Milyen elképzelhetetlen lett volna ez a konferencia, tűnődött Jeserac, még néhány rövid nappal ezelőtt. Hat lysi látogató ült szemben a Tanácscsal a patkó alakú tárgyalóasztal nyitott végében elhelyezett asztal mellett. És nem a sors iróniája-e, hogy nem is olyan régen Alvin állt ugyanezen a helyen, meghallgatta a Tanács döntését, amely szerint Diaspart újból elzárják a világtól. Most pedig a világ teljes erővel rátört Diasparra — sőt nemcsak a világ, hanem az egész Univerzum.
A Tanács összetétele időközben megváltozott. Nem kevesebb, mint öt tagja hiányzott. Képtelenek voltak szembenézni a felelősséggel és a felmerült problémákkal, s így ugyanazt a kiutat választották, mint előttük Khedron. Diaspar kudarcát bizonyítja, gondolta magában Jeserac, hogy olyan sok polgára nem mer szembenézni az évmilliók során első ízben felmerülő igazi kihívással. Ezrek és ezrek menekültek a rövid feledést nyújtó memóriatárolókba, abban a reményben, hogy mire felébrednek, a válság megoldódik, s Diaspar visszanyeri régi arculatát. Csalódni fognak.
Jeseracot beválasztották a Tanácsba, az egyik megürült helyre. Noha mint Alvin tanítómesterére, kissé rossz szemmel néztek rá, de jelenléte olyannyira elengedhetetlennek látszott, hogy senki sem javasolta kizárását. A patkó alakú asztal egyik végénél ült. — s ez különféle előnyökkel járt számára. Nemcsak a látogatók arcélét tanulmányozhatta, hanem megfigyelhette tanácstagtársainak arcát is — tekintetük sok mindenről árulkodott.
Alvinnak kétségtelenül igaza volt, s a Tanács lassanként felismerte ezt a kényelmetlen igazságot. A lysi küldötteknek még Diaspar legkiválóbb elméinél is gyorsabban forgott az agya. És ez még csak nem is az egyetlen előnyük volt a diaspariakkal szemben, mert emellett az egymás közötti együttműködésnek olyan rendkívüli fokáról tettek bizonyságot, amelyet. Jeserac úgy gondolta, telepatikus képességeiknek kell tulajdonítani. Azon tűnődött, vajon elolvassák-e a tanácstagok gondolatait, de aztán arra a belátásra jutott, hogy bizonyára nem szegik meg azt az ünnepélyes ígéretet, amely nélkül e találkozás sose jöhetett volna létre.
Nem sok előrehaladást tettek, vélekedett Jeserac, s ami azt illeti, nem is tudta, hogyan tehetnének. A Tanács, amely épp csak hogy tudomásul vette Lys létezését, még mindig képtelen volt felmérni a történteket. És nyilvánvalóan meg voltak ijedve — s valószínűleg ugyanilyen ijedtek voltak a látogatók is, noha ezt ők jobban tudták leplezni.
Maga Jeserac a vártnál kevésbé volt megrémülve, félelmei nem tűntek el. csak most már szembe mert nézni velük. Alvin nyughatatlansága — vagy talán bátorsága? — megváltoztatta szemléletét, és új távlatokat nyitott meg előtte. Nem hitte, hogy valaha is képes lesz kitenni a lábát Diasparból, most azonban már megértette azt a hajtóerőt, amely Alvint ilyen lépésre késztette.
Az Elnök kérdése ugyan készületlenül találta, de gyorsan összeszedte gondolatait.
— Azt hiszem — mondta —, puszta véletlenség, hogy ez a helyzet nem előbb merült már fel. Tudjuk, hogy tizennégy korábbi kiválasztott létezett, s megteremtésük mögött valamilyen határozott tervnek kellett lennie. Ez a terv szerintem azt kívánta biztosítani, hogy Diaspar és Lys ne éljenek mindörökre különváltan egymástól. Alvin ezt felismerte, de ezen kívül még valami olyasmit is tett, amit véleményem szerint az eredeti elképzelés nem foglalt magában. Igazolja a Központi Kompjúter e feltevés helyességét?
A személytelen hang azonnal válaszolt:
— A tanácstagnak tudnia kell, hogy a tervezőim által adott utasításokról nem adhatok felvilágosítást.
