Harry később nem is emlékezett rá, hogyan jutott be a Mézesfalás pincéjébe, s onnan az alagútba. A kocsmában hallott beszélgetés járt visszafelé a fejében, s mire észbe kapott, már újra a kastélyban volt.
Miért nem beszélt neki soha senki minderről? Dumbledore, Hagrid, Mr. Weasley, Cornelius Caramel — miért titkolták előle, hogy a szüleinek azért kellett meghalniuk, mert a legjobb barátjuk elárulta őket?
Ron és Hermione egész vacsora alatt aggódó pillantásokat vetettek rá. Nem hozhatták szóba a hallottakat, mert Percy ott ült a közelükben. Mikor aztán felmentek a Griffendél-toronyba, ott találták Fredet és George-ot, akik a téli szünet örömére fél tucat trágyagránátot robbantottak fel a zsúfolt klubhelyiségben. Harry el akarta kerülni, hogy be kelljen számolnia az ikreknek roxmortsi kirándulásáról, ezért egyenesen a csigalépcső felé vette az irányt. Felment az üres hálóterembe, és az éjjeliszekrényéhez lépett. Addig kotorászott benne, amíg meg nem találta a bőrkötésű fotóalbumot, amit két éve Hagridtól kapott, s amely tele volt a szüleiről készült varázsfényképekkel. Leült az ágyra, összehúzta maga körül a függönyt, és lapozgatni kezdett az albumban.
Egy esküvői képnél aztán megállt. A fotóról az apja integetett rá, rakoncátlan fekete haja, amit Harry is örökölt, tincsenként más és másfelé meredt. A képen kart karba öltve állt az édesanyjával, s mindkettőjük arca sugárzott a boldogságtól.
De volt ott egy harmadik alak is… A násznagy. Harrynek eddig soha nem akadt meg rajta a tekintete.
Magától biztosan nem jött volna rá, hogy ugyanazt az embert látja, akinek a fotója az újságban megjelent. Ez a Black jóképű és mosolygós volt, nem beesett arcú és viaszsápadt. Vajon már akkor is Voldemortnak dolgozott, mikor a kép készült? Vajon már akkor is a mellette álló két ember halálát kívánta? És vajon sejtette-e, hogy tizenkét évet fog Azkabanban tölteni, tizenkét évet, ami a felismerhetetlenségig elcsúfítja?
De rá nincsenek hatással a dementorok, gondolta Harry, miközben a csinos, nevető arcra meredt. Ő nem halja az anyára halálsikolyát, valahányszor a közelébe mennek…
Harry becsapta az albumot, és visszadugta az éjjeliszekrénybe. Azután kibújt a talárjából, levette a szemüvegét, még egyszer ellenőrizte, hogy jól be van-e húzva az ágy függönye, majd bebújt a takaró alá.
Ekkor kinyílt a hálóterem ajtaja
— Harry? — hallatszott Ron tétova hangja.
Harry úgy tett, mintha aludna. Mikor az ajtó újra becsukódott, a hátára fordult, és tágra nyílt szemmel az ágy mennyezetére meredt.
Egy addig ismeretlen érzés járta át a lelkét: a határtalan, emésztő gyűlölet. Olyan élesen látta maga előtt Black nevető arcát, mintha valaki az albumból az ágy mennyezetére másolta volna a fényképet. Aztán egy képsor pergett le a szemei előtt, Sirius Blacket látta, amint egy átokkal ezer apró darabra szaggatja Peter Pettigrew-t (aki képzeletében Neville Longbottomra hasonlított). S bár még sosem hallotta Black hangját, szinte hallotta, ahogy a varázsló izgatottan suttogja: Megtörtént, uram … Potterék rám bízták a titkukat… És akkor egy éles kacaj harsant, ugyanaz a nevetés, amit mindig hallott, ha a dementorok a közelébe mentek…
— Borzalmasan nézel ki.
Harry csak pirkadatkor tudott elaludni, s mikor felébredt, a hálóterem már üres volt. Felöltözött, és lement a csigalépcsőn a klubhelyiségbe. Ott csak két embert talált: Ront, aki egy mentolos varangyot evett, s a hasát dörzsölgette, és Hermionét, aki a helybőséget kihasználva három asztalt rakott tele a könyveivel.
— Hol vannak a többiek? — csodálkozott Harry.
— Elutaztak! — felelte Ron, s gyanakvó pillantást vetett barátjára. — Ha nem tudnád, elkezdődött a téli szünet. Mellesleg mindjárt dél van. Most akartam felmenni, hogy felébresszelek.
Harry lehuppant a kandalló előtti karosszékbe, és kinézett az ablakon. Még mindig esett a hó. Csámpás úgy nyúlt el a lábánál, mint egy vörös csergeszőnyeg.
— Tényleg elég rosszul nézel ki — jegyezte meg aggódó arccal Hermione.
— Pedig jól vagyok.
— Figyelj, Harry… — Hermione gyors pillantást váltott Ronnal. — Tudom, hogy nagyon felkavart, amit tegnap hallottunk. De ez nem ok arra, hogy butaságot csinálj.
— Milyen butaságot?
— Mondjuk, hogy elkezded keresni Blacket — felelte élesen Ron.
