Madam Pomfrey ragaszkodott hozzá, hogy Harry az egész hétvégét a gyengélkedőn töltse. Harry beletörődött az ítéletbe, azt viszont nem engedte meg, hogy a javasasszony kidobja a Nimbusz Kétezres roncsait. Tisztában volt vele, hogy a seprű javíthatatlan, s hogy semmi értelme őrizgetni a maradványait, de hiába: úgy érezte, mintha az egyik legjobb barátját veszítette volna el.
Rengeteg látogatója, volt, s mindenki vigasztalni próbálta. Hagrid küldött neki egy csokor, kis sárga káposztára hasonlatos fülbemászóvirágot, Ginny Weasley pirulva átnyújtott neki egy maga készítette üdvözlőlapot, ami fülsértően mondta a magáét, amíg Harry ártalmatlanná nem tette a rá helyezett gyümölcsöstállal, aztán vasárnap délelőtt a kviddicscsapat is újra befutott — Wooddal együtt, aki síri hangon biztosította Harryt, hogy cseppet sem hibáztatja őt a történtekért, Ron és Hermione pedig reggeltől estig vele őrizték az ágyat. Harryt azonban egyik látogatójának sem sikerült felvidítania — ugyanis csak a feléről tudtak annak, ami a fiú lelkét nyomta.
A Zordót Harry senkinek, még Ronnak és Hermionénak se említette, tudta, hogy Ron megrémülne, Hernione pedig csak bosszankodna rajta. Tagadhatatlan volt azonban, hogy a Zordó immár másodszor jelent meg neki, s mindkét látomás után kis híján életét vesztette. Először majdnem elütötte a Kóbor Grimbusz, most pedig lezuhant a tizenöt méter magasan repülő seprűről. Vajon a Zordó addig fogja kísérteni őt, amíg egyszer tényleg meghal? Vagy élete végéig attól kell majd rettegnie, hogy mikor tűnik fel újra a szörnyeteg?
Aztán meg ott voltak a dementorok. Mardosó szégyenkezés fogta el, valahányszor eszébe jutottak. Mindenki rettenetes alakoknak tartotta az Azkaban őreit, de azért senki nem ájult el minden alkalommal, ha meglátta őket… és senkinek a fejében nem visszhangoztak halott szüleinek utolsó szavai.
Harry ugyanis most már rájött, hogy ki a láthatatlan, jajveszékelő nő. A gyengélkedőben töltött két magányos éjszakán, amíg álmatlanul meredt a holdfény csíkozta mennyezetre, újra és újra felcsendültek a fejében a szívszorító szavak. Mikor megcsapta őt a dementorok szele, édesanyja életének utolsó perceit hallotta: anyja elkeseredett próbálkozását, hogy megmentse őt, Harryt, Voldemort nagyúrtól, és a gyilkos kacajt, amit Voldemort hallatott, mielőtt megölte az asszonyt… Harry néha elbóbiskolt, s álmában karmos, oszlásnak indult kezeket látott — csak hogy felriadva újból felderengjen emlékeiben halálra szánt édesanyja hangja.
Hétfő reggel Harry szinte menekülve távozott a gyengélkedőről, örült, hogy újra elmerülhet az iskola zajos forgatagában, ahol kénytelen volt más dolgokra figyelni — sajnos többek között Draco Malfoy gúnyolódására is. Malfoy magán kívül volt a gyönyörűségtől hogy tanúja lehetett a Griffendél vereségének. Végre levette a kötést a karjáról, s „gyógyulása” örömére lelkesen eljátszotta, hogyan esett le Harry a seprűjéről. A következő bájitaltanórán addig utánozta a járőröző dementorokat, amíg Ron a képébe nem vágott egy friss, nyálkás krokodilszívet. Piton ötven mínuszponttal jutalmazta a telitalálatot.
— Ha a mai sötét varázslatok kivédése órát is Piton tartja, kidobom a taccsot — szólt sötéten Ron, miközben ebéd után barátaival Lupin professzor tanterme felé baktattak. — Nézd meg, ki van bent, Hermione.
Hermione belesett a terem ajtaján. — Minden rendben!
Lupin professzor visszatért a katedrára. A vak is láthatta, hogy tényleg beteg volt, feslett talárja még jobban lötyögött rajta, mint azelőtt, s szeme alatt sötét karikák húzódtak. Mindazonáltal jókedvűen mosolygott diákjaira, akik az óra elején egymás szavába vágva panaszolták el neki, mit művelt velük Piton.
— Ő csak helyettesített, nem volt joga házi feladatot adni nekünk!
— Gőzünk sincs a vérfarkasokról…
— …kéttekercses házi dolgozat!
— Nem mondtátok Piton professzornak, hogy még nem vettük a vérfarkasokat? — kérdezte homlokráncolva Lupin.
Erre újból kitört a hangzavar.
— De igen, de azt mondta, le vagyunk maradva — …nem is érdekelte… — …kéttekercses házi dolgozat!
Lupin professzor mosolyogva nézte a felháborodott arcokat.
— Nyugodjatok meg. Beszélek Piton professzorral. Nem kell megírnotok azt a dolgozatot.
— Jaj, neee! — nyafogott Hermione. — Én már megírtam!
Ezek után az osztály minden tagja nagyon élvezte az órát. Lupin professzor egy üvegdobozt mutatott nekik, amiben egy féllábú bicegóc ücsörgött. A parányi lény úgy festett, mintha füstgomolyagokból rakták volna össze, s valójában ártalmatlan teremtménynek tűnt.
— A bicegóc, avagy lápi lidérc, a mocsárba csalja az utazókat — magyarázta Lupin. — A kis lámpással, amit a kezében láttok, tévútra vezeti a vándort, s ha az követi a fényt, akkor.
A bicegóc hátborzongató, cuppanós hangot hallatott.
Kicsöngetés után mindenki szedelőzködni kezdett. A többiekkel együtt Harry is elindult az ajtó felé, de…
— Várj egy percet, Harry — szólt utána Lupin. — Szeretnék beszélni veled.
Harry engedelmesen megállt. Lupin egy kendőt terített a bicegóc dobozára.
— Hallottam, mi történt a meccsen — szólt, miközben sorban elhelyezte könyveit az aktatáskájában. — Szörnyű, ami a seprűddel történt. Meg lehet javítani?
— Nem — felelte Harry. — A fűzfa ripityára törte.
Lupin együttérzően sóhajtott.
