Jeserac mozdulatlanul üldögélt a számok örvényében. Szeme előtt elvonult az első ezer törzsszám azon a binér rendszerben számláló készüléken, amelyet az elektronikus kompjúterek feltalálása óta minden számtani műveletnél használtak. Az 1 és a 0 végtelen sorai meneteltek el szeme előtt, felvillantva mindazoknak a számoknak teljes sorozatát, amelyek csak önmagukkal és eggyel oszthatók. A törzsszámokban olyan misztérium rejtőzött, amely mindig lenyűgözte az Embert, s még most is magával ragadta képzeletét.
Jeserac nem volt matematikus, bár olykor szerette volna hinni, hogy mégis az. Csak annyira futotta erejéből, hogy a törzsszámok végtelen rengetegében különös viszonylatokat és szabályokat kutasson fel, amelyeket majd nála tehetségesebb emberek általános törvényekbe foglalnak össze. A számok viselkedését felfedhette, de e viselkedés miértjére már nem tudott magyarázatot adni. Élvezetet lelt abban, hogy átvágja magát az aritmetika dzsungeljén, s néha olyan csodákra is rábukkant, amelyek a nála ügyesebb kutatóknak is elkerülték a figyelmét.
Felállította valamennyi lehetséges egész szám mátrixát, s kompjúterét megindítva, úgy aggatta végig rajta a törzsszámokat, ahogy egy háló kereszteződésein gyöngyöket rendezgethet el valaki. Jeserac ezt már százszor is megtette, és sose tudott meg belőle semmit. De lenyűgözte az a mód, ahogy a vizsgált számok látszólag teljesen rendszertelenül szétszóródnak az egész számok spektrumán. Ismerte eloszlásuk már felfedezett törvényeit, de mindig azt remélte, hogy újakra fog rábukkanni.
Nem panaszkodhatott, amiért félbeszakították. Ha azt kívánta volna, hogy senki se zavarhassa, akkor ennek megfelelően kellett volna a hívásjelzőt beállítania. Amikor a halk csengés megütötte fülét, a számfalak megremegtek, a számjegyek összefolytak, s Jeserac visszatért a puszta valóság világába.
Azonnal felismerte Khedront, s jövetelétől nem volt éppenséggel elragadtatva. Jeserac nem szerette, ha rendezett életvitelében megzavarják, Khedron pedig a kiszámíthatatlant képviselte De azért kellő udvariassággal köszöntötte látogatóját, enyhe aggodalmának minden jelét leplezte.
Diasparban az a szokás dívott, hogy ha két ember először vagy akár századszor találkozik az első órácskát kölcsönös udvariaskodással töltik, és csak aztán térnek rá — ha van egyáltalán — a tulajdonképpeni mondanivalójukra.
Jeserac kissé sértőnek érezte, hogy Khedron csekély tizenöt perc alatt ledarálta a szertartásos szavakat s aztán kijelentette:
— Alvinról szeretnék veled beszélni. Te vagy ugye, a tanára?
— Igen — válaszolta Jeserac. — Még most is találkozom vele.
– És szerinted jó tanítvány?
Jeserac elgondolkodott, e kérdésre nem tudott egykönnyen válaszolni. A tanár-tanítvány viszonynak Diasparban rendkívüli fontosságot tulajdonítottak, sőt lehet mondani, hogy az élet egyik alappillére volt. Átlagban évente tízezer új szellem kelt életre a városban. Korábbi emlékeik még csak szunnyadoztak bennük, életük első húsz esztendejében minden új és ismeretlen volt számukra. Meg kellett őket tanítani annak a számtalan gépnek és szerkezetnek használatára, amelyek a mindennapos élet alapjául szolgáltak, s meg kellett tanulniuk, miként viselkedjenek a legbonyolultabb társadalomban, amelyet az Ember valaha is kialakított.
Nevelésük részben azokra a házaspárokra hárult, akiket az új polgárok szülőinek szemeltek ki. A kiválasztás sorsolás útján történt, s a kötelességek nem voltak túl terhesek. Eriston és Etania idejének legfeljebb egyharmadát szentelte Alvin felnevelésének, s ezzel eleget tettek mindannak, amit elvártak tőlük.
Jeserac kötelességei Alvin neveltetésének formálisabb aspektusaira szorítkoztak. Általános szokás szerint az újszülöttet szülei tanítják meg arra, hogyan illeszkedjék bele a társadalomba, vezetik be egyre bővülő baráti körébe. Alvin karakterének megformálása ily módon a szüleire hárult, elméjének csiszolása viszont Jeseracra.
