Alvin rövid életében, Diaspar lakóinak alig egy ezredrészével találkozott, így hát nem csodálkozott azon, hogy ez a vele szemben álló férfi idegen. Csak az lepte meg, hogy egyáltalán bárkivel is találkozik ebben az elhagyatott toronyban, az ismeretlen küszöbének közelében.
Hátat fordított a tükörbeli világnak, és szembenézett a betolakodóval. De mielőtt még bármit mondhatott volna, az idegen megszólította:
— Te bizonyára Alvin vagy. Mihelyt rájöttem, hogy valaki ide tart, sejtettem, hogy az csak te lehetsz.
Megjegyzését nyilvánvalóan nem szánta sértésnek, egyszerű ténymegállapítás volt, s Alvin így is fogta fel. Nem lepte meg, hogy az idegen felismerte — kivételessége és az ebben rejlő, még fel nem tárt képességek, városszerte ismertté tették.
— Khedron vagyok — szólt az idegen, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. — A Mókamester, így neveznek.
Alvin értetlenül nézett rá, mire Khedron rezignált öngúnnyal vállat vont.
— Hát ennyit ér a hírnév. De te még fiatal vagy, s a te életedben még nem adódtak mókák. Ezért elnézem tudatlanságodat.
Khedron magatartásában volt valami üdítően szokatlan. Mi lehet ennek a furcsa „Mókamester” szónak az értelme, törte Alvin a fejét, s bár nagyon-nagyon halványan ébredeztek benne holmi emlékek, azonosítani mégsem tudta a szót. A város bonyolult társadalmi szerkezetében számos ilyenféle titulust használtak, egy egész élet kellett ahhoz, hogy valamennyit megtanulja az ember.
— Gyakran jársz ide? — kérdezte Alvin kissé féltékenyen. Megszokta, hogy a Loranne-tornyot mintegy saját tulajdonának tekintse, s ezért enyhe bosszúságot érzett, hogy csodáit mással is meg kell osztania. „De vajon — tűnődött — kinézett-e valaha is Khedron a sivatagra, vagy látta-e a nyugaton lehanyatló csillagokat?”
— Nem — mondta Khedron, mintha Alvin ki nem mondott gondolataira válaszolna. — Még sose jártam itt. De az a szórakozásom, hogy kipuhatolom a városban történő különös eseményeket, s már nagyon régóta senki se jött ide, a Loranne-toronyba.
Alvin egy pillanatra elcsodálkozott, honnan tudhatott Khedron arról, hogy ő már többször is járt itt, de aztán gyorsan felhagyott a tűnődéssel. Diaspar csupa szem és fül volt, sőt más kifinomult érzékszervekkel is rendelkezett, amelyek mindenről tájékoztatták, ami a falain belül történt. Egy kíváncsi lélek bizonyára talál módot rá, hogy letapogassa ezeket a csatornákat.
— De még ha szokatlan is, hogy valaki ide járjon — folytatta Alvin a szócsatát —, miért érdekel ez téged?
— Mert Diasparban — válaszolta Khedron — szokatlan az én kiváltságom. Már rég felfigyeltem rád, s tudtam, hogy egyszer majd találkozni fogunk. A magam módján én is Kiválasztott vagyok. Persze nem olyanformán, mint te, nekem nem ez az első életem. Én már ezerszer is kiléptem a Teremtés Csarnokából. De valamikor a kezdet kezdetén Mókamesternek szántak, s Diasparban egy időben csak egy Mókamester van. A legtöbb ember szerint ez is több a kelleténél.
Khedron szavaiból olyasfajta gúny csendült ki, amely Alvint továbbra is zavarba ejtette. Nem vallott ugyan jó modorra személyes kérdéseket kereken feltenni, de hát végül is Khedron hozta fel a dolgot.
— Bocsáss meg tudatlanságomért — szólt Alvin. — De mi a Mókamester, s mit csinál?
— Azt kérded, „mit” — mondta erre Khedron — , ezért azzal kezdem, hogy elmondom a „miértjét” Hosszú történet, de remélem, érdekelni fog.
— Engem minden érdekel — felelte az igazsághoz híven Alvin.
