Jeserac nem sokat tudott segíteni, bár szolgálatkészebb volt, mint ahogy azt Alvin várta. Hosszú tanári pályája során már számtalan efféle kérdést tettek fel neki, s úgy vélekedett, még egy olyan Kiválasztott, mint Alvin, sem okozhat neki meglepetést, vethet fel olyan problémát, amelyet ne tudna megoldani.
Igaz, Alvin viselkedésében kisebb különcségek nyilvánultak meg, s ezeket előbb-utóbb ki kell gyomlálni. Nem vett részt oly szívvel-lélekkel a város hihetetlenül gondosan szabályozott társadalmi életében vagy társainak fantáziavilágában, mint ahogy kellett volna. A gondolati mélységek iránt nem mutatott érdeklődést, bár ez az ő korában még aligha volt meglepő. Ennél feltűnőbb volt szeszélyes szerelmi élete. Bár még legalább egy évszázadig nem lehetett elvárni tőle, hogy bármilyen, viszonylag tartós kapcsolatot alakítson ki, de szerelmi kalandjai máris rövidségükről voltak híresek. Hevesek voltak, amíg tartottak, de néhány hétnél egyik sem tartott tovább. Alvin, úgy látszott, egyszerre csak egy dologgal tud elmerülten foglalkozni. Időnként teljes odaadással részt vett társai erotikus játékaiban, vagy néhány napra eltűnt szíve választottjával. De ha egyszer elszállt a hangulata, hosszú időn át a legcsekélyebb érdeklődést se mutatta aziránt, aminek az ő korában az egyik fő elfoglaltságnak kellett volna lennie. Ez valószínűleg neki is rossz volt, de még inkább cserbenhagyott szerelmének, aki ilyenkor elkeseredve bolyongott ide-oda a városban, s csupán szokatlanul hosszú idő után talált másutt vigaszra. Alystra, ahogyan erre Jeserac fölfigyelt, most érkezett el ehhez a boldogtalan állapothoz.
Nem mintha Alvin szívtelen vagy kíméletlen lett volna. A szerelemben, éppúgy mint minden másban, olyan célok után futott, amelyeket Diaspar nem tudott neki nyújtani.
E sajátságok Jeseracot nem nyugtalanították. Egy Kiválasztottól várható volt, hogy így viselkedjék, s Jeserac úgy gondolta, Alvin előbb-utóbb mégis alkalmazkodni fog a város általános mintázatához. Bármilyen különc vagy lángelméjű legyen is valaki, nem befolyásolhatja annak a társadalomnak roppant mozdulatlanságát, amely immár sok millió esztendő óta lényegében változatlan maradt. Jeserac nemcsak hitt a stabilitásban, hanem mást el sem tudott képzelni.
— A probléma, amely téged nyugtalanít — mondta Alvinnak — nagyon-nagyon régi, de csodálkoznál, milyen sokan tekintik a világot annyira magától értetődőnek, hogy ez a gondolat egy pillanatig sem aggasztja őket, fel sem merül az agyukban. Igaz, az emberiség ennél a városnál valaha összehasonlíthatatlanul nagyobb területet tartott birtokában. Te láttál valami keveset abból, milyen volt a Föld, mielőtt a sivatag mindent elnyelt, és az óceánok eltűntek. Azok a képek, amelyeket annyira szeretsz kivetíteni, legrégibb felvételeink közül valók; az egyedüli felvételeink, amelyeken látható, milyen volt a Föld a Támadók jövetele előtt. Nem hinném, hogy sokan vannak, akik valaha is látták ezeket; azoknak a végtelen, szabad térségeknek gondolatát nem bírjuk elviselni.
Holott a Föld persze csak egy porszem volt a Galaktikus Birodalomban. Hogy milyenek lehettek a csillagok közötti roppant távolságok, ezt a szörnyűséget épeszű ember meg se próbálja elképzelni. Őseink a történelem hajnalán, amikor elindultak hódító, útjukra, átvágtak rajtuk. És még egyszer, utoljára átvágtak rajtuk, amikor a Támadók visszakergették őket a Földre.