Harry hallgatott. Le merte volna fogadni, hogy barátai előre begyakorolták ezt a beszélgetést.
— Ugye nem akarod megkeresni? — kérdezte Hermione.
— Black nem ér annyit, hogy meghalj miatta — tette hozzá Ron.
Harry szomorúan nézett a barátaira. Semmit nem értenek, gondolta.
— Tudjátok, mit látok és hallok, valahányszor egy dementor a közelembe jön?
Ron és Hermione a fejüket rázták.
— Hallom, ahogy az anyám sikoltozik és könyörög Voldemortnak. Ha nektek kellene ilyet végighallgatnotok, ti se felejtenétek el egyhamar. És ha megtudnátok, hogy egy olyan ember, akit a szüleitek a barátjuknak hittek, elárulta őket és rájuk uszította Voldemortot…
— Akkor sem tehetsz semmit! — csattant fel Hermione. — A dementorok majd elfogják Blacket, és visszaviszik Azkabanba, ahová való!
— Hallottátok, mit mondott Caramel. Blackre nincs olyan hatással Azkaban, mint a többi emberre. Neki ez nem büntetés.
— Mire akarsz kilyukadni? — kérdezte nyugtalanul Ron. — Talán… talán meg akarod ölni Blacket?
— Miket beszélsz!? — kiáltott fel rémülten Hermione. — Harry senkit nem akar megölni! Ugye, Harry?
Harry nem válaszolt. Fogalma sem volt, hogy mit akar tenni. Egy dolgot azonban biztosan tudott: nem ülhet ölbe tett kézzel, amíg Black szabadon garázdálkodik.
— Malfoy tudja — szólalt meg hirtelen. — Emlékeztek, mit mondott nekem bájitaltanórán? Én a helyedben bosszút állnék. Magam kapnám el Blacket.
— Malfoy tanácsát akarod megfogadni a miénk helyett!? — fakadt ki Ron. — Tudod, mit küldtek el Pettigrew anyjának, miután Black végzett a fiával? Apa elmesélte nekem — a Bűbáj-rend arany fokozatát és Pettigrew ujját egy dobozban. Az volt a legnagyobb darab, ami egyben maradt belőle. Black dühöngő őrült, Harry. Nagyon veszélyes…
Harry azonban nem figyelt rá.
— Az apja mondhatta el Malfoynak — folytatta makacsul. — Az öreg Malfoy Voldemort bizalmasa volt…
— Muszáj kimondanod a nevét!? — vágott közbe dühösen Ron.
— …nyilván azt is tudta, hogy Black is Voldemortnak dolgozik…
— És Malfoy repesne az örömtől, ha Black téged is miszlikbe tépne, mint Pettigrew-t! Fogd már fel, Harry! Malfoy azt akarja, hogy megölesd magad, s lehetőleg még a Griffendél-Mardekár meccs előtt!
— Könyörgök, Harry — rimánkodott könnyes szemmel Hermione. — Könyörgök, térj észhez! Borzalmas, amit Black csinált, de ne kockáztasd miatta az életedet… Azzal neki teszel szívességet… Pontosan azt szeretné, ha a nyomába erednél. A szüleid sem akarnák, hogy bajod essen! Nem akarnák, hogy keresni kezd Blacket!
— Sosem fogom megtudni, mit akarnának — felelte szárazon Harry —, mert Black jóvoltából meghaltak, mielőtt beszélhettem volna velük.
A klubhelyiségre csend borult. Csámpás lustán nyújtózkodott egyet, és a karmait próbálgatta. Ron zsebe reszketni kezdett.
— Figyelj — szólt végül megenyhülve Ron —, téli szünet van! Mindjárt itt a karácsony! Gyertek, menjünk le, látogassuk meg Hagridot. Nem is tudom, mikor voltunk nála utoljára.
— Nem! — vágta rá Hermione. — Harry nem hagyhatja el a kastélyt…
— Helyes, menjünk. — Harry kihúzta magát a székben. — Legalább megkérdezhetem tőle, miért nem említette Blacket, amikor a szüleimről mesélt.
Ron szemmel láthatóan nem arra vágyott, hogy tovább taglalják a Sirius Black-témát.
— Vagy esetleg sakkozzunk — javasolta gyorsan. — De köpkövezhetünk is. Percy hagyott itt egy zacskóval…
— Nem, menjünk csak le Hagridhoz — döntött Harry.
Felmentek hát a hálószobába a köpenyeikért, azután kimásztak a portrélyukon („Kard ki kard, ti gyáva, korcs ebek!”), végigmentek a néptelen folyosókon, és a tölgyfaajtón át elhagyták a kastélyt.
Óvatos léptekkel legyalogoltak a lankán, ösvényt taposva a szikrázó mély porhóba. Zoknijuk és köpenyük széle átázott és nyomban meg is fagyott. A Tiltott Rengeteg, amely felé közeledtek, úgy festett, mintha elvarázsolták volna, minden fája ezüstösen csillogott. Hagrid erdőszéli kunyhója cukormázas minyonra emlékeztetett.
Ron kopogtatott, de odabentről nem érkezett válasz.
— Lehet, hogy nincs is itthon? — kérdezte dideregve Hermione.
Ron az ajtóra tapasztotta a fülét.
