Harry nem kételkedett Hermione jó szándékában, ennek ellenére haragudott a lányra. Néhány röpke óráig a világ legjobb seprűjét mondhatta a magáénak, de Hermione árulkodása miatt most már abban se lehetett biztos, hogy valaha viszontlátja a Tűzvillámot. Meggyőződése volt, hogy a seprűnek semmi baja — de vajon milyen állapotban lesz a százféle átokkimutató vizsgálat után?
Ron is dühös volt Hermionéra. Szétszedni egy vadonatúj Tűzvillámot — ez az ő szemében felért egy emberiségellenes bűntettel. Hermione viszont cseppnyi megbánást sem mutatott, sőt kerülni kezdte a klubhelyiséget. Harry és Ron feltételezték, hogy a könyvtárba menekült, és meg sem próbálták visszacsábítani. Ezek után egyenesen megkönnyebbültek, mikor január elején visszatértek a többiek, és a Griffendél-toronyban újra felpezsdült az élet.
A szünet utolsó napjának estéjén Wood odalépett Harryhez.
— Jól telt a karácsony? — kérdezte, majd válaszra sem várva leült, és fojtott hangon folytatta: — A szünetben volt időm végiggondolni a dolgokat, Harry. Aggasztó, ami a múltkori meccsen történt. Ha a dementorok legközelebb is megjelennek… Úgy értem, nem engedhetjük meg magunknak, hogy… szóval… — Wood zavartan elhallgatott.
— Mindent elkövetek, hogy ez még egyszer ne forduljon elő — sietett a válasszal Harry. — Lupin professzor megígérte, hogy megtanít védekezni a dementorokkal szemben. Ha igaz, már a héten elkezdjük a gyakorlást. Azt mondta, karácsony után ráér.
Wood arca felderült.
— Akkor jó. Nem szívesen mondanék le rólad, Harry. Jut eszembe, rendeltél magadnak új seprűt? — Nem — felelte Harry.
— Micsoda? Akkor sürgősen intézkedj. A Hollóhát elleni meccsen nem repülhetsz azon az ócska Meteoron!
— Kapott egy Tűzvillámot karácsonyra — szólt közbe Ron.
— Egy Tűzvillámot? Ne! Komolyan? Egy… egy igazi Tűzvillámot?
— Ne éld bele magad, Oliver — legyintett csüggedten Harry. — Már nincs meg. Elkobozták.
Azzal beszámolt a seprű méltatlan sorsáról.
— Átkokat keresnek? De hát ki átkozta volna meg?
— Sirius Black — felelte fásultan Harry. — Állítólag el akar tenni láb alól. McGalagony gyanítja, hogy ő küldte nekem a seprűt.
Woodot látszólag sokkal jobban izgatta a seprű sorsa, mint az a tény, hogy egy hírhedt gyilkos a fogójátékosa életére tör.
— De hát Black nem vásárolhatott neked egy Tűzvillámot! — tárta szét a karját. — Hiszen bujkálnia kell! A fél ország őt keresi! Nem sétálhat be csak úgy a Kviddics a javából boltba seprűt venni!
— Tudom — felelte vállvonogatva Harry. — McGalagony mégis ragaszkodik hozzá, hogy szétszedjék… Wood elsápadt.
— Majd én beszélek vele — ígérte. — Rám hallgatni fog… Egy Tűzvillám… egy igazi Tűzvillám a mi csapatunkban… McGalagony is azt akarja, hogy megnyerjük a bajnokságot… Én majd észhez térítem… Egy Tűzvillám…
Másnap elkezdődött a tanítás. Eleinte senkinek nem fűlött hozzá a foga, hogy a fagyos januári reggelen két órát a szabadég alatt töltsön, de aztán kiderült, hogy Hagrid tűzgyíkokkal zsúfolt tábortüzet készített elő a számukra. Az óra szokatlanul kellemesen telt: nem volt más dolguk, mint rőzsét gyűjteni a tűz táplálására, és figyelni, hogyan mászkálnak a tűzimádó gyíkok fel és alá az izzó ágakon. A szünet utáni első jóslástan óra annál kevésbé volt szórakoztató. Trelawney professzor belekezdett az új témakörbe, a tenyérjóslásba, s nem mulasztotta el már az óra elején közölni Harryvel, hogy az övénél rövidebb életvonalat még soha nem látott.
Harry alig várta az első sötét varázslatok kivédése órát. A Wooddal folytatott beszélgetés után eltökélte, hogy a lehető legsürgősebben elkezdi az anti-dementor tanfolyamot.