A legenda — és ez csakis legenda — úgy szól, hogy szerződést kötöttünk a Támadókkal. Legyen övék a világegyetem, ha oly nagyon akarják, mi beérjük azzal a világgal, amelyen születtünk.
Betartottuk a szerződést, elfeledtük gyermekkorunk hiú álmait, ahogy, Alvin, te is elfelejted majd őket. Azok a férfiak, akik ezt a várost építették, s az annak megfelelő társadalmat megtervezték, a szellem és az anyag urai voltak. Mindazt, amire az emberiségnek valaha is szüksége lehet, e falak közt raktározták fel, s aztán gondoskodtak arról, hogy sohase hagyjuk el ezt a várost.
A fizikai akadályok még mind közt a legkevésbé fontosak. Talán vannak útvonalak, amelyek kivezetnek a városból, de ha meg is találnád őket, nem hiszem, hogy messzire jutnál rajtuk. És ha próbálkozásod sikerrel járna, mit nyernél vele? Tested nem sokáig tarthatna ki a sivatagban, ha egyszer a város nem védelmezi és táplálja.
— Ha van kivezető út a városból — kérdezte halkan Alvin —, akkor mi akadályozhat meg abban, hogy elhagyjam a várost?
— Buta kérdés — válaszolta Jeserac. — És valószínűleg már magad is meg tudod válaszolni.
Jeseracnak igaza volt, de nem úgy, ahogy gondolta. Alvin tudta, jobban mondva sejtette a választ. Társai adták meg neki, mind életükben, mind pedig álomkalandjaikban, amelyeket megosztott velük. Társai sose tudnák elhagyni Diaspart, de azt Jeserac nem is gyanította, hogy annak a kényszerítő erőnek, amely az életüket uralja, Alvin felett nincs hatalma. Hogy kivételességét véletlennek vagy valamilyen ősi szándéknak kell-e tulajdonítania, ezt nem tudta, de akárhogy is áll a dolog, ez volt e kivételesség egyik következménye. Vajon, töprengett, még milyen következményeit fogja felfedezni?
Diasparban soha senki sem sietett, s ezt a szabályt még Alvin is csak nagy néha szegte meg. Hosszú heteken át gondosan tanulmányozta a problémát, sok időt töltött el azzal, hogy végigvizsgálja a város legkorábbi történelmi emlékeit. Órákon át feküdt az antigravitációs tér kitapinthatatlan karjaiban, miközben a hipnoprojektor feltárta előtte a múltat. Amikor a felvétel véget ért, a gép elhomályosodott és eltűnt, Alvin még sokáig feküdt, mereven bámult a semmibe, mígnem a végtelen időn át visszatért a valóságba. Újból látta a kék víz beláthatatlan mérföldjeit, a szárazföldnél hatalmasabb területű óceánt, amelynek görgő hullámai az aranyos partokat csapkodták. Fülében csengett az évmilliókkal ezelőtt elnémult bukóhullámok robaja. Fölidézte magában az erdőségeket és a prériket, meg azokat a különös vadállatokat, amelyekkel az Ember valaha a világot megosztotta.
E régi felvételek közül csupán kevés maradt fenn; általánosan elfogadott nézet szerint — bár az okot senki sem tudta — a Támadók jövetele és Diaspar építése közt eltelt századokban az ősidők minden emléke odaveszett. Ilyen mindent átfogó megsemmisülést aligha lehetett egyedül a véletlennek tulajdonítani. Az Emberiség elvesztette múltját, csak néhány krónika maradt fenn, amelyek talán nem egyebek legendánál. Diaspar előtt egyszerűen a Hajnalkor volt. Ebben a mozdulatlanságban kibogozhatatlanul összeolvadt az első tüzet rakó és az első atomenergiát felszabadító ember — az első fakenut építő és az első csillagokra lépő emberi lény. Az idő e pusztaságának túloldalán ezek mindannyian szomszédok voltak.
Alvin szerette volna egyedül végrehajtani kísérletét, csakhogy Diasparban a magányt nehezen lehetett megőrizni. Alig hagyta el szobáját, máris beleütközött Alystrába, aki nem is próbálta titkolni, hogy találkozásuk nem véletlen.
