— Sokáig várattál magadra — mondta Khedron — , de tudtam, hogy előbb-utóbb hívni fogsz.
Önbizalma bosszantotta Alvint, nem tetszett neki, hogy énjén ennyire átlát valaki. Lehet-e, töprengett, hogy a Mókamester mindvégig figyelemmel kísérte hasztalan próbálkozásait, s mindig pontosan tudta róla mit csinál.
— Kivezető utat keresek a városból — mondta kertelés nélkül. — Kell lennie egynek valahol, s azt hiszem, te tudnál segíteni nekem, hogy megtaláljam.
Khedron egy darabig hallgatott Most még visszafordulhat, ha akar. az útról, amely előtte húzódik, s a még számára is beláthatatlan jövőbe vezet Helyében senki más nem habozna, nincs a városban rajta kívül olyan ember, aki meg ha tudná is. merészelné felriasztani a millió és millió évszázad óta halott kor kísértetét Talán nem rejteget veszélyt, talán semmi sem tud változtatni Diaspar örök megváltoztathatatlanságán De ha mégis azzal a kockázattal járna, hogy valami különös és új tör rá a városra, akkor tán ez az utolsó lehetőség, hogy elhárítsa.
Khedron elégedett volt a dolgok fennálló rendjével. Igaz, időnként megbolygatta ezt a rendet, de csupán a felszínen. Kritikus szellem volt, nem forradalmár. Épp csak fel akarta bodrozni az idő békésen hömpölygő folyamát, ám attól, hogy elterelje medrét, visszarettent. Már csak a szellemi kalandvágy élt benne, a többit éppoly gondosan és alaposan kioltották belőle, mint Diaspar valamennyi polgárából.
De azért lelkében pislákolt, még ha halványan is, annak a kíváncsiságnak szikrája, amely valaha az Ember legnagyobb adománya volt. És még hajlandó volt kockázatot vállalni
Alvinra pillantott, s megpróbált visszaemlékezni saját ifjúságára, fél évezreddel ezelőtti álmaira. Múltjának minden mozzanata, amelyet fel akart villantani, tiszta és éles volt, mihelyt emlékezetébe idézte. Jelenlegi élete és a korábbiak, akár a felfűzött gyöngyszemek sorakoztak egymás után az évmilliókon át kívánsága szerint bármelyiket kiválaszthatta és újra megvizsgálhatta A legtöbb korábbi Khedron immár idegen volt számára, az alapvető mintázat ugyan változatlan maradt, de az időközben megszerzett tapasztalatok mindörökre elválasztották őt előző énjeitől. Ha akarja, kitörölheti elméjéből összes régebbi inkarnációit, amikor legközelebb bemegy a Teremtés Csarnokába, hogy mindaddig ott szunnyadozzon, míg csak a város újból életre nem kelti. De ez egyfajta halál volna, s a halált nem áhította. Még továbbra is éppúgy gyűjtögetni akarta mindazt, amit az élet nyújtani tud, akár egy rekeszes argonauta, amely türelmesen szaporítja az új sejteket lassan növekvő csigájában.
Ifjúkorában miben sem különbözött társaitól Csak amikor nagykorú lett, éledtek fel benne korábbi életének lappangó emlékei, és csak ekkor kellett vállalnia a szerepet, amely réges rég elrendeltetett neki. Néha harag töltötte el, amiért az az értelem, amely Diaspart oly végtelen hozzáértéssel kiagyalta, még ennyi évmillió után is úgy rángatja, akár egy színpadi bábut. Most talán eljött a rég várt idő, hogy bosszút álljon érte. Egy új szereplő lépett a színpadra, aki talán utoljára ereszti le a függönyt a darab után, amelynek már amúgy is túl sok felvonása volt.
A talán még nála is magányosabbak iránti együttérzés, az örök ismétlődés keltette unalom, s valamilyen pajzán tréfálkozó kedv, ezek voltak a disszonáns tényezők, amelyek Khedront cselekvésre késztették.
