Aznap éjjel senki nem aludt a Griffendél-torony lakói közül. Tudták, hogy a tanárok megint átkutatják a kastélyt, és éberen virrasztottak a klubhelyiségben, várva a híreket. Már pirkadt, amikor McGalagony végre visszatért, és közölte velük, hogy Black ismét kereket oldott.
Másnap a diákok kastélyszerte szigorított biztonsági intézkedéseket tapasztaltak. Flitwick professzor kiképezte rá a tölgyfaajtót, hogy felismerje Sirius Blacket. Frics egész nap fel-alá szaladgált a folyosókon, és a falak repedéseitől az egérlyukakig mindent bedeszkázott. Sir Cadogant érdemei elismerése nélkül felmentették tisztségéből, és festményével együtt visszaköltöztették a kihalt hetedik emeleti lépcsőfordulóba. A Kövér Dáma, aki időközben teljes restauráláson esett át, újra elfoglalta őrhelyét. Rettegése azonban még mindig nem múlt el, és csak azzal a feltétellel volt hajlandó visszatérni állásába, ha őt magát is őrzi valaki. Szerződtettek hát a védelmére néhány tagbaszakadt biztonsági trolit, akik fel-alá cammogtak a folyosón, mordulásokkal beszélgettek, és időtöltés gyanánt a furkósbotjaikat méricskélték.
A harmadik emeleten járva Harrynek szemet szúrt, hogy a félszemű boszorka szobrát nem őrzik, és nem is kerítették el. Úgy tűnt, Fred és George nem alaptalanul állították, hogy rajtuk kívül senki nem tud a szoborból kiinduló titkos alagútról.
— Szerinted szólnunk kellene róla valakinek? — kérte ki Ron véleményét Harry.
— Már tisztáztuk, hogy Black nem azt az utat használja — legyintett Ron. — Különben be kellett volna törnie a Mézesfalásba, arról pedig hallottunk volna.
Harry örült, hogy Ron így vélekedik. Ha a félszemű boszorka púpját is bedeszkázzák, soha többet nem juthatott volna el Roxmortsba.
Ron egy csapásra híres ember lett. Roxforti pályafutása során most először fordult elő, hogy diáktársai többet foglalkoztak vele, mint Harryvel — és le sem tagadhatta, hogy roppantul élvezi a reflektorfényt. Bár még nem heverte ki teljesen a rémisztő éjszakai incidenst, készségesen beszámolt a történtekről minden érdeklődőnek.
— …Szóval aludtam, és egyszer csak olyan hangot hallottam, mint amikor elszakad valami. Először persze azt hittem, hogy csak álmodom, de akkor megcsapta az arcom a huzat. Erre felébredtem, és látom, hogy le van szakadva az ágyam függönye. Átfordultam a másik oldalamra… és ott állt fölöttem. Olyan volt, mint egy csontváz… hosszú, csimbókos haj, és a kezében egy iszonyú nagy kés. Legalább harminc centis volt a pengéje… Rám nézett, én meg őrá, és akkor elkezdtem ordítani, ő meg elmenekült.
— De miért? — fordult Harryhez Ron, miután másodikos lányokból álló hallgatósága szétszéledt. — Miért menekült el?
Harry ugyanezt kérdezte magától. A merénylő, miután eltévesztette az ágyat, miért nem hallgattatta el Ront, és ment tovább hozzá, Harryhez? Black, aki tizenkét évvel korábban gátlástalanul legyilkolt egy csomó ártatlan embert, megijedt volna öt fegyvertelen gyerektől, akik közül négy ráadásul aludt?
— Talán rádöbbent, hogy nehéz lesz kijutnia a kastélyból, miután felverted az egész házat a kiabálásoddal — szólt töprengve Harry. — Mindenkit meg kellett volna ölnie, hogy eljusson a portrélyukig… odakint meg a tanárok várták volna…
Neville-re alaposan rájárt a rúd. A felbőszült McGalagony örökre eltiltotta őt a roxmortsi kirándulásoktól, büntetőfeladatot szabott ki rá, és kihirdette, hogy senki nem árulhatja el Neville-nek a Griffendél-torony jelszavát. Szegény Nevillenek ezután minden áldott este ott kellett ácsorognia a barátságtalan trollok között, arra várva, hogy valaki beengedje a portrélyukon. Ezek a büntetések azonban mind eltörpültek amellett, amit a nagyanyja tartogatott neki. Két nappal Black éjszakai látogatása után kézbesítették Neville-nek a legszörnyűbb küldeményt, amit roxfortos diák reggeli közben kaphatott — egy Rivallót.
