Az egykori tragédia színhelyének közelében leszálltak, s lassan, tüdejüket kímélve, odamentek a föléjük tornyosodé) óriási, összeroncsolódott vázhoz.
Az űrhajóból csak egy rövid rész — vagy az orr. vagy a tat maradt meg. u többi valószínűleg elpusztult a robbanáskor. Ahogy közeledtek a roncshoz. Alvin agyában lassan földerengett egy gondolat, egyre határozottabban, mígnem bizonyossággá vált.
— Hilvar — zihálta, mert menet közben nehezére esett a beszéd — szerintem ez az űrhajó szállt le az első bolygón, amelyet meglátogattunk.
Hilvar csak bólintott, takarékoskodva a lélegzettel. Már neki is átfutott az agyán e gondolat. Jó lecke ez, vélekedett, az óvatlan látogatók számára. Remélte, hogy Alvin megszívleli.
Elérkeztek a vázhoz, s felbámultak az űrhajó nyitott belsejére. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas, durván két részre hasított épületbe néztek volna bele. A robbanás helyén szétroncsolt padlók, falak, mennyezetek, mintegy az űrhajó keresztmetszetének eltorzult rajzát tárták elébük. — Vajon milyen különös lények — tűnődött Alvin — fekszenek még mindig ott, ahol hajójuk pusztulása közben meghaltak?
— Ezt nem értem — szólalt meg hirtelen Hilvar. — Az űrhajónak ez a része ugyan alaposan megsérült, de azért elég ép. Hol a többi része? Talán a levegőben tört ketté, és csak ez a része zuhant le ide?
Csak amikor a robotot újból elküldték felderítőnek, ők maguk pedig megvizsgálták a roncs körüli terepet, kaptak választ a kérdésre. A kételynek még az árnyéka sem merülhetett fel. Bármiképpen vélekedtek is korábban, azonnal jobb belátásra jutottak, mihelyt Alvin az űrhajó melletti kis dombon alacsony, egyenként tíz láb hosszú kőhányásokat pillantott meg.
— Tehát itt szálltak le — tűnődött Hilvar —, és semmibe vették a figyelmeztetést. Ugyanolyan kíváncsiság hajtotta őket. mint téged. Ki akarták nyitni azt a kupolát.
A kráter túlsó oldalára mutatott, a még mindig sima és sértetlen burokra, amelybe e világ eltávozott vezetői a kincseiket rejtették. De a burok immár nem volt kupola, hanem egy csaknem teljes gömb, mivel a talajt, amelybe beállították, felrobbantották körülötte.
— Megsérült a hajójuk, és sokan közülük meghaltak. Ennek ellenére sikerült a járművet kijavítaniuk és fölszállniuk. Ezt a darabot lemetszették róla, és minden értékeset kiszedtek belőle. Micsoda munka lehetett!
Alvin alig hallgatott rá. Azt a különös jelzőoszlopot bámulta, amely valójában erre a helyre vonzotta — egy karcsú oszlopot, amelyet harmadrésznyire lefelé a csúcsától vízszintes kör övezett. Noha idegen és ismeretlen volt, Alvinra mégis nagy hatást tett a néma üzenet, amelyet ez az oszlop évmilliókon át őrizgetett.
Ezek alatt a kövek alatt, ha volna szíve megbolygatni őket, legalább egy kérdésére választ találna. De hadd maradjon megválaszolatlanul, bárkik is voltak e lények, megérdemlik a zavartalan pihenést.
Hilvar alig-alig hallotta a szavakat, amelyeket Alvin, mialatt lassan visszamentek a hajójukhoz, maga elé suttogott.
— Remélem, hazaértek — mondta.
– És most hova megyünk? — kérdezte Hilvar, amikor újból a világűrben voltak.
Alvin elgondolkozva nézett a képernyőre.
— Gondolod, hogy jobb volna, ha hazatérnénk? — kérdezte aztán.
— Szerintem ez volna a helyes. A szerencsénk nem fog örökké tartani, s ki tudja, még milyen meglepetések várnak ránk ezeken a bolygókon?