— Lehet, hogy tudok segíteni neked — mondta —, lehet, hogy nem. Nem szeretnék hamis reményeket ébreszteni. Találkozzunk egy fél óra múlva a 3. sugár és a 2. kör kereszteződésénél. Ha mást nem is, de azt megígérhetem, hogy érdekes kirándulásban lesz részed.
Alvin a megbeszélt időnél tíz perccel korábban érkezett a találkára, pedig a hely a város túlsó végén volt. Türelmetlenül várakozott, miközben a mozgójárdák szakadatlanul tovasiklottak mellette, vitték a város békés és elégedett lakóit jelentéktelen dolgaikra. Végre aztán a távolban felbukkant Khedron magas alakja, s egy pillanat múlva, életében először állt szemben a Mókamesterrel hús-vér mivoltában — most nem a kivetített képe jelent meg. Amikor az ősi üdvözlés szertartásával összeérintették tenyerüket, Khedron nagyon is valóságos volt.
A Mókamester leült az egyik márvány mellvédre, s kíváncsian méregette Alvint.
— Szeretném tudni — mondta —, tisztában vagy-e azzal, mit kérsz tőlem. És arra is kíváncsi volnék, mit teszel, ha teljesítem kérésedet. Valóban azt képzeled, el tudod hagyni a várost, ha tegyük fel, találsz rá módot?
Biztos vagyok benne — válaszolta bátran Alvin, noha Khedron érezte hangjában a bizonytalanságot.
— Akkor hadd mondjak el neked valamit, amit talán még nem tudsz. Látod ott azokat a tornyokat? — Khedron az Energiacentráló és a Tanácsház ikercsúcsaira mutatott, amelyek egymérföldnyi mélységű szakadékon át néztek szembe egymással. — Tegyük fel, hogy egy tökéletesen szilárd pallót fektetnék a két torony közé, egy mindössze hat hüvelyk széles pallót. Át bírnál menni rajta?
Alvin habozott.
— Nem tudom — felelte. — És nem is óhajtanám megpróbálni.
– Én egészen biztosan tudom, hogy nem bírnád megtenni. Alig néhány lépés után elszédülnél és lezuhannál. De ha ugyanezt a pallót alig valamivel a föld fölött támasztanák alá, akkor minden nehézség nélkül át tudnál menni rajta.
– És mit bizonyít ez?
— Egy egyszerű tényt, amire szeretném felhívni a figyelmedet. Az említett két kísérletben a palló pontosan egyforma volna. Azok a kerekes robotok, amelyekkel olykor találkozhatsz, egyforma könnyen végigmennének rajta, akár a két tornyot kötné össze, akár a földön feküdne. Mi nem, mert mi iszonyodunk a mélységektől. Lehet, hogy ez az érzés irracionális, s mégis túl erős ahhoz, hogy semmibe vegyük. Ezt belénk plántálták, ezzel születtünk.
És éppígy iszonyodunk a tértől is. Mutass bárkinek Diasparban egy utat, amely kivezet a városból, egy utat, amely lehet pontosan olyan, mint ez itt előttünk, s nem fog messzire menni rajta. Kénytelen lesz visszafordulni, ahogy te is visszafordulnál, ha megpróbálnál átmenni azon a két torony közötti pallón.
— De miért? — kérdezte Alvin. — Bizonyára volt idő…
— Tudom, tudom — vágta rá Khedron. Volt idő, amikor az emberek bejártak az egész világot, még a csillagokhoz is eljutottak De valami megváltoztatta őket, beléjük oltotta azt a félelmet, amely most velük született érzés. Csak te képzeled, hogy nem vagy a rabja. Nos, meglátjuk. Elviszlek a Tanácsházba.
A Tanácsház a város egyik legnagyobb épülete volt. Szinte az egészet átengedték a gépeknek, amelyek Diaspar tulajdonképpeni adminisztrátorai voltak. A csúcsától nem messze levő egyik teremben ült össze a Tanács azon ritka alkalmakkor, amidőn valamit meg kellett tárgyalnia.
A széles bejárat elnyelte őket, s Khedron megindult előre az aranyos homályban. Alvin még sohasem járt a Tanácsházban; nem volt tilos a belépés — Diasparban csak nagyon kevés dolgot tiltottak — de mint mindenki más, ő is egy bizonyos, félig vallásos tiszteletet érzett a hely iránt. Egy olyan világban, ahol nincsenek istenek, a Tanácsháza hasonlít még leginkább a templomra.
