Minden jel arra mutatott, hogy Ron és Hermione barátságának örökre befellegzett. Olyan megátalkodott dühvel fújtak egymásra, hogy Harry jószerével semmi esélyt nem látott a békülésre.
Ron azt vetette Hermione szemérc, hogy a lány nem vette komolyan Csámpás korábbi merényleteit, és nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket Makesz védelmében, a tetejébe még a történtek után is volt képe ártatlannak beállítani a macskáját, és azt mondani neki, Ronnak, hogy keresse tovább Makeszt a többi fiú ágya alatt. Hermione ezzel szemben makacsul ismételgette, hogy Ronnak nincs bizonyítéka Csámpás ellen, hogy a vörös szőrcsomó talán már karácsony óta ott hevert, és hogy Ron azóta acsarog a macskára, mióta az ráugrott a Mágikus Menazsériában.
Harry a maga részéről meg volt győződve róla, hogy Csámpás tényleg felfalta Makeszt. Mikor ezt közölte Hermionéval, és felsorolta a macska bűnösségére utaló körülményeket, a lány őrá is megsértődött.
— Persze, állj csak ki Ron mellett! — kiabálta. — Nem is számítottam másra! Előbb a Tűzvillám, most Makesz, mindenről én tehetek, mi? Hagyj engem békén, Harry, épp elég bajom van nélküled is!
Ront tényleg nagyon megviselte Makesz elvesztése.
— Ugyan már, hisz folyton panaszkodtál, hogy semmire nem lehet használni — próbálta vigasztalni az öccsét Fred. — Már réges-rég csak vegetált. Ha úgy vesszük, jobb is volt neki így. Hamm, és kész. Szerintem nem is érzett semmit. — Fred! — csattant fel méltatlankodva Hermione.
— Makesz mást se csinált, csak evett és aludt — tette hozzá George. — Te magad mondtad.
— Egyszer megharapta Monstrót! — vette védelmébe néhai kedvencét Ron. — Emlékszel, Harry?
— Igen, ez igaz — bólintott Harry.
Fred nem tudott elfojtani egy vigyort.
— Az volt Makesz karrierjének fénypontja — jelentette ki gúnyos ünnepélyességgel. — A heg Monstro ujján örök időkig őrzi majd dicső emlékét. Ugyan már, Ron, mire jó ez a siránkozás? Menj le Roxmortsba, és vegyél magadnak egy másik patkányt.
Utolsó próbálkozás gyanánt Harry felajánlotta Ronnak, hogy ha elkíséri őt a szombati meccs előtti utolsó csapatedzésre, utána kipróbálhatja a Tűzvillámot. Ettől Ron egy percre tényleg megfeledkezett Makeszról („Persze, hogy lemegyek! Majd megpróbálhatok gólt is dobni róla?”), így hát együtt indultak el a kviddicspálya felé.
Madam Hooch, aki továbbra is minden edzésüket végigülte, éppen annyira el volt ragadtatva a Tűzvillámtól, mint bárki más. Felszállás előtt kezébe vette a seprűt, és rögtönzött sportszerismereti kiselőadással tisztelte meg a Griffendél csapatát.
— Nézzétek, milyen tökéletes a súlyelosztása! Ha a Nimbusz sorozatnak van gyengéje, akkor az az enyhe farnehézség — számos példánynál megfigyelhető, hogy pár év után lógatni kezdi a farkát. A nyelet is tökéletesítették, egy leheletnyivel karcsúbb, mint a Jólsep-R-eké, inkább a régi Ezüst Nyilakra emlékeztet — azok kiváló seprűk voltak, nagy kár, hogy leálltak a gyártásukkal. Én magam is egy Ezüst Nyílon tanultam meg repülni…
És ez így ment tovább hosszú percekig. Végül Wood udvariasan közbeszólt:
— Elnézést, tanárnő. Megtenné, hogy visszaadja Harrynek a seprűjét? Tudja, edzenünk kellene…
— Oh… persze, persze — kapott észbe Madam Hooch. — Tessék, Potter. Mi majd Weasleyvel leülünk ott oldalt.