Jeserac tudomásul vette ezt az enyhe megrovást.
— Bármi volt is az ok — folytatta —, a tényeket nem vitathatjuk. Alvin kiment a világűrbe. Ha visszatér, megakadályozhatjuk, hogy újból eltávozzék, bár nem hinném, hogy ez sikerülni fog, mivel addigra bizonyára sok új ismeretet szerzett. És ha az történt, amitől féltek, akkor se tud senki közülünk változtatni rajta. A Föld teljesen védtelen — mint már millió és millió évszázad óta.
Jeserac rövid szünetet tartott, végigpillantott az asztal mellett ülőkön. Szavai senkinek se tetszettek, de ezzel számolt.
— Mégse látom be, hogy okunk volna az ijedségre. A Föld most sincs nagyobb veszélyben, mint amilyenben eddig volt. Két ember egyetlen kis űrhajón, miért hozná ránk újból a Támadók haragját? Őszintén bevallhatjuk magunknak, hogy a Támadók már réges-rég elpusztíthatták volna a világunkat.
Szavait helytelenítő csend fogadta. Ez eretnekség volt — s valaha maga Jeserac is ennek tartotta volna.
Az Elnök homlokát ráncolva félbeszakította.
— Nincs-e egy olyan legenda, amely szerint a Támadók azzal a föltétellel kímélték meg a Földet, hogy az Ember többé nem megy ki a világűrbe? És nem szegtük-e meg ezeket a föltételeket?
— Igen, van ilyen legenda — válaszolta Jeserac. — Mi sok mesét elhiszünk gondolkodás nélkül, s ez is közéjük tartozik. Bizonyíték azonban nincsen rá. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen fontos dolgot ne tápláltak volna be a Központi Kompjúter emlékezetébe, s az mégsem tud semmit egy ilyen egyezményről. Megkérdeztem őt, noha csupán az információs gépeken keresztül. A Tanács azonban, ha óhajtja, megkérdezheti közvetlenül.
Jeserac nem látott okot rá, miért menjen megint tilosba, s kockáztasson egy újabb megrovást, így hát csak várt az Elnök válaszára.
De hiába, mert ebben a pillanatban a lysi látogatók hirtelen összerezzentek székeiken, s arcukon hitetlenkedés és félelem tükröződött. Úgy tűnt, hallgatóznak: valamilyen távoli hang üzenetet sugdosott a fülükbe.
A tanácstagok vártak, s a hangtalan beszélgetés folyamán félelmük percről percre fokozódott. Aztán a lysi küldöttség vezetője felrázta magát révületéből, s bocsánatkérően az Elnök felé fordult.
— Különös és nyugtalanító híreket kaptunk Lysből — mondta.
— Alvin visszatért a Földre? — kérdezte az Elnök.
— Nem… nem Alvin. Valami más.
Alvin leereszkedett hűséges űrhajójával az airlee-i tisztásra, s közben azon tűnődött, vajon az emberi történelem során hozott-e valaha is űrhajó az övéhez hasonló utast a Földre — persze, ha Vanamonde valóban ott tartózkodik a gépen. Az utazás alatt semmi jelt nem adott magáról. Hilvar úgy vélekedett — és ő erről többet tudott —, hogy csupán Vanamonde értelmi szférájának van egyáltalán térbeli elhelyezkedése. Vanamonde fizikailag nincs sehol — s talán soha nem is volt.
Seranis öt szenátor társaságában várt rájuk, amikor kiléptek az űrhajóból. Az egyik szenátorral Alvin legutóbbi látogatásakor már találkozott, a másik kettő, aki akkor jelen volt, mint megtudta, most Diasparban van. Vajon a küldöttség, tűnődött, jutott-e már valamire, s hogyan fogadta a város évmilliók óta első látogatóit a külvilágból.
– Úgy látom, Alvin — szólt szárazon Seranis, miután üdvözölte fiát —, neked különös képességed van arra, hogy rendkívüli lényeket fedezz fel. Mégis azt hiszem, hogy ezt a mostani teljesítményedet sokáig nem fogod túlszárnyalni.
Most az egyszer Alvinon volt a meglepetés sora.
— Hát Vanamonde már megérkezett?
