Az amfiteátrumot úgy tervezték meg, hogy Diaspar egész élő lakosságát befogadhassa, s a tízmillió ülés közt most alig akadt egy-egy üres. Alvint. ahogy a magasból, a lejtő tetejéről lenézett a nagy, kör alakú térségre, a látvány ellenállhatatlanul Shalmirane-ra emlékeztette. A két kráter azonos alakú volt, s csaknem egyforma nagyságú. Ha valaki a shalmirane-i krátert emberekkel töltötte volna meg, nagyon hasonlított volna az ittenihez.
De a kettő között mégis akadt egy alapvető különbség. A shalmirane-i hatalmas medence valóságos volt, ez az amfiteátrum azonban nem. És soha nem is létezett, csupán fantom volt, elektromos töltések: mintázata, amely mindaddig a Központi Kompjúter emlékezetében szunnyadozott, amíg a szükség meg nem kívánta, hogy felidézzék. Alvin tudta, hogy valójában a szobájában van. s az a millió és millió ember, aki látszólag körülveszi őt, szintén a maga otthonában van. Amíg csak kísérletet nem tesz rá, hogy elmozduljon e pontról, az illúzió tökéletes marad. Azt hihetne, hogy Diaspart eltörölték a Föld színéről, s egész lakosságát ebben a roppant bemélyedésben gyűjtötték össze.
Ezer esztendő alatt egyszer sem fordult elő, hogy a város életének zajlása úgy megszakadt volna, hogy minden polgára Nagy Gyűlésen vehessen részt. Alvin tudta, hogy Lysben most hasonló gyűlést tartanak. Ott csupán az elmék gyűlnek össze, bár talán ezzel egyidejűleg látszólag fizikailag is összegyűlnek, képzeletben, de látszatra valóságosan, éppúgy, mint itt.
Egészen addig, amíg puszta szemmel ellátott, a legtöbb arcot felismerte maga körül. Több mint egy mérföld távolságban és ezer láb mélységben egy kis kör alakú emelvény állt, s most az egész világ szeme erre szegeződött. Nehéz volt elhinni, hogy ilyen messzeségből bármit is láthat, de Alvin tudta, hogy amikor a szónoklat kezdetét veszi, mindent hallani és látni fog, ami történik, ugyanolyan tisztán, mint bárki más Diasparban.
Az emelvényt köd ülte meg, majd a ködből kiformálódott Callitrax alakja. Ő volt a vezetője annak a csoportnak, amelynek feladatává tették, hogy rekonstruálja a múltat azoknak az információknak alapján, amikéi Vanamonde hozott magával a Földre. Óriási és csaknem lehetetlen vállalkozás volt, s nem pusztán az időbeli távlatok miatt. Alvin — Hilvar mentális segítségével — csak egyszer pillanthatott be annak a különös lénynek elméjébe, amelyet felfedeztek, vagy amely felfedezte őket. Alvin számára Vanamonde gondolatai éppoly érthetetlenek voltak, mintha ezer hang kiáltott volna egyszerre valamilyen roppant, visszhangos barlangban. A lysiek azonban mégis kibogozták és feljegyezték e gondolatokat, hogy aztán kényelmesen kielemezhessék őket. Az a hír járta — bár Hilvar ezt se nem tagadta, se nem erősítette meg —, hogy amit felfedeztek, meghökkentő volt, alig-alig hasonlított ahhoz a történelemhez, amelyet az emberi faj évmilliók óta a magáénak mondott.
Callitrax beszélni kezdett. Alvin — és mindenki más Diasparban — úgy érezte, mintha a tiszta, határozott hang csupán néhány lépésnyire tőle csendülne fel. Aztán Alvin megmagyarázhatatlanul — mint ahogy az álom geometriája dacol a logikával, és mégsem ébreszt az álmodóban meglepetést ott állt Callitrax mellett, de ugyanakkor megtartotta helyét odafent az amfiteátrum tetején is. E paradoxon nem ejtette zavarba, egyszerűen, kételyek nélkül tudomásul vette, mint mindazokat a tér és idő feletti mesterkedéseket, amelyekkel a tudomány már máskor is szolgált neki.