Hilvarból a józan óvatosság beszélt, s Alvin hajlott rá, hogy most jobban megszívlelje tanácsát, mint ahogy azt néhány nappal ezelőtt tette volna. De olyan hosszú út állt mögötte, s egész életében erre a percre várt. Nem fog megfordulni, amíg itt még ennyi látnivaló akad.
— Ezentúl a hajón fogunk maradni — mondta — és sehol se szállunk le a bolygókra, így csak biztonságban leszünk.
Hilvar vállat vont, mint aki nem akarja vállalni a felelősséget a következményekért. Mivel Alvin most mégis némi óvatosságot tanúsított, nem tartotta volna okosnak bevallani, hogy ő is ugyanúgy szeretné folytatni felfedező útjukat, noha már réges-rég feladott minden reményt, hogy ezeken a bolygókon értelmes lényekre bukkanjanak.
Egy kettős csillagrendszer felé közeledtek. egy nagyobb bolygóhoz, amely körül egy hold keringett. A nagyobb bolygó ikertestvére lehetett volna a második bolygónak, amelyet meglátogattak — ezt is ugyanaz a fakózöld takaró borította. Itt nem lett volna értelme leszállni, ez a bolygó már semmi újat nem mondhatott volna nekik.
Alvin ereszkedett le az űrhajóval a hold felszíne fölé. Nem volt szüksége a védelmét szolgáló bonyolult mechanizmus figyelmeztetésére, hogy rájöjjön, a holdnak nincs atmoszférája. Az árnyékok odalent élesen, tisztán rajzolódtak ki, s a nappal és éjszaka között nem volt semmiféle átmenet. Most első ízben látott itt olyasmit, amit éjszakának lehetett nevezni, mivel a leereszkedési helyükön csupán egyetlen távoli Nap úszott a szemhatáron. A vidék tompa vörös fényben fürdött, mintha vérbe mártották volna.
Hosszú mérföldeken át repültek hegyek fölött, amelyek még mindig ugyanolyan szaggatottak és élesek voltak, mint réges-régen, születésükkor. Ez a világ nem ismert változást vagy pusztulást, sose korbácsolta szél és eső. Itt nem kellettek öröklét-áramkörök ahhoz, hogy minden megmaradjon ősi frissességében.
De ha itt nincs levegő, akkor nem lehet élet sem — vagy mégis lehet?
Természetesen — mondta Hilvar, amikor Alvin feltette neki e kérdést. — Biológiailag nincs ebben semmi képtelenség. Légmentes űrben nem keletkezhet élet, de kialakulhatnak olyan formák, amelyek levegő nélkül is megélnek. Ez már bizonyára milliószor is előfordult, valahányszor egy lakott bolygó elvesztette az atmoszféráját.
— De el tudod képzelni, hogy értelmes életformák légüres térben is létezhessenek? És ha igen, nem kerestek volna védelmet a levegő elillanásával szemben?
— Dehogynem, ha már megfelelő értelmi szinten voltak ahhoz, hogy megakadályozzák az elillanását. De amennyiben az atmoszféra olyankor tűnt el, amikor még primitív állapotban voltak, akkor vagy alkalmazkodtak az új környezethez, vagy elpusztultak. És ha sikerült alkalmazkodniuk, akár igen magas értelmi szintet is elérhettek. Sőt valószínűleg el is értek, ilyen nagy ösztönző erő mellett.
Ez az okfejtés, döntötte el magában Alvin, pusztán elméleti, legalábbis ami ezt a bolygót illeti. Mert semmi nyomát nem látták annak, hogy itt valaha is létezett értelmes vagy egyéb élet. Csakhogy akkor mi volt a célja e világnak? A Hét Nap több tagú rendszere mesterséges, ez már egészen bizonyos, s ez a bolygó ennek a nagy egésznek része.
Elképzelhető, hogy pusztán díszítőelemnek szánták — hatalmas társa egén holdnak. De még akkor is valószínű, hogy volt valamilyen rendeltetése.
— Nézd csak — szólalt meg Hilvar a képernyőre mutatva. — Ott, jobboldalt.