Alvinnak eszébe se jutott, hogy Alystra szép, mert csúnya embert sosem látott. Ha a szépség egyetemes, elveszti szívet megindító erejét, és csak a hiánya válthat ki bármilyen érzelmet.
Alvin egy pillanatig bosszankodott e találkozás miatt, mert oly szenvedélyekre emlékeztette, amelyek már nem fűtötték. Még túlságosan fiatal és magának való volt ahhoz, hogy tartós kapcsolatok szükségét érezze, s ha majd eljön ennek az ideje, bizonyára nehezen fog társat találni. Kivételessége még a legintimebb pillanatokban is mintegy korlátot emelt önmaga és szerelme közé. Teljesen kifejlett teste ellenére még gyerek volt, és néhány évtizedig még az is marad, holott társai már sorban felidézték korábbi életeik emlékeit, és messze maguk mögött hagyták őt. Már volt efféle élményben része, s ez óvatossá tette, nem akarta fenntartás nélkül átadni magát senki másnak. Még Alystra is, aki most olyan naivnak és mesterkéletlennek látszott, hamarosan Alvin minden képzeletét felülmúló bonyolult emlékek és képességek birtokosa lesz.
Enyhe bosszúsága egykettőre elpárolgott. Miért ne jöhetne Alystra vele, ha erre vágyik. Alvin nem volt önző, nem akart zsugorin mindenki mást kizárni a kísérlet élményéből. És egyébként is Alystra reakciói sok mindent megvilágíthatnak számára.
Az expresszjárda kiszáguldott velük a város embersűrűs szívéből. Alystra útközben semmit se kérdezett, ami nála szokatlan volt. Együtt furakodtak át a középső, nagy sebességű szakaszra; a lábuk alatti csodát egyetlen pillantásra se méltatták. Egy őskori mérnököt apránként az őrületbe sodort volna, ha megpróbálja megérteni, hogyan haladhat egy látszólag tömör úttest, amely két szélén rögzített, a közepe felé egyre gyorsuló sebességgel. De Alvin és Alystra egészen természetesnek találta, hogy léteznek olyan anyagok, amelyek az egyik irányban szilárd, a másikban cseppfolyós testek módjára viselkednek.
Körülöttük az épületek mind magasabbra emelkedtek, mintha a város a perifériáját erődítménnyé akarta volna kiépíteni a külvilággal szemben. Milyen különös volna, gondolta Alvin, ha ezek a tornyosodó falak átlátszóvá válnának, akár az üveg, s így megfigyelhetnénk az odabent zajló életet. A környező térségben szétszóródva éltek a barátai, akiket ismert s akiket majd még megismer, idegenek, akikkel sosem fog találkozni — bár ilyenek kevesen lesznek, mert életének folyamán úgyszólván mindenkivel találkozik majd Diasparban. Többségük a maga külön szobájában él, de még sincsenek egyedül. Csak meg kell formálniuk magukban a kívánságot, s máris minden tekintetben, kivéve a fizikait, együtt lehetnek bárkivel, akivel csak akarnak. Nem unatkoznak, mert mindenhez hozzáférhetnek, ami a város építése óta a képzelet birodalmában vagy a való életben történt. Ez a létforma az efféle beállítottságúak számára teljesen kielégítő. Hogy egyben teljesen meddő is, ezt még Alvin sem tudta egyelőre átlátni.
Ahogy Alvin.és Alystra egyre messzebb jutott a város szívétől, az utcákon járkáló emberek száma lassanként megfogyatkozott, s amikor az úttest nesztelenül megállt egy élénk színű, márvánnyal borított, hosszú peronnál, már egy teremtett lelket sem láttak. Átléptek az anyag fagyott örvényén, ahol a mozgójárda szubsztanciája visszafolyt eredetéhez, s ott szembetalálták magukat egy fallal, amelyből minden irányba fényesen kivilágított alagutak nyíltak. Alvin habozás nélkül kiválasztott egyet, s megindult benne, Alystrával szorosan a nyomában. A perisztaltikus mező azonnal elkapta és magával vitte őket. Útközben kényelmesen hátradőlve figyelték a környezetet.