— A fúriafüzet abban az évben ültették, amikor én elsős voltam. Sokáig azt játszottuk, hogy ki meri megfogni a törzsét. De aztán egy Davey Gudgeon nevű fiúnak a fa majdnem kiverte a szemét, és akkor megtiltották, hogy a közelébe menjünk. Egy seprűnek ma már semmi esélye ellene.
— Azt is hallotta, hogy bejöttek a dementorok? — kérdezte óvatosan Harry.
Lupin ránézett.
— Igen, hallottam. Dumbledore professzor olyan mérges volt, mint talán még soha. A dementorok egy ideje zúgolódnak… Nem tetszik nekik, hogy Dumbledore kitiltotta őket az iskolából… Miattuk estél le a seprűről, igaz?
— Igen — bólintott Harry. Kicsit habozott, azután kitört belőle a kérdés: — De amiért? Miért vannak ilyen hatással rám? Talán…
— Ennek semmi köze a gyengeséghez — vágott a szavába Lupin, mintha olvasott volna a gondolataiban. — A dementorok azért gyakorolnak rád erősebb hatást, mint másokra, mert másoknak nincsenek olyan borzalmas emlékeik, mint neked.
Bágyadt téli napsugár sütött he a terembe, fényében megcsillantak Lupin ősz hajszálai fiatal arca felett.
— A dementorok a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik is megérzik a jelenlétüket, pedig számukra láthatatlanok. Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad benned más, csak a legszörnyűbb emlékeid. A te legszörnyűbb emléked pedig bárkit letaszítana a seprűjéről. Nincs hát miért szégyenkezned.
— Valahányszor a közelembe jönnek — Harry elszorult torokkal meredt maga elé —, azt hallom, ahogy Voldemort megöli az édesanyámat.
Lupin keze elindult a levegőben, mintha meg akarná ragadni Harry vállát — de a mozdulat félbemaradt. Egy pillanatig mindketten hallgattak, azután…
— Miért kellett bejönniük a pályára? — csattant fel keserűen Harry.
— Megéheztek — felelte tárgyilagosan Lupin, és bekattintotta aktatáskája zárját. — Dumbledore nem engedi be őket az iskolába, így hát nem jutnak táplálékhoz… A stadionban összegyűlt tömeg túl nagy csábítást jelentett számukra. Az a nagy izgalom… a sok heves érzés… nekik ez olyan, mint másnak egy ünnepi lakoma.
— Azkaban borzalmas hely lehet — dünnyögte Harry.
Lupin komoran bólintott.
— Maga az erőd egy kis szigeten van, messze kint a tengeren. A rabok azonban akkor sem tudnának megszökni, ha nem állnák falak és hullámok az útjukat, a saját fejükbe vannak bezárva, hisz egyetlen derűs gondolatuk sincs. A többségük néhány hét alatt megőrül.
— Sirius Black mégis megszökött — mondta elgondolkozva Harry. — Kitört a bűvkörükből…
Az aktatáska lecsúszott az asztalról, Lupin gyorsan lehajolt, és elkapta.
— Igen — szólt felegyenesedve. — Black bizonyára rájött, hogyan lehet legyőzni őket. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. A dementorok állítólag a varázserőt is kiszívják az emberből…
— De hát a tanár úrnak is sikerült elkergetnie azt a dementort a vonaton — kapta fel a fejét Harry.
— Igen, vannak bizonyos önvédelmi varázslatok — bólintott Lupin. — De az a dementor egyedül volt. Minél többen vannak, annál nehezebb a védekezés.
— Milyen védővarázslat hat ellenük? — kérdezte mohón Harry. — Megtanítja nekem?
— Nem mondhatnám, hogy túl jól értek a dementorok távol tartásához, Harry. Épp ellenkezőleg…
— De ha a dementorok a következő meccsen is megjelennek, védekeznem kell ellenük…
Harry eltökélt arccal nézett Lupinra. A professzor néhány pillanatig habozott, majd így szólt:
— Nos… nem bánom. Megpróbálok segíteni neked. De csak a karácsonyi szünet után láthatunk hozzá. Az ünnepekig be vagyok táblázva. Sajnos elég rossz időpontot választottam a betegeskedésre.
Lupin dementorellenes tanfolyamának ígérete, a remény, hogy talán soha többet nem kell hallania édesanyja sikolyait, és az a tény, hogy a Hollóhát lesöpörte a pályáról a Hugrabugot a november végi meccsükön — nos, mindez sokat javított Harry kedélyállapotán. A Griffendélnek még mindig volt esélye a kviddicskupa elnyerésért, bár több mérkőzést nem veszíthettek el. Wood visszanyerte mániákus lelkesedését, s minden addiginál keményebb edzéseket tartott a csapatnak a december elejére is áthúzódó cudar, nedves időben. Harry többé színét se látta dementornak az iskola területén, Dumbledore haragja látszólag meggyőzte a csuklyásokat, hogy jobb, ha a parkon kívül maradnak.
Két héttel a téli szünet kezdete előtt az ég egyik napról a másikra vakító, opálos fehér színt öltött, és reggelre csillogó dér lepte be a park felázott füvét. A kastélyban egy csapásra karácsonyi hangulat támadt. Flitwick professzor, a bűbájtan tanár terme egyszerre megtelt apró lámpákkal, amelyekről kiderült, hogy igazi, röpködő tündérkék. A diákok lelkesen tervezgették, mi mindent fognak csinálni a téli szünetben. Ron és Hermione úgy döntöttek, hogy a Roxfortban maradnak. Ron kijelentette, hogy nem bír ki két hetet enyhén szólva nagyképű bátyjával, Percyvel, Hermione pedig a rengeteg tanulnivalóra hivatkozott, de Harry nem dőlt be a meséiknek, tudta, hogy barátai nem akarják egyedül hagyni őt, s ezért nagyon hálás volt nekik.
Harry kivételével mindenki örült a hírnek, hogy az iskolavezetés a szünet előtti utolsó hétvégére újabb roxmortsi kirándulást engedélyezett.
— Ott megvehetjük az összes karácsonyi ajándékot! — lelkendezett Hermione. — Anya és apa el fognak ájulni, ha kapnak egy csomag mentolos fogselyemcukrot a Mézesfalásból!