— Helyes. Hát azoknak az embereknek, ha egyáltalában emberek voltak, amiben olykor kételkedem, akik Diaspart eltervezték, egy hihetetlenül bonyolult problémát kellett megoldaniuk. Diaspar, tudod, nemcsak gépezet, hanem élő organizmus is, méghozzá halhatatlan organizmus. Mi már annyira hozzáidomultunk a társadalmunkhoz, hogy meg sem tudjuk ítélni, ősapáink szemében milyen különös lehetett, íme, itt van egy aprócska, zárt világ, amely az évmilliók során, jelentéktelen vonásaitól eltekintve, mit sem változott, és mégis tökéletesen stabil maradt. Valószínűleg már hosszabb ideje fennáll, mint ameddig az egész megelőző emberi történelem tartott, viszont abban a korszakban, úgy véljük, sok-sok ezer különféle kultúra és civilizáció virágzott ki egy rövid időre, majd pusztult el Hogyan sikerült Diasparnak megőriznie ezt a rendkívüli stabilitást?
Alvint meglepte ez a primitív kérdés, s reményei, hogy valami újat fog hallani, már-már foszladozni kezdtek.
— A memóriatárolók jóvoltából — válaszolta — ez köztudomású. Diaspart állandóan ugyanazok az emberek lakják, bár a mindenkori népesség aszerint változik, hogy kiknek a testét teremtik vagy semmisítik meg.
Khedron tagadólag rázta fejét.
— Ezzel még korántsem válaszoltad meg a kérdést. Ugyanazokból az emberekből igen sokféle jellegű társadalmat lehet felépíteni. Ezt nem tudom igazolni, nincs rá közvetlen bizonyítékom, de azt hiszem, ez így igaz. A város tervezői nemcsak a népességét szabták meg, hanem egyszer s mindenkorra előírták azokat a törvényeket is amelyek magatartásunkat irányítják. Mi ezeknek a törvényeknek létezéséről nem is igen tudunk, ám ettől függetlenül engedelmeskedünk nekik. Diaspar kultúráját befagyasztották, és csupán igen szűk határokon belül változhat. A memóriatárolók testünk és személyiségünk mintázatán kívül még sok egyebet is tárolnak. Tárolják magának a városnak képét is, valamennyi, atomját szilárdan megőrzik minden változással szemben, amit az Idő hozhat. Nézd ezt a kövezetét — millió és millió esztendővel ezelőtt rakták le, és számtalan nemzedék járt rajta. És, ugye, nyoma sincs rajta a kopásnak, holott bármily ellenállóképes is egy anyag, így. burkolatlanul már réges-rég porrá kellett volna őrlődnie. De ameddig létezik oly energia, amely a memóriatárolókat működteti, ameddig a bennük elraktározott matricák irányítani képesek a város mintázatát, addig Diaspar fizikai szerkezete sosem fog változni.
— De azért egyes dolgok megváltoztak — vetette ellen Alvin. — A város építése óta számos épületet leromboltak, s újakat emeltek helyükbe.
– Úgy is van, de csupán a memóriatárolókban elraktározott információk felszabadítása és új mintázatok kidolgozása útján. És egyébként is, én ezt csak példaként említettem arra, mily módon őrzi meg fizikai képét a város. A lényeg, amire rá akartam mutatni, abban rejlik, hogy Diasparban vannak olyan gépek is, amelyek társadalmi struktúránkat konzerválják. Figyelnek minden változást, s korrigálják, mielőtt még túlságosan jelentőssé válhatna. Hogyan csinálják, nem tudom, talán a Teremtés Csarnokából kilépők megválogatásával. Talán személyiségmintázatunkkal játszogatnak; mert mi ugyan azt hisszük, szabad akaratunk van, de hogyan lehetnénk ebben biztosak?
Akárhogy is van, eleink megoldották e problémát. Diaspar változatlanul fennáll, biztonságban túlélt évmilliókat, akár egy nagy hajó, hordozza rakományaként mindazt, ami az emberiségből megmaradt. Ez a társadalomszervezés csodája, bár az, hogy megérte-e a fáradságot, még nyitott kérdés.
A stabilitás azonban önmagában nem elegendő. Könnyűszerrel tespedéshez, majd onnan hanyatláshoz vezethet. A város tervezői nagy körültekintéssel igyekeztek ezt megakadályozni, noha ezek az elhagyatott épületek arról tanúskodnak, hogy nem jártak teljes sikerrel. Én, Khedron, a Mókamester ennek az igyekezetnek egy részét testesítem meg. Talán csak igen kis részét, bár szeretném hinni, hogy tévedek. De biztos sosem lehetek benne.
– És pontosabban meghatározva milyen részét? — tudakolta Alvin. Még most se értette egészen a dolgot, s ettől kissé ingerült lett.
— Mondjuk úgy, hogy bizonyos kiszámított méretű rendetlenséget teremtek a városban. Ha elmagyaráznám ténykedésemet, ezzel csorbítanám hatékonyságát. Mégis tetteim szerint ítélj meg, bár számra csekélyek, s ne a szavaim szerint, amelyek szaporák.