— Fura zajt hallok — mondta. — Hallgassátok csak… Ez nem Agyar?
Harry és Hermione is hallgatóztak. A kunyhóból halk, dohogó hang szűrődött ki.
— Be kéne menni megnézni, mi az — nyugtalankodott Ron. — Hagrid! — kiáltott be Harry, és dörömbölni kezdett az ajtón. — Hagrid, itthon vagy?
Súlyos léptek zaja hallatszott, aztán kinyílt az ajtó. Hagrid állt előttük, kivörösödött, duzzadt szemekkel. Bőrmellényén fekete foltokat áztattak könnyei.
— Hát hallottátok! — zokogta a vadőr, és Harry nyakába vetette magát.
Mivel Hagrid körülbelül kétszer annyit nyomott, mint egy átlagos ember, ez nem volt tréfadolog. Ron és Hermione gyorsan a roskadozó Harry segítségére siettek, kétfelől Hagrid hóna alá nyúltak, és visszakísérték az óriást a kunyhóba. Hagrid hagyta, hogy egy székhez vezessék, leroskadt rá, és az asztalra könyökölve folytatta a zokogást. Áradó könnyei végigcsorogtak az arcán, és eltűntek bozontos szakállában.
— Mi a baj? — kérdezte rémülten Hermione.
Harry egy hivatalos levélnek tűnő pergament pillantott meg az asztalon.
— Ez mi, Hagrid?
A vadőr erre még keservesebb sírásra váltott, de azért vendégei felé lökte a levelet. Harry felemelte, és hangosan olvasni kezdte:
Tisztelt Hagrid úr!
Az iskola tanulóját megtámadó hippogriff ügyének vizsgálata tárgyában ezúton értesítjük hogy elfogadtuk Dumbledore professzor biztosítékait arra vonatkozólag, hogy önt semmiféle felelősség nem terheli a sajnálatos incidenssel kapcsolatban.
— De hisz ez jó hír, Hagrid! — nevetett Ron, és vállon veregette a vadőrt. Hagrid azonban csak zokogott, s intett Harrynek, hogy olvassa tovább a levelet.
A hippogriff felelősségének kérdését ezzel szemben továbbra sem tekintjük tisztázottnak. Ezért úgy határoztunk, hogy helyt adunk Lucius Malfoy úr hivatalosan benyújtott panaszának, s az ügyet átutaljuk a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság hatáskörébe. A bizottsági meghallgatásra április 20-án kerül sor. Kérjük hogy a fenti napon hippogriffjével együtt jelenjen meg a bizottság londoni üléstermében. A hippogriff addig kipányvázva és elkülönítve tartandó.
Kollegiális tisztelettel…
A levelet az iskolai felügyelő-bizottság tagjainak aláírása zárta.
— Hm — csóválta a fejét Ron. — De hát azt mondtad, hogy Csikócsőr nem rossz hippogriff. Biztos látják majd rajta, hogy…
— Ti nem tudjátok, milyen szörnyetegek ülnek a Veszélyes Lények Bizottságában! — kesergett Hagrid, és megtörölte arcát az inge ujjában. — Pikkelnek az érdekes állatokra!
Ekkor valami megdobbant a hátuk mögött. Harry, Ron és Hermione a zaj irányába kapták a fejüket, s döbbenten látták, hogy Csikócsőr ott fekszik a sarokban. A hippogriff békésen eszegetett valamit, ami egy vértócsa közepén hevert a padlón.
— Nem hagyhattam ott szegényt megkötözve a hóban — szipogott Hagrid. — Magányosan! Karácsony idején!
Harry, Ron és Hermione egymásra néztek. Volt alkalmuk megtanulni, hogy Hagrid általában olyan lényeket nevez érdekes állatoknak, amelyekre mások a borzalmas szörnyeteg kifejezést használnák. Másfelől Csikócsőr éppenséggel nem tűnt vérengző fenevadnak, sőt, Hagrid többi kedvencéhez képest egyenesen jámbor állat volt.
Hermione leült Hagrid mellé, és a vadőr karjára tette a kezét.
— Ha ügyes védőbeszéddel készülsz a meghallgatásra — mondta —, biztosan meg tudod győzni a bizottságot, hogy Csikócsőr ártalmatlan.
— Mondhatok nekik, amit akarok! — siránkozott Hagrid. — Azok a likvidálási gazemberek Lucius Malfoy markában vannak! Félnek tőle! Ha rajtuk múlik, akkor Csikócsőrt…
Hagrid végighúzta hüvelykujját a torka előtt, aztán újra felzokogott, és ráborult az asztalra.
— Dumbledore nem tud segíteni? — kérdezte Harry.
— Máris többet tett, mint amit elvárhattam — hüppögött Hagrid. — Pedig van épp elég baja nélkülem is. A dementorokkal meg Sirius Blackkel…
Ron és Hermione nyugtalan pillantást vetettek Harryre, attól tartottak, hogy mindjárt leteremti Hagridot, amiért az nem említette neki Black előéletét. Harryt azonban nem vitte rá a lélek, hogy szemrehányással illesse amúgy is elkeseredett barátjukat.