Az iskolai baglyok csapata szokás szerint beröppent a nagyterem ablakán, meghozva az aznapi postát. Neville-nek torkán akadt a falat, mikor egy jókora gyöngybagoly leszállt elé, csőrében egy tűzpiros borítékkal. Harry és Ron, akik vele szemben ültek, azonnal felismerték a Rivallót — az előző tanévben Ron is kapott egyet az édesanyjától.
— Gyorsan ess túl rajta, Neville — tanácsolta Ron.
Neville-nek nem kellett kétszer mondani. Messze eltartotta magától a levelet, mintha bomba volna benne, és a mardekárosok harsány kacagásától kísérve kiiszkolt a teremből. A Rivalló a bejárati csarnokban indult be, de a nagyteremben ülők is tisztán hallották Neville nagyanyjának a normális hangerő százszorosával zengő szemrehányásait unokája felé, aki, úgymond, szégyent hozott az egész családra.
Harry együttérzéssel gondolt szegény Neville-re, s a nagy sajnálkozásban észre sem vette, hogy ő maga is kapott egy levelet. Csak akkor zökkent ki mélázásából, mikor Hedvig jó erősen belecsípett a csuklójába.
— Au!… Oh… köszönöm, Hedvig.
A bagoly hozzálátott, hogy elfogyassza Neville gazdátlanná vált kukoricapehely-adagját, Harry pedig feltépte a borítékot. Az egy rövid levelet rejtett.
Kedves Harry és Ron!
Nem volna kedvetek meginni velem egy teát este hat óra tájban? Felmegyek értetek a kastélyba. VÁRJATOK MEG A BEJÁRATI CSARNOKBAN, MERT FELÜGYELET NÉLKÜL NEM HAGYHATJÁTOK EL A KASTÉLYT.
Ölel Benneteket:
Hagrid
— Biztos kíváncsi a sztorira Blackkel — vélekedett Ron.
Így hát Harry és Ron hat órakor kimásztak a portrélyukon, futva elhaladtak a biztonsági trollok mellett, és a bejárati csarnok felé vették az irányt.
A vadőr már várta őket.
— Itt vagyok, Hagrid — szólt köszönés helyett Ron. — A szombat éjszakai kalandomra vagy kíváncsi, igaz?
— Arról már eleget hallottam — felelte Hagrid (Ron nem kis csalódására), és kitessékelte a fiúkat a tölgyfaajtón.
Az első dolog, amit Hagrid kunyhójába lépve megpillantottak, Csikócsőr volt. A hippogriff behúzott szárnnyal, békésen hevert Hagrid takaróján, és egy nagy tálca döglött menyétet lakmározott. Harry borzadva elfordította a fejét. A következő dolog, ami a szemébe ötlött, a ruhásszekrény ajtaján lógó hatalmas méretű, kibolyhosodott barna öltöny s a hozzá tartozó hátborzongatóan csúnya sárga-narancsszín mintás nyakkendő volt.
— Minek neked az a ruha, Hagrid?
— Pénteken tárgyalja Csikócsőr ügyét a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság — magyarázta a vadőr. — Fel kell utaznunk Londonba. Már lefoglaltam két ágyat a Kóbor Grimbuszon…
Harry elszégyellte magát. Teljesen megfeledkezett Csikócsőr közelgő tárgyalásáról, Ron arckifejezése arról árulkodott, hogy ő is. Ezenkívül azt is elfelejtették, hogy segítséget ígértek Hagridnak a védelem előkészítésében. Mióta azonban a Tűzvillám megérkezett, egyszer sem jutott eszükbe a hippogriff.