Hihetetlennek tűnt, hogy még mindig mélyen a föld alatt, egy alagútban vannak. A festészet, amely egész Diaspart palettájának használta, itt valaha igen szorgos munkát végzett; fölöttük az ég mintha tárva-nyitva állt volna a mennybolt szeleinek. Körös-körül mindenfelé a város tornyai ragyogtak a napsütésben. Ez nem az a város volt, amelyet Alvin ismert, hanem egy sokkal régebbi korszak Diasparja. Az épületek zöme ugyan ismerős volt, de szubtilis különbségek mutatkoztak rajtuk, s ez még csak fokozta a látvány érdekességét. Alvin szeretett volna itt egy darabig elidőzni, csakhogy az utazást az alagúton keresztül semmiképp sem bírta lelassítani.
Sajnos, nagyon is hamar gyengéden lerakták őket egy nagy, ellipszis alakú teremben. Minden oldalról ablakok fogták körül, s ezeken át színpompás virágoktól tündöklő kertek villantak szívfájdítón elébük. Diasparban is voltak még kertek, de ezek csupán annak a művésznek agyában léteztek, akiben megfogantak. Jelenlegi világukban ezekhez hasonló virágok biztosan nem léteznek.
Alystrát elbűvölte a virágok szépsége, és szemmel láthatóan úgy érezte, Alvin azért hozta ide, hogy ezt lássa. A fiú egy ideig figyelte, ahogy vidáman futkároz az egyik látványtól a másikig, gyönyörűséget lel minden egyes felfedezésben. Diaspar perifériáján körös-körül százával akadtak a félig elhagyott épületekben ilyen helyek, amelyeket a felettük őrködő rejtett erők tökéletes rendben tartottak. Egyszer talán az élet folyama majd megint ebbe az irányba áramlik, de addig ez az ősi kert oly titok marad, amely egyedül nekik tárulkozik fel.
— Tovább kell mennünk — szólalt meg végül Alvin. — Ez csak a kezdet. — Átlépett az egyik ablakon, mire a csalóka kép szertefoszlott. Az üveg mögött nem kert volt, hanem egy meredeken felfelé ívelő, körkörös folyosó. Még látta Alystrát néhány lépésre, bár tudta, hogy az nem láthatja őt. De a lány egy pillanatig se habozott, máris ott állt mellette a folyosón.
Lábuk alatt a padló lassan megindult, aztán nagyobb sebességre váltott át, mintha igyekeznék minél előbb célba érni velük. Néhány lépést tettek rajta, mígnem annyira felgyorsult, hogy e lépegetéssel már csak vesztegették volna erejüket.
A folyosó továbbra is felfelé tartott, s száz lábbal odább teljes derékszögben meghajolt. De ezt csak a logika diktálta, az érzékszervek számára olyan volt, mintha az ember egy tökéletesen vízszintes folyosón sietne végig. Valójában egy ezer és ezer láb mély függőleges aknában haladtak felfelé, ám ez nem keltett bennük semmiféle bizonytalan érzést, mert a polarizáló tér meghibásodása elképzelhetetlen volt.
A folyosó hamarosan lejteni kezdett, míg aztán újból derékszögbe görbült. A padló észrevétlenül lelassult, s végül megállt egy hosszú csarnokban, amelyet tükrök szegélyeztek. Alvin sejtette, hogy itt reménytelen próbálkozás volna Alystrát siettetni. Nemcsak azért, mert egyes női jellegzetességek Éva óta változatlanul továbbéltek, hanem mert ennek a lenyűgöző helynek senki se bírt volna ellenállni. Sehol Diasparban, Alvin tudta, nem akad párja. A valóságos látványt a művész valamilyen szeszélyéből csupán néhány tükör vetítette vissza — és ezek is, Alvin bizonyosra vette, állandóan változtatják síkjukat. A többi kétségtelenül visszatükrözött valamit, de mégis kissé meghökkentő látvány volt egy állandóan változó és teljesen képzeletbeli környezetben sétálni.