— Fogas kérdést tettél fel — válaszolta Jeserac. — Alvin értelmi képességeivel nincs semmi baj, de úgy látszik, sok minden iránt teljes közömbösséget tanúsít, aminek pedig érdekelnie kellene őt. Másfelől beteges kíváncsiság sarkallja olyan dolgok tekintetében, amelyekről mi általában nem beszélünk.
— A Diasparon kívüli világra gondolsz?
— Igen. Honnan tudod?
Khedron egy pillanatig habozott, azon töprengett, mennyire avassa bizalmába Jeseracot. Tudta, hogy nyájas, jó szándékú ember, de azt is tudta, hogy őt is bizonyára korlátozzák azok a tabuk, amelyek Diasparban mindenkit — mindenkit, kivéve Alvint — hatalmukban tartanak. — Megsejtettem — felelte végül.
Jeserac kényelmesebben elhelyezkedett az öblös karosszékben, amelyet egy pillanattal korábban megjelenített. Érdekes szituáció volt, s szerette volna a lehető legalaposabban kielemezni. De Khedron együttműködése nélkül nem sokat tudhat meg.
Előre láthatta volna, hogy Alvin egy szép napon találkozik a Mókamesterrel, s hogy e találkozásnak kiszámíthatatlan következményei lesznek. Khedron az egyetlen ember a városban, akit különcnek lehet nevezni, s még az ő különcségét is előre eltervezték Diaspar építői. Már réges-rég rájöttek az emberek, hogy Utópia bűnözés és rendzavarás nélkül egykettőre elviselhetetlenül unalmassá válik. Azt viszont a dolgok természeténél fogva nem lehetett szavatolni, hogy a bűnözés azon az optimális szinten marad, amelyet a társadalmi egyensúly megkövetel. Hiszen ha a bűnt engedélyezik és szabályozzák, többé nem bűn.
A város tervezői első pillantásra ugyan naivnak látszó, valójában azonban mélységesen szubtilis megoldásként kiötlötték a mókamesteri hivatást. Diaspar egész történelme során legfeljebb kétszáz olyan ember akadt, akit szellemi öröksége erre a különös szerepre alkalmassá tett. Ezek bizonyos kiváltságokat élveztek, amelyek megvédtek őket tetteik következményeitől, jóllehet voltak olyan Mókamesterek, akik túllépték a megengedett határokat, s ezért az egyetlen büntetéssel fizettek, amelyet Diaspar kiszabhatott — akkori inkarnációjuk lejárta előtt száműzték őket a jövőbe.
A Mókamester ritka és előre nem látható alkalmakkor valamiféle csínnyel, ami esetleg nem volt más, mint bonyolult beugratási manőver, vagy valamilyen akkoriban dédelgetett hit vagy életfelfogás elleni megfontolt támadással feje tetejére állította a várost. Mindent egybevéve a „mókamester” megjelölés igén találó volt. Valaha, amikor még léteztek udvarok és királyok, éppígy voltak egyes személyek, akik hasonló kötelességek mellett ugyanilyen kiváltságokat élveztek.
— Egyszerűsítené a dolgot — szólt Jeserac — ha nyíltan beszélnénk egymással. Mindketten tudjuk, hogy Alvin Kiválasztott, ez az első élete Diasparban. Ennek jelentőségét te talán nálam jobban fel tudod mérni. Kétlem, hogy a városban bármi olyan történhetne, ami valamiképpen nem volt eleve eltervezve, s így Alvin megteremtésének feltétlenül van valamilyen célja. Hogy eléri-e ezt a célt, akármi legyen is, azt nem tudom. És azt sem tudom, hogy jó-e vagy rossz. Fogalmam sincs róla, mi lehet.
— Tegyük fel, hogy olyasmire vonatkozik ami a városon kívül van.
Jeserac béketűrően mosolygott, a Mókamester, ahogy ez várható volt, egy kis tréfáért nem megy a szomszédba.
— Megmondtam neki, mi van ott. Tudja, hogy Diasparon kívül nincs más, csak a sivatag. Vidd ki oda, ha tudod; talán te megleled a módját. Ha Alvin megismeri a valóságot, tán kigyógyul e különcségből.
— Szerintem már megismerte — felelte halkan Khedron. De ezt magának s nem Jeseracnak mondta.