Harry jobb híján beletörődött, hogy megint ő lesz az egyetlen harmadikos, aki otthon marad, kölcsönkérte Woodtól A seprűk világa című könyvét, és elhatározta, hogy a szombati napot a különböző márkák tanulmányozásával fogja tölteni. Balesete óta az egyik iskolai seprűt használta az edzéseken, az ősrégi Meteor azonban nagyon lassú volt, ráadásul rángatott. Mindenképp be kellett szereznie egy új seprűt magának.
Szombaton reggeli után Harry elbúcsúzott köpenybe és sálba burkolódzott barátaitól, azután elindult felfelé a márványlépcsőn, hogy visszatérjen a Griffendél-toronyba. A kastély csendes és kihalt volt, s az ablakokon túl szállingózó hópelyhek kivételével közel s távol semmi sem mozdult.
— Pszt! Harry!
Harry hátrafordult a harmadik emeleti folyosón. Egy púpos, félszemű boszorka szobra mögül Fred és George pislogtak rá.
— Mit csináltok itt? — csodálkozott Harry. — Hogyhogy nem vagytok Roxmortsban?
— Egy kis előkarácsonyt jöttünk tartani neked — felelte kacsintva Fred. — Menjünk be oda…
A szobortól balra nyíló üres tanterem felé mutatott. Harry követte az ikreket a terembe. George csendben becsukta az ajtót, majd csillogó szemmel Harryhez fordult.
— Előkarácsonyi ajándékot kapsz tőlünk — szólt.
Fred benyúlt talárja belső zsebébe, ünnepélyes mozdulattal előhúzott egy nagy, megsárgult pergamentekercset, majd széthajtva letette azt az egyik padra. A lap teljesen üres volt. Harry kérdő tekintettel nézett az ikrekre — arra gyanakodott, hogy megint valami tréfán törik a fejüket.
— Ez meg mi?
— Ez, Harry, a sikerünk titka — jelentette ki George, és nagy büszkén megveregette a lapot.
— Fájó szívvel válunk meg tőle — tette hozzá Fred —, de beláttuk, hogy neked nagyobb szükséged van rá, mint nekünk.
— Különben is, már kívülről tudjuk — mondta George. — Rád hagyományozzuk. Mi most már nélküle is elboldogulunk.
— Mit kezdjek egy ócska pergamenlappal? — értetlenkedett Harry.
— Még hogy ócska pergamenlap! — Fred olyan fájdalmas grimaszt vágott, mintha Harry a legszentebb érzelmeibe tiport volna bele. — Magyarázd el, George!
— Nos… elsőéves korunkban… mikor még mit sem sejtő, ártatlan gyermekek voltunk…
Harry horkantva felnevetett. Nem igazán tudta elképzelni, hogy Fred és George valaha is ártatlanok voltak.
— …mindenesetre ártatlanabbak voltunk, mint most… szóval elsőéves korunkban egyszer volt egy kis összezörrenésünk Friccsel.
— Eldobtunk egy trágyagránátot a folyosón, és ez valamiért zavarta őt…
— Ezért becipelt minket a szobájába, és elkezdte a szokásos fenyegetőzést…
— …büntetőfeladat…
— …kizsigerelés…
— …mi pedig egészen véletlenül észrevettük, hogy a kartotékszekrény egyik fiókján ez áll: Különösen veszélyes elkobzott tárgyak.
— Csak azt ne mondjátok, hogy… — vigyorodott el Harry.
— Te mit csináltál volna a helyünkben? — vonta meg a vállát
Fred. — George eldobott még egy trágyagránátot, hogy elterelje Frics figyelmét, én meg kihúztam a fiókot, és ezt találtam benne.
— Nem volt olyan nagy ügy — legyintett George. — Szerintem Frics nem is tudta, hogyan működik. Persze biztos gyanította, mi az, különben nem kobozta volna el.
— És ti tudjátok, hogyan működik?
— De még mennyire — vigyorgott Fred. — Ettől a kis gyönyörűségtől többet tanultunk, mint az összes tanártól együtt véve.
— Most már tényleg kíváncsi vagyok — csóválta fejét Harry, és a gyűrött pergamenlapra nézett.
— Nagyon helyes — kuncogott Fred.
Elővette a varázspálcáját, megérintette vele a pergament, és így szólt:
— Esküszöm, hogy, rosszban sántikálok.
Abból a pontból, ahol George pálcája hozzáért a pergamenlaphoz, hajszálvékony tintapatakok sokasága tűnt fel, s futott szét minden irányba. A vonalkák pókhálószerűen szétterjedtek a lapon, itt-ott egybefutottak, máshol keresztezték egymást, s végül az egész pergament megtöltötték kusza vonalakkal. Ezzel egy időben a lap tetején nagy, cirkalmas, zöld betűk rajzolódtak ki:
A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára büszkén prezentálja Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak művét:
A TEKERGŐK TÉRKÉPE
A pergamenlap, mint neve is mutatta, egy térkép volt — méghozzá a Roxfort-kastély és — birtok térképe. Azonban nem ez tette igazán különlegessé, hanem a rajzon mozgó apró tintapötty-alakok, melyek mindegyikéhez egy hangyányi betűkkel írt név tartozott. Harry ámulattal hajolt a térkép fölé. A bal felső sarokban mozgó feliratos pötty azt jelezte, hogy Dumbledore professzor fel-alá sétál az irodájában, Mrs. Norris, a gondnok macskája a második emeleten járőrözött, Hóborc, a kopogószellem pedig épp a trófeateremben ugrabugrált. Ahogy Harry az ismerős folyosókat fürkészte, még valami a szemébe ötlött.
A térképen egy sor olyanjárat is fel volt tüntetve, amelyeknek a létezéséről nem is tudott.
— Ezek Roxmortsba vezetnek — magyarázta Fred, s ujjával az egyik vonalra bökött. — Összesen hét ilyen alagút van. Frics erről a négyről tud… de szinte biztos, hogy ezeket csak mi ismerjük. Az, amelyik a negyedik emeleti tükör mögül indul, kiesik. Sokáig azt használtuk, de tavaly télen beomlott. Ezen pedig szerintem még soha senki nem ment végig, mert a bejárata a fúriafűz tövében van… Viszont ez itt, ez egyenesen a Mézesfalás pincéjébe vezet. Ezerszer végigmentünk már rajta. És amint látod, itt indul, közvetlenül az ajtó mellett — a bejárat a félszemű banya púpja.
George megsimogatta a térképet.
— Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak — szólt elérzékenyülten. — Örökké hálásak leszünk nektek. George ünnepélyesen rábólintott.
