Kevesen hallották még a „futurológia” vagy a „jövőkutatás” szót, amikor 1962-ben Arthur C. Clarke megjelentette A jövő körvonalai című tanulmányát a technika és a tudomány lehetőségeinek határairól, fejlődésének perspektíváiról. Kevesen tudták a könyv olvasói közül, hogy az író az akkortájt még eléggé lenézett tudományos-fantasztikus irodalom egyik nagysága, színes táblájú és könnyen rongyolódó magazinok szívesen fogadott szerzője, regényíró és novellista, akinek néhány remekbe sikerült elbeszélése a science fiction antológiák örökös darabja. Bizonyára meglepődtek volna, ha felfedezik, hogy a tudomány és a technika világában annyira járatos szerző fantasztikus, tehát képtelen történeteket ír H. G. Wells modorában kalandos űrutazásokról, a Mars és a Hold betelepítéséről, űrbéli lényekkel való találkozásokról, az emberiség nagyon távoli jövendőjéről s más efféle gyermekes dolgokról.
De meglepődtek kissé Clarke régi olvasói is. Hiszen A jövő körvonalai a jövendölésről beszélve nemcsak a „józan ész csődjét” mutatja be, hanem „a képzelet csődjét” is, tehát legalábbis közvetetten kedvelt műfajukat, a science fictiont is megtámadja. És van is ebben igazság, mert Clarke „belülről” bírál, könyvében a gyakorlott sci-fi író leplezi le az olcsó regények tudománytalan, sőt tudományellenes ábrándjait, a fénysebességnél nagyobb sebességgel repülő űrhajókat, a láthatatlan embereket, a lekicsinyedő tudósokat — számtalan ismert és kedvelt fogást, amelyhez olyan szívesen és olyan könnyen nyúltak és nyúlnak a lustaságra hajlamos regényköltők.
Clarke „született konzervatív”-nak vallotta magát, gondolatai mégsem hagyománytiszteletből vagy maradiságból táplálkoztak. Szándéka valójában a tisztázás volt, s egyszerre vezette tollat a tudomány tisztelete és a science fiction szeretete. Mert könyvének címe a science fiction körvonalait is jelentette, azokat a határokat, amelyeket — véleménye szerint — nem illik átlépni, s éppen a science fiction komolysága miatt nem illik semmibe venni. Ha a sci-fi írók „ars poeticá”-kat írnának, akkor bátran mondhatnánk, hogy A jövő körvonalai nem más, mint ars poetica, a tudományos-fantasztikus irodalomra vonatkozó szabályok kinyilatkoztatása.
Szerencsére annyi ars poetica van, ahány költő. A nyíltan vagy burkoltan megbírált sci-fi szerzők nem sokat törődtek Clarke nézeteivel, és továbbra is vidáman fantáziáltak képtelen és tudománytalan szerkezetekről és kalandokról, elérhetetlen galaktikákról és mesés külsejű élőlényekről. Hozzá kell tennünk, maga Clarke sem ragaszkodott csökönyösen a véleményéhez, ahogy ezt későbbi regényei és elbeszélései fennhangon hirdetik.
Mégis, ha jellemezni akarjuk írónkat, azt kell mondanunk, hogy szemlélete átmeneti jellegű, ide-oda csapong a szikár tudományosság és a szertelen fantázia között. De nézzük a tényeket.
Műveinek jegyzékében legalább akkora helyet foglalnak el a tudományos ismeretterjesztő cikkek és tanulmányok, mint a fikciók. Állandó résztvevője és gyakori előadója az űrkutatással és hírközléssel foglalkozó előkelő konferenciáknak, és díszvendége a különböző science fiction kongresszusoknak. Megkapta a science fiction nagydíjait, a „Hugó”-t és a „Nebulá”-t, megkapta ismeretterjesztő munkásságáért az UNESCO Kalinga-díját és a velejáró 2800 dollárt, amelyet korábban Julian Huxley, Bertrand Russell és George Gamow is megkapott.