Alvin megváltoztatta az űrhajó irányát, mire a tájék oldalvást dőlt. A gyors irányváltoztatásra a vörösben izzó sziklák elhomályosodtak, aztán a kép stabilizálódott, s oldalvást az élet félreérthetetlen bizonyítékai úsztak végig az ernyőn.
Félreérthetetlen, de meghökkentő bizonyítékok. Karcsú oszlopok hosszú sorában testesültek meg, mindegyik oszlop százlábnyira állt a szomszédjától és kétszáz láb magas volt. A távolba nyúltak, mind kisebbé váltak a szédítő perspektívában, míg aztán belevesztek a távoli szemhatárba.
Alvin jobbra fordította az űrhajót, és végigszáguldott az oszlopok sora fölött. Közben azon tűnődött, vajon milyen célt szolgálhattak. Tökéletesen egyformák voltak, szakadatlan menetben vonultak dombokon és völgyeken át. Nyoma sem látszott annak, hogy valaha is alátámasztottak volna valamit, simák, jellegtelenek voltak, fölfelé kissé elvékonyodtak.
Aztán a sor hirtelen irányt változtatott, derékszögben élesen elfordult. Alvin jó néhány mérfölddel túlfutott rajtuk, mígnem észbe kapott, s az új irányba fordította az űrhajót.
Az oszlopok továbbra is ugyanolyan szakadatlan sorban vonultak a vidéken át. szabályos távolságban egymástól. Aztán ötvenmérföldnyire az iménti irányváltoztatástól, újból derékszögben élesen elfordultak. Ha ez így megy tovább, gondolta Alvin, hamarosan visszaérünk kiindulási pontunkhoz.
Az oszlopok végtelen sora oly hipnotikus hatással volt rájuk, hogy amikor egy darabon megszakadt, Hilvar csak mérföldekkel odább szólt rá Alvinra, aki semmit se vett észre, hogy fordítsa meg az űrhajót. Lassan leereszkedtek, s ahogy körözni kezdtek a fölött a hely fölött, ahol Hilvar valami furcsát észlelt, fantasztikus gyanú ébredezett bennük, noha eleinte egyikük se merte szavakba foglalni.
Két oszlop az alapja közelében eltört, s most ott feküdtek a sziklákon, amelyekre rázuhantak. És ez még nem volt minden. Az így keletkezett réssel szomszédos két oszlopot valamilyen ellenállhatatlan erő kifelé hajlította.
A meghökkentő következtetést nem lehetett elhessegetni. Alvin most már tudta, hogy mi az, ami fölött repültek, eleget látott ilyesmit Lysben, csak eddig a pillanatig a megdöbbentő nagyságkülönbség megakadályozta a felismerésben.
— Hilvar — szólalt meg, s még mindig alig merte szavakba foglalni gondolatait —, tudod, mi ez?
— Nehéz elhinni, de szerintem egy karám peremén repültünk körbe. Ez itt kerítés, amely nem bizonyult elég erősnek.
— Akik háziállatokat tartanak — mondta Alvin azzal az ideges nevetéssel, amellyel az emberek olykor megdöbbenésüket igyekeznek leplezni —, azok előbb győződjenek meg arról, hogy kordában tudják-e tartani őket.
Hilvar nem reflektált erre a kényszeredett, komolytalan megjegyzésre. A széttört oszlopsorra bámult, homlokát ráncba vonta a töprengés.
Nem értem szólalt meg végül. — Hol találtak ezen a bolygón élelmet számára? És miért tört ki a karámjából? Sokért nem adnám, ha tudnám, miféle állat volt.
— Talán itt hagyták egyedül, s azért tört ki, mert éhes volt — vélekedett Alvin. — Vagy talán valami felingerelte.
— Szálljunk lejjebb — mondta Hilvar. — Szeretném közelebbről megvizsgálni a talajt.