— Négy nemes férfiú, a csínytevők újabb nemzedékeinek önzetlen pártfogói.
— Ez minden — vigyorodott el Fred. — Ja, és még valami: használat után ne felejtsd el kikapcsolni a térképet… — Különben bárki megnézheti — tette hozzá George.
— Csak üss rá a pálcáddal, mondd, hogy „Csíny letudva!”, és a térkép nyomban eltűnik.
— Használd egészséggel, ifjú Harry — szólt Fred, Percy fellengzős stílusát utánozva. — Aztán nehogy jót halljunk felőled!
— Találkozunk a Mézesfalásban — búcsúzott George. Azzal az ikrek vigyorogva elsiettek.
Harry tétován nézegette a titokzatos térképet. Mrs. Norris tintapöttye befordult balra, és megállt, hogy megszagoljon valamit a földön. Ha Frics tényleg nem tud a járatról… És így nem is kellene elhaladnia a dementorok mellett…
Ahogy azonban ott állt, és egyre növekvő izgalommal a térképre meredt, egy mondat ötlött fel az agyában, amit egykor Mr. Weasley szájából hallott:
Ne bízz meg semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hogy hol tartja az eszét.
Mr. Weasley intelme pontosan az olyan veszélyes mágikus holmikra vonatkozott, mint ez a térkép… Bűbájos Bajkeverők Kelléktára… Másfelől viszont, morfondírozott Harry, ő csak egy roxmortsi kiruccanás erejéig próbálná ki a térképet, nem lopni akar, vagy rátámadni valakire… különben is, Fred és George évekig használták, mégsem történt velük semmi szörnyűség…
Harry végigfuttatta ujját a Mézesfalásba vezető titkos alagút vonalán.
A következő pillanatban, mintha parancsra cselekedne, összecsavarta a térképet, elrejtette a talárjában, és a terem ajtajához lépett. Kilesett a folyosóra, s mivel az néptelennek tűnt, kilépett a teremből, és beosont a félszemű boszorka szobra mögé.
Most mit kell tennie? Elővette a térképet, és meglepődve látta, hogy azon egy újabb tintapötty jelent meg, „Harry Potter” felirattal. A pötty-alak a harmadik emeleti folyosó közepe táján állt, pontosan ott, ahol ő maga. Harry alaposabban szemügyre vette pötty-alteregóját. Az mintha a boszorkány szobrát ütögette volna egy miniatűr varázspálcával. Harry gyorsan elővette saját pálcáját, és megkocogtatta vele a szobrot. Semmi nem történt. Újra a térképre nézett. A pötty-Harry mellett parányi szövegbuborék tűnt fel. Egyetlen szó állt benne: Dissendium.
— Dissendium! — suttogta Harry, s újra rákoppintott a szoborra.
Abban a szempillantásban megnyílt a boszorkány púpja. Épp csak akkora rés támadt rajta, amekkorán egy sovány ember befér. Harry még egyszer ellenőrizte, hogy nem közeledik-e valaki a folyosón, aztán eltette a térképet, és fejjel előre bemászott a nyíláson.
Jó ideig lefelé siklott egy kőcsúszdának tűnő hosszú vályúban, majd egy huppanással megállt, s akkor már hideg, nedves földet érzett a tenyere alatt. Felállt és körbefordult, de semmit sem látott a koromsötétben.
— Lumos! — motyogta, mire pálcája hegyén apró láng gyulladt ki. Most már látta, hogy egy szűk, földbe vájt alagútba került. Előhúzta a térképet, és megérintette a pálcájával. — Csíny letudva — mondta.
A pergamenről nyomban eltűntek a vonalak és a pöttyök. Harry gondosan összehajtotta, talárja zsebébe rejtette, és az izgalomtól szaporán dobogó szívvel elindult a sötét járatban.
Az alagút olyan kanyargós volt, mintha egy óriási üregi nyúl vájta volna magának. Harry botladozva bár, mégis szapora léptekkel haladt benne, pislákoló pálcájával világítva meg az utat. A járat végtelenül hosszúnak tűnt, de Harry előtt ott lebegett a Mézesfalás képe, s ez erőt adott neki.
Úgy érezte, már vagy egy órája gyalogol, amikor az alagút végre emelkedni kezdett. Harry összeszedte maradék erejét, s még jobban megszaporázta lépteit.
Újabb tíz perc elteltével egy ódon kőlépcsőhöz ért, amelynek teteje a sötétbe veszett. Óvatos, nesztelen léptekkel elindult felfelé a megsüllyedt, ferde fokokon. Száz lépcsőfok, kétszáz lépcsőfok… már nem is számolta, csak arra figyelt, hogy ne csapjon zajt… s akkor egyszerre csak valami keménybe ütközött a feje.
Az akadály egy csapóajtónak tűnt. Harry fájós fejét dörzsölgetve fülelt. Mivel odafönt csend volt, résnyire felnyitotta a csapóajtót, és kilesett alóla.
Az ajtó egy faládákkal és dobozokkal teli pincébe nyílt. Harry felmászott az utolsó lépcsőfokokon, majd csendesen lehajtotta maga után a csapóajtót. Az olyan tökéletesen belesimult a poros fapadló deszkái közé, hogy jóformán lehetetlen volt észrevenni. Harry lábujjhegyen elindult a pincéből kivezető falépcső felé. Most már jól kivehető hangokat hallott, többek között csilingelést és egy nyíló, majd csukódó ajtó zaját.
Harry tétovázva megállt, s eltöprengett, hogy mitévő legyen. Ekkor azonban egy sokkal közelebbi zár kattanása ütötte meg a fülét, valaki kinyitotta a pinceajtót.
— Egy doboz gumicsigát is felhozhatsz, drágám — csendült egy női hang. — Lassan az is elfogy.
A falépcső tettjén két láb jelent meg. Harry besurrant egy terjedelmes láda mögé, s megvárta, amíg a léptek elhaladnak mellette. Hallotta, hogy a lábak tulajdonosa a szemközti falnál matat. Ilyen lehetősége nemigen lesz több…
Előbújt rejtekhelyéről, és zajtalanul felosont a lépcsőn. Hátranézve egy előregörnyedő férfi széles hátát és kopasz fejét pillantotta meg. Végül elérte a pinceajtót, s mikor kioldalazott rajta, a Mézesfalás pultja mögött találta magát. Gyorsan lehúzódott, elindult jobb felé, majd néhány lépés után felegyenesedett.