— Á, igen — bólintott Lupin, mikor Harry emlékeztette az ígéretére. — Lássuk csak… mit szólsz a csütörtök este nyolc órához? A mágiatörténet-terem, azt hiszem, elég tágas… Még ki kell találnom, hogyan csináljuk a dolgot… Például… hogy min fogunk gyakorolni? Igazi dementort nem hozhatunk be a kastélyba…
— Még mindig nincs valami jó színben — jegyezte meg Ron, mikor már a folyosón baktattak Harryvel. — Szerinted mi baja van?
Valaki gúnyosan ciccentett a hátuk mögött. Hermione volt az, a lány egy lovagi páncél tövében guggolt, és azon fáradozott, hogy becsukja könyvekkel degeszre tömött táskáját.
— Te meg mit ciccegsz itt nekünk? — mérgelődött Ron.
— Semmit — felelte lekezelően a lány, és a hátára vetette táskáját.
— De igen, ciccegtél! — erősködött Ron. — Megkérdeztem, mi baja lehet Lupinnak, erre te…
— De hiszen egyértelmű — felelte Hermione vérlázítóan tudálékos arccal.
— Ha nem akarod megmondani, tartsd meg magadnak — mordult rá Ron.
— Meg is tartom — biccentett Hermione, azzal gőgösen elvonult.
Ron mérgesen nézett utána.
— Fogalma sincs — legyintett végül. — Az egész arra megy ki, hogy újra szóba álljunk vele.
Csütörtök este nyolc órakor Harry kimászott a portrélyukon, és elindult a mágiatörténet tanterem felé. Azt sötéten és üresen találta. Egy pálcasuhintással meggyújtotta a lámpákat, és várt. Öt perccel később fel is tűnt Lupin professzor, karjában egy jókora ládával, amit sietve lerakott Binns professzor asztalára.
— Az meg mi? — érdeklődött Harry.
— Egy új mumus — felelte Lupin. — Kedd óta az egész kastélyt átkutattam, és a végén rábukkantam erre a példányra Frics úr irattartó szekrényében. Ennél jobb dementorutánzatot nem találunk. A mumus, ha meglát téged, nyomban dementorrá változik, így aztán gyakorolhatunk rajta. Mikor nem használjuk, az irodámban tárolom majd, az íróasztalom aljában jó helye lesz.
— Rendben — bólintott Harry. Igyekezett leplezni izgalmát, s úgy tenni, mintha roppant elégedett lenne, hogy Lupin ilyen jó dementorpótlékot szerzett neki.
— Nos… — Lupin előhúzta pálcáját, és intett Harrynek, hogy ő is vegye elő az övét. — A varázslat, amivel megismertetlek, a mágia magasiskolája — messze meghaladja a Rendes Bűbájos Fokozat szintjét. A neve: patrónus-bűbáj.
— És hogy működik? — kérdezte lámpalázasan Harry.
— Ha tökéletesen végzik el — magyarázta Lupin —, megidéz egy patrónust. A patrónus egyfajta dementorűző védőszellem, ami pajzsként működik közted és a dementor között.
Harry egy pillanatig elképzelte magát, amint elbújik egy Hagrid méretű, furkósbottal felszerelt alak mögött. Lupin professzor közben folytatta:
— A patrónus valójában egy pozitív erőtér, magába foglalja mindazt, amivel a dementor táplálkozik — a reményt, a boldogságot, az életkedvet —, viszont nem képes elcsüggedni, mint a hús-vér emberek, így a dementor nem árthat neki. Azonban hangsúlyoznom kell, Harry: a patrónus-bűbáj nagyon nehéz. Még a diplomás varázslók közül se mindenki boldogul vele.
— Hogy néz ki egy patrónus? — kérdezte Harry.
— Attól függ, ki idézi meg. Minden varázslónak megvan a maga patrónusa.
— És hogyan kell előhívni?
— Egy varázsigével, ami azonban csak akkor hat, ha nagyon erősen összpontosítasz egy felhőtlenül boldog emlékre, miközben kimondod.
Harry eltöprengett, hogy mi lehetne az a boldog emlék. A Dursleyékkal töltött évek eseményei közül természetesen egy se jöhetett szóba. Végül azt a pillanatot választotta, amikor először repült seprűnyélen.
— Megvan — bólintott, s igyekezett minél pontosabban felidézni a bizsergető, boldog izgalmat, amit akkor érzett.