Azt mondhatnánk, hogy „kétarcú” ember, ha nem tudnánk, hogy ez a „kétarcúság” egyáltalán nem ritka a science fictionben, sőt bizonyos fokig szinte kötelező is. A science fiction írók életrajzában elég gyakran találkozunk egyetemek nevével, tudományos fokozatok emlegetésével, tudományos tevékenység leírásával.
Arthur C. Clarke életrajza ebből a szempontból egyáltalán nem kivételes.
Clarke 1917. december 16-án született Mine headben, Angliában, nagyanyja családi házában. Ifjúságát a farmon töltötte. Minden őse farmer, vagyis földművelő volt, és logikusnak látszott, hogy Arthur is az ő nyomdokaikba lép. Tízéves korában azonban egy csomó színes képet — valami cigarettareklámot — kapott apjától. A képek ősállatokat ábrázoltak. Az ajándék elbűvölte a fiút, meghatározta az életét. Kövületeket kezdett gyűjteni, bújta a régészeti könyveket, érdeklődését mindjobban lekötötte a tudomány. Ez idő tájt kerültek kezébe a tudományos-fantasztikus magazinok is. „A tudomány megdöbbentő tényei és a fantasztikus irodalom hihetetlen álmai egyszerre hatottak lelkére” — írja egyik biográfusa.
Iskolái elvégzése után, 1936-ban Londonba költözött. Ott találkozott A. M. Low professzorral, a Brit Bolygóközi Társaság elnökével. Elképzelhetjük, hogy milyen lehetett és mivel foglalkozhatott ez a jó nevű társaság azokban az években, amikor a rakétákat legfeljebb ünnepi tűzijátékokhoz használták. Clarke belépett a társaságba, és hamarosan egyik titkára lett. Eleinte kritikákat, cikkeket írt a tudományról és a tudományos-fantasztikus irodalomról kis, sokszorosított lapocskákba, majd megismerkedett Eric Frank Russellel, a kitűnő science fiction íróval és szerkesztővel, aki segítette megjelentetni írásait a „hivatásos” nyomtatott magazinokban.
Első két cikke azonnal feltűnést keltett.
A holnap emberének birodalma a Naprendszer meghódításának problémáiról szólt. A második cikkben (Már ma rakétát küldhetünk a Holdba) az űrhajózás gyakorlati lehetőségeit bizonyította. Clarke hivatásos íróvá vált és jó nevű ismeretterjesztővé. Közben titokban írni kezdte első regényét.
Életrajzírói megemlítik, hogy az egyre ismertebb és népszerűbb fiatalembert a legjobb szándékkal sem lehetett volna szerénynek mondani. Cikkeit Ego névvel jelezte, úgyhogy a beavatottak lassan Arthur Ego Clarke-nak kezdték nevezni. Pedig az önbizalom, ahogy később a tények bizonyították, jogosult volt.
A második világháború kitörésekor Clarke bevonult a légierőhöz, ott dolgozott, és csak 1946-ban szerelt le. Eleinte rádiótechnikus volt, később a radarral kísérletező tudósok mellé osztották be. Két év alatt mestere lett az elektronikus technikáknak. A cikkírást sem hagyta abba. Elsősorban a légierő szaklapjaiba írt. Többek között egy Földön kívüli közvetítő-állomások című tanulmányt.
Erre a tanulmányra 1962-ben A jövő körvonalaiban is, de a Hogyan veszítettem egymillió dollárt? című cikkben is visszatéri. A tanulmányban ugyanis azt javasolta, hogy három szinkron műholddal kell az egész Földre kiterjedő televízióadás problémáját megoldani. A szellemes és később mások által megvalósított ötletet természetesen nem szabadalmaztatta, és ezért — véleménye szerint — egymillió dollárt veszített, amikor a Telstar-rendszer megvalósult.
1946-ban megválasztották a Brit Bolygóközi Társaság elnökévé. Tíz év alatt sokat változott a világ és ez a Társaság is. A háborúban felbukkanó német rakéták azt bizonyították, hogy az űrhajózás ha nem is közeli, de elérhető távolságba került. Von Braun már a holdutazásról ábrándozott, miközben a V-1 és a V-2 Londont pusztította. Érdekes lehet, hogy a társaságba belépett Bemard Shaw is, aki éppen Clarke egyik tanulmányát olvasva lett az űrhajózás lelkes híve.