— Nem adhatod fel, Hagrid — szólalt meg Harry. — Hermionénak igaza van: az a lényeg, hogy jó védőbeszédet tarts. Ha akarod, mi is tanúskodunk…
— Valahol olvastam egy hasonló ügyről, aminek a végén a hippogriffet felmentették — mondta Hermione. — Majd utánanézek, pontosan hogyan is zajlott a dolog.
Hagrid azonban nem nyugodott meg, sőt egyre keservesebben zokogott. Harry és Hermione segélykérően néztek Ronra.
— Öh… Csináljak egy teát? — kérdezte tétován Ron.
Harry értetlenül meredt rá.
— Anyám mindig teát főz, ha valaki kiborul — motyogta vállvonogatva Ron.
Végül hosszas győzködés után, mikor már egy bögre gőzölgő tea állt előtte, Hagrid kifújta az orrát egy lepedő méretű zsebkendőbe, és így szólt:
— Igazatok van. Össze kell szednem magam…
Agyar, a vadkanfogó kutya kimászott az asztal alól, és gazdája térdére hajtotta a fejét.
— Rám jár a rúd mostanában — dörmögte szomorúan Hagrid. Közben egyik kezével Agyarat simogatta, a másikkal megtörölte arcát. — Senki nem szereti az óráimat, most meg aggódhatok Csikócsőr miatt…
— Mi szeretjük az óráidat! — hazudta gondolkodás nélkül Hermione.
— Igen, szuper órákat tartasz! — tódította Ron. — Tényleg, hogy vannak a futóférgek?
— Megdöglöttek saláta-túladagolásban — felelte csüggedten Hagrid.
— Jaj, de kár! — sajnálkozott Ron vigyorra görbülő szájjal.
— És a dementoroktól is kiráz a hideg — panaszolta Hagrid. — El kell mennem mellettük, valahányszor le akarok ugrani a Három Seprűbe. Mindig Azkabant juttatják eszembe…
Elhallgatott, és belekortyolt a teájába. Harry, Ron és Hermione lélegzetvisszafojtva vártak. Hagrid még soha nem beszélt nekik Azkabanban tett látogatásáról. Rövid hallgatás után Hermione bátortalanul megkérdezte:
— Nagyon rossz volt ott, Hagrid?
— El se tudjátok képzelni — felelte csöndesen a vadőr. — Azt hittem, beleőrülök. Csupa szörnyű emlékjárt a fejemben… az a nap, amikor kicsaptak a Roxfortból… amikor apám meghalt… amikor meg kellett válnom Norberttől…
Hagrid szeme újra megtelt könnyel. Norbert egy sárkánybébi volt, amit az óriás egykor kártyán nyert a kocsmában.
— Egy idő után azt is elfelejted, hogy ki vagy. És úgy érzed, semmi értelme az életednek. Azt kívántam, bárcsak meghalnék álmomban… Aztán mikor kiengedtek, olyan volt, mintha újjászülettem volna. Sorban visszatért az összes szép emlékem… Boldog voltam, mint még soha. Persze a dementorok nem örültek, hogy elmegyek.
— De hisz ártatlan voltál — értetlenkedett Hermione. Hagrid sötéten felnevetett.
— Azt hiszed, foglalkoznak vele? Őket csak az érdekli, hogy mindig legyen ott nekik pár száz ember, akikből kiszívhatják az örömöt. Tesznek rá, hogy ki ártatlan és ki bűnös.
Hagrid a bögréjébe meredt, aztán csöndesen folytatta:
— Arra is gondoltam, hogy elengedem Csikócsőrt… Megpróbálom elkergetni innen. De hát hogyan lehet egy hippogriffnek elmagyarázni, hogy bujdosnia kell? Meg aztán… félek is megszegni a törvényt. — Hagrid a barátaira nézett, s szeméből ismét kicsordultak a könnyek. — Nem akarok visszamenni Azkabanba…
A Hagridnál tett látogatás nem volt éppenséggel vidámnak mondható, de megtette azt a hatást, amit Ron és Hermione elvártak tőle. Harry, bár nem felejtette el Blacket, immár nem törhette naphosszat a bosszún a fejét, hisz segítenie kellett Hagridnak, hogy lehetőleg helytálljon a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság előtt. Ő, Ron és Hermione másnap délelőtt kikeresték a könyvtárban az összes olyan könyvet, ami használhatónak tűnt Csikócsőr védelmének előkészítésében. Miután felhordták szerzeményeiket az üres klubhelyiségbe, elhelyezkedtek a kandalló előtt, és hozzáláttak a munkához. Sorban végigböngészték a megvadult bestiák híres pereit taglaló ásatag köteteket, s csak akkor szóltak egymáshoz, ha valamelyikük egy-egy érdekes adatra bukkant.
— Itt van egy eset… 1722-ben történt… de sajnos elítélték a hippogriffet — fúj, nézzétek, mit csináltak vele…
— Ez jól hangzik. 1296-ban egy mantikór megtámadott valakit, és mégis futni hagyták… ja, de csak azért, mert senki nem mert a közelébe menni…
Amíg Harryék a kutatómunkával voltak elfoglalva, a kastély többi részében megkezdődtek a karácsonyi előkészületek. Mindenütt helyükre kerültek a szokásos díszek — jóllehet alig néhány diák maradt az iskolában, hogy gyönyörködjön bennük. Hosszú magyal- és fagyöngyfüzérek tűntek fel a folyosók falán, a lovagi páncélokban hangulatos fény gyúlt, a nagyteremben pedig felállították a szokásos tizenkét, arany csillagokkal díszített karácsonyfát. Szentestére aztán az egész épületet olyan ínycsiklandó illat töltötte be, hogy még Makesz is kidugta a fejét Ron zsebéből, s reménykedve beleszimatolt a levegőbe.