— A varázsige így szól… — Lupin megköszörülte a torkát. — Expecto patronum!
— Expecto patronum — ismételte motyogva Harry. — Expecto patronum.
— Erősen koncentrálsz a boldog emlékedre?
— Öh… igen — Harry gondolatban gyorsan visszakanyarodott az első seprűlovagláshoz. — Expecto patrono… nem, patronum… bocsánat… expecto patronum, expecto patronum…
Pálcája hegyéből kicsiny, ezüstös, gázfelhő tört elő.
— Látta, tanár úr? — lelkesült fel Harry. — Történt valami!
— Remek — mosolygott Lupin. — Kipróbálod egy dementoron is?
— Igen — felelte elszántan Harry. Jó erősen megmarkolta varázspálcáját, és beállt az üres tanterem közepébe. Igyekezett a repülésre összpontosítani, de most valami más is befurakodott az agyába… pillanatokon belül újra hallani fogja édesanyja hangját… de most nem gondolhat erre, mert akkor tényleg hallani fogja, és azt nem akarja… vagy mégis?
Lupin felhajtotta a fadoboz tetejét.
A ládából egy dementor emelkedett ki. Kámzsa mögé rejtett arcát Harry felé fordította, s ahogy felegyenesedett, nyálkásan csillogó, fekélyes kezével összehúzta testén a köpönyeget. A teremben a lámpák pislákolni kezdtek, majd kialudtak. A dementor kilépett a ládából, zajtalanul Harry felé siklott, s közben hosszan, hörögve beszívta a levegőt. Harryt megcsapta a dermesztő hideg…
— Expecto patronum! — kiáltotta. — Expecto patronum! Expecto…
A tanterem és a dementor képet azonban elnyelte a sűrű, tejfehér köd… Harry ismét érezte, hogy zuhan, s édesanyja sikolyai olyan hangosan csengtek a fejében, mint még soha…
— Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak öt ne!
— Állj félre… Állj félre, ostoba…
— Harry!
Harry felriadt kábulatából. Hanyatt feküdt a tanterem padlóján, s körülötte újra égtek a lámpák. Meg sem kellett kérdeznie, mi történt.
— Sajnálom — motyogta. Ahogy felült, homlokáról hideg verejtékcseppek csordultak a szemüvege mögé. — Jobban vagy? — kérdezte Lupin.
— Igen… — Harry megkapaszkodott a legközelebbi padban, és nagy nehezen feltápászkodott.
Lupin egy csokibékát nyújtott felé.
— Tessék, edd meg ezt, mielőtt újra megpróbáljuk. Valami ilyesmire számítottam. Őszintén szólva csodálkoztam volna, ha rögtön elsőre sikerül.
— Egyre rosszabbul viselem — csóválta a fejét Harry, miközben leharapta a csokibéka fejét. — Ilyen hangosan még soha nem hallottam… És Voldemort is beszélt…
Lupin a szokásosnál is sápadtabb volt.
— Harry, hidd el, megértem, ha nem akarod folytatni…
— De akarom! — jelentette ki eltökélten Harry, és a szájába tömte a csokibéka maradékát. — Folytatnom kell. Mi lesz, ha a dementorok a Hollóhát elleni meccsünkön is megjelennek?
Nem eshetek le megint a seprűről! Ha veszítünk, a Griffendél búcsút mondhat a kviddicskupának!
— Ahogy gondolod — hagyta rá Lupin. — Talán választanod kellene egy másik, egy igazán boldog emléket, amire összpontosíthatsz… Ez az első nem tűnt elég erősnek…
Harry a homlokát ráncolva töprengett. Az előző tanév végén a Griffendél megnyerte a házak versenyét — azon a napon nagyon boldog volt. Újból megmarkolta hát a varázspálcát, és elfoglalta helyét a terem közepén.
— Mehet? — kérdezte Lupin.
— Mehet — felelte Harry. Igyekezett felidézni a győzelmi mámort, s megfeledkezni arról, hogy mi vár rá a következő pillanatban.
— Most! — szólt Lupin, és kinyitotta a ládát.
A terem ismét sötétbe borult, és Harryt megcsapta a dermesztő hideg. A dementor hörögve beszívta a levegőt, rothadó kezével Harry után nyúlt, és…
— Expecto patronum! — kiabálta Harry. — Expecto patronum! Expecto pat…
A fehér köd eltompította érzékeit… hatalmas, elmosódott alakok mozogtak körülötte… azután felcsendült egy új hang, egy rémülten kiabáló férfi hangja…
— Lily, fogd Harryt, és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom…
Botorkáló léptek zaja — kicsapódó ajtó — egy rövid, éles kacaj…
— Harry! Harry… térj magadhoz…
Harry érezte, hogy valaki pofozgatja az arcát. Ezúttal egy egész percbe telt, mire megértette, hogy miért hever a tanterem poros padlóján.