Ahogy a háború végeztével a nyomdai és kiadói viszonyok lassan helyreálltak Angliában, megindultak a science fiction magazinok is. Clarke első elbeszélése mégis egy amerikai lapban, az Astounding Science Fictionban jelent meg. Úgy látszott, hogy a fiatal íróra Don A. Stuart pontos technicizmusa és Olaf Stapleton időt és teret legyőző képzelőereje hatott. Gyors egymásutánban következtek a novellák, először az amerikai, majd az angol science fiction magazinokban. Mindemellett Clarke beiratkozott az egyetemre, és 1948-ban elvégezte a fizikai és az alkalmazott matematikai szakot.
Harmincegy éves volt ekkor. Novemberben, majdnem kilencévi munka után megjelent Az örök sötétség ellen című első regénye. Élete ettől kezdve sikert sikerre halmozó, szakadatlan és megfeszített munka.
Ismeretterjesztőként elsősorban az űrhajózás kérdéseivel, a Hold, a Mars, a Naprendszer megismerésével foglalkozott. Ilyen témájú művei azonban mindig többet adnak technikai vagy tudományos ismereteknél. Nemcsak azért, mert élvezetes formában, kimunkált stílusban ír, hanem azért is, mert közvetlen humora, száguldó fantáziája és gazdag gondolatvilága jelen van minden sorában. 1950-ben írta a Bolygóközi repülést, 1951-ben A világűr felfedezését, aztán az Űrhajó kihívását és a Hangok az égbőlt.
1954-ben felolvasó körúton járt az Egyesült Államokban. Megnősült, és egy időre letelepedett Floridában. Itt megismerkedett Mike Wilsonnal, a fotóriporterrel, aki könnyűbúvárkodott, a vizek élővilágát fényképezte, és bevezette tudományába Clarke-ot is. Clarke — mint életében már jó néhányszor — ismét fellelkesült.
Clarke-ék és Wilsonék Ausztráliába utaztak, a Nagy Korallgáthoz, onnan pedig Ceylonba, mai nevén Sri Lankába, ahol végleg letelepedtek, és a tenger élővilágát tanulmányozták. Az utazás eredményeként Mike Wilsonnal együtt négy illusztrált könyvet jelentetett meg Clarke, és megírta A tenger kihívása című ismeretterjesztő munkáját. Ismeretterjesztő könyvei közül — ahogy fentebb már említettem — legnagyobb sikere a nálunk is lefordított A jövő körvonalainak volt.
Közben kiadott jó néhány regényt és novellagyűjteményt. Az Előjáték a világűrhöz, A Mars homokja, a Szigetek az égben, A gyermekkor vége, az Expedíció a Földre, a Holdrengés és a többiek nemcsak az olvasók szeretetét vívták ki, hanem a kritika elismerését is. Egyik legsikeresebb regénye még ma is A város és a csillagok, amely valóságos leltára a tudományos-fantasztikus ötleteknek, Diaspar mechanizált, technicizált, magába zárkózó városának, a főhős városon kívüli és csillagok közti kalandjainak leírásában felejthetetlen részekre bukkan az olvasó. Clarke állásfoglalása is világos, a kultúrák érintkezésének és cseréjének híve, és nem az elzárkózásnak, ahogyan ezt nemzetközi konferenciákon is hirdeti. A könyv sikerét a számos angol nyelvű kiadás mellett az is bizonyítja, hogy jó néhány nyelvre, többek között németre, olaszra, franciára, japánra, spanyolra is lefordították. A magyar fordítást most tartja kezében az Olvasó.
