, hogy kudarcot vallanak —, de ezzel a lehetőséggel Alvin nem akart szembenézni, míg csak rá nem kényszerül.
Nem egészen egy órával később szembe kellett néznie vele, méghozzá olyan drámai formában, amelyről nem is álmodott. A robotot leküldték további öt-hat kupolához, de az eredmény mindig ugyanaz maradt. Végül egy olyan látvány tárult eléjük, amely nagyon is kirítt ebből a rendezett, féltve őrzött világból.
Alattuk széles völgy terült el, amelyet itt-ott ezek az érthetetlen, megközelíthetetlen kupolák tarkítottak. A völgy közepén egy hatalmas robbanás félreérthetetlen nyomait látták. Ez a robbanás minden irányba, több mérföldnyi messzeségbe törmeléket szórt szét, és egy sekély krátert égetett ki a talajban.
A kráter mellett pedig egy űrhajó roncsai feketéllettek.