Khedron habozás nélkül vezette végig Alvint a folyosókon, majd a rámpákon, amelyeket nyilvánvalóan kerekes gépeknek s nem gyalogos forgalomnak szántak. Egyik másik rámpa olyan meredek szögben futott le a melybe, hogy a gravitáció kompenzáló átváltása nélkül lehetetlen lett volna megállni rajtuk.
Végül eljutottak egy zárt ajtóhoz, amely közeledtükre nesztelenül kitárult, majd becsukódott mögöttük. Aztán egy újabb ajtóhoz értek, ez azonban nem nyílt ki előttük. Khedron hozzá se nyúlt az ajtóhoz, mozdulatlanul várakozott. Rövid szünet után egy halk hang szólalt meg: Mondjátok meg, kérlek, a neveteket.
— Khedron vagyok, a Mókamester. Társam pedig Alvin.
– És mi dologban jártok itt? — A puszta kíváncsiság hozott ide. Az ajtó Alvin legnagyobb meglepetésére azonnal kinyílt. Korábbi tapasztalatai szerint, ha valaki valamilyen humoros választ adott a gépeknek, ez mindig zavart okozott, s az embernek elölről kellett kezdenie mondókáját. A Khedront kikérdező gép bizonyara igen kifinomult — a Központi Kompjúter hierarchiájában igen magas rangú szerkezet volt.
Semmiféle akadályba nem ütköztek, bár Alvin gyanította, hogy számos különféle vizsgálaton estek keresztül, csak nem tudnak róluk. Egy rövid folyosón át váratlanul egy nagy, kör alakú terembe jutottak. Süllyesztett padlója olyan látványt nyújtott, ami Alvint egy pillanatra mélységes ámulattal töltötte el. Diaspar egész városa ott terült el előtte, legmagasabb épületei is alig értek a válláig.
Oly sokáig keresgette az ismerős helyeket, nézegette a szokatlan perspektívát, hogy csak jó néhány perc elteltével tekintett körül a teremben. Falait aprólékosan kidolgozott, fekete és fehér négyzetekből álló mintázat borította, amely azonban teljesen szabálytalan volt, úgyhogy ha Alvin elfordította szemét, az a benyomása támadt, mintha az egész fal villódzna, pedig mit se változott. A teremben körös-körül, közel egymáshoz, valamiféle műszerfalas gépek álltak, képernyővel és kezelőüléssel.
Khedron hagyta, hogy Alvin kedvére körülnézhessen. Aztán a város kicsinyített mására mutatott, s megkérdezte: — Tudod, mi ez?
Alvin kísértést érzett, hogy rávágja: „Gondolom, egy makett” — de ez annyira nyilvánvaló volt, hogy feltétlenül helytelennek kellett lennie. Ezért tagadólag rázta fejét, s várt, hogy Khedron megválaszolja saját kérdését.
— Emlékszel — szólt a Mókamester — egyszer elmondtam neked, hogyan tartják fenn a várost, hogy őrzik a memóriatárolók mindörökre megmásíthatatlan mintázatát. Ezek a tárolók itt sorakoznak körülöttünk, felmérhetetlen információs állományukkal, s pontosan meghatározzák a várost mai állapotában. Diaspar valamennyi atomját immár feledésbe ment erők útján ráhangolták az ezekben a falakban elrejtett matricákra.
És ekkor újból Diaspar alattuk fekvő tökéletes, végtelenül aprólékos hasonmására mutatott.
— Ez itt — folytatta — nem valamiféle makett. A valóságban nem is létezik, ez csupán a memóriatárolókban őrzött mintázat kivetített képe, s ezért teljesen azonos magával a várossal. E vetítőkészülék segítségével a város bármely kívánt részlete felnagyítható, életnagyságban vagy még nagyobb méretben megvizsgálható. Akkor használják őket, amikor az elrendezésen valamiért változtatni kell, ilyesmire azonban már hosszú idő óta nem került sor. Ha meg akarod ismerni Diaspart. ide kell jönnöd. Itt néhány nap alatt többet tudhatsz meg róla, mint hogyha egész életedet a körbejárásával töltenéd.