Hagrid teát töltött, és megkínálta a fiúkat saját készítésű molnárkával. Azok elfogadták a teát, de a süteményből nem kértek, túlságosan is jól ismerték Hagrid konyhaművészetét.
A vadőr szokatlanul komoly arccal ült le közéjük.
— Meg kell beszélnem veletek valamit — mondta.
— Mit?
— Hermione dolgát.
— Mi van vele? — kérdezte Ron.
— Ki van készülve, az van. Karácsony óta egy csomószor járt itt lenn nálam. Egyedül érzi magát. Az elsősök a Tűzvillám miatt nem állnak szóba vele, ti meg azért, mert a macskája.
— Felfalta Makeszt! — vetette közbe ingerülten Ron.
— …mert a macskája úgy viselkedik, mint bármelyik normális macska — fejezte be makacsul Hagrid. — Sokat sírt itt nekem szegény. Nehéz idők járnak rá. Nagyobb volt a szeme, mint a szája. Reggeltől estig csak tanul… Jut eszembe, arra azért szakított időt, hogy segítsen nekem… nagyon jó dolgokat talált… azt hiszem, Csikócsőrnek lesz esélye rá, hogy felmentsék…
— Hagrid, tudjuk, hogy nekünk is segítenünk kellett volna — motyogta bűntudatosan Harry. — Ne haragudj…
— Nem erről beszélek — legyintett Hagrid. — Épp elég bajod volt neked enélkül is. Láttam, hogy nap mint nap kviddicsedzésre jársz — de azt nem hittem volna, hogy egy seprű vagy egy patkány fontosabb nektek, mint a barátotok. Csak ennyit akartam mondani.
Harry és Ron lesütötték a szemüket.
— Hermione nagyon megijedt, mikor Black megtámadott téged, Ron. Rendes lány az, jólelkű teremtés, ti meg szóba se álltok vele…
— Ha lemondana a macskájáról, megbocsátanék neki! — csattant fel Ron. — De még mindig védi azt a vérengző fenevadat! Ártatlan báránynak állítja be!
— Hát igen, az ember egy kiesit elfogult, ha a kedvenceiről van szó — jegyezte meg bölcsen Hagrid. A háta mögött Csikócsőr menyétcsontokat köpködött a párnára.
Az este további részében erről kényes témáról többet nem esett szó. A Griffendél megnövekedett esélyeiről beszélgettek a kviddicskupa elnyerésére. Kilenc óra tájban aztán Hagrid visszakísérte a fiúkat a kastélyba.
Mikor Harry és Ron beléptek a klubhelyiségbe, rögtön feltűnt nekik a nagy tolongás a faliújság előtt.
— A hét végén lemehetünk Roxmortsba! — újságolta Ron, miután ágaskodva kibetűzte az új hirdetményt. — Mi a véleményed? — tette hozzá fojtott hangon.
— Hát… Frics nem barikádozta el a Mézesfalásba vezető alagutat — felelte Harry, miközben leültek az egyik asztal mellé.
— Harry! — csendült egy hang a jobb fülében. Harry összerezzent. A szomszéd asztalnál ülő Hermione rést nyitott a könyvbástyán, ami mögött rejtőzött.
— Harry, ha megint lemész Roxmortsba… szólni fogok McGalagony professzornak a térképről.
— Beszél valaki, vagy csak a szél fütyül? — fintorgott Ron, tüntetően hátat fordítva a lánynak.
— Ron, nem engedheted meg, hogy veled menjen! Azok után, hogy Sirius Black majdnem megölt téged! Komolyan mondom, szólni fogok…
— Szóval azt akarod, hogy kicsapják Harryt! — acsargott Ron. — Már csak ez hiányzik az éves programodból?
Hermione válaszra nyitotta a száját, de ekkor halk nyávogással felugrott az ölébe Csámpás. Hermione rémült pillantást vetett Ron dühtől eltorzult arcára, aztán felnyalábolta a macskáját, és elsietett vele a lányok lépcsője felé.