A tükör mögötti világban olykor erre-arra járkáló emberek bukkantak fel, s Alvin nemegyszer látott ismerős arcokat. Rögtön tudta, nem olyan barátokat lát, akikkel ebben az életben valaha is találkozott. Az ismeretlen művész elméjén keresztül a múltba pillantott vissza, s a jelenlegi világban élő emberek korábbi inkarnációit látta. Ez kivételességére emlékeztette, s elszomorította a gondolat, hogy akármeddig időzik is e változó képek előtt, önmagának semmiféle régi tükröződését nem fogja megtalálni.
— Tudod, hol vagyunk? — kérdezte Alystrától, amikor befejezték sétájukat a tükrök előtt. A lány tagadóan rázta a fejét.
— Gondolom, valahol közel a város széléhez — válaszolta közömbösen. — Úgy látszik, hosszú utat tettünk meg, de hogy milyen messzire jutottunk, arról fogalmam sincs.
— A Loranne-toronyban vagyunk — mondta Alvin. — Ez Diaspar egyik legmagasabb pontja. Gyere, megmutatom neked. — Kézen fogta Alystrát, és kivezette a csarnokból. Szemmel látható kijáratok itt ugyan nem voltak, de a padló mintázata különböző helyeken oldalfolyosókat jelzett. Ha valaki ezeken a pontokon a tükrök felé közeledett, a visszavert képek egy fényátjáróba olvadtak bele, és ezen át egy másik folyosóra lehetett kilépni. Alystra ebben az ide-oda kanyargásban teljesen irányt vesztett, míg aztán egy hosszú, nyílegyenes alagútba értek ki, amelyben állandóan hideg szél fújt. Mindkét irányba vízszintesen sok száz láb messzeségbe húzódott, s két végén apró fénykörbe torkollt.
— Nem tetszik nekem ez a hely — siránkozott Alystra. — Túl hideg. — Valószínűleg soha életében nem borzongatta meg valóságos hideg, s Alvint némi bűntudat fogta el. Figyelmeztetnie kellett volna a lányt, hogy hozzon magával kabátot — jó meleget, mert Diasparban minden öltözék pusztán díszül szolgált, semmiféle védelmet nem nyújtott.
Mivel Alystra egyedül az ő hibájából került ebbe a kellemetlen helyzetbe, Alvin szó nélkül átadta neki a kabátját. Ebben nem volt semmiféle lovagiasság; a nemek között már olyan régóta teljes egyenlőség uralkodott, hogy az efféle szokásoknak nyoma se maradt. Ha fordítva esik a dolog, Alystra is odaadta volna a kabátját Alvinnak, s az szó nélkül elfogadta volna.
A hátszélben kellemes volt a járás, s hamarosan el is jutottak az alagút végéhez. Itt egy tág résekkel áttört, díszes kőpárkány állta útjukat, ami rendjén is volt, hisz a puszta semmi peremén álltak. A nagy légakna a torony meredek homlokzatára nyílt, s lábuk alatt egy legalább ezerlábnyi függőleges fal volt. Odafent álltak a város legkülső bástyáin, s alattuk terült el Diaspar. Lakói közül csak keveseknek volt valaha is részük ebben a látványban.
A látkép a fordítottja volt annak, amit Alvin a Park közepéből látott. Innen föntről letekinthetett a város szíve felé hosszú áradatban leereszkedő koncentrikus kő— és fémtömbökre. A távolban, a közbeeső tornyoktól részben elrejtve, megpillantotta a pázsitot, a fákat és az örökké körbefutó folyót. Még messzebb Diaspar túlsó bástyái újból az ég felé kapaszkodtak.
Oldalán Alystra is elgyönyörködött a látványban, de meglepetést nem érzett. Már számtalanszor látta a várost más, csaknem ugyanilyen jól elhelyezett kilátótornyokról s hozzá a mostaninál sokkal nagyobb kényelemben.
— Ez hát a mi világunk — mondta Alvin —, az egész világunk. És most szeretnék még valamit mutatni neked. — Hátrafordult és megindult az alagút túlsó végét jelző távoli fénykör fele. Testét a könnyű ruhában átjárta a hideg, de rá se hederített, ahogy belépett a légáramlatba.
