Diaspar nem túlságosan örült Alvin hazatérésének. A város még mindig olyan forrongásban volt, akár egy bottal vadul felkavart óriási hangyaboly. Továbbra is vonakodott attól, hogy szembenézzen a valósággal, de azoknak, akik még most sem akartak hallani Lys és a külvilág létezéséről, immár nem volt hova elrejtőzniük. A memóriatárolók nem fogadták be őket — akik ragaszkodtak álmaikhoz, és a jövőben igyekeztek menedéket találni, most hiába léptek be a Teremtés Csarnokába. Nem üdvözölte őket ott többé a szétszóródó, hő nélküli láng, nem ébredtek fel többé tisztára mosott elmével százezer esztendő múltán, az idők hömpölygő folyamán. Hiába fordultak a Központi Kompjúterhez, s hiába vártak magyarázatot cselekedeteire. A menekülni szándékozók kénytelenek voltak nagy búsan visszatérni a városba, szembenézni koruk problémáival.
Alvin a Park peremén, nem messze a Tanácsháztól szállt le. Az utolsó pillanatig nem tudta, hogy azon a védőberendezésen — bármi legyen is — amely a város egét elzárta a külvilágtól, átjöhet-e az űrhajóval. Diaspar firmamentuma, mint minden egyéb körülötte, mesterséges volt, legalábbis részben. Az éjszakát, amely csillagaival emlékeztette az embert mindarra, amit elvesztett, sose engedték betörni a városba. Éppígy megvédtek a sivatagon olykor végigvágtató viharoktól is, amelyek száguldó porfelhővel töltötték be az eget.
A láthatatlan őrzők beengedték Alvint, s amikor megpillantotta az alatta elterülő Diaspart, úgy érezte, hazaérkezett. Akármennyire is hívogatta a Világegyetem, a maga rejtelmeivel, itt született, ide tartozott. Ez a város sose fogja kielégíteni, de mindig ide fog visszatérni. Bejárta a fél Galaktikát, hogy ezt az egyszerű igazságot megtanulja.
Az űrhajó még le se szállt, de a környéken máris nagy tömeg gyűlt össze. Alvin azon tűnődött, Vajon polgártársai hogyan fogják fogadni visszatérését. Mielőtt kinyitotta a zsilipkamrát, a képernyőn figyelte őket, s könnyen olvasni tudott arckifejezésükből. Az uralkodó érzelem szemmel láthatóan a kíváncsiság volt — önmagában is újdonság Diasparban. De ehhez némi rosszallás, s itt-ott a félelem félreérthetetlen jelei vegyültek. Visszatérésének, úgy látszik, senki sem örült, gondolta kissé szomorkásan Alvin.
Ezzel szemben a Tanács határozott örömmel üdvözölte, igaz, nem tiszta barátságból. Noha ő okozta a válságot, de ugyanakkor egyedül ő ismerte azokat a tényeket is, amelyekhez a jövőbeli irányelveket igazítani kell. Feszült figyelemmel hallgatták beszámolóját, hogyan repült el a Hét Naphoz, hogyan találkozott Vanamonde-dal. Aztán számtalan kérdésre felelt, olyan türelemmel, amely valószínűleg meglepte vallatóit. Hamarosan rájött, hogy mindenekelőtt a Támadóktól való félelem jár a fejükben, noha egyáltalán nem emlegették őket, és szemmel láthatóan nem is örültek, amikor Alvin szóba hozta a témát.
— Ha a Támadók még mindig ebben a Világegyetemben volnának — mondta a Tanácsnak —, akkor a középpontjában találkoznom kellett volna velük. De a Hét Nap területén sehol sincsenek értelmes lények. Ezt mi már sejtettük, s Vanamonde megerősítette sejtésünket. Szerintem a Támadók már réges-régen eltávoztak; annyi bizonyos, hogy Vanamonde, aki legalább olyan idős, mint Diaspar, mit sem tud róluk.
— Támadt egy gondolatom — szólalt meg hirtelen az egyik tanácstag. — Lehet, hogy Vanamonde a Támadók leszármazottja, akit azonban mai eszünkkel fel nem foghatunk. Eredetét ugyan elfelejtette, de ez nem jelenti azt, hogy egy napon nem válik újból veszedelmessé.
Hilvar, aki csak mint néző volt jelen, erre engedély nélkül közbevágott. Alvin ismeretségük óta most látta először haragosnak őt.
— Vanamonde — mondta — olvasott a gondolataimban, és én is olvastam valamelyest az övéiben. Népem máris nagyon sokat megtudott róla, noha azt még nem bírta megfejteni, kicsoda-micsoda. De annyi bizonyos, hogy barátságos lény, s örül, hogy ránk talált. Nincs okunk félni tőle.