— Nos, mit szólsz hozzá? — folytatta a témát Ron, említésre sem méltatva Hermione fenyegetését. — Figyelj, a múltkor szinte semmit nem láttál a faluból. Még Zonko Csodabazárában se voltál!
Harry körbepillantott, hogy nem hallja-e őket valaki — például Hermione.
— Nem bánom — felelte végül. — De ezúttal magammal viszem a láthatatlanná tévő köpenyt.
Szombat reggel Harry berakta táskájába a bűvös köpönyeget, zsebre dugta a Tekergők Térképét, majd a többiekkel együtt lement reggelizni. Hermione gyanakodva méregette őt az asztal túloldaláról, de Harry végig kerülte a lány pillantását, s mikor a többiek elindultak a tölgyfaajtó felé, úgy intézte, hogy Hermione lássa őt felmenni a márványlépcsőn.
— Jó mulatást! — kiáltott oda Ronnak. — Este találkozunk!
Ron vigyorogva kacsintott rá.
Harry egyenesen a harmadik emeleti folyosó felé vette az irányt. Már útközben előhúzta zsebéből a Tekergők Térképét, s mikor megérkezett a félszemű boszorka szobrához, nyomban leguggolt, és kiterítette a térdén a pergamenlapot. Azon egy másik pötty közeledett az ő pöttye felé. Szemét meresztgetve elolvasta a hozzá tartozó bolhabetűs névtáblácskát: Neville Longbottom.
Gyorsan elővette a varázspálcáját. — Dissendium! — morogta, és bedobta a táskáját a szoborba. Mielőtt azonban ő maga is bemászhatott volna a nyíláson, Neville befordult a sarkon.
— Harry! El is felejtettem, hogy te se mehetsz le Roxmortsba!
Harry gyorsan hátat fordított a szobornak, és sebtében zsebre dugta a térképet.
— Szia, Neville. Mit tervezel mára?
— Semmit — felelte vállvonogatva Neville. — Nincs kedved robbantósdit játszani?
— Nem… most nincs… Épp a könyvtárba készültem. Be kell fejeznem azt a vámpíros dolgozatot Lupinnak.
— Veled megyek! — kapott az ötleten Neville. — Azt még én se írtam meg!
— Öh… várj csak, most jut eszembe, már tegnap este befejeztem.
Neville ettől csak még jobban fellelkesült.
— De jó, akkor segíthetsz nekem! Nem értem azt a dolgot a fokhagymával. Szerinted meg kell etetni velük, vagy csak…
Neville elharapta a mondatot, és ijedten pislogott át Harry válla fölött.
Piton közeledett feléjük. Neville riadtan bemenekült Harry háta mögé. A bájitaltantanár megállt előttük, és gyanakvó tekintettel méregette őket.
— Ti meg mit kerestek itt? — kérdezte. — Elég furcsa helyet választottatok a találkozásra.
Harry aggódva figyelte Pitont. A tanár tekintete a közeli ajtókra, azokról pedig a félszemű boszorkára siklott.
— Nem volt találkozónk — motyogta Harry. — Épp csak… találkoztunk.
— Csakugyan? — vonta fel a szemöldökét Piton. — Te feltűnően sokszor bukkansz fel váratlan helyeken, Potter, és általában nem véletlenül… Azt ajánlom, mindketten induljatok vissza a Griffendél-toronyba. Ott van a helyetek.
Harry és Neville szótlanul sarkon fordultak. A folyosó végére érve Harry még egyszer hátranézett. Piton a félszemű boszorka fejét tapogatta.
A Kövér Dáma portréjánál Harrynek végre sikerült leráznia Neville-t. Beengedte a fiút a portrélyukon, majd hirtelen kijelentette, hogy a könyvtárban felejtette a vámpíros dolgozatát, és kereket oldott. Mikor látótávolságon kívül tudta a biztonsági trollokat, megállt, és újra elővette a Tekergők Térképét.
A térkép szerint a harmadik emeleti folyosó immár üres volt, a „Perselus Piton” névvel jelölt pötty visszatért dolgozószobájába.
Harry visszasietett a szoborhoz, kinyitotta a boszorka púpját, és bemászott a nyíláson. Táskája a kőcsúszda aljában várt rá. Gyorsan kikapcsolta a térképet, és futva elindult a föld alatti alagútban.