Ron és a tanárnő levonultak a pályáról, a játékosok pedig Wood köré gyűltek, hogy meghallgassák a kapitány utolsó instrukcióit a másnapi meccs előtt.
— Harry, ma tudtam meg, hogy a hollóhátasok fogója mégis Cho Chang lesz. Ő egy negyedikes lány, és elég ügyes… Reméltem, hogy nem vállalja a meccset, mert volt egy elég komoly sérülése… — Wood egy fintorral érzékeltette Cho Chang gyógyulása miatt érzett csalódottságát. — Másrészt viszont neki egy Kométa Kettő-Hatvanasa van, ami egy ócska hajítófa a Tűzvillámhoz képest. — Tiszteletteljes pillantást vetett Harry seprűjére, majd tapsolt egyet. — És most gyerünk, hölgyeim és uraim, munkára!
Végre eljött a várva várt pillanat: Harry a lába közé kapta új seprűjét, és elrúgta magát a földtől.
Álmodni se merte, hogy ilyen csodálatos lesz. A Tűzvillám pöccintésre fordult, mintha nem is a kéz, hanem a gondolatok irányították volna. Olyan iszonyatos sebességgel suhant végig a pálya hossza mentén, hogy körös-körül minden zöldesszürke folttá olvadt össze. Harry leírt vele egy nyaktörően éles, száznyolcvan fokos kanyart — Alicia Spinnet fel is sikoltott a rémülettől —, majd bemutatott egy tökéletesen kiszámított zuhanórepülést, lábujja a pálya füvét súrolta, mielőtt újra felemelkedett öt, tíz, tizenöt méter magasra…
— Harry! — kiáltotta Wood. — Kiengedem a cikeszt!
Harry vízszintesbe fordult, és versenyt repült egy gurkóval a karikás póznák felé. Könnyedén maga mögé utasította a nehéz golyót. Ekkor meglátta a cikeszt — az épp akkor röppent ki Wood háta mögül —, s tíz másodpere múlva a markában vergődött a szárnyas aranylabdácska.
A csapat üdvrivalgással fogadta a mutatványt, s Harry ismét szabadon engedte a cikeszt. Adott neki egy pere egérutat, majd csapattársai között szlalomozva a keresésére indult. Hamarosan meg is pillantotta — a kis golyó ott lebegett Katie Bell térde mellett. Harry leírt egy könnyed bukfencet a lány körül, és újra elkapta a cikeszt.
Ennél sikeresebb edzésük még sose volt. A Tűzvillám jelenléte az egész csapatot felvillanyozta, hibátlanul hajtották végre a legnehezebb figurákat is, s mikor végül leszálltak a pálya füvére, Wood egyetlen kritikus megjegyzést sem tett rájuk. Pedig ez — amint arra George Weasley nyomban felhívta a figyelmet — még sohasem fordult elő.
— Semmi sem állíthat meg minket holnap! — lelkendezett Wood. — Hacsak… Mondd, Harry, kiküszöbölted a dementorproblémát?
— Igen — felelte bizonytalanul Harry, és vérszegény patrónusára gondolt.
— A dementorok nem zavarnak be többet, Oliver — jelentette ki szilárd meggyőződéssel Fred. — Dumbledore leállította őket.
— Kívánom, hogy igazad legyen — bólintott Wood. — Köszönöm, fiúk-lányok, szép munka volt. Menjünk vissza a toronyba, és mindenki rendesen aludja ki magát.
— Én még maradok egy kicsit — fordult Woodhoz Harry. — Ron ki akarja próbálni a Tűzvillámot.
A többiek elmentek átöltözni, Harry pedig elindult barátja felé. Ron átugrott a pályát a lelátóktól elválasztó korláton, és elébe sietett. Madam Hooch a nagy őrködésben elszunyókált.
— Tessék, repülj vele! — nyújtotta át Harry a Tűzvillámot.
Ron átszellemült arccal a térde közé szorította a seprűt, és megcélozta vele az alkonyi homályba burkolózó eget. Harry a pálya szélén sétálgatva figyelte röptét.