— Igen, órákkal ezelőtt. Valahogyan sikerült neki megállapítania, milyen úton ment az űrhajó a csillagokhoz. Ez már önmagában is meghökkentő teljesítmény, amely igen érdekes filozófiai problémákat vet fel. Vannak egyes bizonyítékaink arra, hogy mihelyt rátaláltatok, máris itt termett Lysben, tehát végtelen sebességre képes. És ez még nem minden. Az utóbbi néhány órában hihetetlenül sok, eddig ismeretlen dolgot mondott el nekünk az emberi történelemből.
Alvin elképedve nézett rá. Aztán megértette, mi történt. Nem volt nehéz elképzelni, milyen hatással lehetett Vanamonde erre az éles felfogóképességű, telepatikus népre. Meglepő gyorsasággal reagáltak mindenre, s Alvin hirtelen szinte látni vélte Vanamonde-ot, kissé talán ijedten, a lysi felcsigázott elmék gyűrűjében.
– És megtudtátok, miféle lény? — kérdezte Alvin.
— Igen. Ebben nem volt semmi boszorkányság, noha az eredetét még mindig nem ismerjük. Tiszta szellemiség, s a tudása korlátlan. De gyerekes, a szó szoros értelmében.
— Hát persze! — kiáltott fel Hilvar. — Ezt gondolhattam volna!
Alvin értetlenül nézett maga elé, de Seranis megszánta.
— Azt akarom ezzel mondani, hogy Vanamonde-nak óriási, talán végtelen szellemi képességei vannak, de még éretlen és kifejletlen. Tényleges intelligenciája kisebb az emberénél — Seranis itt kissé kényszeredetten elmosolyodott —, noha gondolkodása gyorsabb, és rendkívül tanulékony. Ezenkívül számunkra teljesen érthetetlen képességekkel is rendelkezik. Elméje valamilyen nehezen leírható módon az egész múltat átfogja. Talán ennek a képességének jóvoltából tudta követni az utatokat vissza a Földre.
Alvin némán álldogált, most az egyszer túltettek rajta. Belátta, milyen igaza volt Hilvarnak. hogy Vanamonde-ot magával hozta Lysbe. És arra is rájött, milyen szerencséje volt, hogy valaha is túljárhatott Seranis eszén — ezt egész életében soha többé nem fogja tudni megismételni.
— Azt akarod mondani — kérdezte —, hogy Vanamonde csak most született?
— Az ő mércéjével mérve igen. Tényleges életkora igen magas, de látszólag rövidebb az Emberénél. Különös, mennyire erősködik, hogy mi teremtettük őt, s kétségtelen, hogy eredete a múlt minden nagy misztériumával össze van fonódva. És mi van most Vanamonde-dal? — kérdezte Hilvar, kissé a tulajdonos hangján.
— A grevarni történészek kérdezgetik. Megkísérlik feltérképezni a múlt legfőbb eseményeit, ez a munka azonban évekig fog tartani. Vanamonde nagy részletességgel le tudja írni a múltat, de nem érti, amit lát. És ez nagyon megnehezíti a munkát.
Alvin eltűnődött, vajon honnan tudja mindezt Seranis. Aztán ráeszmélt, hogy Lysben most valószínűleg minden éber elme e nagy kutatómunka előrehaladását figyeli. Büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy immár Lys történetébe is ugyanúgy beírta nevét, mint Diasparéba, ehhez a büszkeséghez azonban csalódottság vegyült. Hiszen olyasmivel találta itt szemben magát, amiben ő maga nem vehetett részt, s amit nem is értett. Az emberi elmék közötti közvetlen kapcsolat éppoly rejtelem volt számára, mint süketnek a zene, mint vaknak a szín. A lysiek viszont most gondolatokat cserélnek ki ezzel a felfoghatatlan idegen lénnyel, akit ő hozott a Földre, de akit ő semmiféle érzékszervével nem észlelhet.
Itt nincs számára hely — ha a kutatómunka véget ér, majd közlik vele az eredményeket. Kitárta a végtelen kapuit, s most tette áhítatos félelemmel, sőt rettegéssel tölti el. Lelki nyugalma végett vissza kell térnie Diaspar kicsiny, ismerős világába, menedéket kell találnia, amíg megbirkózik álmaival és becsvágyával, íme, a sors iróniája — ő, aki ösztökélte a várost, hogy merészkedjék ki a csillagok világába, most úgy tér haza, akár egy ijedt kisgyerek fut vissza az anyjához.