E kitörést rövid csend követte, s Hilvar kissé szégyenkezve lecsillapodott. A Tanácsteremben ettől fogva a feszültség észrevehetően alábbhagyott, mintha a jelenlevők szívéről nagy kő esett volna le. Mindenesetre az Elnök, a várakozással ellentétben, nem rótta meg Hilvart közbeszólásáért.
Alvin a vitát hallgatva, felismerte, hogy a Tanácsban három szemlélet csap össze. A kisebbségben levő maradiak még mindig remélték, hogy visszaforgathatják az idő kerekét, és valahogyan restaurálhatják a régi rendet. A józan észt meghazudtolva, görcsösen kapaszkodtak a reménybe, hogy Diaspart és Lyst rá lehet venni, felejtsék el újból egymást.
A haladó gondolkodásúak szintén kisebbséget alkottak, de az a körülmény, hogy egyáltalán voltak ilyenek a Tanácsban, Alvint meglepetéssel vegyes örömmel töltötte el. Nem mondhatni, hogy kifejezetten lelkesedtek a külvilág betörésén, de arra az elhatározásra jutottak, hogy tudomásul kell venni. Egyesek közülük olyan messzire mentek, hogy elképzelhetőnek tartották, át lehet törni azokat a lélektani korlátokat, amelyek Diaspart oly régóta — és a fizikai korlátoknál hatékonyabban — fogságban tartották.
A Tanács többsége, amely pontosan tükrözte a város hangulatát, éber óvatosságot tanúsított, a jövő arculatának kibontakozására várt. Felismerték, hogy a vihar elmúltáig nincs módjuk általános tervet kidolgozni, sem megpróbálni valamilyen határozott irányvonalat követni.
A tanácskozás végén Jeserac csatlakozott Alvinhoz és Hilvarhoz. Úgy látszott, azóta, hogy utoljára találkoztak — és elváltak — a Loranne-toronyban. alattuk a sivataggal, Jeserac megváltozott. A változás nem olyanfajta volt, amilyet Alvin várt, noha az elkövetkező napokban mind gyakrabban észlelte.
Jeserac fiatalabbnak látszott, mintha az élet lángja friss táplálékra talált volna, s most fényesebben lobogna ereiben. Kora ellenére azok közé tartozott, akik fel merték venni a kesztyűt, amelyet Alvin dobott oda Diasparnak.
– Újságom van számodra. Alvin — mondta. Azt hiszem, ismered Gerane szenátort.
Alvin egy pillanatig értetlenül nézett rá, de aztán rájött, kiről beszél Jeserac.
— Hát persze. Ő volt az első ember, akivel Lysben találkoztam. Talán tagja a küldöttségnek?
— Igen. Nagyon összebarátkoztunk. Kiváló ember. El se tudtam volna képzelni, hogy valaki ennyire ismerje az emberi gondolkodásmódot, bár azt mondja, hogy lysi mércével mérve, ő még csak kezdő. Itt tartózkodása alatt elindított egy munkát, amely nagyon közel fog állni a szívedhez. Reméli, hogy ki tudja elemezni azt a kényszerképzetet, amely minket a város rabságában tart. Úgy gondolja, mihelyt sikerül megállapítania, milyen módon plántálták el az agyunkban, képes lesz feloldani. Máris körülbelül húszan közülünk együtt dolgoznak vele.
– És köztük te is?
— Igen — válaszolta Jeserac, már-már szemérmes pillantással, amelyhez hasonlót Alvin sose látott nála s nem is fog többé. — Nem könnyű munka, s egyáltalán nem kellemes, de lelkesítő.
— Hogyan dolgozik Gerane?
— A Mondák alapján. Egy egész sorozatot állíttatott össze belőlük, s most tanulmányozza, hogy átélésük közben miképpen reagálunk rájuk. Sose gondoltam volna, hogy vénségemre a gyermekkori szórakozásaimhoz fogok visszatérni!
— Mik azok a Mondák? — kérdezte Hilvar. Képzeletbeli álomvilágok — magyarázta Alvin. Legalábbis a többségük képzeletbeli, noha egyesek közülük valószínűleg történelmi tényeken alapulnak. Milliószámra raktározták el őket a város memóriasejtjeiben, kedvedre kiválaszthatsz közülük bármilyen kalandot vagy élményt. És mindaddig egészen valóságosnak látszanak, amíg csak megfelelő impulzusokat táplálnak az agyadba. — Majd Jeserachoz fordult, s megkérdezte: — És miféle mondákat szemelt ki számotokra Gerane?