Már sötét este volt, mikor Madam Hooch felriadt álmából. Jól leteremtette Harryt és Ront, amiért nem ébresztették fel őt, és azonnali hatállyal visszaparancsolta a fiúkat a kastélyba. Harry a vállára vette a Tűzvillámot, és Ron oldalán kisétált a sötét stadionból. Útközben egymást túllicitálva dicsérték a Tűzvillám kifogástalan kormányozhatóságát, felülmúlhatatlan gyorsulását és hihetetlen kanyarodóképességét. Félúton járhattak a pálya és a kastély között, amikor Harry halra pillantott, és meglátott valamit, amitől egy pillanatra a szívverése is elállt: a sötétségből egy világító szempár meredt rá.
Harry megtorpant, mintha falnak ütközött volna.
— Mi a baj? — nézett rá Ron.
Harry a szempár felé mutatott. Ron elővette a pálcáját.
— Lumos!
A pálca hegyén kigyúló lángocska fényében egy fa körvonalai rajzolódtak ki. Az ágak között ott gubbasztott Csámpás.
— Sicc innen! — kiáltott rá Ron, azzal felkapott egy kavicsot a fűből. Mielőtt azonban elhajíthatta volna, a macska suhintott egyet hosszú, vörös farkával, és eliszkolt.
— Látod? — háborgott Ron. — Még mindig engedi szabadon kószálni ezt a fenevadat. Most, hogy jóllakott Makesszal, biztos néhány madarat is lenyel, desszert gyanánt…
Harry nem kommentálta a dolgot, csak megkönnyebbülten felsóhajtott, egy percig biztos volt benne, hogy a sötétből a Zordó mered rá. Továbbindultak Ronnal a kastély felé. Harry szégyellte, hogy annyira megijedt, és nem szólt Ronhoz — de nem is nézett se jobbra, se balra, amíg be nem értek a fényesen kivilágított bejárati csarnokba.
Másnap reggel Harry együtt ment le reggelizni szobatársaival, akik a jelek szerint egyöntetűen úgy vélték, hogy a Tűzvillám díszkíséretet érdemel. A nagyteremben minden szem a seprűre szegeződött, s útjukat izgatott moraj kísérte. Harry jóleső elégtétellel látta, hogy a Mardekár kviddicscsapatának tagjai a döbbenettől tátogva merednek rá.
— Láttad Malfoy arcát? — kérdezte kaján örömmel Ron. — Nem hisz a szemének! Micsoda látvány!
Wood is élvezettel fürdött a Tűzvillám dicsőségének fényében.
— Tegyük le ide, Harry — mondta, és az asztal közepére fektette a seprűt, gondosan ügyelve arra, hogy a felirata is jól látható legyen. Hamarosan kezdtek is odaszállingózni a kíváncsi hugrabugosok és hollóhátasok. Cedric Diggory gratulált Harrynek, hogy ilyen kiváló seprűt sikerült szereznie tönkrement Nimbusza helyett, Percy hollóhátas barátnője, Penelope Clearwater pedig megkérdezte, hogy a kezébe veheti-e a Tűzvillámot.
— Nana, Penelope, csak semmi csalás! — szólt rá tréfásan Percy. — Penelope és én fogadást kötöttünk — magyarázta a csapatnak. — Tíz galleont tettünk fel a meccsre!
Penelope letette a Tűzvillámot, köszönetet mondott Harrynek, és visszament a Hollóhát asztalához.
— Mindenképp győznötök kell — súgta oda Harrynek Percy. — Nincs tíz galleonom. Igen, Penny, megyek már! — Azzal elsietett, hogy megfelezzen a lánnyal egy pirítóst.
— Gondolod, hogy elbírsz ezzel a seprűvel, Potter? — nyekeregte egy ismerős hang.
Draco Malfoy lépett az asztalukhoz, Crak és Monstro kíséretében.
— Igen, azt hiszem — felelte higgadtan Harry.