Callitrax egész röviden körvonalazta az emberi faj elfogadott történetét. Beszélt a hajnalkori Civilizáció ismeretlen népeiről, akik csupán egy maroknyi nagy nevet és a Birodalom halványuló legendáit hagyták maguk után, és semmi mást. Az Ember, így hírlett, már a történelem hajnalán áhítozott a csillagok után — és végül eljutott hoz, zajuk. Évmilliókon át terjeszkedett szerte a Galaktikában, az egyik csillagrendszert a másik után kerítette hatalmába. De ekkor az Univerzum peremén túli sötétségből rátörtek a Támadók, és elragadták tőle mindazt, amit megszerzett magának.
A Naprendszerbe való keserű visszavonulás bizonyára hosszú évezredeken át tartott. Magát a Földet is épp csak hogy meg tudták védeni a Shalmirane körül dúló csatákban. A harcok végén az ember számára csupán az emlékek maradtak; meg az a világ, ahol született.
Ettől fogva minden a hosszú hanyatlás jegyében folyt le. A faj, amely azt remélte, hogy az egész Univerzum fölött uralkodni fog, most a sors különös iróniájából, még saját kicsiny világának jó részét is feladta, két elszigetelt kultúrára: Lysre és Diasparra szakadt — az élet e két oázisára egy sivatagban, amely éppoly áthidalatlanul elválasztotta őket egymástól, mint a csillagokat a köztük levő Világűr.
Callitrax itt szünetet tartott. Alvinnak, mint mindenki másnak a nagy gyülekezetben, úgy tűnt, mintha a történész egyenesen ráfüggesztené szemét, amely számukra még most is szinte hihetetlen dolgokat látott.
— Ennyit azokról a mesékről — folytatta Callitrax —, amelyekben írott történelmünk óta hittünk. Most meg kell mondanom nektek, hogy e mesék valótlanok — minden ízükben valótlanok —, olyannyira valótlanok, hogy még most sem tudjuk őket teljesen összeegyeztetni az igazsággal.
Várt, amíg felfogják szavainak értelmét. Majd lassan, óvatosan fogalmazva szavait, elmondta Lysnek és Diasparnak mindazt, amit Vanamonde elméjéből kihámoztak.
Még az sem volt igaz, hogy az Ember eljutott a csillagokba. Kicsiny birodalmát a Plútó és a Persephone keringési pályája határolta, mert a csillagok közti űr olyan akadálynak bizonyult, amelyen nem bírt túljutni. Egész civilizációja a Nap körüli térségre korlátozódott, s még igen fiatal volt, amikor a csillagok elértek hozzá.
Az Ember számára ez rendkívüli megrázkódtatással járt. Kudarcai ellenére sosem kételkedett abban, hogy egyszer meghódítja majd a Világűr mélységeit. És abban is hitt, hogy ha az Univerzumban akadnának is vele egyenlő értelmi képességekkel rendelkező fajok, nála magasabb rendűekre sehol sem fog találni. És most be kellett látnia, hogy mindkét meggyőződése hamis, hogy odakint a csillagokban az övénél sokkal magasabb értelmi képességű lények élnek. Az Ember előbb más fajok űrhajóival, majd e fajoktól kölcsönzött ismeretek alapján épített gépekkel évszázadokon át kutatta a Galaktikát. Mindenütt olyan kultúrákra talált, amelyeket megértett ugyan, de a versenyt nem vehette fel velük. Sőt itt-ott olyan értelmi képességekkel került szembe, amelyek az övéit, úgy látszott, hamarosan végképp meghaladják.
Ez hatalmas megrázkódtatás volt, de végül is a faj előnyére szolgált. Az Ember szomorúan, ám végtelenül bölcsebben tért vissza a Naprendszerbe, hogy eltöprengjen mindazon, amit megtudott. Elhatározta, hogy szembenéz a kihívással, s apránként oly tervet dolgozott ki, amely reményt nyújtott a jövőre.