Karácsony reggelén Harry arra ébredt, hogy Ron párnákkal dobálja őt.
— Hahó! Ajándékbontás!
Harry felvette szemüvegét, és a félhomályban az ágy lába felé pislogott. Ott egy kisebb kupac csomag várta őt. Ron ekkor már javában szaggatta a csomagolópapírt saját ajándékairól.
— Anyától az idén is pulóvert kaptam… Jaj, ne, megint gesztenyebarna!… Nézd meg, te is kaptál-e tőle valamit.
Harry is kapott. Mrs. Weasley küldött neki egy Griffendél oroszlánnal díszített piros pulóvert, egy tucat finom házi gyümölcskosárkát, némi karácsonyi süteményt és egy doboz diós ropogóst. Miután Harry megszemlélte mindezen nyalánkságokat, egy hosszú, vékony csomagon akadt meg a tekintete.
— Az mi? — nyújtogatta a nyakát Ron, kezében egy pár frissen kicsomagolt gesztenyebarna zoknival.
— Nem t'om…
Harry feltépte a csomagot — és elakadt a lélegzete. A papírból egy gyönyörű, polírozott nyelű seprű gördült a lepedőre. Ron eldobta a zoknit, és leugrott az ágyáról, hogy közelebbről megnézze.
— Ezt nem hiszem el… — nyögte rekedten.
Az ajándék egy Tűzvillám volt — annak az álomseprűnek a testvére, amihez Harry naponta elzarándokolt az Abszol úton. Felemelte a remekmívű sporteszközt, s mikor érezte, hogy az vibrálni kezd, elengedte — a seprű tovább lebegett a levegőben, épp olyan magasságban, hogy gazdája kényelmesen ráülhessen. Harry lassan végigjáratta rajta a tekintetét, a nyél végére festett arany számtól egészen a farkat alkotó tökéletesen sima, áramvonalas nyírfavesszőkig.
— Ki küldte ezt neked? — kérdezte suttogva Ron. — Nézd meg, van-e a csomagban levél. Ron széthajtotta a Tűzvillám csomagolópapírját. — Nincs! Te jó ég, ki költött rád ennyi pénzt?
— Nem Dursleyék, az biztos — csóválta a fejét Harry.
Ron többször is körüljárta a Tűzvillámot. Szinte felfalta a tekintetével.
— Lefogadom, hogy Dumbledore-tól kaptad — jelentette ki. — A láthatatlanná tévő köpenyt is névtelenül küldte…
— Az más, az az apámé volt — vetette ellen Harry. — Dumbledore csak megőrizte nekem. Ő nem költene rám több száz galleont. Nem vásárolhat ilyen drága dolgokat a diákoknak.
— De hát épp ezért titkolja, hogy tőle van! — erősködött Ron. — Így nem mondhatják a Malfoy-féle tetűk, hogy kivételez veled. Tényleg, Harry… — Ron harsányan felkacagott. — Malfoy! Mi lesz, ha meglát téged ezen! El fog kékülni a dühtől! Ez egy világszínvonalú seprű!
— Nem tudom elhinni — motyogta Harry, végighúzva kezét a Tűzvillám nyelén. — Ki küldhette?
Ron lehuppant Harry ágyára, és a térdét csapkodva nevetett Malfoy várható elképedésén.
— Tudom már — mondta a szemét törölgetve. — Tudom, hogy ki vehette neked: Lupin!
Most Harryn volt a nevetés sora.
— Mi? Lupin? Ha ennyi pénze lenne, nem járna ilyen szakadt talárban.
— Lupin kedvel téged — szögezte le Ron. — Nem volt Roxfortban, amikor a Nimbuszod tönkrement, de biztos hallott a dologról, és elhatározta, hogy elmegy az Abszol útra, venni neked egy ilyet…
— Mi az, hogy nem volt Roxfortban? — kérdezte Harry. — De hisz a meccs idején beteg volt.
— A gyengélkedőn nem láttam — mondta Ron. — Jártam ott, mert Piton parancsára ki kellett sikálnom az ágytálakat. Nem emlékszel?
Harry összeráncolta a homlokát.
— Szerintem Lupinnak nincs pénze ilyesmire — ismételte. — Ti meg min nevettek?
Hermione lépett be az ajtón. Hálóköntöst viselt, s a kezében tartotta Csámpást, aki feltűnően mogorva volt — talán a nyakára kötött díszes szalag miatt.
— Nehogy behozd ide! — rémüldözött Ron, kapkodva kiásta Makeszt az ágya mélyéből, és beletömködte pizsamája zsebébe.
Hermione azonban nem figyelt rá, letette Csámpást Seamus üres ágyára, és megbabonázva meredt a Tűzvillámra. — Nahát! Ezt meg ki küldte neked?
— Fogalmam sincs — felelte Harry. — Nem volt levél a csomagban.