A Mézesfalás zsúfolva volt roxfortosokkal, így senkinek nem tűnt fel hirtelen felbukkanása. Harry körülnézett, és nyomban felkuncogott magában, elképzelte, milyen arcot vágna a malacképű Dudley, ha látná, hova került gyűlölt unokatestvére.
Az üzlet hosszú polcain a világ legínycsiklandozóbb nyalánkságai sorakoztak: kövér, krémes nugátok, csillogó, rózsaszín kókuszjégkrém kockák, nagy, mézszínű karamelltömbök és százféle csokoládé, csinos oszlopokba tornyozva. Egy nagy hordó színültig tele volt Bogoly Berti féle Mindenízű Drazséval, egy másik pedig Bűvös Bizserével, azzal a levitációs pezsgőcukorral, amiről Ron mesélt. Külön polcot foglaltak el a „speciális effektus” édességek: Drubli Legjobb Fúvógumija (amiből búzavirágkék gömbök áradtak, melyek napokig nem pukkadtak ki), a furcsa, cérnaszerű mentolos fogselyemcukor, a parányi, fekete borsbogyó („Garantáltan tüzes lehelet!”), a Mirelit Egér („Vacog és cincog tőle a fogad!), a varangy alakú mentolkrémes minyon („Élethűen ugrál a gyomrodban!), a karcsú cukorpennák és a robbanócukorkák.
Harry épp átfurakodott egy csapatnyi hatodikos között, mikor megpillantotta Ront és Hermionét. Barátai a „Különleges ízek” feliratú polc előtt álltak, s a vérízű nyalókákat nézegették. Harry odalopózott mögéjük.
— Fúj, nem, Harry nem örülne ennek — fanyalgott Hermione. — Szerintem ezt csak a vámpírok szeretik.
— Na és ehhez mit szólsz? — vigyorgott Ron, s egy üveg
Csótánycsokrot dugott Hermione orra alá.
— Ennek se örülne — szólt közbe Harry.
Ron kis híján elejtette az üveget.
— Harry! — sikkantotta Hermione. — Te hogy kerülsz ide!? Hogy tudtál… és merre…
— Tyűha! — álmélkodott Ron. — Te megtanultál hoppanálni!
— Dehogy tanultam! — nevetett Harry, majd fojtott hangon, hogy a hatodikosok ne hallják, elmesélte, hogyan kapta meg Fredtől és George-tól a Tekergők Térképét.
— Nekem bezzeg soha nem adták kölcsön! — háborgott Ron. — Pedig én a testvérük vagyok!
— Miért, azt hiszed, Harry meg akarja tartani!? — Hermione olyan arcot vágott, mintha még az ötletet is nevetségesnek tartaná. — Természetesen odaadja McGalagony professzornak. Igaz, Harry?
— Dehogy adom! — vágta rá Harry.
— Te lány! Neked elment az eszed! — méltatlankodott Ron. — Lemondani egy ilyen kincsről!?
— Ha leadom McGalagonynak, meg kell mondanom neki, honnan szereztem. S persze Frics is megtudná, hogy Fred és George tőle lopták.
— De hát gondolj Sirius Blackre! — makacskodott Hermione. — Lehet, hogy egy olyan úton jár be a kastélyba, ami rajta van a térképen! Meg kell mutatnunk a tanároknak!
— Ezeken az alagutakon nem juthatott be — vetette ellen Harry. — A térképen hét titkos járat van feltüntetve. Fred és George azt mondták, Frics négyet már felfedezett. A maradék három közül az egyik beomlott, a másikból pedig a fúriafűz alatt kell kimászni, úgyhogy az se jöhet szóba. A harmadik, amelyiken jöttem… annak itt van a bejárata a pincében, de nem lehet észrevenni, csak ha tudja az ember, hol keresse…
Harry elbizonytalanodott. Mi van, ha Black régebbről ismeri az alagutat? Ron azonban jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és az édességbolt ajtaján függő pergamenlapra mutatott.
A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM HIRDETMÉNYE
Felhívjuk a lakosság és a látogatók figyelmét, hogy Roxmorts község utcáin minden nap napnyugta után dementorok teljesítenek járőrszolgálatot. Az intézkedés Roxmorts lakóinak biztonságát szolgálja, és Sirius Black elfogásáig marad érvényben. A fenti okból mindenkinek azt tanácsoljuk, hogy igyekezzen napnyugta előtt végezni a bevásárlással.
Boldog karácsonyt!
— Na látjátok! — súgta barátainak Ron. — Kötve hiszem, hogy Black betör a Mézesfalásba, miközben Roxmorts utcáin nyüzsögnek a dementorok. Mellesleg, Hermione, a tulaj és a felesége meghallanák, ha éjjel bejönne ide valaki. Itt laknak közvetlenül a bolt fölött.
— Jó, de… de… — Hermione újabb érveken törte a fejét. — Harrynek akkor se lett volna szabad engedély nélkül lejönnie Roxmortsba! Ha észreveszik, nagyon megjárhatja. És most nappal van. Mi lesz, ha Sirius Black épp ma lopózik be a faluba? Épp most?
— Akkor is csodálnám, ha kiszúrná Harryt. — Ron az ablak felé bökött a fejével. Odakint nagy, sűrű pelyhekben esett a hó. — Nemsokára karácsony van, Hermione. Harry is megérdemel egy kis kikapcsolódást.
Hermione az ajkába harapott, és roppant aggódó arcot vágott.
— Beárulsz a tanároknak? — vigyorgott Harry.
— Jaj, dehogyis… De komolyan, Harry, nem kellene…
— Láttad már a Bűvös Bizserét? — Ron karon ragadta Harryt, és magával vonszolta a Bizserék hordójához. — Hát a gumicsigákat? És a Sav-a-júj cukrot? Hétéves koromban Fred megkínált eggyel, és a cukor lyukat égetett a nyelvemen. Emlékszem, anya a seprűnyéllel náspángolta el Fredet… — Ron révedezve nézte a Sav-a-júj cukros dobozt. — Mit gondoltok, Fred bekapna egy szemet a Csótánycsokorból, ha azt mondanám neki, hogy földimogyoró?
Néhány perccel később, miután Ron és Hermione kifizették édességeiket, mindhárman elhagyták a Mézesfalást, és útnak indultak a hóförgetegben.