Korábban elsősorban a természettudományok érdekelték az Embert. Most még fokozottabb érdeklődéssel a genetika és a lélektan felé fordult. Elhatározta, hogy bármily áron, de eljut fejlődésének csúcspontjára.
Ez a kísérlet évmilliókon keresztül a faj minden energiáját felemésztette. Mindez a fáradozás, áldozat és robotolás csupán néhány szóban jutott kifejezésre Gallitrax beszámolójában. De ez a tevékenység hozta meg az Embernek a legnagyobb diadalokat. Úrrá lett a betegségeken, örökké élhetett volna, ha úgy kívánja, s a telepátia meghódításával a lehető legszubtilisabb képességet rendelte alá akaratának.
Most már készen állt arra, hogy saját erőforrásaira támaszkodva merészkedjék ki a Galaktika hatalmas térségeibe. Ezúttal egyenlőként fog találkozni azokkal a fajokkal, amelyektől valaha elfordult. És az őt megillető szerepet játssza majd a Világegyetem történetében.
Mindezt meg is tette. A történelemnek ebből a talán leghosszabb korszakából eredtek a Birodalom legendái. Sok fajú Birodalom volt, de ez feledésbe ment abban a tragédiához túlságosan hatalmas méretű drámában, amelybe torkollt.
A Birodalom legalább egymillió évig állt fenn. Bizonyára szembe kellett néznie különféle válságokkal, sőt talán háborúkkal is, de mindez beleveszett abba a lendületbe, amellyel a nagy fajok az érettség felé közeledtek.
— Büszkék lehetünk arra a szerepre — folytatta Callitrax —, amelyet őseink e történetben játszottak. Még kultúrájuk csúcspontjára érve sem vesztették el kezdeményező képességüket. És jóllehet, itt inkább feltevésekről, mint bizonyosságokról van szó, de az kétségtelennek látszik, hogy azokat a kísérleteket, amelyek a Birodalom bukásához s egyben végső diadalához vezettek, az Ember sugalmazta és irányította.
Mindezek a kísérjetek a következő filozófiai szemléleten alapultak. Az Ember a többi fajokkal való érintkezés során felismerte, hogy minden egyes faj világképe a testalkatától és az érzékszerveitől függ. Azzal érvelt, hogy az Univerzum valódi arculatát, ha ez egyáltalán lehetséges, csakis az efféle fizikai korlátoktól mentes elme, tehát a tiszta szellemiség ragadhatja meg. Ezt a fölfogást a Föld ősi vallásai mind osztották, s bármilyen furcsának is látszik, tagadhatatlan, hogy a tudomány legfőbb célja ekkor egy racionális alapok nélküli eszme lett.
A természetes Univerzumban sehol se akadt testetlen értelem — de a Birodalom ennek megteremtését tűzte ki céljául. Mi sok egyébbel együtt, elfelejtettük azt a szakértelmet és tudást, amely ezt lehetővé tette. A Birodalom tudósai úrrá lettek a Természet erőin, a tér és az idő minden titkán. Elménk azoknak a rendkívül bonyolultan elrendezett agysejteknek mellékterméke, amelyeket az idegrendszer hálózata fog össze, őseink azonban egy olyan agyvelő megteremtésére törekedtek, amelynek összetevői nem anyagiak, hanem magába a térbe bepréselt mintázatok. Egy efféle agyvelő, ha ezt egyáltalán agyvelőnek lehet nevezni, a működéséhez elektromos vagy még magasabb rendű energiákat használna fel, s így teljesen felszabadulna az anyag zsarnoksága alól. Minden szerves értelemnél sokkal gyorsabban funkcionálna, mindaddig fennmaradna, amíg egyetlen ergnyi szabad energia van az Univerzumban, s képességeinek határai beláthatatlanok volnának. Ha egyszer létrejön, olyan potencialitásokat fejlesztene ki, amelyeket még a megteremtői se sejthetnének előre.