A két fiú nagy csodálkozására Hermione a hír hallatán nem vágott se meglepett, se izgatott arcot. Épp ellenkezőleg: elkomorodott, és az ajkába harapott.
— Neked meg mi bajod? — kérdezte megütközve Ron.
— Nem is tudom — csóválta a fejét Hermione. — Ez azért elég furcsa. Végül is ez egy elég jó seprű, nem?
Ron méltatlankodva felnyögött.
— Ez a világ legjobb seprűje, Hermione. — Akkor biztos nagyon drága volt…
— Szerintem többe került, mint a mardekárosok összes seprűje együttvéve — bólogatott lelkesen Ron.
— Ki lehet az, aki egy ilyen drága dolgot küld Harrynek — folytatta az okfejtést Hermione —, és még csak el se árulja a nevét?
— Kit érdekel? — legyintett türelmetlenül Ron. — Harry, megengeded majd, hogy kipróbáljam?
— Szerintem egyelőre senki ne repüljön ezzel a seprűvel — szólt szigorúan Hermione.
Harry és Ron megütközve néztek rá.
— Akkor mit csináljon vele Harry? — fintorgott Ron. — Söpörje fel a folyosót?
Mielőtt azonban Hermione válaszolhatott volna, Csámpás elrugaszkodott Seamus ágyáról, és Ron mellkasának ugrott.
— VIDD — KI — INNEN — A MACSKÁDAT! — bömbölte Ron.
Abban a szempillantásban, hogy a macska karmai elérték a pizsamát, Makesz kiugrott a zsebből, és gazdája vállára iramodott. Ron elkapta a patkány farkát, és Csámpás felé rúgott, de elvétette — helyette Harry utazóládáját találta el. Ennek az lett a következménye, hogy a láda felborult, Ron pedig fél lábon ugrált, és üvöltött a fájdalomtól.
Csámpás egyszerre megdermedt, és felborzolta a szőrét. A szobát éles hang töltötte be, a zsebgyanuszkóp kiesett Vernon bácsi régi zoknijából, és villogva-sípolva pörgött a padlón.
— Erről teljesen megfeledkeztem! — Harry lehajolt, és felemelte a gyanuszkópot. — Ezt a zoknit csak végszükség esetén veszem fel…
A gyanuszkóp tovább pörgött a tenyerén. Csámpás fújtatva-sziszegve meredt rá.
— Tüntesd már el innen ezt a vadállatot! — zihálta Ron, s leroskadt Harry ágya szélére, hogy megdörzsölje fájós lábujjait. — Te meg hallgattasd el azt az izét! — tette hozzá Harrynek címezve.
Hermione felkapta macskáját, és sértődötten kivonult vele. Csámpás még az ajtóból is gonoszul meresztgette Ronra sárga szemét.
Harry visszadugta a gyanuszkópot a zokniba, azt pedig a ládába. Ezután már csak Ron fájdalmas és dühös motyogása törte meg a csendet. Makesz ott gubbasztott gazdája tenyerén. Harry rég nem látta a patkányt, hisz az az utóbbi időben mindig Ron zsebében rejtőzött, s most döbbenten állapította meg, hogy a hajdan oly jól táplált Makesz csontsoványra fogyott, s helyenként mintha a szőre is kihullott volna.
— Elég rossz bőrben van — jegyezte meg Harry.
— A stressz miatt! — siránkozott Ron. — Nem lenne semmi baja, ha az az ostoba szőrgolyó békén hagyná!
Harry azonban nem felejtette el, mit mondott a Mágikus Menazséria tulajdonosa a közönséges patkányok rövid életéről. Makeszen tehát valószínűleg a végelgyengülés jelei mutatkoztak — hacsak nem rendelkezett mindaddig titkolt mágikus képességekkel S bár Ron korábban gyakran elpanaszolta, hogy patkánya lusta és teljességgel használhatatlan, Harry biztosra vette, hogy barátját nagyon megviselné Makesz halála.
Nem mondhatni, hogy karácsonyi hangulatban telt volna a délelőtt a Griffendél klubhelyiségében. Hermione végül bezárta Csámpást a hálószobájába, de halálosan megsértődött Ronra, amiért az meg akarta rúgni a macskát, Ron pedig még mindig füstölgött magában Csámpás legújabb akciója miatt. Harry egy idő után feladta a próbálkozást, hogy összebékítse barátait, helyette levitte a Tűzvillámot a klubhelyiségbe, és minden figyelmét a seprű tanulmányozásának szentelte. Hermionét azonban mintha ez is bosszantotta volna. Nem tett megjegyzést a dologra, de ugyanolyan sötét pillantásokkal méregette a Tűzvillámot, mint Ront — mintha a seprű is nekitámadt volna a macskájának.
Ilyen hangulatban telt a délelőtt. Mikor végre eljött az ebéd ideje, mogorván leballagtak a nagyterembe. A hosszú asztalok ezen a napon ismét a fal mellé kerültek, s csak egyetlen, tizenkét személyre terített asztal állt középen. Dumbledore, McGalagony, Piton, Bimba és Flitwick professzorok már elfoglalták a helyüket, csakúgy mint Frics, a gondnok, aki szokásos barna köpenyét ez alkalomból egy régi, penészfoltos frakkra cserélte. Harryéken kívül még három diák volt jelen: két megszeppent elsős és egy mogorva, ötödéves mardekáros.