Roxmorts úgy festett, mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. A zsúpfedelű házikókra és kis üzletekre friss hótakaró borult, minden ajtót magyalkoszorú díszített, s a fák ágain elvarázsolt gyertyák világítottak.
Harry megborzongott, barátaival ellentétben ő nem hozta magával a téli köpönyegét. A süvítő szélben fejüket leszegve baktattak végig a falu főutcáján, Ron és Hermione fülig beburkolóztak sálukba, és a szelet túlkiabálva sorolták a nevezetességeket.
— Az ott a postahivatal…
— Arra van Zonko Csodabazára…
— Felmehetnénk a Szellemszálláshoz…
— Jobb ötletem van — mondta vacogva Ron. — Igyunk egy forró vajsört a Három Seprűben!
Harry, aki addigra csontig fagyott, kapva kapott az ötleten. Átvágtak hát az utca túloldalára, s hamarosan megérkeztek a kis fogadóhoz.
Odabent tömeg, zsivaj, izzasztó meleg és sűrű füst fogadta őket. A csinos arcú, dúskeblű kocsmárosné épp egy csoport nagyhangú táltost szolgált ki a bárpultnál.
— Ő Madam Rosmerta — magyarázta Ron. — Majd én megrendelem az italainkat — tette hozzá, kissé elpirulva.
Harry és Hermione továbbindultak a kocsma füstbe burkolózó mélye felé. Az ablak és a kandalló mellett álló karácsonyfa között találtak is egy szabad asztalt. Ron öt perc múlva bukkant fel, kezében három kupa, gőzölgő vajsörrel.
— Boldog karácsonyt! — emelte fel vidáman a saját kupáját.
Harry kortyolni kezdte a meleg italt. Soha életében nem ivott még ehhez fogható finomságot. Ráadásul a vajsör egy szempillantás alatt a lábujja hegyétől a feje búbjáig átmelegítette.
Ekkor hűvös légvonat csapott az arcába. A Három Seprű ajtaja ismét kinyílt. Harry a kupa pereme fölött a bejárat felé pislogott — s nyomban félrenyelt.
A kinti hóförgetegből McGalagony alakja bontakozott ki. Nyomában Flitwick professzor lépett a kocsmába, őt pedig Hagrid követte, aki élénk beszélgetésbe merült egy neonzöld keménykalapot és hajszálcsíkos köpenyt viselő, pocakos férfival. Ez utóbbiban Harry nyomban felismerte Cornelius Caramel mágiaügyi minisztert.
Ron és Hermione gondolkozás nélkül rávetették magukat Harryre, és letuszkolták öt az asztal alá. Harry vajsörtől csöpögő arccal szorongatta kiürült kupáját, s búvóhelyéről figyelte a négy pár láb mozgását. A három tanár és Caramel a bárpulthoz léptek, majd kisvártatva elindultak — egyenesen feléjük.
Valahol Harry feje fölött Hermione ezt suttogta:
— Mobiliarbus!
A mellettük álló karácsonyfa néhány centire a levegőbe emelkedett, és elindult balra. Mikor az asztaluk elé ért, halk puffanással lezuttyant, eltakarva őket a közeledők szeme elől. Harry kilesett a fa alsó ágai között, s látta, hogy az övékkel szomszédos asztal mellett megmozdulnak a székek. Azután halk nyögéseket és sóhajokat hallott — a tanárok és a miniszter leültek.
Kisvártatva két türkizkék, tűsarkú cipőbe bújtatott láb lépett a szomszéd asztalhoz, és Harry egy nő hangját hallotta: — Egy kis pohár violalikőr…
— Én kérem — szólt McGalagony.
— Két liter forralt mézbor…
— Ide nekem, Rosmerta! — hallatszott Hagrid hangja.
— Meggyszörp és szódavíz jéggel és ernyővel…
— Mmmm! — Flitwick professzor sóvárogva cuppogott. — Ezek szerint a ribizlirum az öné, miniszter úr.
— Köszönőm, Rosmerta kedves — fuvolázta Caramel. — Mindig nagy öröm számomra, ha láthatom magácskát. Meghívhatjuk egy italra? Üljön le hozzánk, ha van ideje… — Köszönöm, miniszter úr.
A türkizkék tűsarkak eltipegtek, majd nemsokára visszatértek. Harry szíve a torkában dobogott. Gondolhatott volna rá, hogy a tanároknak is ez a szünet előtti utolsó hétvégéjük. Vajon meddig fognak ott ülni? Neki még valahogy be is kell lopóznia a Mézesfalásba, ha még napnyugta előtt vissza akar érni az iskolába… Hermione lába nyugtalanul toporogni kezdett mellette.
— No és mi szél hozta ide mifelénk, miniszter úr? — csendült Madam Rosmerta hangja.
Caramel pocakja kissé jobbra, majd balra fordult, jelezve, hogy a miniszter körülnézett — talán meg akart bizonyosodni róla, hogy senki nem hallja őket.
— Mi más, mint Sirius Black — felelte fojtott hangon. — Felteszem, kegyed is hallott róla, mi történt Halloweenkor az iskolában.
— Hallottam pletykálni ezt-azt — ismerte be Madam Rosmerta.
— Szétkürtölted az egész kocsmában, Hagrid? — bosszankodott McGalagony.
— Ön szerint Black még mindig a környéken bujkál, miniszter úr? — suttogta Madam Rosmerta. — Biztos vagyok benne — felelte komoran Caramel.
— Tudja, hogy a dementorok már kétszer is razziát tartottak a kocsmában? — panaszolta Madam Rosmerta, nénei szemrehányással a hangjában. — Elriasztják a vendégeimet. Nem tesz jót az üzletnek, hogy itt őgyelegnek, miniszter úr.
— Én se kedvelem őket, Rosmerta kedves — felelte feszengve Caramel. — De sajnos szükség van rájuk… Éppen most találkoztam néhánnyal. Roppant dühösek Dumbledore-ra — a professzor nem engedi be őket az iskola területére.
— Még szép, hogy nem — méltatlankodott McGalagony. — Hogy tudnánk tanítani, ha azok a szörnyetegek ott keringenének a gyerekek körül?
— Egyetértek! — sipította a kis Flitwick professzor, kurta lábát lóbálva.