�Csodálatos mondta Alvin. — És hányan tudnak erről?
�Sokan, de nemigen érdekli őket. A Tanács olykor-olykor idejön, mert a városon csak a tanácstagok jelenlétében lehet változtatásokat végrehajtani És még akkor is csak úgy, ha a Központi Kompjúter jóváhagyja a javasolt változtatást. Szerintem ezt a termet évente legfeljebb kétszer-háromszor keresik fel.
Alvin azon tűnődött, hogyan lehet Khedronnak ide bejárása, de aztán eszébe jutott, hogy bonyolultabb mókáinak jó részéhez bizonyára a város belső mechanizmusának oly ismeretére volt szüksége, amelyet csak igen beható tanulmányozás útján szerezhetett meg. Valószínűleg a Mókamester kiváltságaihoz tartozik, hogy mindenhova elmehessen, mindent megismerhessen. És Diaspar titkaihoz ennél jobb kulcsra sehol sem találhat.
— Amit te keresel — mondta Khedron —, talán nem is létezik, de ha mégis, akkor csak itt találhatod meg. Hadd mutassam meg neked, hogyan kell kezelni a monitorokat.
Most aztán Alvin egy óra hosszat ült az egyik képernyő előtt, tanulgatta az irányító szerkezetek kezelését. Kedvére kiválaszthatott bármely pontot a városban, s tetszés szerinti nagyításban megvizsgálhatta. Valahányszor megváltoztatta a koordinátákat, utcák, tornyok, falak és mozgójárdák suhantak végig a képernyőn. Mintha mindent látó, testetlen szellem lett volna, amely könnyedén repülhet a város felett, semmiféle fizikai akadály nem gátolja.
De a valóságban persze nem magát Diaspart nézegette. A memóriasejteken ment végig, a város álomképét látta maga előtt azt az álmot, amely képes volt rá, hogy a valódi Diaspart az idő enyészetével szemben évmilliókon át érintetlenül megőrizze. A városnak csupán a változatlan részét látta, e megmásíthatatlan kép az utcán járkáló embereket nem foglalta magában De az ő szempontjából ennek nem is volt jelentősége. Alvint egyedül a kő— és fémépítmények érdekelték, amelyek fogságban tartották, nem pedig azok, akik — bármennyire is önszántukból megosztották vele börtönét.
Keresni kezdte, és hamarosan meg is találta a Loranne-tornyot Végigszaladt a folyosókon és átjárókon, amelyeket már a valóságban is felkutatott. Amikor a kőpárkány felnagyított kepét maga előtt látta, szinte érezte a hideg szelet, amely tán Diaspar fennállása óta szakadatlanul keresztülfúj a párkányon, s most is úgy, mint máskor. Odaérve kipillantott, de semmit se látott. Egy másodpercre annyira megdöbbent, hogy szinte kételkedett benne, jól emlékszik-e. Vajon a sivatag látványa puszta álom volt?
Aztán ráeszmélt az igazságra. A sivatag nem tartozik Diasparhoz, s így a képmása sem létezik abban a fantomvilágban, amelyet most kutat. Bármi legyen is a valóságban a párkányon túl, a monitorok azt sosem fogják mutatni
De mégis mutathatnak neki valamit, amit teremtett lélek még sosem látott. Alvin előrehelyezte nézőpontját, át a párkányon, ki a városon túli semmibe. Aztán megforgatta a látószöget változtató szerkezet gombját, úgyhogy most visszafelé nézett, arra az útra. amelyen az imént végigment. És most előtte terült el Diaspar, úgy mintha kívülről nézte volna.