Csak pár lépést tett, amikor észrevette, hogy Alystra nem követi. A lány figyelte őt, kölcsönzött kabátja lebegett a szélben, fél kezét arcához emelte. Alvin látta, hogy ajkai mozognak, a szavak azonban nem értek el hozzá. Előbb csodálkozva nézett vissza a lányra, aztán türelmetlenül, de nem minden szánakozás nélkül. Jeserac igazat mondott. Alystra nem tudja követni. Rájött, mit jelent az a távoli fénykör, ahonnan örökös szél áramlik Diaspar felé. Mögötte ismert világ terült el, csodákkal tele világ, amely azonban meglepetéseket nem tartogatott, s mint egy ragyogó, de feszesre zárt buborék sodródott az idő folyamán. Előtte pedig, szinte csak néhány lépés távolságban, a puszta vadon — a sivatag világa — a Támadók világa.
Alvin visszament hozzá, s meglepetten látta, hogy a lány egész testében remeg.
— Miért vagy így megijedve? — kérdezte. — Hisz biztonságban vagyunk, Diasparban. Ha az imént ki tudtál nézni ezen az ablakon, hát azon is ki tudsz nézni!
Alystra merev szemmel bámult rá, mintha valamilyen különös szörnyeteget látna. És az ő mértékével mérve, Alvin valóban szörnyeteg is volt.
— Nem tudnám megtenni — szólt végül. — Még a gondolatától is jobban borzongok, mint itt a széltől. Ne menj tovább, Alvin!
— De hát mi ebben a logika? — tiltakozott könyörtelenül Alvin. — Mi baj származhat abból, ha elmégy e folyosó végére s ott kinézel? Odakint furcsa, elhagyatott világ van, de cseppet se ijesztő. Sőt minél tovább nézem, annál szebbnek találom…
Alystra nem várta meg, hogy befejezze a mondatot. Sarkon fordult, és visszafutott a hosszú lejtőn, amely az alagút padlóján át felhozta őket ide. Alvin meg se kísérelte, hogy megállítsa, mivel ez modortalanság lett volna, annak a jele, hogy rá akarja kényszeríteni akaratát. A rábeszélés, belátta, teljesen hiábavaló volna. Tudta, hogy Alystra addig meg se áll, amíg vissza nem tér társaihoz. A veszély, hogy utat veszt a város labirintusaiban, nem fenyegeti, mert könnyűszerrel követni tudja majd visszafelé a lépéseit. Az az ösztönös képesség, hogy a legbonyolultabb útvesztőkből is kikeveredjék, csupán egyike volt annak a számos készségnek, amelyet az Ember, mióta városokban lakott, elsajátított. A rég kihalt patkány is rákényszerült, hogy hasonló képességekre tegyen szert, mihelyt elhagyta a földeket, és sorsát az emberéhez kötötte.
Alvin egy ideig várt, mintha még remélte volna, hogy Alystra visszajön. Viselkedése nem lepte meg — csak e viselkedés hevessége és ésszerűtlensége. Noha őszintén sajnálta, hogy a lány elment, ugyanakkor akaratlanul is azt kívánta, bárcsak ne feledkezett volna meg arról, hogy visszaadja a kabátját.
Nemcsak á hideg járta át, de a város tüdején keresztül fújó széllel szemben a járás is nehezére esett. Alvinnak meg kellett birkóznia mind a légáramlattal, mind azzal az ismeretlen erővel, amely azt hajtotta. Csak akkor pihenhetett meg, amikor elért a kőpárkányhoz, és karjait a rácsok köré fonhatta. A helyszűke miatt fejét épp csak kidughatta a nyíláson, s a kilátás még így is korlátozott volt, mivel az akna bejáratát részben a városfalba süllyesztették bele.
De azért eleget láthatott. Ezer és ezer láb mélységben a napfény épp búcsúzott a sivatagtól. A csaknem vízszintes sugarak átsütöttek a rácsozaton, s különös arany— és árnyékmintázatot vetítettek az alagút mélyébe. Alvin az éles fénytől szemét védve, lekémlelt a földre, amelyen évmilliók óta nem járt ember.