Alvin még sosem találkozott Khedronhoz hasonló emberrel. A Mókamester valódi egyéniség volt — olyan karakter, aki jó fejjel kimagaslott a Diasparra jellemző általános egyöntetűségből. Alvin nem remélhette ugyan, hogy pontosan kifürkészheti, melyek a kötelességei, és hogyan tesz azoknak, eleget, de ennek nem volt számára túl nagy jelentősége. Csak az számított, hogy itt van valaki, akivel — monológjának szüneteiben — beszélni tud, s aki talán választ adhat neki arra a sok-sok problémára, amely oly régóta annyi fejtörést okozott neki.
Együtt indultak meg visszafelé, végig a Loranne-torony folyosóin, mígnem eljutottak az elhagyatott mozgójárdához. Csak amikor már kint jártak az utcán, jutott eszébe Alvinnak, hogy Khedron meg sem kérdezte tőle, mit keresett odakint az ismeretlenség küszöbén. Gyanította, hogy Khedron ezt amúgy is tudja, s bár érdekli, de nem csodálkozik rajta. Valami azt súgta neki, hogy nehéz volna bármi olyat tenni, amin Khedron csodálkozna.
Kicserélték indexszámaikat, hogy bármikor hívhassák egymást. Alvin szeretett volna máskor is találkozni a Mókamesterrel, bár úgy gondolta, hogy társasága, ha túl sokáig van együtt vele, kimerítő lehet. Ám újabb találkozásuk előtt még ki akarta fürkészni, hogy barátai s különösen Jeserac mit tudnak mondani neki Khedronról. — Viszontlátásra — szólt Khedron s egyszerre eltűnt. Alvint ez kissé bosszantotta. A jómodor azt kívánta, hogy ha valaki csak kivetíti magát, s nem hús-vér valóságban jelenik meg, akkor ezt eleve megmondja. Mert másként embertársát, aki ezzel nincs tisztában, igen kellemetlen helyzetbe hozhatja. Khedron valószínűleg egész idő alatt békésen üldögélt odahaza — bárhol van is az otthona. Az Alvinnal közölt szám lehetővé tette, hogy minden üzenetet megkapjon, a lakását azonban nem jelölte meg. Ez legalább megfelelt az általános szokásoknak. Az emberek az indexszámukat senki előtt nem tartották titokban, de tényleges címüket csak a legközelebbi barátaiknak árulták el.
Útban vissza a városba Alvin eltöprengett mindazon, amit Khedron Diasparról és annak társadalmi szervezetéről mondott. Úgy érezte, különös, hogy eddig még soha senkivel se találkozott, aki életmódjával elégedetlen lett volna. Diaspar és lakossága egy átfogó terv részeit alkották, tökéletes szimbiózisban éltek. A város lakói hosszú életük során sosem unatkoztak. Világuk, korábbi idők mércéjével mérve, aprócska lehetett, de bonyolultsága lenyűgöző volt, csodáinak és kincseinek bősége minden képzeletet felülmúlt. Az Ember itt betakarította lángelméjének minden gyümölcsét, mindazt, amit a múlt romjaiból kimentett. Minden egyes város, amely valaha létezett, úgy szólt a fáma, adott valamit Diasparnak: hírneve — a Támadók jövetele előtt — bejárta mindazokat a világokat, amelyeket az Ember utóbb elvesztett. Diaspar építéséhez a Birodalom minden szakértelme és alkotóképessége hozzájárult. Amikor a nagy idők tovatűnőben voltak, az emberi géniusz átformálta a várost, s oly gépekkel szerelte fel, amelyek halhatatlanná tették. Bármilyen sok minden ment is feledésbe, Diaspar élni fog, biztonságban hajózik az Ember leszármazottéival az Idők folyamán.
Lakói csak annyit értek el, hogy életben maradtak, de ezzel megelégedtek. Millió és millió dologgal betölthették életüket attól a pillanattól kezdve, amikor csaknem felnőttként kiléptek a Teremtés Csarnokából, egészen addig a pillanatig, midőn, — testben alig valamit öregedve — , visszatértek a város memóriatárolóiba. Egy világban, ahol minden férfi és nő olyan értelmi képességekkel van megáldva, amelyek egykor a lángelme jegyei lettek volna, az unalom veszélye senkit se fenyegethetett. A társalgás és vita gyönyörei, a társadalmi érintkezés bonyolult ceremóniái már önmagukban is elegendők voltak ahhoz, hogy szinte egész életüket betöltsék. És emellett ott voltak még a nagy szertartásos szellemi tornák, amelyeket az egész város lenyűgözve hallgatott. Ezeken a legélesebb elmék csaptak össze vagy próbálták megmászni a filozófiának azokat a csúcsait, amelyeket sose fognak ugyan meghódítani, de amelyeknek vonzása sosem halványul el.