— Boldog karácsonyt! — szólt Dumbledore, mikor Harry, Ron és Hermione az asztalhoz léptek. — Mivel ilyen kevesen vagyunk, felesleges a nagy asztalokat használni. Üljetek le közénk!
Harry, Ron és Hermione helyet foglaltak az asztal végén.
— Pukkantsunk! — indítványozta lelkesen Dumbledore, és Piton felé nyújtotta egy ezüst színű pukkantós bonbon végét. Piton kelletlenül meghúzta. A pukkantó puskalövésszerű durranással kinyílt, s egy kitömött keselyűvel díszített hosszú, hegyes varázslósüveg került elő belőle.
Harrynek és Ronnak rögtön eszébe jutott a mumus, s lopva egymásra vigyorogtak. Piton dühösen elhúzta a száját, és Dumbledore elé lökte a süveget. Az igazgató habozás nélkül felcserélte rá saját fejfedőjét, majd sugárzó arccal körülnézett.
— Jó étvágyat!
Harry épp sült krumplit szedett magának, amikor ismét kinyílt a nagyterem ajtaja, és belépett Trelawney professzor. Úgy siklott az ünnepi asztal felé, mintha kerekeken gurítanák. Az ünnep tiszteletére flitteres, zöld estélyi ruhát öltött, amiben úgy festett, mint egy ormótlan, csillogó szitakötő.
— Sybill! — köszöntötte felállva Dumbledore. — Milyen kellemes meglepetés!
— A kristálygömb titkait fürkésztem, igazgató úr — susogta Trelawney, a tőle telhető legfátyolosabb hangon —, és nagy ámulatomra megpillantottam benne önmagamat, amint felállok magányos asztalom mellől, és csatlakozom önökhöz. Ki vagyok én, hogy szembe merjek szegülni a sors óhajával? Nyomban lesiettem hát a toronyból… Kérem, bocsássanak meg a késésért.
— Szóra sem érdemes — felelte vidáman hunyorogva Dumbledore. — Hívok egy széket kegyednek.
És valóban, csak intett egyet a pálcájával, s máris odarepült egy szék — néhány másodpercig forgott a levegőben, mintha habozna, majd puffanva leesett Piton és McGalagony közé. Trelawney professzor azonban nem ült le rá: hatalmas szemével az asztalnál ülőkre meredt, majd halkan felsikkantott.
— Nem maradhatok itt, igazgató úr! Ha leülök, tizenhárman leszünk!
Köztudomású, hogy ha tizenhárman étkeznek együtt, aki elsőnek áll fel, elsőként hal meg!
— Vállaljuk a kockázatot, Sybill — legyintett türelmetlenül McGalagony. — Üljön le, ha nem akarja jéghidegen enni a pulykát.
Trelawney professzor habozott. Végül rászánta magát, és helyet foglalt, de közben behunyta szemét és összeszorította ajkait, mintha arra számítana, hogy menten belecsap a ménkű az asztalba. McGalagony professzor fogott egy merőkanalat, és a legközelebbi tál felé nyúlt vele.
— Pacalt, Sybill?
Trelawney eleresztette a füle mellett a kérdést. Kinyitotta a szemét, még egyszer körülnézett, majd megkérdezte:
— Hol van a kedves Lupin professzor?
— Szegény barátunk sajnos újfent gyengélkedik — felelte Dumbledore, és udvariasan intett az asztalnál ülőknek, hogy szolgálják ki magukat. — Igazán kár, hogy épp karácsonykor esett ágynak.
— De maga ezt biztosan előre tudta, Sybill — vonta fel a szemöldökét McGalagony.
Trelawney jeges pillantást vetett kolléganőjére.
— Természetesen tudtam, Minerva — felelte halkan. — A mindentudás azonban nem arra való, hogy hencegjenek vele. Hogy ne nyugtalanítsam a környezetemben élőket, gyakran úgy teszek, mintha nem élvezném a Benső Szem csodáját.
— Meggyőző magyarázat — felelte csípősen McGalagony.
— Ha épp tudni akarja, Minerva — folytatta Trelawney, akinek érdekes módon egyszerre cseppet sem volt fátyolos a hangja —, azt is tudom, hogy Lupin professzor már nem sokáig lesz köztünk. Ha nem tévedek, ő maga is tisztában van vele, hogy fogytán az ideje. A szó szoros értelmében megfutamodott, amikor felajánlottam, hogy jósolok neki a kristálygömbből…
— Azt aztán nem is csodálom — jegyezte meg szárazon McGalagony.
— Kétlem, hogy Lupint közvetlen veszély fenyegetné — szólt közbe Dumbledore derűs, de kissé emelt hangon, jelezve, hogy megelégelte McGalagony és Trelawney szóváltását. — Ugye, megfőzte neki a bájitalt, Perselus?
— Igen — felelte kurtán Piton.
— Helyes — bólintott Dumbledore. — Ez esetben egykettőre erőre fog kapni… Derek, megkóstoltad már a kolbászt? Érdemes, mert nagyon finom.