Mintha egy örökre befagyott tengerre nézett volna. Homokbuckák hullámzottak végeláthatatlanul nyugat felé, körvonalaikat a hunyó nap fénye vastagon kirajzolta. Itt-ott a szél szeszélyéből különös örvények és üregek vésődtek a homokba, úgyhogy olykor nehezen lehetett elhinni, hogy mindez az alakzat nem valamilyen értelmes lény keze műve. Nagy-nagy messzeségben, olyan messze, hogy valójában meg sem tudta ítélni, milyen távol vannak, lágyan ívelt dombok húzódtak. Alvin látványukra csalódást érzett, sokat adott volna azért, ha a valóságban is láthatja az ősi felvételeknek és saját álmainak tornyosodó hegyeit.
A nap már a dombok peremére hajolt, fényét megszelídítette és vörösre festette a száz és száz mérföldnyi légréteg, amelyet keresztülszelt. Korongján két nagy pont feketéllett; Alvin a tanulmányaiból már tudott róluk, de meglepte, hogy ilyen könnyen kivehetők. Mintha két szem nézett volna vissza rá, ahogy ott kuporgott a magányos kémlelőnyílásnál, a szakadatlanul fülébe süvöltő szélben.
Nem jött alkonyat. Mihelyt a nap lement, a homokbuckák közti árnyékfoltok azonnal egyetlen óriási, sötét tóba folytak össze. A színek kihunytak az égen, a meleg vörös és arany tovatűnt, sarki kék fényt hagyott maga után, amely aztán fokozatosan éjszakába mélyült. Alvin arra. a lélegzetfojtó pillanatra várt, amelyről az egész emberiségből egyedül csak ő tudott — arra a pillanatra, amikor az első remegő csillag előbukkan. Hosszú hetekkel ezelőtt járt utoljára ezen a helyen, s tudta, hogy az égbolt képének időközben meg kellett változnia. De még így sem volt felkészülve a pillanatra, amikor a Hét Napot először meglátta.
Nem is lehetett volna másképpen hívni őket a megnevezés akaratlanul jött ajkaira. Apró, igen tömör és meglepően szimmetrikus csoportot alkottak a napnyugta utáni fényben. Hat közülük egy kissé elnyúlt ellipszisen helyezkedett el, amely — Alvin ebben biztos volt — valójában a látómezejéhez képest valamelyest megdőlt, tökéletes kör. Minden egyes csillag más-más fényben tündökölt, Alvin kivette a vöröset, kéket, aranyat és zöldet, de a többi színárnyalatot szeme nem bírta érzékelni. Az alakzatnak pontosan a közepén egyetlen fehér óriás ragyogott — az egész látható ég legfényesebb csillaga. A csoport tündöklő ékszerhez hasonlított, hihetetlennek látszott, messze meghaladta a véletlen minden törvényét, hogy a Természet valaha is ilyen tökéletes mintázatot tudjon teremteni.
Alvin szeme lassanként hozzászokott a sötéthez, s így megpillantott egy nagy ködös fátylat — ezt valaha lejutnak hívták. A zenittől a szemhatárig nyújtózott, redői közé fogta a Hét Napot. Most már más csillagok is kiültek az égre, hogy versenyre keljenek velük, de rendszertelen elhelyezkedésük csak kiemelte annak a tökéletes szimmetriának rejtélyét. Mintha valamiféle erő szembe akart volna szállni a természetes világegyetem rendetlenségével, s ezért ráütötte bélyegét a csillagokra.
A Galaktika, mióta Ember élt a földön, tízszer, mindössze tízszer fordult meg tengelye körül. Saját mértékével mérve ez csupán egy pillanat volt. De ez alatt a rövid idő alatt tökéletesen megváltozott, sokkal többet változott, mint ahogy ez a dolgok természetes menetében indokolt lett volna. A nagy Napok, amelyek egykor ifjúi büszkeségben oly szenvedélyesen lángoltak, immár a megsemmisülés felé támolyogtak. Alvin azonban sosem látta az ősi glóriájában tündöklő égboltot, s így fogalma sem volt róla, milyen szépség ment itt veszendőbe.