A többségük, amint az várható volt. Diaspar elhagyására vonatkozik. Egyesek a legkorábbi életükbe vezetnek vissza minket, olyan közel a város alapításához, amennyire csak lehet. Gerane úgy gondolja, hogy minél közelebb tud jutni a kényszerképzet eredetéhez, annál könnyebb lesz azt aláásni.
Alvint e hír bizakodással töltötte el. Diaspar kapuinak kitárásával csak félmunkát végzett volna, ha kiderülne, hogy senki sem hajlandó átlépni rajtuk.
– És valóban szeretnéd, ha el tudnád hagyni Diaspart? — firtatta Hilvar.
— Nem — válaszolta habozás nélkül Jeserac. — Megborzadok e gondolattól. De már belátom, alapvető tévedés volt azt képzelnünk, hogy a világon egyes-egyedül Diaspar számit, s a logika azt diktálja nekem, hogy e tévedés helyrehozására tennünk kell valamit. Érzelmileg még mindig képtelen volnék elhagyni a várost, s talán sose leszek rá képes. Gerane azonban úgy gondolja, egyikünket-másikunkat esetleg ráveheti arra, hogy menjünk el Lysbe, s én kész vagyok segíteni neki ebben a kísérletben, noha szinte az egész idő alatt azt remélem, hogy nem fog sikerrel járni.
Alvin újonnan ébredt tisztelettel pillantott öreg tanítómesterére. Már nem nézte le az önszuggesztiót, nem becsülte alá azokat az erőket, amelyek arra kényszeríthetnek valakit, hogy a logika ellenére cselekedjék. Akaratlanul is szembeállította Jeserac higgadt bátorságát Khedron pánikszerű menekülésével a jövőbe — jóllehet, most, hogy már jobban megértette az emberi természetet, a Mókamestert sem ítélte el tettéért.
Biztosra vette, hogy Gerane végre tudja hajtani szándékát. Jeserac talán már túlságosan öreg ahhoz, hogy meggyökerezett életmódján változtasson, bármennyire is kész volna rá, hogy mindent elölről kezdjen. De sebaj, akadnak majd mások, akiknek a lysi pszichológusok szakszerű irányítása mellett ez sikerülni fog. És ha egyszer néhányan lerázzák magukról a sok millió éves köteléket, már csak idő kérdése, hogy a többiek is kövessék példájukat.
Eltöprengett, vajon mi lesz Diasparral — és Lysszel — ha a korlátok egyszer leomlanak. Valamiképpen át kellene menteni mindkettőből a legjobb vonásokat, s új, egészségesebb kultúrává kellene összeforrasztani őket. Ez ijesztő feladatnak látszott, amelyhez mindkét oldalon rengeteg bölcsességre és türelemre lesz szükség.
A kölcsönös alkalmazkodás eljövendő nehézségei máris előrevetették árnyékukat. A lysi vendégek udvariasan bár, de elutasították, hogy a városban számukra kijelölt lakásokban éljenek. A Parkban állítottak fel maguknak ideiglenes lakhelyet, olyan környezetben, amely némileg Lysre emlékeztette őket. Egyedül Hilvar volt ez alól kivétel jóllehet, neki sem volt ínyére, hogy egy meghatározatlan falú és időleges bútorzatú lakásban lakjon, mégis bátran elfogadta Alvin vendégszeretetét, megnyugtatta az ígéret, hogy nem kell sokáig ott maradnia.
Hilvar soha életében nem érezte magát egyedül, de most itt Diasparban megtanulta, mi a magányosság. Szemében a város különösebb volt, mint Lys Alvin szemében, nyomasztotta, elkábította végtelen bonyolultsága, az idegenek milliói, akik úgyszólván minden talpalatnyi teret elleptek körülötte. Lysben mindenkit ismert, még ha felületesen is, akár találkozott velük, akár nem. Diasparban, ha ezer élete lett volna, akkor se ismerhetett volna meg mindenkit, s bár belátta, hogy ez irracionális érzés, mégis kissé leverte. Csak Alvin iránti barátságból maradt e városban, amely annyira különbözött az övétől.
Gyakran próbálta elemezni Alvin iránti érzéseit. Vonzalma — ezt felismerte — ugyanabból a forrásból ered. amely minden kicsiny, küszködő lény iránt együttérzést ébresztett benne. Ezen mindenki elámult volna, hiszen Alvint akaratosnak, makacsnak, önzőnek tartották, s azt hitték, nincs szüksége mások vonzalmaira, s nem is képes azokat viszonozni.
Hilvar mélyebbre látott, az első perctől kezdve ösztönösen felismerte barátja énjét. Alvin felfedező volt, s minden felfedező olyasmit keres, amit elvesztett. Csak ritkán találja meg, s még ritkábban hoz számára a célba érés a kutatásnál nagyobb boldogságot.