— Az apámat hallottam — suttogta elcsukló hangon. — Életemben most először hallottam a hangját. Szembeszállt Voldemorttal, hogy anyámnak legyen ideje elmenekülni…
Egyszerre rádöbbent, hogy az arcán lecsorduló verejtékbe könnycseppek vegyülnek. Lehajtotta a fejét, és talárja ujjával megtörölte az arcát, de közben úgy tett, mintha csak a cipőjét kötné be.
— Jameset hallottad? — kérdezte kissé rekedten Lupin. Harry felpillantott.
— Igen… Miért? De hisz a tanár úr nem ismerte az apámat. Lupin habozott.
— Nos — felelte végül —, ami azt illeti, ismertem. Barátok voltunk itt, a Roxfortban. Figyelj, Harry — szerintem ennyi elég volt mára. Ez egy nagyon nehéz varázslat… Jobb lett volna bele se kezdeni…
Harry gyorsan felállt.
— Nem! — ellenkezett. — Még egyszer meg akarom próbálni! Biztos rosszul választottam meg az emléket… egy pillanat…
Lázasan kutatni kezdett az agyában egy igazán, de igazán boldog emlék után… amiből egy nagy és erős patrónus születhet…
Az a perc, amikor megtudta, hogy varázsló, és hogy ősztől a Dursley-ház helyett a Roxfort lesz az otthona! Ha valamikor, hát akkor igazán boldog volt…
Újból a láda felé fordult, s minden más gondolatát félretéve arra a érzésre összpontosított, ami abban a csodálatos pillanatban eltöltötte.
— Készen állsz? — nézett rá Lupin, akinek lerítt az arcáról, hogy jobb meggyőződése ellenére cselekszik. — Erősen koncentrálsz? Figyelj… Most!
Harmadszor is kinyitotta a ládát, s abból ezúttal is egy dementor emelkedett ki. A terem elsötétült, szétáradt benne a lélekbe markoló hideg…
— EXPECTO PATRONUM! — ordította Harry. — EXPECTO PATRONUM! EXPECTO PATRONUM!
Fejében újra felhangzottak a sikolyok — de ezúttal úgy, mintha egy rosszul behangolt rádióból szólnának: halkabban, hangosabban, majd megint halkabban… És még mindig látta a dementort… az megállt… ekkor hirtelen kirobbant valami a pálcája végéből, s hatalmas, ezüstszürke árnyékfalként lebegve megállt közte és a dementor között. Harry érezte, hogy még áll, de mintha vízzé váltak volna a csontjai… fogalma sem volt, meddig bír még talpon maradni…
— Comikulissimus! — kiáltotta Lupin, és a dementor elé ugrott.
Csattanás hallatszott, s a ködös patrónus a dementorral együtt semmivé foszlott. Harry leroskadt egy padra, remegett a lába, s olyan kimerült volt, mintha kilométereket futott volna. Szeme sarkából látta, hogy Lupin pálcájával visszaparancsolja a mumust a ládába: az ismét sápadt fényű gömbbé vált a professzor előtt.
— Kitűnő! — szólt Lupin, és odalépett Harryhez. — Pompásan csináltad! Ezt nevezem ígéretes kezdetnek!
— Megpróbálhatom még egyszer? Csak egyszer, utoljára.
Lupin azonban most már hajthatatlan volt.
— Ma már nem — rázta a fejét. — Ennyi bőven elég volt egy alkalomra. Tessék…
Azzal Harry kezébe nyomott egy jókora tábla Mézesfalás-béli csokoládét.
— Edd meg az egészet, különben Madam Pomfrey kitekeri a nyakam. A jövő héten folytatjuk. Maradhat a csütörtök este?
— Persze — bólintott Harry. Beleharapott a csokoládéba, és elmélázva nézte, hogyan oltogatja Lupin a lámpákat a teremben. Aztán valami szöget ütött a fejében.
— Lupin professzor — szólalt meg. — Ha ismerte az apámat, akkor Sirius Blacket is ismernie kellett.
Lupin megpördült a tengelye körül.
— Ezt meg miből gondolod? — kérdezte élesen.
