Amikor Jeserac és a szülei eltűntek szeme elől, Alvin sokáig feküdt, igyekezett semmire se gondolni. A szobát lezárta maga körül, hogy senki se zavarhassa meg révületében.
Nem aludt; az alvás élményét nem ismerte, mert az a nappal és az éjjel világának jelensége volt, itt pedig örök nappal uralkodott. Ennél jobban nem tudta megközelíteni ezt az elfelejtett állapotot, s bár valójában nem volt szükséges számára, tudta, hogy most segít majd összeszedni gondolatait.
Nagyon kevés újat tudott meg; abból, amit Jeserac elmondott neki, csaknem mindent már amúgy is sejtett. De más sejteni valamit, s megint más, ha a sejtelem megcáfolhatatlanul beigazolódik.
Hogyan fogja ez befolyásolni életét? Ezt nem tudhatta biztosan, s a bizonytalanság új érzés volt számára. Talán nem okoz majd semmiféle különbséget; ha ebben az életében nem tud tökéletesen hozzáidomulni Diasparhoz, majd hozzáidomul a következőben — vagy az azt követőben…
De alighogy megfogant benne e gondolat, máris elvetette. Diaspar elegendő lehet a többieknek, de neki nem elegendő. Abban nem kételkedett, hogy ezer életet is leélhet valaki anélkül, hogy kimerítené a város összes csodáját, vagy megízlelné mindazoknak az élményeknek valamennyi permutációját, amelyeket nyújtani tud. Mindezt ő is megteheti — de ha ennél többet nem tehet, sohasem lesz elégedett.
Csak egyetlen problémával kell szembenéznie. Mi az a több, amit tenni lehet?
Ez a megválaszolatlan kérdés kizökkentette révületéből. E nyugtalan hangulatban nem maradhat itt, s a városban csak egyetlen hely van, ahol nyugalmat találhat.
A fal egy része szétfoszlott, ahogy rajta keresztül kilépett a folyosóra, polarizált molekulái csak annyira állták útját, mintha enyhe szellő fújt volna az arcába. Sokféle módon, minden erőkifejtés nélkül elvitethette volna magát céljához, de inkább gyalog ment. Szobája csaknem a város főszintjén volt, s így néhány lépéssel kijutott az utcára vezető egyik spirális rámpára. Nem vette igénybe a mozgójárdát, a keskeny gyalogjárón ment — különc dolog volt, hiszen hosszú mérföldeket kellett megtennie. De jólesett neki ez a testgyakorlás, mert csillapította háborgó elméjét. Amellett oly sok látnivaló volt, hogy kár lett volna elrohanni Diaspar legfrissebb csodái mellett, amikor egy örökkévalóság áll előtte.
A város művészi köreiben — és Diasparban életének egyik vagy másik szakaszában mindenki művész volt — az a szokás uralkodott, hogy a művészek a mozgójárda mentén kiállították legfrissebb alkotásaikat, hogy a járókelők megcsodálhassák őket. Ilyen módon az egész lakosság rendszerint már néhány napon belül kritikusan megvizsgált minden figyelemreméltó művet, s kifejezésre juttatta rájuk vonatkozó nézetét. Aztán a véleménygyűjtő készülékek, amelyeket — bár elégszer megkísérelték — senki se vesztegethetett meg, nem vezethetett félre, feljegyezték az így megszületett ítéletet, s ez döntötte el, hogy remekműről van-e szó vagy sem. Ha elegendő igenlő szavazat volt, a mátrixot betáplálták a város emlékezetébe, úgyhogy bárki bármikor a jövőben az eredetitől megkülönböztethetetlen másolatot kaphatott belőle.
A kevésbé jeles alkotásoknak a szokásos sors jutott osztályrészül. Vagy eredeti elemeire bontották fel őket, vagy a művészek barátainak otthonaiba kerültek.
Alvin útközben csak egyetlen olyan műtárgyat látott, amely többé-kevésbé tetszett neki. Kecsesen ívelt felfelé, bimbózó virágra emlékeztetett. Lassan emelkedett ki egy picinyke színes magból, bonyolult spirálisokká és szirmokká terült szét, aztán hirtelen összeomlott, és újból kezdte a ciklust. De nem pontosan ugyanúgy, mert a ciklusok mind különbözőek voltak. Bár Alvin számos lüktetést végignézett, mindig volt valamilyen finom, meghatározhatatlan különbség, még ha az alapminta ugyanaz maradt is.
Tudta, miért tetszik neki ez a megfoghatatlan szobor. Lüktetésének ritmusa a tér — vagy tán a szabadulás — érzetét keltette. Épp ezért, gondolta, honfitársai körében nemigen fog tetszést aratni. Feljegyezte a művész nevét, és elhatározta, hogy az első adódó alkalommal felhívja.