Leereszkedtek, mígnem az űrhajó már majdnem érintette a meddő sziklákat. És ekkor vették csak észre, hogy a síkságot számtalan kicsiny, legfeljebb egy-két hüvelyk átmérőjű lyuk tarkítja. A karámon kívül azonban sehol se láttak ilyen rejtelmes himlőhelyeket. Hirtelen megálltak a kerítés fölött.
– Úgy van, ahogy mondtad — szólt Hilvar. — Éhes volt. De nem volt állat, inkább növénynek kellene neveznünk. Kimerítette a karám talaját, s máshol kellett friss élelmet keresnie. Valószínűleg egészen lassan mozgott, talán évekbe is beletelt, amíg kitörte azokat az oszlopokat.
Alvin képzelete gyorsan szőtt hozzá további részleteket, bár ezeket biztosan persze nem tudhatta. Hilvar elemzésének helyességében nem kételkedett. Valamilyen botanikai szörnyeteg, amelynek mozgását szemmel talán nem is lehetett követni, vívott itt lassú, de kitartó harcot az őt körülzáró korláttal szemben.
És talán még mindig él, ennyi évmillió után, szabadon kóborol a bolygón. De megkeresni reménytelen feladat lenne, mert ez azt jelentené, hogy az egész égitestet át kellene fésülniük. Futólagosan végignéztek néhány négyzetmérföldnyi területet a rés körül, s találtak is egy nagy, kör alakú, csaknem ötszáz láb átmérőjű, át meg átlyuggatott térséget, ahol a teremtmény nyilvánvalóan megállt táplálkozni — ha ez a szó egyáltalán illett egy olyan organizmusra, amely táplálékát a tömör sziklából szívja.
Amikor újból felemelkedtek a világűrbe. Alvint különös fáradtság fogta el. Sokat látott, de keveset tudott meg. Ezek a bolygók tömérdek csodával lepték meg, ám amit keresett, réges-rég odébbállt. Tudta, hogy hiábavaló volna felkeresni a Hét Nap többi világát. Még ha is értelmes lények az Univerzumban, hol keresse őket? Végignézett a képernyőn porszemek módjára szétszóródott csillagokon, s belátta, hogy az öröklét se volna elég, hogy valamennyit felkutassa.
A magányosságnak oly nyomasztó érzése ülte meg lelkét, amelyhez hasonlót még sosem pasztáit. Most megértette a diaspariak félelmét a Világegyetem végtelen térségeitől, a rettegést, amely az övéit arra késztette, hogy városuk kicsiny mikrokozmoszába zárkózzanak. Nehezére esett elhinni, hogy végül is nekik van igazuk.
Hilvarhoz fordult segítségért. De Hilvar összeszorított ököllel álldogált, s mereven nézett maga elé. Fejét oldalvást billentette, szemmel láthatóan hallgatózott, minden idegszálával igyekezett behatolni a körülöttük levő ürességbe.
— Mi az? — kérdezte Alvin sürgető hangon. De meg kellett ismételnie kérdését, hogy Hilvar meghallja. Még mindig a semmibe bámult, és csak nagy sokára válaszolt.
— Valami közeledik felénk — mondta lassan. — Amit nem értek.
Alvin úgy érezte, hogy a fülkét hirtelen hideg árasztja el, s hogy a Támadók, fajának a rémképe néz vele szembe minden rettenetével. Aztán akaraterejének végső latba vetésével elhessegette magától a rémületet.
— Barátságos szándékkal jön? kérdezte. — Vagy próbáljunk gyorsan visszatérni a Földre?
Hilvar az első kérdésre nem válaszolt, csak a másodikra. Hangja ugyan tompa volt, de nem tanúskodott sem ijedtségről, sem félelemről. Inkább végtelen ámulat és kíváncsiság csendült ki belőle, mintha valami olyannyira meglepő dolgot észlelne, hogy Alvin aggodalmas kérdésének nem is szentelhet figyelmet.
— Elkéstél — felelte. — Már itt van.