— Nem hinném, hogy Alvin boldog volna — folytatta Jeserac. — Nem szerzett igazi barátokat, s nehéz elképzelni, hogyan is szerezhetne, amíg egy efféle megszállottság rabja. De végül is még nagyon fiatal. Talán túljut ezen a szakaszon, s hozzáidomul a város légköréhez.
Jeserac önmagát akarta ezzel megnyugtatni. Khedron eltűnődött, vajon hiszi-e, amit mond.
— Arra felelj nekem, Jeserac — kérdezte minden átmenet nélkül —, tudja-e Alvin, hogy nem ő az első Kiválasztott?
Jeserac előbb meghökkenve, majd kissé gyanakvón nézett rá.
— Sejthettem volna — válaszolta bánatosan —, hogy te erről is tudsz. Hány Kiválasztott volt Diaspar egész történetében? Tíz?
— Tizennégy — vágta rá habozás nélkül Khedron. — Alvint nem számítva.
— Neked megbízhatóbb információid vannak, mint nekem — jegyezte meg szárazon Jeserac. — És így talán azt is meg tudod mondani nekem, mi történt azokkal a Kiválasztottakkal?
— Eltűntek.
— Köszönöm, ezt én is tudtam. Éppen ezért Alvinnak a lehető legkevesebbet mondtam el az elődeiről. Ha többet tudna róluk, ez jelenlegi kedélyállapotában aligha válna javára. Számíthatok az együttműködésedre?
— Egyelőre igen. Szeretném tanulmányozni őt. A rejtélyek mindig izgattak, s ezekből túlságosan kevés akad Diasparban. Mi több: azt hiszem, a Sors olyan mókát készít elő, amelynek tükrében az én eddigi próbálkozásaim igen-igen szerényeknek látszanak majd. És ez esetben szeretném biztosítani, hogy jelen legyek a csúcspontjánál.
— Te imádsz rejtvényekben beszélni — panaszkodott Jeserac. — Pontosabban meghatározva, mit vársz?
— Nem hinném, hogy a sejtéseim a tieidnél megbízhatóbbak volnának De az a meggyőződésein, hogy se te, se én, se senki más Diasparban nem lesz képes megakadályozni Alvint, ha egyszer elhatározta, hogy mit akar tenni Úgy gondolom, néhány nagyon érdekes évszázadnak nézünk elébe
Amikor Khedron képe eloszlott, Jeserac még sokáig ült mozdulatlanul, de ezúttal néma matematika foglalkoztatta. Lelkét baljós előérzet szállta meg, ehhez hasonlót még sosem érzett. Egy pillanatra keresztülfutott agyán a gondolat, ne kérjen-e kihallgatást a Tanácsnál — de vajon nem fogják-e ott azt mondani, hogy nagy feneket kerít a dolognak. Talán az egész csupán valamilyen bonyolult és értelmetlen tréfa, bár arra nem talált magyarázatot, hogy Khedron miért éppen őt szemelte ki céltáblájául.
Tüzetesen átgondolta a problémát, minden oldalról megvizsgálta. Aztán egy jó óra múlva rá jellemző elhatározásra jutott:
Majd meglátjuk, mi történik.
Alvin nem vesztegette idejét, hamarosan minden lehetőt megtudott Khedronról. Fő informátora, mint általában, most is Jeserac volt. Az öreg tanár teljes tárgyilagossággal beszámolt neki a Mókamesterrel való találkozásáról, s ehhez hozzáfűzte azt a keveset, amit Khedron életmódjáról tudott. Khedron, amennyire ez Diasparban lehetséges volt, teljesen elzárkózott a világtól, senki se tudta, hol lakik, miképpen él. Utolsó mókája, amelyet kiötlött, egy meglehetősen gyerekes csíny volt: valamennyi mozgójárdát megbénította. Ez ötven esztendővel ezelőtt történt. Egy évszázaddal korábban pedig egy fölöttébb undorító sárkányt szabadított rá a városra, s ez ide-oda kóborolva fölfalta az akkoriban legnépszerűbb szobrász összes-fellelhető alkotását. Maga a művész, midőn a bestia étvágyának céltudatossága nyilvánvaló lett, jogos félelmében elrejtőzött, és csak akkor jött elő búvóhelyéről, amikor a szörnyeteg ugyanolyan rejtélyesen, ahogy felbukkant el is tűnt.
Az elmondottakból egy dolog világosan kiderült Khedron tökéletesen ismeri a várost irányító gépeket és erőket, oly módon tudja rajuk kényszeríteni akaratát, mint senki más. De valószínűleg létezik valamilyen végső ellenőrző szerkezet, amely a túlbuzgó Mókamestereket megakadályozza abban, hogy Diaspar bonyolult struktúrájában tartós és helyrehozhatatlan károkat okozzanak.