Valamennyi mozgó és rögzített járda egy parkba, a város zöld szívébe torkollt. Itt egy több mint három mérföld átmérőjű körtér az egykori Föld emlékét őrizte: ilyen volt, mielőtt még a sivatag — Diasparon kívül — mindent elnyelt. Elöl széles pázsit húzódott, majd alacsony fák bukkantak fel, amelyek egyre sűrűbbek lettek, ahogy az ember árnyékukban továbbsétált. Ugyanakkor a talaj enyhén lejtett, úgyhogy mire kiért a keskeny erdőből, a város képe tovatűnt, elrejtőzött a fák alkotta fal mögé.
Az Alvin előtt kanyargó széles folyóvizet egyszerűen csak Folyónak hívták. Ezt a nevet viselte, s más névre nem is volt szüksége. Bizonyos távolságokban keskeny hidak íveltek rajta át. Teljes, zárt körben fogta körül a Parkot, csak itt-ott törték meg medencék. Alvin cseppet sem tartotta különösnek, hogy ez a gyors vizű folyó alig hat mérföld után visszatér önmagába; igaz, azon sem csodálkozott volna, ha a Folyó körforgásának valamelyik szakaszán dombnak felfele fut. Ennél sokkal különösebb dolgokat is láthatott Diasparban.
Az egyik kis medencében tíz-tizenkét fiatal úszkált. Alvin megállt, elnézte őket. Legtöbbjüket ismerte, ha nem is név szerint, de látásból, s egy pillanatra kísértést érzett, hogy részt vegyen játékukban. De a titok, amelyet magában hordott, arra késztette, hogy elvesse ezt az ötletet, megelégedett hát az egyszerű néző szerepével. Külsejükből nem lehetett megmondani, hogy e fiatal polgárok közül ki lépett ki ebben az évben a Teremtés Csarnokából, s ki élt már annyi ideje Diasparban, mint Alvin. Bár magasság és súly dolgában jelentős különbségek mutatkoztak köztük, ennek azonban a korukhoz semmi köze se volt. Az emberek egyszerűen így születtek, s noha magasság és a kor rendszerint arányban álltak egymással, ezt a szabályt csak századokra vonatkoztatva lehetett megbízhatóan alkalmazni.
Az arc már biztosabb útmutató volt. Az újonnan születettek közt akadtak ugyan olyanok, akik Alvinnál magasabbak voltak, de éretlen vonásaik, az arcukra kiült csodálkozó meglepetés a világ fölött, amelybe belecseppentek, azonnal elárulta korukat. Különös érzés volt elgondolkozni rajta, hogy agyukban, egyelőre még kibomlatlanul, az életek végtelen távlatai szunnyadoznak, s ezekre hamarosan emlékezni fognak. Alvin irigyelte őket, bár nem volt biztos benne, hogy indokoltan. Az első létezés értékes adomány, amely sohasem ismétlődik meg. Csodálatos dolog az életet első ízben, mintegy hajnali frisseségébep élvezni. Bárcsak volnának mások, hozzá hasonlók, akikkel megoszthatná gondolatait, érzéseit…
De külsejében mit sem különbözött a vízben játszadozó gyerekektől. A Diaspar építése óta eltelt sok millió év alatt az emberi test semmit se változott — ugyanaz maradt, mióta csak alapvető mintázatát mindörökre befagyasztották a város memóriatárolójában. Az eredeti primitív formájához képest azonban mégis sokat változott, bár a változások jó része a testen belül, szemmel nem érzékelhetően játszódott le. Az Ember hosszú története során sokszor újjáformálta magát, abban a törekvésében, hogy felszámolja a test gyötrelmes betegségeit.
Az olyan felesleges tartozékok, mint fog és köröm, eltűntek. Haj csak a fejet borította, a testen nyoma sem maradt. A hajnalkor emberét leginkább talán az lepte volna meg, hogy a köldök is odalett. Megmagyarázhatatlan hiánya sok fejtörést okozott volna neki, s első pillantásra a férfinak és nőnek megkülönböztetése is meghökkentő probléma lett volna számára. Tán kísértést érzett volna rá, hogy feltételezze, nincs is többé köztük különbség, ez azonban súlyos tévedés lett volna. A diaspari hímek férfiassága felől — megfelelő körülmények között — semmiféle kétség nem merülhetett fel, csak úgy állt a dolog, hogy nemi szervük, ha nem volt szükség rá, most szebb csomagolásban rejtőzött. A Természet minden elegancia nélküli, sőt kifejezetten veszélyes elrendezésénél a belső elhelyezés sokkal tökéletesebbnek bizonyult.