— Semmiből… Csak hát tudom, hogy ők is barátok voltak a Roxfortban…
Lupin kissé megenyhült.
— Igen, ismertem — válaszolta kelletlenül. — Legalábbis azt hittem, hogy ismerem. Későre jár, Harry, ideje lefeküdnöd.
Harry kilépett a teremből, és elindult a folyosón, majd miután befordult az első sarkon, keresett magának egy lovagi páncélt, és behúzódott mögé. Leült, hogy befejezze a csokoládéját, és végiggondolja a történteket. Mindenekelőtt sajnálta, hogy szóba hozta Blacket — Lupin számára láthatóan kínos volt a téma. Aztán gondolatai a szülei felé vándoroltak…
Hiába ette tele magát csokoládéval, még mindig furcsán üresnek és elcsigázottnak érezte magát. A kínok kínját állta ki, valahányszor felcsendültek a fejében a rémült kiáltások, és mégis: valahol mélyen szomjazta édesanyja és édesapja hangját. Tudta azonban, hogy amíg egy cseppet is vágyik ezekre a hátborzongató találkozásokra, esélye sincs rá, hogy sikerüljön egy épkézláb patrónust megidéznie.
— Anyáék meghaltak — győzködte magát. — Meghaltak, és hiába hallgatod a hangjuk emlékét, attól nem fognak feltámadni. Ha meg akarod nyerni a kviddicskupát, össze kell szedned magad.
Azzal felállt, szájába tömte a maradék csokoládét, és elindult a Griffendél-torony felé.
A hét végén lejátszották a Hollóhát-Mardekár meccset. A Mardekár csekély pontkülönbséggel bár, de győzött. Wood úgy vélte, hogy ezzel javultak a Griffendél esélyei (ha nekik is sikerül megverni a Hollóhátat, a második helyre kapaszkodnak fel), és heti ötre növelte a csapatedzések számát. Harrynek emellett ott volt a csütörtökönkénti gyakorlás Lupinnal — ami hat kviddicsedzésnél is jobban kimerítette —, így csak heti egy estéje maradt arra, hogy elkészítse a házi feladatait. Mindezek ellenére távolról sem tűnt olyan hajszoltnak, mint Hermione, akin immár egyértelműen megmutatkoztak a túlterheltség jelei. A lány kivétel nélkül minden este ott ült a klubhelyiség sarkában, könyvkupacok, számmisztikatáblázatok, rúnaszótárak, szorgalmas muglikat ábrázoló képek és sűrűn teleírt jegyzetlapok között. Sokszor órákig nem szólt senkihez, és jaj volt annak, aki zavarni merte.
— El se tudom képzelni, hogyan csinálja — dörmögte Ron egyik este, mikor Harryvel a klubhelyiségben ültek. Harry a kimutathatatlan mérgekről szóló dolgozattal szenvedett, amit Piton másnapra kért tőlük. Most felpillantott a pergamenről, és egy ingatag könyvtorony felé nézett, ami mögött vélhetően ott gubbasztott Hermione.
— Mit hogyan csinál? — kérdezett vissza.
— Hogyan tud eljárni az összes órájára! Ma reggel véletlenül hallottam, amikor Vector professzorral, a számmisztikatanárral beszélt. A tegnapi órát emlegették, pedig azon Hermione nem lehetett ott, hiszen velünk együtt volt a legendás lények gondozásán! Ráadásul Ernie McMillan azt állítja, hogy Hermione egyszer sem hiányzott mugliismeretről. Pedig a mugliismeret szinte mindig egybeesik a jóslástanórával, és Hermione azon is mindig ott van!
Harry nem tehette meg, hogy Hermione lehetetlen órarendjének titkán töprengjen, mert be kellett fejeznie a dolgozatát. Azonban alighogy ismét a pergamen fölé hajolt, Wood lépett oda hozzá.
— Rossz hírem van, Harry. Most jövök McGalagonytól. Beszéltem vele a Tűzvillámról, és hát… eléggé kiakadt. Azt vágta a fejemhez, hogy nekem fontosabb a kviddicskupa, mint a te életed. Pedig csak annyit mondtam, hogy ha már elkaptad a cikeszt, akkor felőlem akár le is dobhat téged a seprű.
Wood döbbenten csóválta a fejét.
— Ha hallottad volna, hogyan ordított velem… mintha valami szörnyűséget mondtam volna. Aztán megkérdeztem, hogy meddig akarja még magánál tartani a Tűzvillámot…
Wood megrovó képet vágott, és utánozta McGalagony szigorú hangját.