A Galaktika jó néhányszor megfordult tengelye körül, mióta Vanamonde öntudatra ébredt. Ezekre az első évmilliókra nemigen emlékezett, s a teremtményekre sem, akik akkoriban gondozták. De arra még mindig emlékezett, milyen magányosságot érzett, amikor elmentek, és ott hagyták őt egyedül a csillagok között. Az azóta elmúlt évmilliók során egyik Napról a másikra vándorolt, lassan fejlesztette és növelte képességeit. Egyszer arról álmodott, hogy megtalálta azokat, akik születésénél jelen voltak, s bár ez az álom már elhalványult, de végképp sose tűnt el tudatából.
Számtalan világon megtalálta a kipusztult élet hátrahagyott nyomait, ám értelmes lényeket csak egyszer fedezett fel — s a Fekete Napról rettegve menekült. De a Világegyetem végtelenül nagy, s még éppen csak hogy megkezdte felkutatását.
Noha a Galaktika térben és időben nagyon messze volt, a szívéből kirobbanó erő a fényéveken át hívogatta Vanamonde-ot. Ez az erő semmiképpen se hasonlított a csillagok sugárzásához, s olyan hirtelen bukkant fel tudatában, akár egy meteor csóvája a felhőtlen égbolton. Időn és téren át megindult feléje, létezésének legkésőbbi pillanata felé, s útközben levetkőzte magáról a múlt halott, változatlan mintázatát.
A hosszú s végtelenül bonyolult struktúrájú fémalakzatot nem értette, mert idegen volt számára, mint a fizikai világnak csaknem minden egyéb tárgya. Még mindig ott lengett körülötte az az erőtér, amely az Univerzumon át ide vonzotta, de ez most nem érdekelte. Óvatosan, a menekülni készülő vadállatok kifinomult idegrendszerével kinyúlt az után a két agy után, amelyet felfedezett.
És ekkor rájött, hogy hosszú kutatása, íme, véget ért.
Alvin vállon ragadta Hilvart, s hevesen megrázta, hogy visszarángassa a valóság világába.
— Mondd meg, mi van? — kérlelte. — Mit akarsz, mit csináljak?
Hilvar szeméből kihunyt az a távoli, töprengő tekintet.
— Még mindig nem értem — felelte —, de ijedségre nincs ok, ebben biztos vagyok. Bármi is ez, nem fog ártani nekünk. Egyszerűen csak… érdeklődik irántunk.
Alvin már éppen válaszolni készült, amikor oly érzés ragadta magával, amelyhez hasonlót még sosem tapasztalt. Testén zsibbasztó forróság áradt szét. Csupán néhány másodpercig tartott, de amikor megszűnt, Alvin többé nem volt pusztán önmaga. Valami beférkőzött az agyába, úgy borult rá, mint ahogy egy kör részben eltakar egy másikat. És tudatában volt annak is, hogy a mellette álló Hilvar agyát ugyanígy átfonja az a teremtmény, bármi legyen is, amely rájuk telepedett. Az érzés különös volt, de nem kellemetlen, s Alvinban most először villantotta fel az igazi telepátiának, annak a képességnek tudatát, amely az övéiben már annyira elkorcsosult, hogy csupán gépek irányítására lehetett használni.
Amikor Seranis próbált úrrá lenni az elméjén. Alvin rögtön fellázadt, de most ez ellen a betolakodó ellen nem harcolt. Hiábavaló lett volna, s amellett tudta, hogy ez a teremtmény, bármi legyen is, nem ellenséges szándékú. Elengedte magát, ellenállás nélkül tudomásul vette, hogy egy nála végtelenül nagyobb értelem vizsgálgatja az agyát. De ez a meggyőződése nem felelt meg teljesen a valóságnak.
Vanamonde azonnal felismerte, hogy az egyik értelem a másiknál rokonszenvezőbb, hozzáférhetőbb. Látta, hogy megjelenése mindkettőjüket ámulattal tölti el, s ez nagyon meglepte. Nehezére esett elhinni, hogy elfelejtették őt. Vanamonde számára a felejtés éppoly érthetetlen volt, mint a halandóság.
