A sikerbe is elvegyül valamilyen különös szomorúság, a tudatba, hogy a rég áhított célt végre elértük, s most az életünknek új irányt kell szabnunk. Alvint is elfogta ez a szomorkás érzés, ahogy egyedül barangolt Lys erdeiben és mezőin Hilvar se kísérte el, megesik olykor egy ember életében, hogy még legjobb barátaitól is távol kell tartania magát.
Nem céltalanul bolyongott, bar sose tudta, melyik faluba fog elérni. Nem egy bizonyos helyet keresett, hanem egy hangulatot, valamiféle hatást, egy életmódot. Dmsparnak nem volt rá többé szüksége, a kovász, amelyet belekevert a város életébe, gyorsan erjedt, s Alvin immár semmit se tehetett, hogy meggyorsítsa, vagy lelassítsa az ottani változásokat.
Ez a békés vidék is majd megváltozik. Alvin gyakran töprengett azon. vajon rosszat tett-e, amikor fékezhetetlen kíváncsiságtól hajtva megnyitotta azt a régi utat a két kultúra között De hát Lysnek is bizonyára jobb, hogy megismerte az igazságot, megtudta, hogy Diasparhoz hasonlóan az ő élete is részben félelmeken és hamisságokon alapult.
Olykor azon is eltűnődött, vajon az új társadalom milyen alakot fog ölteni. Hitt abban, hogy Diasparnak ki kell szabadulnia a memoriatárolók rabságából, vissza kell állítania az élet és halál ciklusát. Hilvar tudta, biztos volt benne hogy ezt meg lehet csinálni, bár elképzelései túlságosan technikai jellegűek voltak ahhoz, hogy, Alvin követni tudja őket. Talán eljön az az idő is, amikor a szerelem Diasparban nem lesz többé teljesen meddő.
Vajon, tűnődött Alvin, ez hiányzott-e neki Diasparban — ez volt-e az, amit valójában keresett? Most már tudta, hogy hiába elégül ki hatalom, becsvágy és kíváncsiság, a szív egyre csak epekedik. Senki se élt igazán, amíg el nem érte a szeretetnek és a vágynak azt a szintézisét, amelyről ő mindaddig nem is álmodott, amíg el nem jutott Lysbe.
Megjárta a Hét Nap bolygóit — évmilliók óta ő volt az első ember, akinek ez sikerült. De ezt most nem sokra tartotta, olykor úgy érezte, mindent, amit elért, odaadna, ha hallhatná egy újszülött csecsemőnek — az ő gyerekének — sírását.
Lysben talán egy napon megtalálhatná, amire áhítozik. Ott az emberek szívében olyan melegség és megértés lakozik, ami, most már felismerte, a diaspariak szívéből hiányzik. De mielőtt megpihenhetne, békére találhatna, valamiben még elhatározásra kell jutnia.
Hatalomra tett szert, s ez a hatalom még mindig az övé. Ez olyan felelősséggel jár, amit valaha epekedve keresett és vállalt, de most tudta, nem lelhet békére addig, amíg meg nem szabadul tőle. Ám egyszerűen odadobni, ez a belefektetett bizalom elárulását jelentené…
Egy faluban járt, amelyet kicsiny csatornák szeltek át, egy nagy tó szélén, amikor elhatározásra jutott. A színes házak mintha lehorgonyozva lebegtek volna a szelíd hullámokon — csodálatos tájat varázsoltak elé. Itt élet, melegség és kényelem lakozott, mindaz, ami a Hét Nap puszta ragyogásából hiányzott.
Egy szép napon az emberiség újból elindul a Világűrbe. Hogy milyen új fejezetet fog írni az Ember a csillagok között, ezt Alvin nem tudta. De ez nem is az ő dolga, az ő jövője itt van, a Földön.
Csak még egy utat tesz, mielőtt hátat fordít a csillagoknak.