Alvin mindezt az információt elraktározta macában. Khedronnal azonban egyelőre nem akart érintkezésbe lépni Bar sok mindent szeretett volna kérdezni a Mókamestertől, csakhogy az önállóság iránti makacs vágya amely talán valamennyi tulajdonsága között a legsajátosabb volt arra késztette, hogy minden lehetőt kizárólag a maga erejéből derítsen tel. Olyasvalamibe fogott bele, gondolta, ami talán hosszú évekre leköti minden erejét, de ameddig ügy érzi, közeledik a céljához, elégedett lesz.
Nekilátott, akár a hajdani utazok, akik valamilyen ismeretlen országot térképeznek fel, hogy módszeresen bejárja egész Diaspart. Hosszú napokon és heteken át portyázott a város szélén, az elhagyatott tornyokban, azt remélte, majd csak talál valahol kijáratot a külvilágba Kutatásai során rá is bukkant vagy egy tucat nagy szellőzőnyílásra, amelyek magasan a sivatag fölött végződtek, de torkolatukat mindenütt korlát zárta le. Igaz, a csaknem mérföldnyi magas, függőleges fal korlátok nélkül is elegendő akadály lett volna számára.
Más kijáratot nem talált, hiába vizsgált végig vagy ezer folyosót és tízezer üres termet. Az épületek mind tökéletes és makulátlan állapotban voltak, amit a diaspariak persze természetesnek, a dolgok normális rendjének tartottak. Alvin olykor találkozott egy-egy vándorló robottal, nyilvánvalóan ellenőrző körúton voltak, s ilyenkor megpróbálta kikérdezni a gépeket. De semmit se tudott kiszedni belőlük, mert az útjába került robotokat nem állították be arra, hogy az emberi beszédre vagy gondolatra reagáljanak. Jelenlétével tisztában voltak ugyan, mert udvariasan kitértek útjából, arra azonban semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy beszédbe elegyedjenek vele.
Előfordult, hogy Alvin napokig nem találkozott senkivel. Ha megéhezett, bement az egyik lakófülkébe, és valami ennivalót rendelt. Ilyenkor oly csodálatos, időtlen idők óta szunnyadozó gépek elevenedtek meg, amelyekre Alvin szinte sohase gondolt. A memóriájukban elraktározott mintázatok felvillantak a valóság peremén, szervezni és irányítani kezdték az ellenőrzésük alatt álló anyagot, így aztán egy étel, amelyet százmillió évvel ezelőtt készített egy főszakács, most újból fogyasztható lett, hogy elbűvölje az ínyenceket, vagy egyszerűen csak csillapítsa az éhséget.
Ennek az elhagyatott világnak — a város lüktető szívét körülzáró üres buroknak — magányossága Alvint nem nyomasztotta. Megszokta a magányt, hiszen még azok közt is egyedül érezte magát, akiket barátainak nevezett. Ez a buzgó kutatómunka minden energiáját és érdeklődését lekötötte, s egy időre feledtette vele származásának rejtélyét és a rendellenességet, amely társaitól elkülönítette.
A város peremének még egy századát se kutatta végig, amikor rájött, csak vesztegeti idejét. Elhatározása, hogy felhagy a további próbálkozással, nem türelmetlenségből eredt, a józan ész diktálta azt. Ha szükségesnek mutatkozik, majd visszatér és befejezi a munkát, még ha egész életét ezzel kell is töltenie. De már az eddig látottak is meggyőzték arról, hogyha egyáltalán létezik kivezető út Diasparból, azt akkor se fogja egykönnyen megtalálni. A hiábavaló keresésben évszázadokat elfecsérelhet, ha nem folyamodik nála bölcsebbekhez segítségért.
Jeserac kereken megmondta neki, hogy Diasparból kivezető útról nincs tudomása, s kétli, hogy ilyen egyáltalán létezik. Az információs készülékek, amikor Alvin kikérdezte őket, hiába kutatták át csaknem korlátlan emlékezetüket. A város történetét a legapróbb részletekig fel tudták idézni — az írásos feljegyzésektől, attól a határvonaltól kezdve, amelyen túl a Hajnalkor pirkadozott. De Alvin egyszerű kérdését nem tudták megválaszolni, vagy tán valamilyen magasabb hatalom megtiltotta nekik, hogy erre választ adjanak.
Tehát nincs más hátra, újból találkoznia kell Khedronnal.