— „Ameddig szükséges, Wood”… Szerintem jobb lesz, ha beszerzel egy másik seprűt, Harry. A seprűk világa hátuljában van egy megrendelőlap… Vehetnél egy Nimbusz Kétezeregyest. Malfoynak is olyan van.
— Ami Malfoynak tetszik, abból én nem kérek — jelentette ki sötéten Harry.
A januári fogcsikorgató hideg február elején sem enyhült. A Hollóhát elleni mérkőzés napja vészesen közeledett, de Harry még mindig nem rendelt új seprűt magának. Az átváltoztatástan-órák után menetrendszerűen odament McGalagony professzorhoz, és megkérdezte tőle, hogy visszakaphatja-e már a Tűzvillámot. Ron ilyenkor mindig ott toporgott mögötte, Hermione viszont szemlesütve kisietett a teremből.
A tizenkettedik ilyen alkalommal McGalagony már meg se várta a kérdést.
— Nem, Potter, még nem kaphatja vissza — rázta a fejét. — A szokásos átkokon már végigmentünk, de Flitwick professzor szerint meglehet, hogy a seprűben a robogó rontás lappang. Szólni fogok, ha végeztünk a vizsgálattal Nagyon kérem, hogy addig ne szekírozzon engem.
Mindennek a tetejébe Harry az anti-dementor varázslat begyakorlásával sem haladt úgy, ahogy szeretett volna. Odáig ugyan eljutott, hogy most már minden alkalommal sikerült megidéznie az elmosódott, ezüstszürke árnyékot, de ez a patrónus nem volt elég erős hozzá, hogy elkergesse a mumus-dementort. Csupán lebegett, mint egy ködfelhő, s azt is csak akkor tette, ha Harry erejét megfeszítve koncentrált rá. Harry önmagát vádolta a kudarcért, amit azzal indokolt, hogy titkon újra hallani szeretné szülei hangját.
— Túl sokat vársz magadtól — mondta fejcsóválva Lupin a negyedik anti-dementor edzésük alkalmával — Egy tizenhárom éves varázslótól már egy elmosódott patrónus is hatalmas teljesítmény. Most már soha nem ájulsz el, és ez nagy szó.
— Arra számítottam, hogy a patrónus… megtámadja a dementorokat, vagy ilyesmi — felelte kedveszegetten Harry. — Hogy eltünteti őket…
— Egy igazi patrónus valóban azt teszi — bólintott Lupin. — De te így is nagyon sokat fejlődtél rövid idő alatt. Ha a dementorok a következő kviddicsmeccsen is megjelennek, kordában tudod tartani őket, amíg leszállsz a földre.
— De hiszen azt mondta — vetette ellen Harry —, hogy nehezebb elbánni velük, ha sokan vannak.
— Bízom a képességeidben, fiam — mosolygott Lupin. — Tessék, megérdemelsz egy kis jutalmat. Nem hinném, hogy kóstoltál már ilyet. A Három Seprűből való…
Lupin két palackot vett elő a táskájából.
— Vajsör! — örvendezett Harry. — Nagyon szeretem!
Lupin felvonta a szemöldökét. Harry rádöbbent, hogy elszólta magát.
— Oh… Ron és Hermione hoztak nekem egy kis kóstolót Roxmortsból — füllentette.
— Vagy úgy. — Lupin még mindig gyanakodva nézett Harryre. — Hát akkor… igyunk a Griffendél győzelmére a Hollóhát ellen! Persze nekem mint tanárnak, pártatlannak kell lennem… — tette hozzá gyorsan.
Egy darabig csendben iszogatták a vajsörüket. Végül Harrynek eszébe jutott valami, amit már egy ideje meg akart kérdezni Lupintól.
— Mi van a dementorok csuklyája alatt?
Lupin elgondolkodva leeresztette a vajsörös üveget.
— Hmm… nos, azok, akik ezt pontosan tudják, már nem mondhatják el nekünk. Tudod, a dementor csak akkor veszi le a csuklyáját, mikor a legvégső, legszörnyűbb fegyveréhez folyamodik.
— Az micsoda?
— Úgy hívják: a dementor csókja — felelte keserű mosollyal Lupin. — A dementorok azon végzik el ezt a műveletet, akit egyszer és mindenkorra ártalmatlanná akarnak tenni.
Harry kis híján kiköpte a vajsört.
— Micsoda? Megölik…?