— Egy csomó extrája van, mi? — Malfoy szemében gonosz fény csillant. — Kár, hogy ejtőernyőt nem szereltek rá — mi lesz, ha meglátsz egy dementort?
Crak és Monstro heherésztek.
— A te seprűdről pedig egy harmadik kéz hiányzik — vágott vissza Harry. — Ami elkapja helyetted a cikeszt.
A griffendéles csapat hahotába tört ki. Malfoy dühösen összehúzta szemét, és sarkon fordult. Mikor újra leült a helyére, mardekáros csapattársai izgatottan odahajoltak hozzá, bizonyára arról faggatták, hogy Harry új seprűje valóban egy igazi Tűzvillám-e.
Háromnegyed tizenegykor a griffendéles játékosok elindultak átöltözni. Derült, hűvös idő volt, s szinte állt a levegő, ezúttal tökéletes látási viszonyokra számíthattak, nem úgy, mint a Hugrabug elleni találkozón. Harry lámpalázas volt, de lassan úrrá lett rajta az a fajta kellemes izgatottság is, amit csak a kviddicsmeccsek előtt érzett. A távoli zsivaj elárulta, hogy az egész iskola felkerekedett, és útra kelt a lelátók felé. Harry levette fekete iskolai talárját, és bedugta varázspálcáját a póló alá, amire a kviddicstalárt készült felhúzni. Ezzel együtt remélte, hogy nem lesz szüksége a pálcára. Erről eszébe jutott Lupin professzor. Vajon ő is ott ül-e a nézők között?
— Tudjátok, mi a helyzet — szólt Wood, mikor mindannyian végeztek az átöltözéssel. — Ha ezt a meccset elveszítjük, a kupának lőttek. Nem kérek mást, csak annyit, hogy repüljetek úgy, ahogy tegnap. Akkor nem lehet baj.
A kivonuló csapatot a közönség mennydörgésszerű üdvrivalgással fogadta. A kék taláros hollóhátasok már ott álltak a pálya közepén. Fogójuk, Cho Chang, volt az egyetlen lány a csapatban. Egy fejjel alacsonyabb volt Harrynél — akinek lámpaláza ellenére is feltűnt, hogy ellenfele kivételesen csinos. Mikor a kapitányaik mögött felsorakozó csapatok szembefordultak egymással, Cho rámosolygott Harryre, és a fiú olyan rándulást érzett a gyomrában, aminek semmi köze nem volt a lámpaláz szokásos tüneteihez.
— Wood, Davies, fogjatok kezet — utasította őket a meccset vezető Madam Hooch. A két kapitány engedelmeskedett.
— Felszálláshoz készülj! Sípszóra indul a mérkőzés… Három… kettő… egy…
Harry elrugaszkodott a földről, s a Tűzvillám minden más seprűt megelőzve a magasba röppent. Harry körberepülte a stadiont, és kutatni kezdett a cikesz után. Közben fél füllel hallgatta a Weasley-ikrek barátja, Lee Jordan kommentárját.
— És ezzel elkezdődött a mai találkozó, amelynek legnagyobb szenzációja a Griffendél színeiben repülő Harry Potter Tűzvilláma. A seprűk világában megjelent cikk szerint a nemzeti válogatottak is Tűzvillámokat használnak majd az idei világbajnokságon…
— Jordan, arról is hallhatnánk valamit, ami a meccsen történik? — vágott a szavába McGalagony professzor.
— Hogyne, tanárnő, csak egy kis háttér-információt próbálok adni. A Tűzvillám szériatartozéka az automata fékezőrendszer és a…
— Jordan!
— Jó, jó… a Griffendélnél van a labda, Katie Bell közeledik vele a karikák felé…
Harry elsuhant Katie mellett, és körülnézett, ekkor vette észre, hogy Cho Chang szorosan a nyomában repül. A lány kétségkívül remekül bánt a seprűvel — újra meg újra keresztezte Harry útját, irányváltásokra kényszerítve őt.
— Mutasd meg neki, hogyan gyorsul a Villám! — rikkantotta Fred, miközben elhúzott Harry mellett, hogy utolérjen egy gurkót, ami Alicia felé tartott.