Alvin lefékezte az emelkedő űrhajó száguldását. A város túl messzi volt, nem lehetett többé felismerni rajta az emberkéz művét, s a bolygó görbülete már láthatóvá vált. Hamarosan megpillantották az alkony árnyait, ezer és ezer mérföld távolságban meneteltek szakadatlanul a sivatagon át. Fölöttük és körülöttük régi dicsőségüket elvesztett csillagok ragyogtak, még mindig ragyogtak.
Hilvar és Jeserac némán üldögélt, sejtették, bár biztosan nem tudták, miért indult el Alvin erre az útra, s miért hozta őket magával. Egyiküknek se volt kedve megszólalni, miközben ez az elhagyatott táj kibontakozott alattuk. Sivársága nyomasztotta őket, s Jeseracot hirtelen bosszús megvetés fogta el a múlt embereivel szemben, akik saját hibájukból hagyták kihunyni a Föld szépségeit. Remélte, hogy Alvin álmai valóra válnak, s mindez megváltoztatható. Az erő és tudás még megvan hozzá, csak akaratra van szükség, hogy megfordítsák az idő kerekét, és hogy újból megszülessenek az óceánok. A Föld rejtett mélyein még van víz, vagy ha szükséges, kifejleszthetnek olyan mutációs növényeket, amelyek vizet termelnek.
Az elkövetkező években tömérdek tennivalójuk lesz. Jeserac tudta, hogy két korszak között áll. Maga körül érezte az emberiség újból gyorsuló érverését. Nagy problémákkal kell majd szembenézniük, de Diaspar szembenéz velük. A múlt áttérképezése évszázadokba fog telni, ha azonban egyszer végrehajtják, az Ember visszahódítja mindazt, amit elvesztett.
De vajon képes-e erre, tűnődött Jeserac. Nehéz volt elhinni, hogy az Ember a Galaktikát újból meghódítja, de még ha sikerül is neki, ez mire volna jó?
Alvin megtörte álmodozását: Jeserac levette szemét a képernyőről.
Ezt szerettem volna megmutatni nektek szólt csendesen Alvin. Talán az utolsó alkalom rá.
— Miért, el akarod hagyni a Földet?
— Nem. Nem vágyom már a világűrbe. Még ha léteznének is más civilizációk a Galaktikában, kétlem, hogy érdemes volna megkeresni őket. Itt pedig oly sok tennivaló van. Most már tudom, hogy ez a hazám, s nem fogom többé elhagyni. Lenézett a roppant síkságokra, de helyettük óceánokat látott, amelyek majd ezer év múlva itt dübörögnek. Az Ember újra felfedezte világát. s ő, ameddig él, azon fáradozik majd, hogy e világot széppé tegye. És aztán…
Még nem tartunk ott. hogy kimerészkedjünk a csillagokhoz, s hosszú időbe fog telni, amíg ezzel a kihívással szembenézhetünk. Azon gondolkodtam, mit tegyek ezzel az űrhajóval. Ha itt marad a Földön, örök kísértés lenne számomra, és soha nem lelném meg lelki nyugalmamat De parlagon se hagyhatom. Úgy érzem, rám bízták, s nekem az emberiség üdvére kell felhasználnom.
Ezért a következő elhatározásra jutottam. Kiküldöm a robot irányítása mellett a Galaktikán túlra, hogy fürkéssze ki, mi történt az őseinkkel, és ha lehet, tudja meg, mit kerestek, mikor elhagyták Világegyetemünket. Csodálatos dolognak kellett lennie, hogy felkeresése kedvéért ily sok mindent itt hagytak.
A robot nem fog kifáradni, akármeddig tart is az út. És egy szép napon testvéreink megkapják üzenetemet, s tudni fogják, hogy várunk rájuk, itt, a Földön. Visszatérnek majd, s remélem, hogy addigra méltók leszünk hozzájuk, akármilyen tökéletesek lettek is közben.
Alvin elhallgatott, a jövőbe bámult, amely az ő keze nyomát viseli majd, de amelyet talán sosem fog látni. Mialatt az Ember újjáépíti világát, ez az űrhajó átszeli a Galaktikák közti sötétséget, s ezer és ezer esztendő múlva majd visszatér. Talán akkor ő még itt lesz, hogy fogadja, de ha nem, az se baj.