Azoknak a kompjútereknek, memória-áramköröknek és a különféle mechanizmusoknak számára, amelyek a képet Alvin elé vetítették, mindez csupán perspektíva kérdése volt. Ismerték a város alakját, s ezért azt is meg tudták mutatni, milyennek látszik kívülről nézve De Alvinra ez a látvány, jóllehet tudta, milyen trükknek köszönheti, lenyűgöző hatással olt. Lélekben, ha nem is a valóságban, kimenekült a városból. Úgy érezte, mintha a levegőben lebegne, néhány lépésnyire a Loranne-torony meredek falától. Egy pillanatig merev szemmel bámult az előtte magasodó sima, szürke felületre, majd nézőpontját az irányítószerkezettel a földhöz közelítette.
Most hogy már ismerte e csodálatos készülék képességeit, világosan látta, mi a teendője. Nem kell hónapokat és éveket fecsérelnie arra, hogy belülről, folyosóról folyosóra, szobáról szobára kutassa végig Diaspart. Ebből az új nézőpontból végigfuthat a varos külső oldalán azonnal felfedezheti, van-e valahol olyan nyilas amely a sivataghoz és az azon túli világhoz vezet
A siker, a győzelem érzete elkábította, szerette volna megosztani valakivel örömét. Khedronhoz fordult, hogy megköszönje a Mókamesternek a segítséget. De Khedronnak addigra hűlt helye volt — s Alvin egy röpke pillanat alatt rájött, miért.
Egész Diasparban talán Alvin az egyetlen, ember, akit az ernyőn végigfutó képek nem töltöttek el nyomasztó érzésekkel. Khedron segített ugyan neki a kivezető út keresésében de azért őt is fogságában tartotta az a nagymindenségtől való különös rettegés, amely az emberiséget mar oly régóta szűk világába zárta. Magára hagyta Alvint, hogy egyedül folytassa kutatásait.
A magányosság érzete, amely alól egy kis időre felszabadult, most újból lelkére nehezedett De nem adhatta át magát e mélabús hangulatnak túl sok tennivalója volt. Ismét a monitor felé fordult, s a városfal képét lassan rajta, nekilátott a kutatásnak
Az elkövetkező hetekben Alvint csak ritkán lehetett Diasparban látni, igaz, távollétére nem sokan figyeltek fel. Jeserac, amikor felfedezte, hogy egykori tanítványa minden idejét a Tanácsházban tölti, s nem a város peremén kóborol, kissé megkönnyebbült, mert úgy gondolta, ott semmi baj nem érheti. Eriston és Etania egyszer-kétszer hívták a szobáját, de amikor kiderült, hogy nincs otthon, nem sokat törték rajta fejüket, hol lehet. Alystra már valamivel makacsabb volt.
Lelki nyugalma szempontjából sajnálatos volt, hogy így belebolondult Alvinba, amikor annyi más alkalmas fiú közt válogathatott volna. Alystra mindig könnyűszerrel talált magának társat, de Alvinhoz hasonlítva, az összes többi fiú, akit ismert, egyformán színtelen és jelentéktelen egyéniség volt. Nem akarta hát Alvint harc nélkül futni hagyni; zárkózottsága és közönyössége kihívás volt, amelynek Alystra nem bírt ellenállni.
De érzelmei talán nem is puszta önzésből fakadtak, inkább anyai, semmint szexuális vágyak hajtották. A gyermekszülés rég feledésbe ment ugyan, de az aggódó oltalom és együttérzés női ösztönei azonban még továbbéltek. Bár Alvin konoknak önállónak mutatkozott, a maga útját akarta járni, Alystra mégis megérezte lelki magányosságát.
Amikor rájött, hogy Alvin eltűnt, azonnal megkérdezte Jeseracot, mi történt vele. Jeserac egy pillanatnyi habozás után megmondta. Ha Alvinnak nincs szüksége társaságra, ez az ő dolga. Tanára se nem helyeselte, se nem helytelenítette ezt a viszonyt. Noha voltaképpen kedvelte Alvstrát, s azt remélte, befolyása segíthet Alvinnak, hogy könnyebben beleilleszkedhessen Diaspar életébe.