Hogy Alvin voltaképpen mit keres, ezt Hilvar nem tudta. Barátját olyan erők hajtották, amelyeket évmilliókkal ezelőtt azok a lángelméjű emberek hoztak mozgásba, akik Diaspart természetellenes szakértelmükkel megtervezték — vagy tán azok a még nagyobb lángelmék, akik az előbbiekkel szembenálltak. Alvin, mint minden ember, bizonyos mértékig gép volt, cselekedeteit örökölt tulajdonságai eleve megszabták. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy áhította a megértést és együttérzést, s nem is tette őt érzéketlenné a magányossággal vagy csalódottsággal szemben. Saját népe szemében felfoghatatlan teremtmény volt, s így azok néha megfeledkeztek róla, hogy ennek ellenére osztozik érzelmeikben. Csupán egy teljesen más környezetből érkező idegen tudta az embertársat felismerni benne.
Hilvar Diasparban néhány napon belül több emberrel találkozott, mint egész addigi életében. Találkozott velük, ama valóságban senkivel sem ismerkedett meg. A város lakói, mivel ekkora zsúfoltságban éltek, oly tartózkodó magatartást tanúsítottak, amelynek páncélján nehéz volt áttörni. Magánéletet csupán lélekben éltek, s ehhez még Diaspar szakadatlan társadalmi tevékenységei közepette is görcsösen ragaszkodtak. Hilvar sajnálta őket, bár tudta, hogy együttérzésére nem áhítoznak. Nem tudták, mit vesztenek, nem ismerték a közösséghez tartozásnak azt a melengető érzetét, amely Lys egész telepatikus társadalmát összefűzte. És valójában nyilvánvaló volt — bár ezt udvariasságból igyekezett leplezni —, hogy a legtöbb ember, akivel beszélt, szánakozva nézett rá, amiért hihetetlenül unalmas és szürke életet él.
Hilvar egykettőre rájött, hogy Eriston és Etania, Alvin gyámjai jóindulatú, de teljesen megzavarodott és jelentéktelen emberek. Igen furcsának tartotta, hogy Alvin mint apját és anyját emlegeti őket — vagyis olyan szavakkal, amelyek Lysben még megőrizték ősi, biológiai jelentésüket. Képzelőerejének megfeszítésével állandóan emlékezetébe kellett idéznie, hogy Diaspar megteremtői felfüggesztették az élet és halál törvényeit, s Hilvarnak időnként úgy tűnt, hogy a város az ott zajló sürgés-forgás ellenére félig üres, mert itt nincsenek gyermekek.
Azon töprengett, mi lesz Diasparral, most, hogy hosszú elszigeteltségének vége szakadt. Okosabbat nem tehet a város, döntötte el magában, mint hogy megsemmisíti a memóriatárolókat, amelyek oly régóta bűvöletben tartották. Bármilyen csodálatosak — az őket létrehozó tudománynak talán legdiadalmasabb termékei —, mégis egy beteg kultúra alkotásai, olyan kultúráé, amely sok mindentől rettegett. E félelmek közül egyesek valóságon alapultak, de mások, most úgy látszott, csupán a képzelet szüleményei. Hilvar már tudott egyet-mást abból, ami Vanamonde elméjének vizsgálata során napvilágra került. Néhány napon belül Diaspar is megtudja, s akkor majd ráeszmél hogy múltjában mennyi minden puszta mítosz.
De ha a memóriatárolókat megsemmisítik, a város ezer éven belül halott lesz, hisz lakói rég elvesztették reprodukciós képességüket. Ezzel a dilemmával szembe kellett nézni, ám Hilvar agyában máris felvillant egy lehetséges megoldás. Minden technikai problémának akad valamilyen megfejtése, s a lysiek a biológiai tudományoknak mesterei voltak. Ami történt, azt meg nem történtté lehet tenni, ha Diaspar is úgy akarja.
A városnak azonban mindenekelőtt azt kell felismernie, hogy mit vesztett. Átnevelése sok-sok évet, talán évszázadokat fog igényelni. De ez az átnevelés máris kezdetét vette, az első tanulságok hatása hamarosan éppoly mélyen megrázza Diaspart, mint ahogy a Lyszel való találkozás. És Lyst is ugyanígy meg fogja rázni. A két kultúra minden különbözősége ellenére is ugyanabból a gyökérből eredt ugyanazokban az illúziókban osztoztak. Mindkettő egészségesebbé válik, ha higgadtan és következetesen újból végigtekinti a múltat, amelyet elvesztett.