Az Ember — elsősorban a saját megújulása során szerzett tapasztalatokból kiindulva — azt javasolta, hogy kíséreljenek meg ilyen lényeket teremteni. E javaslat a legnagyobb kihívás volt, amellyel a Világegyetem értelmes teremtményeinek valaha is szembe kellett nézniük, de hosszú évszázadokig tartó vita után végül is elfogadták. Megvalósítására a Galaktika minden faja összefogott.
Az álmot több mint egymillió év választotta el a beteljesüléstől. Civilizációk születtek és hanyatlottak alá, hosszú korszakok fáradozásai bizonyultak újból és újból hiábavalónak, de a célt sose vesztették szem elől. Egy napon majd megismerjük a történelem, e legnagyobb, időtlen időkig tartó vállalkozásának teljes történetét. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy végül is olyan katasztrófába torkollt, amely a Galaktikának csaknem a pusztulásához vezetett.
Ezt a korszakot Vanamonde nem hajlandó felidézni. Az Időnek egy keskeny szelvényébe nem tud vagy talán nem mer behatolni. E korszak kezdetén a Birodalom dicsőségének csúcspontján áll, s az elkövetkezendő siker reményében ég. A végén, mindössze néhány ezer évvel később, a Birodalom haláltusáját vívja, s már maguk a csillagok is olyan halaványak, mintha kiszívták volna erejüket. A Galaktikára a rettegés árnyéka terül, s e rettegés oka az „Őrült Elme” nevet viseli.
Hogy mi játszódott le ebben a Korszakban, azt nem nehéz felfednünk. Megteremtették a tiszta szellemiséget, de az vagy őrült volt, vagy pedig, ahogy ezt már forrásokból gyanítani lehet, kérlelhetetlenül ellenséges az anyaggal szemben. Évszázadokon át dúlt-rombolt a Világegyetemben, míg aztán olyan erőkkel, amelyeket még csak nem is sejtünk, úrrá lettek felette. Bármilyen fegyvert használt is e végszükségben a Birodalom, annyi bizonyos, hogy ezzel a csillagok minden erőforrását felélte. Ennek a viadalnak emlékeiből erednek a Támadókra vonatkozó legendák, bár nem valamennyi. Erre még hamarosan visszatérek.
Az Őrült Elmét nem lehetett elpusztítani, mert halhatatlan volt. Ezért a Galaktika széléig kergették, s ott egy számunkra felfoghatatlan módon bebörtönözték. Börtöne egy Fekete Nap néven ismert, különös, mesterséges csillag, mind a mai napig ott lakozik. De ha egyszer a Fekete Nap kihuny, újból szabad lesz. Hogy ez mikor következik be, nem tudjuk.
Callitrax elhallgatott, mintha gondolataiba merült volna, s nem is érzékelné, hogy az egész világ szeme rászegeződik. E hosszan tartó csendben Alvin végigpillantott a körülötte összezsúfolódott tömegen, szerette volna leolvasni arcukról, hogyan néznek szembe ezzel a kinyilatkoztatással, az ismeretlen veszéllyel, amely most felváltja a Támadók mítoszát. Polgártársai többségének arca szinte megmerevedett a hitetlenkedéstől, egyre küszködtek, hogy félretaszítsák a hamis múltat, bár a helyébe lépő, jóval különösebb valóságot még nem tudták elfogadni.
Callitrax most újból beszélni kezdett, nyugodtabb, fojtottabb hangon leírta a Birodalom utolsó napjait. Alvin — ahogy a kép kibontakozott előtte — úgy érezte, ez volt az a kor, amelyben élni szeretett volna. A kalandok kora, a nagyszerű, rettenthetetlen bátorság kora, a bátorságé, amely a katasztrófa mélypontján is diadalra tudta vinni az Embert.