Miközben megkerülték a Hollóhát póznáit, Harry begyorsított, s Cho valóban lemaradt mögötte. Néhány másodperccel később, alighogy Katie a griffendéles szurkolótábor nagy örömére bedobta a mérkőzés első gólját, Harry megpillantotta a cikeszt — a szárnyas labdácska a korlát mellett lebegett, közvetlenül a föld fölött.
Harry előredöntötte seprűjét, Cho látta, mire készül, és szélsebesen a nyomába eredt. Harry egyre jobban begyorsított, s minden porcikája bizsergett az izgalomtól, a zuhanórepülés volt a specialitása. Már csak három méterre volt a cikesztől…
Ekkor felbukkant a semmiből egy gurkó, ami az egyik hollóhátas terelő jóvoltából repült felé. Harry az utolsó pillanatban félrerántotta a Tűzvillámot — de mire újból irányba állt, a cikesznek nyoma veszett.
A griffendéles szurkolókórus csalódottan óh-zott, az ellentábor viszont megtapsolta a Hollóhát szemfüles terelőjét. George Weasley azzal állt bosszút, hogy a másik gurkót a terelő felé pofozta, s az csak úgy tudott kitérni a támadás elől, hogy seprűstől fejjel lefelé fordult.
— A Griffendél nyolcvan-nullára vezet, és milyen gyönyörűen repül az a Tűzvillám! Potter tényleg mindent kihoz abból a seprűből. Micsoda kanyar! Chang Kométája a nyomába se ér. A hosszú egyenes röpszakaszokon megfigyelhetjük a Tűzvillám tökéletes iránytartását…
— JORDAN! MAGÁT LEFIZETTÉK, HOGY A TŰZVILLÁMOT REKLÁMOZZA!? A MECCSEL FOGLALKOZZON!
A Hollóhát lassan magára talált, gyors egymásutánban három gólt szereztek, így a Griffendél előnye ötven pontra csökkent. Harry tisztában volt vele, hogy ha Chónak most sikerül elkapnia a cikeszt, a Hollóhát megnyeri a meccset. Alacsonyabbra ereszkedett hát — közben kis híján összeütközött az egyik hollóhátas hajtóval —, és lázasan fürkészte a pályát. A távolban megcsillant egy aranyszínű pont és két apró szárny — a cikesz a Griffendél egyik póznája körül röpködött.
Harry a labdácskára szegezte a szemét, és begyorsította a Tűzvillámot — a következő pillanatban azonban beröppent elé Cho, és elállta az útját.
— HARRY, NE JÁTSZD MEG ITT AZ ÚRIEMBERT! — üvöltötte Wood, miután Harry kitért, hogy elkerülje az ütközést. — LÖKD LE A SEPRŰJÉRŐL, HA AZ UTADBA ÁLL!
Harry visszafordult, és Chóra nézett. A lány vigyorgott, a cikesz pedig ismét eltűnt. Harry a magasba rántotta a Tűzvillámot, és egy szempillantás múlva már hat méterrel a többi játékos fölött lebegett. A szeme sarkából látta, hogy Cho követi… Egyértelmű volt, hogy a lány következetesen akadályozásra játszik, ő maga nem is keresi a cikeszt. Nos, rendben, gondolta Harry, ha így döntött, viselje is a következményeit…
Újabb zuhanásba kezdett, és Cho, abban a hitben, hogy a cikesz felé indul, a nyomába szegődött. Harry félúton hirtelen felrántotta a seprű nyelét, a lány viszont tovább suhant a föld felé. Ekkor Harry harmadszor is megpillantotta a cikeszt — a labdácska ott csillogott magasan a Hollóhát térfele fölött.
Harry gyorsított, s Cho néhány méterrel lemaradva ugyanígy tett. Másodpercről másodpercre nőtt közöttük a távolság, de ekkor…
— Oh! — sikoltott fel Cho, és a mélybe mutatott.
Harry megzavarodva lenézett.
A pálya füvéről három dementor, három magas, fekete, csuklyás dementor meredt rá.