Derek, az egyik elsős fiú fülig elpirult a nagy megtiszteltetéstől, hogy Dumbledore a nevén szólította, és remegő kézzel átvette az igazgatótól a kolbászos tálcát.
A lakoma még két órán át tartott, s ez idő alatt Trelawney professzor többé-kevésbé normálisan viselkedett. Mikor azonban Harry és Ron degeszre tömött pocakkal, pukkantós süveggel a fejükön felálltak az asztaltól, a jósnő rémülten felsikoltott.
— Szerencsétlenek! Melyikőtök emelkedett fel előbb a székből?
— Nem t'om — felelte Ron, és aggódó pillantást vetett Harryre.
— Nem hinném, hogy számítana — jegyezte meg McGalagony —, hacsak nem ólálkodik egy baltás gyilkos a bejárati csarnokban.
Ezen még Ron is elnevette magát. Trelawney sértődött hallgatásba burkolózott.
— Te nem jössz? — fordult Hermionéhoz Harry.
— Nem — motyogta a lány. — Még beszélnem kell McGalagony professzorral.
— Biztos engedélyt akar kérni, hogy még több órára járhasson — szólt ásítva Ron, miközben Harryvel átvágtak a bejárati csarnokon (ahol egy fia baltás gyilkos sem ólálkodott).
A portrélyukat őrző Sir Cadogan épp karácsonyi dínomdánomon vett részt néhány szerzetes és a Roxfort több hajdani igazgatójának társaságában. A közeledők láttán felcsapta sisakrostélyát, és a magasba emelt egy kancsó mézsört.
— Boldog… hikk! … karácsonyt! Jelszó?
— Galád kutya — felelte Ron.
— Szintúgy néked is, jó lovag! — harsogta Sir Cadogan, s a festmény felcsapódott.
Harry első útja a hálóterembe vezetett. Felnyalábolta a
Tűzvillámot meg a Hermionétól kapott seprűkarbantartó készletet, majd kincseivel együtt visszatért a klubhelyiségbe. Feltett szándéka volt, hogy keres valami javítgatnivalót a seprűn, de hiába: nem akadt azon egyetlen szál metszeni való görbe vesszőcske sem, és csillogó-villogó nyelét sem volt érdemes tovább polírozni. Jobb híján tehát Ron és ő csak ültek, és némán gyönyörködtek a seprűben.
Váratlanul kinyílt a portrélyuk, és bemászott rajta Hermione — McGalagony professzor kíséretében. Bár McGalagony a házuk vezető tanára volt, Harry csak egyszer látta őt a Griffendél-toronyban, s akkor a professzor igen szomorú hírt hozott. Ron és ő kezükben a Tűzvillámmal McGalagonyra meredtek. Hermione megkerülte őket, leült, és beledugta az orrát a legelső könyvbe, ami a kezébe akadt.
McGalagony érdeklődve nézte a seprűt.
— Szóval ez volna az — szólt csevegő hangon, és közelebb lépett a kandallóhoz. — Granger kisasszony épp az imént tájékoztatott róla, hogy kapott egy új seprűt, Potter.
Harry és Ron Hermionéra néztek. A lánynak csak a homloka látszott ki a könyv mögül (amit fejjel lefelé tartott), de az is elvörösödött.
— Szabad? — kérdezte McGalagony. Választ sem várva kivette a fiúk kezéből a Tűzvillámot, és figyelmesen végignézett rajta, a nyelétől a vesszőnyaláb végéig. — Hmm. És nem volt mellette levél? Egy üdvözlőkártya se? Semmiféle üzenet?
— Nem — felelte Harry.
— Értem… — bólogatott McGalagony. — Nos, attól tartok, magamhoz kell vennem a seprűt, Potter. Harry felpattant a székről.
— Mi-micsoda? Miért?
— Ellenőriznünk kell, hogy nincs-e rajta átok — felelte McGalagony. — Bár ez nem az én szakterületem, felteszem, hogy Madam Hooch és Flitwick professzor szétszedik, és tüzetesen megvizsgálják minden alkotórészét…
— Szétszedik? — hüledezett Ron. Úgy nézett McGalagonyra, mintha a tanárnő közveszélyes őrült lenne.
— Néhány hét alatt végeznek vele — folytatta McGalagony. — Amint biztosak lehetünk benne, hogy rontásmentes, nyomban visszakapja, Potter.
— Ennek a seprűnek semmi baja! — bizonygatta Harry a felindultságtól remegő hangon. — Higgye el, tanárnő…
— Arról csak úgy győződhetne meg, ha kipróbálná — rázta a fejét McGalagony. — Márpedig nem repülhet vele, amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy nem manipulálták. Azonnal tájékoztatom, amint megtudunk valamit. Azzal a professzor sarkon fordult, és az elkobzott seprűt a hóna alá csapva kimászott a portrélyukon. Harry csak állt, kezében a magasfényű nyélápoló pasztával, és megkövülten bámult utána. Ron viszont nyomban Hermionéra támadt.
— Mért kellett neked rögtön McGalagonyhoz rohanni, mi!? Hermione az asztalra dobta a könyvet. Arca még mindig égett a szégyentől, de felállt és elszántan farkasszemet nézett Ronnal.
— Mert úgy gondolom — és McGalagony professzor is egyetért velem —, hogy a seprűt valószínűleg Sirius Black küldte!