— Jóllehet az Őrült Elme csaknem teljesen elpusztította a Galaktikát, a Birodalom erőforrásai még mindig hatalmasak voltak, harci szelleme pedig töretlen. A kísérletet csodálatraméltó bátorsággal tovább folytatta, igyekezett felkutatni a katasztrófát okozó hibát. Akkor persze sokan ellenezték a munkát, további katasztrófák fenyegetnek, jósolgatták, de nem hallgattak rájuk. Folytatták a terv végrehajtását, s ezúttal, a keservesen megszerzett tapasztalatok jóvoltából, sikerre is vitték.
Az ilyképp megszületett új faj potenciális értelmi képességeit még csak lemérni se lehetett. Ezzel szemben az elméje végletesen gyerekes volt. Nem tudjuk, hogy megteremtői ezt előre látták-e, de valószínűnek látszik, hogy elkerülhetetlennek tartották. Éretté válásához, felismerték, évmilliókra lesz szükség, s e folyamat meggyorsítására semmit se tehetnek. Vanamonde volt az első ilyen elme; másoknak is kell lenniük valahol a Galaktikában, de azt hisszük, csak kevesen lehetnek, mert Vanamonde sose találkozott egyetlen társával sem.
A tiszta szellemiség megteremtése a galaktikus civilizáció legnagyobb vívmánya volt, s ebben a munkában az Ember jelentős, talán vezető szerepet játszott. De itt nem a Földre gondolok, a Föld történelme csupán egy vékonyka szál az óriási kárpitban. Bolygónk, mivel kalandvágyó szellemét az idők folyamán újra és újra csaknem teljesen kimentette, elkerülhetetlenül, rendkívül konzervatív lett, s a végén szembe is helyezkedett azokkal a tudósokkal, akik Vanamonde-ot megteremtették. Annyi bizonyos, hogy az utolsó felvonásban semmiféle szerepet nem játszott.
A Birodalom ezzel végrehajtotta feladatát. E korszak emberei végigpillantottak a körülöttük levő csillagokon, amelyeket a kétségbeejtő veszély idején sorra kioltottak, s arra az elhatározásra jutottak, hogy a Világegyetemet átengedik Vanamonde-nak.
Itt olyan rejtéllyel állunk szemben, amelyet nem tudunk megoldani, mert Vanamonde ebben nem segíthet nekünk. Csupán annyit tudunk, hogy a Birodalom érintkezésbe lépett valami nagyon különössel és nagyon naggyal, túl a Kozmosz görbületén, az űr túlsó végén. Hogy ez mi volt, azt csak sejthetjük, de annyi bizonyos, hogy hívó szavában sürgetés és roppant ígéret rejlett. Őseink és a társfajok igen rövid idő alatt elindultak egy olyan útra, ahová a mi értelmünkkel nem tudjuk követni őket. Vanamonde gondolatai, úgy látszik, a Galaktikára korlátozódnak, de elméjén keresztül e nagy és rejtélyes kalandnak legalább a kezdetét megfigyelhettük, íme a rekonstruált képzet, most sok-sok millió évvel visszapillanthattok a múltba:
A Galaktika korábbi dicsőségének halvány képmása, lassan forgó kereke a semmiben függött. Egész hosszan nagy hasadékok tátongtak, amelyeket az Őrült Elme szaggatott ki, sebek, amelyeket az eljövendő korszakokban a sodródó csillagok fognak majd begyógyítani. De tovatűnt pompáját sose tudják újjáteremteni.
Az Ember arra készült, hogy elhagyja Világegyetemét, mint ahogy valaha régen elhagyta bolygóját. És nemcsak az ember, hanem az az ezer és ezer többi faj, amely a Birodalom megteremtésén vele együtt munkálkodott. Összegyűltek, itt a Galaktika peremén, ahol annak teljes szélessége választotta el őket attól a céltól, amelyet évmilliókig se fognak elérni.
A képzelet visszahőköl, akkora flottát gyűjtöttek itt össze. Zászlóshajói a Napok, legkisebb bárkái a bolygók voltak. Egy egész gömbhalmaz, valamennyi naprendszerével és élettől nyüzsgő világával állt készen rá, hogy átszelje a végtelent.