Harry gondolkodás nélkül cselekedett. Fél kezével benyúlt a pólója nyakán, kirántott a pálcáját, és elordította magát:
— Expecto patronum!
A pálca végéből hatalmas, ezüstszürke felhő robbant ki. Harry a zsigereiben érezte, hogy a patrónus a dementorok felé suhan, de nem nézett hátra, hogy megbizonyosodjon róla. Elméje csodálatos módon tiszta maradt, s látta, hogy hamarosan célba ér. Kinyújtotta a varázspálcát markoló kezét, és a következő pillanatban már az ujjai között érezte a ficánkoló, szárnyas labdácskát.
Madam Hooch belefújt sípjába. Harry hátraarcot csinált a levegőben, s látta, hogy hat piros folt közeledik felé. Meglepődni se volt ideje, s máris ott lógott a nyakában összes csapattársa — kis híján lerántották őt a seprűjéről. Odalent a lelátókon a griffendéles szurkolótábor őrjöngve ünnepelte a győzelmet.
— Elkaptad! Elkaptad! — ordította újra meg újra Wood. Alicia, Angelina és Katie cuppanós csókokat nyomtak Harry arcára, Fred pedig olyan erővel szorította magához, hogy Harry úgy érezte, menten leszakad a feje. Az örömtől megrészegült csapat végül nagy nehezen leereszkedett a földre. Közben Ron vezetésével betódult a pályára egy csapatnyi Griffendél-drukker, s szoros gyűrűbe fogta a seprűjéről lekászálódó Harryt.
— Győzelem! — harsogta Ron, és a magasba rántotta Harry karját. — Győzelem! Győzelem!
— Szép volt, Harry — lelkendezett Percy. — Tíz galleont nyertem! Bocsánat, meg kell keresnem Penelope-ot… — Szuper voltál, Harry! — rikkantotta Seamus Finnigan.
— Azt a kutyafáját! — bömbölte Hagrid az odagyűlt griffendélesek feje fölött.
— Ez patrónus volt a javából — csendült egy hang Harry háta mögött.
Harry megfordult, és tekintete találkozott Lupin professzoréval. A tanár arca ámulattal vegyes elégedettséget tükrözött.
— Meg se éreztem a dementorokat! — újságolta boldogan Harry. — Meg se szédültem tőlük!
— Nos, ennek az lehet az oka, hogy… szóval, hogy nem is dementorok voltak. Gyere csak…
Azzal Lupin kivezette Harryt a gratulálók gyűrűjéből, és a pálya széle felé mutatott.
— Alaposan ráijesztettél Malfoyra…
Harry szeme elkerekedett. Malfoy, Crak, Monstro és Marcus Flint, a mardekárosok csapatkapitánya egymás hegyén-hátán hevertek a fűben, és kapkodva próbáltak kikecmeregni hosszú, fekete, kámzsás köpenyeikből. Úgy tűnt, mintha Malfoy Monstro nyakában ült volna. A rakás mellett ott állt McGalagony professzor, arca csak úgy lángolt a dühtől.
— Undorító, aljas trükk! — kiabálta. — Gyáva, alantas szabotázs a Griffendél fogója ellen! Büntetőfeladat mind a négyüknek, és ötven pont levonás a Mardekártól! Erről Dumbledore professzor is értesülni fog, arra mérget vehetnek! Tessék, már jön is!
Ennél gyönyörűbben semmi nem koronázhatta volna meg a Griffendél győzelmét. Ron, miután nagy nehezen átverekedte magát a tömegen, és csatlakozott Harryhez, kétrét görnyedt a nevetéstől Malfoy láttán, aki még mindig nem tudta lehámozni magáról Monstróval közös köpönyegüket.
— Gyere, Harry! — kiáltott oda George a tömegből. — Bulizunk! Irány a klubhelyiség!
— Megyek — bólintott sugárzó arccal Harry, és piros taláros csapattársai nyomában elindult a kastély felé.