Igaz, a szaporodás nem volt többé a test dolga, mivel ezt a nagy fontosságú ügyet vétek lett volna a véletlen oly játékára bízni, amelyben kromoszómák játsszák a kocka szerepét. A fogantatásnak és a születésnek ugyan már az emléke is feledésbe ment, de a szexualitás azért megmaradt. A nemi tevékenységnek már az ősidőkben is csupán alig egy százaléka szolgálta a szaporodást, s bár ennek az alig egy százaléknak eltűnése megváltoztatta a társadalom— mintázatát, az olyan szavak értelmét, mint „apa” és „anya”, de a vágy tovább élt, csak kielégítése immár nem volt a többi érzéki élvezet kielégítésénél sürgetőbb cél.
Alvin otthagyta játszadozó kortársait, és folytatta útját a Park közepe felé. Itt alig kivehető ösvények vezettek keresztül-kasul az alacsony bozótoson, olykor-olykor moha borította nagy kősziklák között keskeny szakadékokba ereszkedtek alá. Alvin egyszer szembekerült egy kicsiny, emberfejnagyságnál nem nagyobb, soklapú géppel, amely a faágak között lebegett. Senki sem tudta, hányféle robot van Diasparban, mert távol tartották magukat az emberektől, csak saját dolgukkal törődtek, úgyhogy csupán elvétve lehetett találkozni velük.
A talaj hamarosan újból emelkedni kezdett. Alvin egy kis dombhoz közeledett, amely a Parknak, s így magának a városnak kellős közepén feküdt. Itt már kevesebb akadály és kitérő volt, Alvin tisztán kivehette a dombtetőt és a ráemelt egyszerű épületet. Mire elérte célját, kissé nehezen szedte a levegőt, hát örült, hogy nekitámaszkodhatott az egyik rózsaszínű oszlopnak, és visszanézhetett a megtett útra.
Vannak építészeti formák, amelyek sohasem változhatnak, mert a tökélyig jutottak el. Yarlan Zey sírját akár a legkorábbi ismert civilizáció templomépítői is emelhették volna, bár az anyagot, amelyből készült, még elképzelni se tudta volna közülük senki. Teteje az ég felé nyitva állt, s az egyetlen terem nagy lapokkal volt kikövezve, amelyek csupán első pillantásra hasonlítottak a terméskőhöz. Az emberek geológiai korszakok óta koptatták a padlót, de lépteik a legcsekélyebb nyomot se hagyták ezen a hihetetlenül ellenállóképes anyagon.
A nagy park alkotója — egyesek szerint magának Diasparnak építője — kissé lesütött szemmel ült, mintha a térdére kiterített térképet vizsgálná. Arcán oly különös, talányos kifejezés tükröződött, amely már sok-sok nemzedék óta tömérdek fejtörést okozott a világnak. Egyesek a művész puszta szeszélyének tekintették, mások viszont úgy érezték, hogy Yarlan Zey valamilyen titokzatos tréfán mosolyog.
Az egész épület talányos volt, mert a város történelmi feljegyzésében semmiféle utalást nem lehetett rá találni. Alvin még azt sem tudta biztosan, hogy a „sír” szó mit jelent: Jeserac valószínűleg megmagyarázhatta volna neki az értelmét, mert örömét lelte az elavult szavak gyűjtésében, s mondataiba — hallgatóinak legnagyobb zavarára — minduntalan beleszőtte őket.
Erről a központi magaslatról Alvin végignézhetett az egész Parkon, a fák fölött ellátott a városon túlra is. A legközelebbi épületek csaknem két mérföldre álltak, alacsony övezetet alkottak, amely teljesen körülfogta a Parkot. Túl rajtuk, hosszú sorokban, egyre magasabbra ívelve álltak a tornyok és a teraszok, amelyek a város zömét alkották. Mérföldes messzeségbe 30 húzódtak tova, lassan kapaszkodtak fel az égre, egyre bonyolultabbá és monumentalitásukban egyre lenyűgözőbbé váltak. Diaspart zárt egységnek tervezték meg, egyetlen hatalmas gépezet volt. De bár külső megjelenésének bonyolultsága csaknem elkábította a nézőt, mégis csupán halványan célzott azokra a rejtett technológiai csodákra, amelyek nélkül e hatalmas épületek élettelen síremlékek lettek volna.
Alvin a világának határaira meresztette szemét. Tíz-húsz mérfölddel odább, ahol a körvonalak már belevesztek a messzeségbe, húzódtak a város külső bástyafalai, amelyekre szinte ráterült az égbolt. Túl rajtuk a semmi, a sivatag sajgó pusztasága, ahol az ember egykettőre megőrülne.
De akkor miért hívogatja őt ez a pusztaság, egyedül őt az ismerősei közül? Erre nem tudott válaszolni. Merev szemmel nézett a színes tornyokon és oromzatokon túlra, amelyek most az emberiség egész birodalmát körülfogták, mintha onnan várna választ kérdésére.
Nem kapott választ. De ebben a pillanatban, mialatt szíve az elérhetetlenre áhítozott, megfogant benne az elhatározás.
Most már tudta, mit fog kezdeni életével.