A hosszú tűzcsóva keresztülhasított a Világegyetem szívén, csillagról csillagra ugrott. Egyetlen pillanat alatt ezer nap hunyt ki, hogy betáplálja energiáját abba a roppant alakzatba, amely végigszáguldott a Galaktika tengelye mentén, s beleveszett a szakadékba… így hagyta el a Birodalom a Világegyetemünket, hogy másutt nézzen szembe a sorssal. Ha utódai, a tiszta szellemiségek egyszer eljutnak a teljes érettségig, talán majd visszatér. De ez a nap még nagyon-nagyon messze van.
Ez tehát a galaktikus civilizáció történetének legrövidebb, legvázlatosabb összefoglalása. A mi történetünk, amely számunkra olyan fontosnak látszik, mindössze egy kései és jelentéktelen epilógus, bár persze annyira bonyolult, hogy részleteit nem tudtuk kibogozni. Úgy látszik, számos idősebb s kevésbé kalandvágyó faj nem volt hajlandó elhagyni otthonát, s köztük találjuk a mi közvetlen őseinket is. A legtöbb faj az idők folyamán elkorcsosodott s immár kihalt, noha egyesek közülük talán még fennmaradtak. A mi világunk is épp csak hogy elkerülte ezt a sorsot. Az Átmeneti Évszázadokban — amelyek valójában évmilliókig tartottak — a múlt ködébe veszett, vagy szándékosan megsemmisítették emlékét. Az utóbbi, bár nehezen hihető, de a valószínűbb. Az Ember hosszú korszakokra babonás és mégis tudományos barbarizmusba süllyedt, s ez idő alatt eltorzította történelmét, hogy megszabaduljon a tehetetlenség és kudarc érzetétől. A Támadókra vonatkozó legendák merő agyszülemények, noha az Őrült Elme elleni kétségbeesett küzdelem bizonyára hozzájárult megszületésükhöz. Őseinket csakis a beteg lélek űzte vissza a Földre, és semmi más.
E felfedezés nyomán egy probléma különösképpen zavarba ejtett minket, lysieket. Shalmirane-ban sosem vívtak csatát, de Shalmirane mégis létezett, s létezik a mai napig. Mi több: a legnagyobb pusztító fegyverek közé tartozik, amelyeket valaha is készítettek.
Jó időbe telt, amíg e rejtélyt megoldottuk, de a válasz, mihelyt megtaláltuk, egyszerűnek bizonyult. A Földnek réges-régen volt egy hatalmas mellékbolygója, a Hold. Amikor az árapályok és a gravitáció közti huzakodás során a Hold végül is zuhanni kezdett, el kellett pusztítani. Shalmirane-t ebből a célból építették, s köréje szövődtek azok a legendák, amelyeket mindannyian ismertek.
Callitrax kissé szomorkásán mosolygott óriási hallgatóságára.
— Sok ilyen legenda akad, részben igaz, részben alaptalan, és sok olyan ellentmondást találunk a múltunkban, amelyeket eddig még nem sikerült feloldanunk. Ezek azonban inkább a pszichológusok, mint a történészek problémakörébe tartoznak. Még a Központi Kompjúter feljegyzéseiben sem lehet fenntartás nélkül megbíznunk. Világos bizonyítékokat találtunk rá, hogy valamikor, a távoli múltban meghamisították őket.
A Földön csupán Diaspar és Lys élte túl a hanyatlás korszakát. Diaspar a tökéletes gépei jóvoltából, Lys pedig részleges elszigeteltsége és lakóinak rendkívüli intellektuális képességei következtében. Bár idővel visszaverekedtek magukat a korábbi szintre, de kultúrájukat továbbra is eltorzítottak az örökölt félelmek és mítoszok.
Ezektől a félelmektől most már megszabadulhatunk. Nekem, mint történésznek, nem feladatom megjósolni a jövőt, én csak a múltat vizsgálom és értelmezem. De a múlt tanulsága félreérthetetlen: túl sokáig éltünk elszakadva a realitásoktól, itt az ideje, hogy átformáljuk életünket.