A griffendélesek úgy érezték magukat, mintha máris a zsebükben lenne a kviddicskupa. Kora délutántól késő éjszakáig ünnepeltek. Fred és George közben egy-két órára eltűntek, majd jó pár üveg vajsörrel, tökpezsgővel és több szatyor mézesfalásos csemegével tértek vissza.
— De jó! — sikkantott fel Angelina Johnson, mikor George mentolos varangyokat kezdett szórni a tömegbe. — Hogyan szereztétek?
— Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas segítségével — súgta oda Harrynek Fred.
Csak egyvalaki nem vett részt az ünneplésben. Hermione felháborító módon ott gubbasztott a sarokban, és kitartóan meredt a Brit muglik társasági és magánélete című vaskos könyv lapjaira. Harry otthagyta Fredet és George-ot, akik elkezdtek üres vajsörös üvegekkel zsonglőrködni, és odalépett a lány asztalához.
— Lejöttél egyáltalán a meccsre? — kérdezte.
Hermione nem nézett fel a könyvből.
— Persze, hogy lementem — felelte elcsukló hangon. — Örülök, hogy győztünk, remekül játszottál, de hétfőre el kell olvasnom ezt a könyvet.
— Ugyan már, Hermione, gyere, és egyél vélünk valamit. — Harry hátrapillantott a válla fölött, rémélté, hogy Ron a győzelem örömére hajlandó lesz elásni a csatabárdot.
— Nem mehetek, Harry, még négyszázhuszonkét oldal van hátra! — felelté kissé hisztérikus hangon Hermione, majd ő is Ron felé pillantott. — Különben is… ő biztos nem örülne, ha odamennék.
Ron, mintha csak hallotta volna, ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy fennhangon megjegyezze:
— Ha Makeszt nem falták volna, fel, most ő is ehetne pár légybonbont. Az volt a kedvenc csemegéje…
Hermione hangosan felzokogott, s mielőtt Harry szóhoz juthatott volna, könyvét magához ölelve elrohant a lányok lépcsője félé.
— Nem bírsz leszállni róla? — szólt oda Ronnak rosszallóan Harry.
— Nem — felelte kurtán Ron. — Ha legalább látnám rajta, hogy megbánta. De nem, Hermione képtélén elismerni, hogy ő is tévedhet. Úgy csinál, mintha Makesz nyaralni mént volna.
A griffendélesek bulijának végül McGalagony vétett végét.
A tanárnő hajnali egy órakor megjelent kockás hálóköntösében, és mindenkit ágyba parancsolt. Harry és Ron még a hálóterem felé menet is a meccset elemezgették. Végül Harry kimerülten leroskadt az ágyára, gondosan összehúzta a függönyt, hogy né zavarja a holdfény, azután ledőlt, és szinté azonnal elaludt…
Roppant különös álma volt. Vállán a Tűzvillámmal egy erdőben gyalogolt, és egy ezüst színű valamit követett. A fénylő alak cikcakkban haladt előtte, s csak egy-egy pillanatra tűnt fél a lombos fák között. Ő mindenáron utol akarta érni, ezért megszaporázta lépteit, de ahogy ő gyorsított, úgy gyorsított az is, amit üldözött. Mikor aztán futásnak eredt, szapora patadobogást hallott. Végül már lélekszakadva rohant, s a paták is vágtattak előtte. Azután egyszerre kiért egy tisztásra, és…
— ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁH! NEEEEEEEEEEEEEEE!
Harry olyan hirtelen riadt fel, mintha megpofozták volna. Megzavarodva tapogatózott a vaksötétben a függöny után. Léptek zaját hallotta, majd a szoba túlsó végében felcsendült Seamus Finnigan hangja:
— Mi a fene van?
Becsapódott égy ajtó — bizonyára a hálóteremé. Harry végre megtalálta a függönyszárnyak közötti rést, és kinézett. Abban a pillanatban kigyulladt Dean Thomas lámpája.
Ron az ágya közepén ült, és a leszakadt függönyt markolta. Arca halálos rémületet tükrözött.
— Black! Sirius Black! Egy késsel!
— Micsoda?
— Itt volt! Most, az előbb! Szétvágta a függönyt! Arra ébredtem fél!