Clarke — maga is így vallja — nem tartozik a „modern” science fiction írók közé, sokkal inkább a hagyományos angol realizmus, a wellsi „scientific romance” képviselője. Műveinek konfliktusait — így A város és a csillagok történetét is — mindig a technikára és a tudományra építi, nemritkán tudományos paradoxonra; az ember kerül bennük szembe a maga teremtette ellentmondásokkal. Alakjai elevenek, plasztikusak, akár űrhajóskapitányok, akár jezsuita csillagászok, akár tibeti lámák, mélytengeri bálnavadászok vagy tudósok. Nem idegen tőle az öngúny, kedves humorral figurázza ki a Marsra utazó tudományos-fantasztikus regényírót, kicsit önmagán s tulajdonképpen a realitás és a képzelet összeütközésén mosolyogva.
Érdemes néhány szót szentelnünk Clarke paradoxonjainak. Az Isten kilencmilliárd neve című novellájában tibeti lámák számítógépet vásárolnak. Hitük szerint ugyanis ha valaki leírja Isten minden nevét, akkor a világ összeomlik. A novellában a modern eszköz a régi hit szolgálatába áll. Egy másik novellában (A csillag) egy jezsuita csillagász esik kétségbe, mert a Jézus születését jelző betlehemi csillag szupernóva robbanása sok millió értelmes és szép emberi lényt égetett hamuvá. Nem idegen tehát Clarke-tól a vallás és a tudomány ütköztetése és az eredmények már-már laboratóriumi vizsgálata. Ugyanakkor vannak elképzelései, amelyek — feltehetően — vallásos érzésekből táplálkoznak. A 2001. Űrodüsszeiában az ember kozmikus lénnyé válik, és szinte isteni tulajdonságokat kap a fejlődés során. Hasonló gondolatot pendít meg A város és a csillagok egyik helyén is, amikor feltételezi anyagtalan szellemi lények létezését. Igaz, hogy létrejöttüket a tudomány és a technika fejlődésével próbálja magyarázni, az ellentmondást azonban természetesen nem sikerül feloldania, hiszen éppen a tudomány tényei bizonyítják az efféle lények létezésének képtelenségét. Helytelenül járnánk el, ha Clarke regényét irányadó filozófiai munkának tekintenénk, hiszen a szerző maga is szórakoztatásnak és gondolatkísérletnek tekinti a sci-fit, és munkáinak többségében szigorúan tudományos alapokra helyezkedik. Túlzásba esnénk akkor is, ha Clarke-tól materialista világnézetet követelnénk. Elégedjünk meg az érdekes, szórakoztató és mindenképpen elgondolkoztató olvasmánnyal, élvezzük a játékos elmetornát, és akkor jó szórakozásban lesz részünk. Érdemes megemlíteni még, hogy Clarke-nak köszönhető a tudományos-fantasztikus film megújulása, sőt tágabb értelemben talán a megszületése is. Az olyan új, hatalmas sikerű science fiction filmeknek, mint amilyen a Csillagháború vagy a Harmadik típusú érintkezés előképe a 2001. Űrodüsszeia, amelynek forgatókönyvét Stanley Kubrickkal, a rendezővel együtt írta. A maga idejében rendkívül hatásos filmet egyforma rajongással fogadta a közönség és a kritika, két francia esztéta, Jean-Paul Dumont és Jean Monod háromszáz oldalas elemző tanulmányt írt róla, szinte képről képre, hangról hangra vizsgálva a film tartalmát és formáját. Clarke később regényt írt a film alapján.
Arthur C. Clarke nemcsak műveiben, hanem közéleti személyiségként is haladó szellemű, a humanizmus, az értelem, a béke pártján álló író. Szovjet, amerikai, angol és japán science fiction írókkal és teoretikusokkal együtt ott volt Tokióban azon a konferencián, amelynek záróközleménye leszögezte, hogy „a tudományos-fantasztikus irodalom fokozódó erővel képes elősegíteni a világ békéjét, és hozzájárul majd a homo sapiens jövőjének kibontakoztatásához”.
Arthur C. Clarke-nak eddig A jövő körvonalai című ismeretterjesztő könyve, A Mars titka, a Holdrengés és a 2001. Űrodüsszeia című regénye, ezenkívül a Galaktikában, az Univerzumban és antológiákban több novellája, valamint néhány ismeretterjesztő cikke jelent meg nálunk.
Kuczka Péter