Az érintkezés nagy nehézséggel járt. az agyukban levő gondolati képek közül nem egy olyan különös volt számára, hogy alig tudta felismerni. A Támadókkal szembeni vissza-visszatérő félelem-mintázat zavarba ejtette s némi ijedtséggel töltötte el e felelem azokra az érzelmeire emlékeztette, amelyeket a Fekete Nap ébresztett benne.
De ezek a lények mit sem tudtak a Fekete Napról, s most Vanamonde agyában lassanként megformálódtak az ó kérdéseik.
— Mi vagy te?
Erre csak egyetlen választ tudott adni.
— Vanamonde vagyok.
Szünet állt be (milyen sokáig tart, amíg gondolataikat formába öntik), és aztán megismételték, a kérdést. Tehát a válaszát nem értették — ezt különösnek találta, hiszen ez a faj adott neki nevet, hogy születésének emlékei közt őrizgesse. Csak kevés emléket őrzött meg. s ezek is furcsa módon egyetlen időponttól kezdődtek, viszont egészen világosak voltak.
Megint apró gondolatok merültek fel küszködve tudatában.
— Hol vannak azok az emberek, akik a Hét Napot megteremtették? Mi lett velük?
Ezt nem tudta. Alig-alig hittek neki, s csalódottságuk élesen, világosan ívelt át azon a szakadékon, amely elméjüket az övétől elválasztotta. De türelmesek voltak, és ő szívesen segített volna nekik, hiszen ugyanazt keresték, mint ő, s ezek a lények töltötték el életében először a bajtársiasság érzetével.
Alvin nem hitte, hogy valaha is átélhet még ilyen különös élményt, mint ez a szótlan társalgás.
Nehezére esett tudomásul venni, hogy jóformán csak néző, mert még magának sem akarta bevallani, hogy Hilvar elméje bizonyos tekintetekben sokkal élesebb az övénél, így hát mi mást tehetett, csak várt és ámult, már-már elkábították, meghaladták értelmi képességeit az örvénylő gondolatok.
Aztán Hilvar sápadtan, kimerülten megszakította a beszélgetést, s barátja felé fordult.
— Alvin — szólalt meg fáradt hangon. — Ez különös. Ésszel fel nem foghatom.
Szavai némiképpen visszaadták Alvin önbizalmát. Arcáról, úgy látszik, leríttak érzelmei, mert Hilvar hirtelen, együttérzően elmosolyodott.
— Nem tudok rájönni, miféle lény ez a… Vanamonde. Óriási ismeretanyaggal rendelkezik, de intelligenciája igen csekély. Persze — tette hozzá — lehet, hogy a miénktől annyira eltérő fajta, hogy nem is érthetem meg. Mégsem hiszem, hogy ez volna a dolog magyarázata.
— De mit tudtál meg? — kérdezte Alvin kissé türelmetlenül. — Tud valamit a Hét Napról?
Hilvar gondolatai nagyon messze jártak.
— A Hét Napot — mondta szórakozottan — számos különféle faj hozta létre köztük a miénk is. Efféle tényeket közölni tudott velem, de a jelentőségüket, úgy látszik, nem érti. Azt hiszem, tudatában van, a Múltnak, anélkül hogy értelmezni tudná. Minden, ami történt, összekuszálódott az agyában.
Egy ideig elgondolkozva hallgatott, majd arca felderült.
— Nincs más hátra, valamiképpen le kell vinnünk Vanamonde-ot a Földre, hogy a filozófusaink tanulmányozhassák.
— Nem jár ez veszéllyel? — kérdezte Alvin.
— Nem — felelte Hilvar. s közben arra gondolt, mennyire nem jellemző ez a megjegyzés Alvinra. — Vanamonde barátságos lény. Sőt valójában, mondhatni, vonzódik hozzánk.
És most a gondolat, amely egész idő alatt Alvin tudatának peremén lebegett, hirtelen megvilágosodott.
Eszébe jutott Krif és mindazok az állatok, amelyek Hilvar barátainak bosszúságára vagy ijedtségére állandóan elrepkedtek, elkóboroltak. És a shalmirane-i felfedező út milyen régen volt ez! — zoológiai célja is felmerült emlékezetében.
Hilvar egy új, kedves játszótársat talált.