— Álmodtad, Ron — rázta a fejét Dean.
— Nézd még a függönyt! Mondom, hogy itt volt!
Mindannyian kiugrottak az ágyból, Harry érte el elsőként az ajtót, és a többiekkel a nyomában lerohant a klubhelyiségbe. Mögöttük sorban nyíltak az ajtók, és álmos hangok szóltak utánuk.
— Ki kiabált?
— Mit csináltok?
A partiról maradt szeméttel teledobált kandallóban már kialudtak a lángok, de a parázs halvány fényénél is látszott, hogy a klubhelyiség üres.
— Biztos, hogy nem álmodtad, Ron?
— Hányszor mondjam még, hogy láttam! Mit zajongtok még?
— Rátok is vonatkozik, amit McGalagony mondott!
Néhány lány botladozott lefelé a lépcsőn, ásítozva, sebtében felhúzott hálóköntösben. A fiúk közül is követték páran Harryéket.
— Szuper! — örvendezett Fred Weasley. — Folytatjuk a bulit?
Ekkor Percy is megjelent a lépcsőn.
— Mindenki menjen vissza a szobájába! — parancsolta, s beszéd közben a pizsamájára tűzte frissen kifényesített jelvényét.
— Percy… — hebegte a félelemtől kábán Ron. — Sirius Black! Bejött a hálótermünkbe! Késsel a kezében! Ő ébresztett fel!
A klubhelyiségben egy csapásra néma csend lett.
— Badarság! — vágta rá Percy, de ő is megzavarodott kissé.
— Túl sok édességet ettél, Ron… Rosszat álmodtál. — Hidd el, hogy…
— Ami sok, az sok!
McGalagony professzor visszatért. Bemászott a portrélyukon, becsapta maga mögött a festményt, és villogó szemmel körülnézett.
— Nagyon örülök, hogy a Griffendél megnyerte a mérkőzést, de amit csinálnak, az már nevetséges! Percy, magától azért több józanságot vártam!
Percy sértődötten kihúzta magát.
— Természetesen nem adtam engedélyt erre, tanárnő! Épp azért jöttem le, hogy visszaküldjek mindenkit az ágyába. Ron öcsémnek lidérces álma volt…
— NEM ÁLMODTAM! — tajtékzott Ron. — TANÁRNŐ, ARRA ÉBREDTEM, HOGY SIRIUS BLACK OTT ÁLL FÖLÖTTEM, KÉSSEL A KEZÉBEN!
McGalagony professzor döbbenten meredt rá.
— Ne beszéljen badarságokat, Weasley. Hogyan juthatott volna be Black a portrélyukon?
— Kérdezze meg! — erősködött Ron, és Sir Cadogan képének hátuljára mutatott. — Kérdezze meg őt, hogy látta-e… McGalagony vetett még egy gyanakvó pillantást Ronra, azután a portrélyukhoz lépett, és kimászott rajta. A klubhelyiségben mindenki lélegzetvisszafojtva fülelt.
— Sir Cadogan, beengedett az utóbbi időben egy férfit a Griffendél-toronyba?
— Be én, ó, tisztes matróna! — rikkantotta Sir Cadogan. Egy pillanatig a portré mindkét oldalán döbbent csend volt. — Úgy értsem… tényleg járt itt egy férfi? — hebegte McGalagony. — De hát… de hát a jelszó!
— Minden jelszót tudott! — felelte büszkén a lovag. — Meg volt neki a hét összes jelszava, kegyes hölgyem! Egy darab pergamenről olvasta fel őket!
McGalagony professzor visszamászott a klubhelyiségbe, és falfehér arccal megállt a dermedt diákok előtt.
— Ki volt az — szólalt meg dühtől remegő hangon —, ki volt az a kötöznivaló bolond, aki leírta az összes e heti jelszót, és aztán elhányta a papírt?
A szavait követő néma csendet halk, rémült nyöszörgés törte meg. Azután a szőrpapucsos lábától a feje búbjáig reszkető Neville Longbottom lassan felemelte a kezét.