Hogy Alvin egész idejét a Tanácsházban tölti, csak azt jelenthette, valamiféle kutatómunkába merült el, s ez a tudat legalább eloszlatta Alystrának az esetleges riválisokra vonatkozó gyanúját. De ha féltékenységre nem is volt oka, a kíváncsiság furdalta. Néha szemrehányást tett magának, hogy a Loranne-toronyban faképnél hagyta Alvint. Bár tudta, hogy hasonló körülmények között ismét pontosan ugyanezt tenné. Alvin gondolkodásmódját csak úgy értheti meg, mondta magának, ha megtudja, mit művel.
Eltökélten bement a főcsarnokba. A kapun belül néma csend fogadta, megilletődött tőle, de félelmet nem érzett. A túlsó fal mentén egymás mellett információs gépek sorakoztak, s Alystra találomra kiválasztott közülük egyet.
Mihelyt a működést jelző fény kigyulladt, Alystra megszólalt:
— Alvint keresem, valahol itt van az épületben. Hol találom?
Még egy hosszú élet alatt sem lehetett teljesen megszokni, hogy az információs gépek minden hétköznapi kérdésre habozás nélkül, szinte a kérdező szavába vágva adnak választ. Egyesek tudták — vagy legalábbis tudni vélték — mi ennek a magyarázata, s tudálékosan holmi „átfutási időről” vagy „raktártérről” fecsegtek, de a végső eredmény csodálatos voltát ez miben sem halványította el. A gépek — a városban rendelkezésre álló valóban mérhetetlen információs állomány keretein belül — minden pusztán tényszerű kérdésre azonnali választ tudtak adni. Észrevehető késedelem csak akkor merült fel, ha a válasz bonyolult számításokat követelt meg.
— A monitoroknál van — hangzott a felelet. Ezzel Alystra nem sokat tudott kezdeni, mert fogalma sem volt róla, mik azok a monitorok. A gépek egy szóval se válaszoltak többet, mint amit kérdeztek tőlük, s így a helyes kérdésfeltevés nem egykönnyen elsajátítható művészet volt.
— Hogy jutok oda? — kérdezte Alystra. Ha odaér, gondolta, majd kiderül, mik azok a monitorok.
— Erre csak akkor felelhetek, ha engedélyed van a Tanácstól.
Ez teljesen váratlan, sőt zavarba ejtő fordulat volt. Diasparban egy-két hely kivételével mindenhova szabadon be lehetett menni. Alystra egészen biztos volt abban, hogy Alvin nem kapott engedélyt a Tanácstól, ami azt jelentette, hogy valamilyen magasabb hatalom segített neki.
Diaspart a Tanács kormányozta, de még ennek döntéseit is megmásíthatta egy felsőbb hatalom, a Központi Kompjúter szinte végtelen intellektusa. A mozdulatlanul álló Központi Kompjúter valójában a Diasparban levő összes gép summája volt. De ha biológiai értelemben nem is élt, legalább annyira tudatos volt, mint az ember. Tudnia kellett, Alvin mit csinál, amiből következik, hogy jóváhagyja azt, mert másként őt is éppúgy megállította és a Tanácshoz utasította volna, mint ahogy ezt az információs gép Alystrával tette.
Nem volt értelme, hogy itt lézengjen. Alystra tudta, minden kísérlete, hogy Alvint megtalálja, még ha sejtené is, hol van ebben a roppant épületben — eleve kudarcra van ítélve. Az ajtók nem nyílnának meg előtte; a mozgópályák megfordulnának, ha rájuk áll, s visszafelé vinnék, nem előre; a liftek rejtélyes mozdulatlanságba dermednének, megtagadnák, hogy emeletről emeletre vigyék. Ha makacskodna, egy udvarias, de határozott robot gyengéden ki tessékelné az utcára, vagy addig vezetné körös-körül a Tanácsházban, míg meg nem unja, és önszántából nem távozik.
Rosszkedvűen ment ki az utcára. Mi több: teljesen tanácstalan volt — életében most először olyan rejtéllyel került szembe, amely mellett vágyai és szándékai nagyon jelentéktelennek látszottak. De ebből még nem következett, hogy fontosságuk az ő szemében is csökkent. Fogalma se volt, mit fog most tenni, de egyet biztosan tudott. Nem Alvin az egyedüli ember Diasparban, aki makacs és kitartó tud lenni.