A csontjait átjáró hideg visszakergette a városba. Elengedte a rácsozatot, és végigdörzsölte tagjait, hogy visszatérjen beléjük a vér. Előtte, az alagút végén Diaspar felől oly ragyogó fény áradt, hogy egy pillanatra el kellett fordítania szemét. A városon kívül nap és éj váltogatták egymást, de odabent örök nappal volt. Amikor fent az égen leszállt a nap, Diaspart fény árasztotta el, és senki se vette észre, hogy a természetes világosság tovatűnt. Az emberek már régen kiűzték városaikból a sötétséget, még mielőtt az alvásról leszoktak. Diasparba sose jött el az éj, csak a Parkra borult rá olykor valamilyen furcsa, váratlan sötétség, amely rejtelmessé varázsolta.
Alvin a tükrös csarnokon át lassan hazaindult, lelkét még eltöltötték az éjszaka és a csillagok. Levertséggel vegyes lelkesültséget érzett. Úgy látszott, nincs mód rá, hogy valaha is kijusson abba a roppant ürességbe, s ennek nem is volna semmilyen ésszerű célja. Aki kimerészkedik a sivatagba, figyelmeztette Jeserac, egykettőre elpusztul, s Alvin ebben nem is kételkedett. Talán egy napon talál valamilyen módot, hogy elhagyja Diaspart, de tudta, hogy akkor is hamarosan vissza kell térnie. A sivatagba kijutni csak mulatságos játék volna, semmi más. És e játékot nem oszthatja meg senkivel, s az sehova se vezetne. Mégis érdemes volna megpróbálni, hátha kioltaná a lelkében izzó vágyat.
Alvin hosszasan elidőzött a múlt tükörképei között, mintha húzódozna attól, hogy visszatérjen a maga ismerős világába. Az egyik nagy tükör előtt megállt, s figyelte a mélyén felbukkanó és tovatűnő jelenete két. Bármilyen mechanizmus hozta is létre ezeket a képeket, a jelenléte és bizonyos mértékig a gondolatai irányították őket. Valahányszor belépett e terembe, a tükrök mindig üresen néztek feléje, de mihelyt járkálni kezdett közöttük, tüstént élettel teltek meg.
Mintha egy nagy, nyitott udvarban állt volna, amelyet a valóságban ugyan sohasem látott, de azért valószínűleg létezik még valahol Diasparban. Szokatlanul sűrű embertömeg töltötte meg, s mintha valamiféle nyilvános gyűlés folyt volna. Egy dobogón két ember udvariasan vitatkozott egymással, párthíveik körülöttük álltak, s hébe-hóba beleszóltak a vitába. A tökéletes csend csak fokozta a jelenet varázsát, mert a szárnyaló képzelet azonnal pótolta a hiányzó szavakat. Vajon miről vitatkoznak? — töprengett Alvin. Talán ez nem is egy valóságos múltbeli jelenet, csupán valamilyen kiötlött epizód. Az alakok gondos kiegyensúlyozottsága, a némileg szertartásos mozdulatok, a való élethez képest mind túlságosan csiszoltak voltak.
Alvin végigvizsgálta az arcokat, ám a tömegből senkit sem ismert fel. De ha nem is talált ismerősre, mégis úgy érezte, mintha olyan barátokat látna, akikkel évszázadok múlva majd egyszer találkozni fog. Az emberi arcnak hányféle lehetséges változata van — töprengett. Számuk óriási, de mégsem végtelen, különösen, ha minden esztétikailag csúnya variációt kiküszöbölne belőle.
A tükör világának szereplői továbbfolytatták rég feledésbe ment vitájukat, figyelemre se méltatták a köztük álló Alvin mozdulatlan alakját. Olykor szinte el se tudta hinni, hogy ő maga nem vesz részt a tükörbeli eseményekben, az illúzió annyira tökéletes volt. Ha a tükörben az egyik fantom Alvin háta mögé került, éppúgy eltűnt, mint ahogy bármilyen valóságos tárgy is eltűnt volna, s ha valaki elébe került, az ő képe tűnt el.
Már éppen menni akart, amikor egy furcsa öltözetű férfit vett észre, aki a főcsoporttól kissé félrehúzódott. Mozdulatai, ruházata, s egész magatartása némileg kirítt a gyülekezetből. Elrontotta az összhatást, Alvinhoz hasonlóan anakronisztikus volt.
Sőt sokkal több annál. Valóságos volt, s kissé rejtélyesen mosolygott Alvinra.