— Nem, nem ölik meg — felelte Lupin. — Sokkal szörnyűbb dolgot tesznek vele. Kiszippantják a lelkét. Amíg az agy és a szív működik, addig az ember lélek nélkül is életben marad. Épp csak nincs többé öntudata, nincs emlékezete, nincs… semmije. Csupán működik, mint egy gép. A lelke pedig örökre eltűnik a semmiben.
Lupin belekortyolt a vajsörbe, majd folytatta:
— Ez a sors vár Sirius Blackre is. Benne volt a mai Reggeli Prófétában. A minisztérium engedélyt adott a dementoroknak, hogy elvégezzék a csókot, ha rátalálnak Blackre.
Harry egy percig szóhoz sem jutott, annyira megdöbbentette a gondolat, hogy egy embernek kiszippanthatják a lelkét. Azután eszébe jutott, hogy kiről is van szó.
— Black megérdemli — szólt komoran.
— Úgy gondolod? — kérdezte csendesen Lupin. — Tényleg úgy gondolod, hogy szabad ilyet tenni egy emberrel?
— Igen — jelentette ki makacsul Harry. — Bizonyos… bizonyos bűnökért…
Szívesen elmondta volna Lupinnak, amit a Három Seprűben Blackről és aljas árulásáról hallott. Ehhez azonban meg kellett volna említenie az illegális roxmortsi kirándulást is — attól pedig Lupin egész biztosan nem lett volna elragadtatva. Így hát inkább kihörpintette a vajsör maradékát, megköszönte Lupinnak a csemegét, és csendben távozott,
Lupin szavai mélyen felkavarták, s félig-meddig azt kívánta, bár meg se kérdezte volna, mi van a dementorok csuklyája alatt. A Griffendél-torony felé menet megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, ha az embernek kiszívják a lelkét. Annyira belemerült sötét fantáziálásába, hogy észre sem vette a lépcsőn szembe jövő McGalagonyt, és egyenesen belerohant a tanárnőbe.
— Nézzen az orra elé, Potter!
— Bocsánat, tanárnő…
— Egyébként épp a Griffendél-toronyból jövök. Magát kerestem. Nos, tessék… Kívül-belül átvizsgáltuk, és a jelek szerint minden rendben van vele. Úgy tűnik, van egy roppant bőkezű barátja, Potter…
Harrynek leesett az álla. McGalagony visszahozta neki a Tűzvillámot — méghozzá tökéletes épségben.
— Visszakapom? — hitetlenkedett Harry. — Komolyan?
— Komolyan — bólintott McGalagony, s csodák csodájára elmosolyodott. — Jó lesz, ha repül vele néhány próbakört még a szombati meccs előtt. És még valami — igyekezzen megnyerni azt a meccset. Ellenkező esetben ez lesz sorozatban a nyolcadik év, amikor nem sikerül első helyen végeznünk a bajnokságban — ahogy arra Piton professzor volt szíves felhívni a figyelmemet a minap…
Harry a boldogságtól megrészegülten indult el kincsével a Griffendél-torony felé. Az egyik folyosón összetalálkozott Ronnal, aki fülig érő szájjal sietett elébe.
— Megkaptad? Szuper! Figyelj, még mindig megengeded, hogy kipróbáljam? Mondjuk, holnap?
— Persze, bármikor — felelte örömittasan Harry. — Tudod, mit? Béküljünk ki Hermionéval. Végül is jót akart…
— Egye fene — egyezett bele Ron. — A klubhelyiségben van. A változatosság kedvéért tanul…
A portrélyukhoz vezető folyosóra érve megpillantották Neville Longbottomot. A fiú Sir Cadogan képe előtt állt, és rimánkodott a lovagnak, aki feltehetőleg nem akarta beengedni.
— Leírtam az összeset — bizonygatta Neville könnyes szemmel —, de valahol elvesztettem a papírt!
— Dajkamese! — harsogta Sír Cadogan, majd a közeledő Harryhez és Ronhoz fordult: — Az ég küldött, nemes ifjak! Verjétek vasra e hitvány latort! Nem átallaná betolni pimasz ábrázatát féltve őrzött termeinkbe!
— Fogd be a szád — mordult a lovagra Ron, mikor Harryvel Neville mellé értek.
— Nincs meg a jelszó-listám — panaszolta Neville. — Lediktáltattam a lovaggal, hogy milyen jelszavakat fog ezen a héten használni, mert folyton cserélgeti őket. De nem tudom, hova tettem a papírt!
— Mordizomadta — vetette oda Harry.