— Azt hiszem, okosan teszed — szólt Jeserac. Még egyszer, utoljára felderengett benne az ősi, gyötrő félelem. — De mi lesz. — tette hozzá —, ha az űrhajó olyasmibe botlik, amivel nem akarunk találkozni… — Elhallgatott, ahogy felismerte félelmének forrását, s fintorgó, önmagát lenéző mosollyal elűzte magától a Támadók utolsó kísértetét.
— Ne feledd — válaszolta Alvin, aki komolyabban vette Jeserac kérdését, mint ahogy ezt ő maga várta —, hogy hamarosan Vanamonde is segítségünkre lesz. Még nem tudjuk, milyen képességekkel rendelkezik, de Lysben mindenki feltételezi, hogy e képességek potenciálisan korlátlanok. Nem így van, Hilvar?
Hilvar habozott a válasszal. Mert valójában Vanamonde volt az a másik nagy rejtély, a kérdőjel, amely beárnyékolta az emberiség jövőjét, amíg a Földön marad. Vanamonde öntudatra ébredését, úgy látszott, máris sietteti a lysi filozófusokkal való érintkezése. Nagyon sokat reméltek az együttműködéstől ezzel a gyerekes szuperelmével, azt hitték, lerövidíthetik a természetes kifejlődéséhez szükséges évmilliókat.
— Ebben nem vagyok biztos — válaszolta végre Hilvar. — Valahogy nem hiszem, hogy túl sokat várhatunk Vanamonde-tól. Most segíthetünk neki, de szerintem csupán egy rövid epizódot jelentünk majd a teljes élettartamában. Nem hinném, hogy végső rendeltetésének bármilyen köze lenne a miénkhez.
Alvin meglepetten nézett rá. — Miért van ez az érzésed? — kérdezte.
— Nem tudom megmagyarázni — felelte Hilvar. — Pusztán ösztönös előérzet. — Többet is mondhatott volna, de magába zárta. Az ilyesféle dolgokat nem lehet szavakba foglalni, s bár Alvin nem nevetne álmain, mégis jobbnak tartotta, ha barátjának se beszél rólunk.
Több volt álomnál, ezt biztosan tudta, s azt is, hogy ez örökké kísérteni fogja. Valahogyan beplántálódott az elméjébe, annak a leírhatatlan és megoszthatatlan kapcsolatnak alkalmával, amelyet Vanamonde-dal megteremtett. Vajon maga Vanamonde sejti-e, mi lesz magányos sorsa?
Egyszer majd a Fekete Nap energiái kimerülnek, s a foglya szabad lesz. És akkor, a Világegyetem utolsó pillanataiban, amikor maga az Idő is tántorogva megáll, Vanamonde és az Őrült Elme szükségképpen összetalálkozik a kihűlt csillagok között.
Küzdelmük talán magának a Teremtésnek is végső színjátéka lesz. De ennek a küzdelemnek már semmi köze nem lesz az Emberhez, s kimeneteléről ő sosem fog tudomást szerezni…
— Nézzétek! — szólalt meg hirtelen Alvin. — Ezt akartam nektek megmutatni. Tudjátok, ez mit jelent?
Az űrhajó most a Sark fölé ért, s alattuk a bolygó tökéletes félgömb volt. Jeserac és Hilvar, ahogy lepillantottak az alkony övezetére, egyetlen másodpercben látták, ahogy a világ két ellentétes oldalán felkel és lenyugszik a Nap. A szimbólum olyan tökéletes és meglepő volt, hogy ezt a pillanatot soha életükben el nem felejthették.
Ebben az Univerzumban leszállni készült az éjszaka, az árnyékok egy oly kelet felé nyújtózkodtak, amely nem lát több hajnalt. De másutt a csillagok még fiatalok voltak, és rajtuk a reggel fénye tündökölt. És az Ember újból megindul majd azon az úton, ahol valaha járt.
London, 1954. szeptember — Himalája gőzös Sydney, 1955. március