— Akárhogy is, óvatosnak kell lennünk — szögezte le Caramel. — A dementorok megvédenek minket valakitől, aki még náluk is gonoszabb… Valamennyien tudjuk, hogy Black mi mindenre képes…
— Én még mindig alig tudom elhinni róla — jegyezte meg tűnődve Madam Rosmerta. — Sirius Black volt az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy képes átállni a sötét oldalra… Ismertem, amikor még roxfortos diák volt. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy gonosztevő lesz belőle, biztos nem adtam volna több mézbort az illetőnek.
— És magácska még a felét se tudja, Rosmerta — morogta Caramel. — A legszörnyűbb tettéről még ma is csak kevesen tudnak.
— A legszörnyűbb tettéről?! — Madam Rosmerta hangjában élénk kíváncsiság csendült. — Úgy érti, szörnyűbb dolgot is csinált, mint hogy megölte azt a sok szerencsétlen embert?
— Pontosan úgy értem — felelte sötéten Caramel.
— Nem tudom elhinni. Mi lehet szörnyűbb egy ilyen gyilkosságnál?
— Azt mondta, emlékszik még rá diákkorából — szólt McGalagony. — Arra is emlékszik, hogy ki volt a legjobb barátja?
— Hogyne emlékeznék! — nevetett Rosmerta. — Hisz mintha össze lettek volna nőve. Hányszor ültek itt nálam… Istenem, mennyit nevettünk. Az volt csak a páratlan páros! Sirius Black és James Potter!
Harry kupája koppanva landolt a padlón. Ron figyelmeztetően belerúgott barátjába.
— Pontosan — folytatta McGalagony. — Black és Potter. A kis csapat két főkolomposa. Meg kell hagyni, mindkettő nagyon értelmes gyerek volt — kivételesen értelmesek. De hogy a Roxfortba azóta se járt két akkora csibész, mint ők, az is biztos.
— Na várjunk csak — kuncogott Hagrid. — Fred és George Weasley azért felvehetik velük a versenyt.
— Black és Potter olyanok voltak, mint egy testvérpár! — cincogta Flitwick professzor. — Elválaszthatatlanok!
— Hát persze — szólt Caramel. — Potter az összes barátja közül Blackben bízott meg a legjobban, s ez azután sem változott, hogy kikerültek az iskolából. Mikor James feleségül vette Lilyt, Black volt a násznagy, és később ő lett Harry keresztapja is. Ezt persze sosem mondtuk el Harrynek. Képzelhetik, mennyire felkavarná őt, ha megtudná.
— Azért, mert Black átállt Tudjaki oldalára? — suttogta Madam Rosmerta.
— Rosszabbat is tett annál, kedvesen… — Caramel még jobban lehalkította a hangját, s szinte motyogva folytatta. — Potterék ugyanis annak idején tudomást szereztek róla, hogy Tudjukki feni rájuk a fogát. Dumbledore-nak, aki minden erejével harcolt Tudjukki ellen, megbízható kémek jelentették a dolgot, s ő azonnal figyelmeztette Jameset és Lilyt. Azt tanácsolta nekik, hogy rejtőzzenek el. No persze, Tudjukki elől nem volt olyan könnyű elbújni. Dumbledore úgy vélte, hogy a Fidelius bűbájt kell alkalmazniuk.
— Az hogyan működik? — kérdezte Madam Rosmerta a kíváncsiságtól remegő hangon.
Flitwick professzor megköszörülte a torkát.
— A Fidelius roppant bonyolult bűbáj — cincogta. — Az a lényege, hogy egy titkot mágikus úton elrejtünk egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a ki
választott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelenek tudomására — hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. Tudjukki akár százszor is tűvé tehette volna a falut, ahol Lily és James rejtőztek, mégse bukkant volna rájuk. Akkor se látta volna meg őket, ha ott áll a szobájuk közepén!
— Ezek szerint Black volt Potterék titokgazdája? — suttogta Madam Rosmerta.
— Természetesen — vette át a szót McGalagony. — James Potter biztosította Dumbledore-t, hogy Black inkább meghalna, semmint hogy beszéljen. Azt mondta, Black maga is el akar rejtőzni… Dumbledore-nak mégsem tetszett a dolog. Emlékszem, még azt is felajánlotta Potteréknek, hogy ő maga lesz a titokgazdájuk.
— Black már akkor gyanús volt neki? — hüledezett Madam Rosmerta.
— Biztos volt benne, hogy valaki, aki közel áll Potterékhez, folyamatosan tájékoztatja Tudjukkit a hollétükről — felelte McGalagony. — Mi több, egy ideje gyanította, hogy van köztünk egy áruló, aki információkat szolgáltat ki a sötét nagyúrnak.
— James Potter ennek ellenére ragaszkodott Blackhez?
— Igen — sóhajtott Caramel. — És alig egy héttel azután, hogy elvégezték a Fidelius bűbájt…
— Black elárulta őket? — sikkantott fel Madam Rosmerta.
— Úgy van. Megunta a kettős ügynök szerepét, s arra készült, hogy nyíltan Tudjukki mellé áll. Feltehetőleg Potterék halálának percében akart színt vallani. Azonban, mint tudjuk, a nagyúr alaposan megjárta a kis Harry Potterrel. Minden hatalmát elvesztette, s menekülnie kellett. Black roppant kínos helyzetbe került, alighogy végre kiállt a mestere mellett, az elbukott. Nem tehetett mást, ő is menekült…
— Az aljas köpönyegforgató! — fakadt ki Hagrid, olyan hangosan, hogy a fél kocsma feléjük fordult.
— Csss! Csendesebben! — figyelmeztette McGalagony.
— Még találkoztam is vele! — háborgott Hagrid. — Én mentettem ki Harryt James és Lily házából, miután meghaltak. Alighogy kihoztam a szegény, sebes homlokú kis árvát a romok közül, megjelent Sirius Black a repülő motorbiciklijén. Eszembe se jutott megkérdezni, hogy mit keres ott. Azt se tudtam, hogy ő volt Lily és James titokgazdája. Gondoltam, hallotta a hírt, és odasietett segíteni. Fehér volt, mint a fal, és csak úgy remegett. És tudják, mit csináltam? VIGASZTALTAM A GYILKOS ÁRULÓT!
— Halkabban, Hagrid! — szólt rá McGalagony.