Sir Cadogan csalódott képet vágott, s kénytelen-kelletlen utat engedett nekik. A fiúk bemásztak a portrélyukon, s a klubhelyiségbe lépve nyomban minden fej feléjük fordult. Egy szempillantás múlva az összes griffendéles Harry körül tolongott.
— Hol szerezted, Harry?
— Repülhetek vele egy kört?
— Kipróbáltad már, Harry?
— A hollóhátasoknak esélyük sem lesz a Jólsep-R 7-eseikkel!
— Megengeded, hogy megfogjam, Harry?
Tíz perccel később, miután mindenki kigyönyörködte magát a Tűzvillámban, a tömeg szétszéledt, és Harry meg Ron végre megkereshették tekintetükkel Hermionét — az egyetlen embert a helyiségben, aki nem rohant oda hozzájuk. A lány egy könyv fölé hajolt, és gondosan kerülte a két fiú pillantását. Csak akkor nézett fel rájuk, mikor azok odaléptek az asztalához.
Harry büszkén felemelte a Tűzvillámot.
— Visszakaptam — szólt széles vigyorral.
— Látod, Hermione? — tárta szét a karját Ron. — Nem volt semmi baja!
— De lehetett volna! — replikázott a lány. — Harry most legalább nyugodt lélekkel használhatja.
— Ez igaz — hagyta rá Harry. — De most jobb lesz, ha felviszem…
— Majd én! — ajánlkozott lelkesen Ron. — Úgyis be kell adnom Makesznak a délcegítőt.
Azzal átvette Harrytől a Tűzvillámot, és olyan óvatosan, mintha üvegből volna, elindult vele a fiúk lépcsője felé.
— Leülhetek? — fordult Hermionéhoz Harry.
— Persze — felelte a lány, és lepakolta a jegyzeteit az egyik székről.
Harry végignézett a zsúfolt asztalon. A hosszú számmisztika-dolgozaton még meg se száradt a tinta, mellette ott feküdt a még hosszabb mugliismeret-dolgozat („Fejtsd ki, hogy miért van szükségük a mugliknak villamos áramra!”), amellett pedig a rúnafordítás, amin Hermione épp dolgozott.
— Hogy bírsz egyszerre ennyi mindent csinálni? — kérdezte Harry.
— Hát… csak szorgalom kérdése — felelte Hermione. Így, közelről nézve jól látszott, milyen nyúzott az arca — már-már Lupinéra emlékeztetett.
— Miért nem adsz le egy-két tantárgyat? — csóválta a fejét Harry.
Hermione épp a rúnaszótárat próbálta kibányászni egy könyvrakás alól, de a kérdés hallatán megbotránkozva felkapta a fejét.
— Még csak az kellene! — méltatlankodott.
— A számmisztika borzalmas lehet — fintorgott Harry, kezébe véve egy igen bonyolultnak tűnő táblázatot.
— Dehogyis, csodálatos tudomány! — bizonygatta nagy komolyan Hermione. — A kedvenc tantárgyam! Egyszerűen…
Hogy pontosan mitől olyan csodálatos a számmisztika, az sajnos már nem derült ki, mert ebben a pillanatban artikulátlan bömbölés ütötte meg a fülüket. A hang valahonnan a fiúk hálótermei felől zúdult lefelé. A klubhelyiségben egyszerre néma csönd lett, mindenki várakozva meredt a lépcsőre. Közeledő, sebes léptek zaja hallatszott — azután megjelent Ron, kezében egy használt lepedővel. Odacsörtetett Hermione asztalához, és hadonászni kezdett a gyűrött vászonnal a lány arca előtt.
— TESSÉK! — üvöltötte tajtékzó dühvel. — NÉZD MEG!
— Mi törté…
— MAKESZ! NÉZD MEG! MAKESZ!
Hermione döbbent-értetlen arccal hátrahúzódott a székében. Harry homlokát ráncolva nézte a lepedőt. Azt egy piros folt szennyezte be. Egy folt, ami nem lehetett más, csak… — VÉR! — ordított bele a dermedt csöndbe Ron. — MAKESZ ELTŰNT! ÉS TUDOD, MIT TALÁLTAM A PADLÓN?
— Nem — motyogta megszeppenve Hermione.
Ron rádobott valamit a lány rúnafordítására. Harry és Hermione az asztal fölé hajoltak. A titokzatos, szögletes szimbólumokkal telerajzolt pergamenlapon egy kis csomó hosszú, vörös macskaszőr hevert.