Minden férfinak és nőnek megvolt a maga intellektuális érdeklődési köre, amely lekötötte. Eriston például napjainak jó részét azzal töltötte, hogy hosszas beszélgetéseket folytasson a Központi Kompjúterrel, amely gyakorlatilag a várost irányította, de azért arra is maradt még ideje, hogy szimultán vitákban összemérje szellemi erejét mindazokkal, akik erre vágytak. Eriston háromszáz esztendeje próbált olyan logikai paradoxonokat felállítani, amelyeket a gép nem lúd megoldani. Nem is remélte, hogy ez idő szerint komolyabb eredményt érjen el, ehhez még sok-sok életre lesz szüksége.
Etanát inkább a művészet vonzotta. Az anyagorganizátorok segítségével háromdimenziós összefonódó mintázatokat tervezett és konstruált — oly bonyolultak és szépek voltak, hogy valójában rendkívül magas fokon álló topológiai problémákat testesítettek meg. Műveit szerte a városban látni lehetett, egyik-másik mintázatát beépítették a koreográfia nagy csarnokainak padlójába, ahol aztán új balettfigurák és táncmotívumok kidolgozásának alapjául szolgáltak.
Az efféle elfoglaltságok meddőnek tűnhetnek azok szemében, akik szubtilitásukat — kellő intelligencia hiányában — nem tudják értékelni. Csakhogy Diasparban nem akadt olyan ember, aki legalább valamit ne értett volna meg abból, amire Eriston és Etania törekedett, s akinek ne lett volna valamilyen, számára éppily vonzó érdeklődési köre.
Az ifjúság első néhány évszázadát a testgyakorlás és a különböző sportok tették élvezetessé — akadt köztük nem egy, amely csupán a gravitáció megzabolázásával vált lehetségessé. A kalandvágynak és a képzelet röptének kielégítésére a Mondák mindazzal szolgáltak, amit csak kívánni lehetett. Annak a realizmusra való törekvésnek szükségszerű végtermékei voltak, amely akkor kezdődött, amikor az emberek először alkottak mozgóképeket és vettek fel hangokat, s e technikát aztán felhasználták arra, hogy segítségével a való és a képzeletbeli életből jeleneteket játszanak le. A Mondákban az illúzió tökéletes volt, mert a gépek minden idetartozó érzéki benyomást közvetlenül az agyba tápláltak be, és valamennyi, azoknak ellentmondó érzetet kiküszöböltek. A révült néző a kaland tartama alatt mit sem észlelt a valóságból, mintha álomban élt volna, s mégis azt hitte, ébren van.
Egy olyan rendezett és stabil világban, amely időtlen idők óta lényegében mit sem változott, talán nem meglepő, hogy a lélek vonzódott a szerencsejátékokhoz. Az emberiséget mindenkor lenyűgözte a kocka, a kártya, a mutató forgása Ez az érdeklődés legalacsonyabb szintjén a pénzimádaton alapul — de egy efféle érzelemnek nincs helye olyan világban, ahol mindenkinek mindene megvan amire az ésszerűség határain belül szüksége lehet. Ám a szerencse tisztán intellektuális vonzása ennek a hajtóerőnek kiküszöbölése után is fennmaradt, hogy egyre csábítsa még a legkiműveltebb emberfőket is. Filozófusok és hazárdjátékosok egyaránt örömet leltek a puszta véletlen irányította gépekben, az olyan történésekben, amelyeknek kimenetelét, bármilyen sok információval rendelkezett is valaki, nem lehetett megjósolni.
És továbbra is megmaradt mindenki számára a Szerelem és Művészet összefonódott világa. Igen, összefonódott, hiszen a Szerelem Művészet nélkül csupán szomjas vágy, a Művészetet pedig csakis akkor élvezhetjük, ha Szerelemmel közeledünk feléje.
Az Ember sok-sok formában kereste a szépséget — a hangok egymásutánjában, papírra vetett vonalakban, kövek formázataiban az emberi testmozgásában, a térben elrendezett színekben Mindezek a kifejezési eszközök Diasparban tovább éltek, sőt az évmilliók során újak is járultak hozzájuk. Senki se tudhatta teljes bizonyossággal, vajon a művészet minden lehetőségét kimerítettek-e már, vagy hogy a művészetnek az emberi elmén kívül is van-e valamilyen jelentősége És ugyanez volt érvényes a szerelemre is.