— Honnan tudhattam volna, hogy nem Lilyt és Jameset sajnálja? Tudjukki miatt volt annyira oda! Azt mondja nekem: „Hagrid, bízd rám, Harryt. Én vagyok a keresztapja, majd én vigyázok rá…” Hah! De én parancsot kaptam Dumbledore-tól, hát mondtam Blacknek, hogy nem, Dumbledore azt mondta, Harrynek a nagynénjéékhez kell kerülnie. Black erősködött, hogy így meg úgy, de aztán végül beletörődött. Nekem adta a motorját, hogy azon vigyem el Harryt. „Nekem már nem kell” — mondta.
— Már akkor feltűnhetett volna, hogy valami nem stimmel. Miért adta nekem a kedvenc motorját? Miért nem kellett már neki? Mert túl feltűnő járgány volt, azért! Tudta, hogy el kell húznia a csíkot, mielőtt a minisztériumban észbe kapnak, és keresni kezdik!
— De mi lett volna, ha rábízom Harryt, eh? Biztos beledobta volna szegényt a tengerbe. A legjobb barátja fiát! Hiába, ha egy varázsló átáll a sötét oldalra, attól fogva nem ismer se istent, se embert…
Hagrid befejezte monológját, s a társaság elgondolkozott a hallottakon. Végül Madam Rosmerta törte meg a csendet.
— De nem sikerült kereket oldania — jegyezte meg némi elégtétellel. — A minisztérium emberei már másnap megtalálták.
— Bár úgy lett volna — morogta keserűen Caramel. — De nem mi találtuk meg, hanem a kis Peter Pettigrew — Potterék másik barátja. Semmi kétség, eszét vette a gyász, s mivel tudta, hogy Black volt a Potter család titokgazdája, a nyomába eredt.
— Pettigrew, Pettigrew… — töprengett Madam Rosmerta. — Az a kis kövér fiú, aki folyton ott loholt mögöttük a Roxfortban?
— Hősként tisztelte Blacket és Pottert — mondta McGalagony. — Nem volt olyan tehetséges, mint ők, s én sokszor túl szigorú voltam vele. Gondolhatják, ma már… ma már mennyire bánom. — McGalagony hangja úgy csengett, mintha hirtelen benáthásodott volna.
— Ne eméssze magát, Minerva — vigasztalta Caramel. — Pettigrew hősként halt meg. A szemtanúk — néhány mugli, akiknek persze később kitöröltük az emlékeit — elmesélték, hogyan szorította sarokba Blacket. Sírva rákiáltott: „Lily és James…! Sirius! Hogy tehetted ezt!?” Aztán a pálcája után kapott, de Black gyorsabb volt nála. Az átka apró darabokra szaggatta Pettigrew-t.
McGalagony professzor kifújta az orrát.
— Ostoba fiú… — szólt rekedten. — Mit képzelt… sosem tudott párbajozni… Miért nem bízta a minisztériumra…
— Bizonyisten, ha én kapom el Blacket, nem vesződtem volna a varázspálcával — füstölgött Hagrid. — Puszta kézzel ütöttem volna agyon…
— Nem tudod, mit beszélsz, Hagrid — mordult fel Caramel. — A sarokba szorított Blackkel szembeír csak a Varázsbűn-üldözési Kommandó profi pálcatörőinek lett volna esélyük. Én abban az időben a mágikus katasztrófák ügyosztályán dolgoztam, úgyhogy az elsők között siettem a helyszínre. Életem végéig kísérteni fog az a látvány. Az utca közepén olyan mély kráter tátongott, hogy az alja a csatornát érte. Körős-körül holttestek hevertek, és zengett az utca a muglik sikoltozásától. Black meg csak állt és nevetett — s a lába előtt ott hevert mindaz, ami Pettigrew-ból megmaradt… egy véres talár és néhány… néhány darabka…
Caramel hirtelen elhallgatott, s a hangokból ítélve öt ember egyszerre fújta ki az orrát.
— Ennyi a történet, Rosmerta — folytatta kissé rekedten Caramel. — Blacket elvezette a Varázsbűn-üldözési Járőrszolgálat húsz embere, Pettigrew pedig megkapta a Bűbáj-rend arany fokozatát — ami talán enyhítette szegény édesanyja fájdalmát. Black Azkabanba került.
Madam Rosmerta mélyet sóhajtott.
— Igaz, hogy Black megőrült, miniszter úr?
— Bár az mondhatnám, hogy igen — felelte Caramel. — Biztos, hogy Tudjukki kudarca kezdetben megzavarta az elméjét. Az az öncélú kegyetlenség, ahogy Pettigrew-val és azokkal a mugli járókelőkkel bánt… épeszű ember nem tesz ilyet. A legutóbbi azkabani szemlém alkalmával viszont megint találkoztam vele. Tudják, Azkabanban a legtöbb fegyenc csak gubbaszt a sötétben, és maga elé mered, vagy legfeljebb motyog magában. Black viszont normálisan viselkedett. Értelmesen beszélt hozzám. Kimondottan nyugtalanító volt. Úgy tűnt, mintha csupán unatkozna. Elkérte az újságomat, azt mondta, meg akarja fejteni a keresztrejtvényt… Megdöbbentő volt látni, hogy mennyire hidegen hagyja a dementorok jelenléte. Pedig ő volt az egyik legszigorúbban őrzött rab. Éjjel-nappal dementorok álltak a cellája előtt.
— És mit gondol, vajon miért szökött meg a börtönből? — kérdezte Madam Rosmerta. — Jesszusom, miniszter úr, csak nem azért, hogy újra összeálljon Tudjakivel?
— Nos, bizonyára ez is szerepel a tervei között — felelte kitérően Caramel — De merem remélni, hogy nem lesz rá alkalma. A magányos és elszigetelt Tudjukki nem jelent túl nagy veszélyt… de ha a legodaadóbb csatlósa visszatérne hozzá… még rágondolni is szörnyű, milyen gyorsan új erőre kapna.
Finom koppanás hallatszott. Valaki letette a poharát az asztalra.
— Nos, Cornelius — szólt McGalagony —, ha maga az igazgató úrral vacsorázik, akkor mi jobb, ha most visszatérünk a kastélyba.
Az asztal körül sorakozó lábak mozgolódni kezdtek. Harry köpenyszegélyeket pillantott meg, Madam Rosmerta csillogó tűsarkai pedig visszatértek a bárpult mögé. Hamarosan kinyílt a Három Seprű ajtaja, s a tanárokat elnyelte a kavargó hó.
— Harry?
Ron és Hermione arca tűnt fel az asztal alatt. Mindketten a döbbenettől némán meredtek Harryre.