Nem sokkal később Harry a láthatatlanná tévő köpönyeg védelmében kilépett a Mézesfalás ajtaján, és megbökte Ron hátát.
— Itt vagyok — suttogta.
— Mi tartott ilyen sokáig? — sziszegte Ron.
— Piton megpróbált bekavarni… Elindultak a falu főutcáján.
— Hol vagy? — morogta újra meg újra Ron. — Itt vagy még?
Olyan fura érzés…
Először a postahivatalt látogatták meg. Ron úgy tett, mintha baglyot akarna küldeni Bill bátyjának Egyiptomba, és hosszasan tanulmányozta a díjszabási táblázatot, hogy Harrynek legyen ideje alaposan körülnézni. A helyiségben legalább háromszáz huhogó madár zsúfolódott össze. A gyűjtemény a baglyok teljes szín- és méretskáláját felvonultatta, a nagy teljesítményű óriásoktól egészen a verébforma apróságokig („Csak helybeni kézbesítésre”).
A posta után Zonko Csodabazára következett. A boltban rengetegen voltak, s Harrynek igencsak oda kellett figyelnie, hogy ne lépjen rá senkinek a lábára. A Csodabazárban kínált tréfák és trükkök némelyike még Fred és George legvadabb ötleteit is felülmúlta. Harry választott magának egy-két dolgot, majd suttogva leadta a rendelést Ronnak, és néhány aranypénzt csempészett barátja tenyerébe. Mire kiléptek a boltból, erszényük jelentős súlyveszteséget szenvedett, zsebeikben viszont alig fért el a sok trágyagránát, cukor és békanyálkás szappan. Ezenkívül egy-egy orr-rágó teáscsészével is meglepték magukat.
Derűs, kellemesen szellős idő volt, úgy döntöttek hát, hogy nem ülnek be a Három Seprűbe, hanem felsétálnak megnézni a Szellemszállást, Nagy-Britannia legzsúfoltabb kísértettanyáját. A nevezetes épület magányosan állt egy dombtetőn, magasan a falu házai fölött, bedeszkázott ablakaival és elvadult kertjével fényes nappal is meglehetősen rémisztő látványt nyújtott.
— Még a roxforti kísértetek is elkerülik — mesélte Ron, miközben a kerítésre könyökölve a házat nézegették. — Megkérdeztem Félig Fej Nélküli Nicket… azt mondta, úgy hírlik, hogy elég vad népség lakja. Még nappal se lehet bemenni.
Fred és George persze megpróbáltak, de az összes bejáratot zárvarázslatok védik…
Harry alaposan megizzadt a hegymászásban, épp azt latolgatta, hogy néhány percre leveszi a köpönyeget, amikor váratlanul emberi hangok ütötték meg a fülüket. Valaki közeledett a házhoz a domb túloldali lejtője felől. Kisvártatva az is kiderült, hogy ki: Malfoy volt az, és elmaradhatatlan csatlósai, a Crak-Monstro páros. Mint mindig, most is Malfoy beszélt:
— …talán már holnap megjön a bagoly apámtól. El kellett mennie a meghallgatásra, hogy beszámoljon a sérülésemről… Biztos elmondta, hogy három hónapig mozdítani se bírtam a karomat…
Crak és Monstro bután heherésztek.
— Bár hallhattam volna, hogyan mentegeti a kedvencét az a féleszű behemót… „Kérem szépen, tessék elhinni, nem bánt az senkit se!”… De majd rádöbben, hogy a hippogriffjének befellegzett…
Malfoy most észrevette Ront, sápadt arcán alattomos vigyor terült szét.
— Mit keresel itt, Weasley? — kérdezte, majd a düledező házra pillantott. — Szívesen laknál itt, mi? Lehetne végre saját szobád. Azt mondják, ti otthon mind egy szobában alusztok. Tényleg így van?
Harry hátulról megmarkolta Ron talárját, nehogy barátja rávesse magát Malfoyra.
— Bízd csak rám — súgta oda Ronnak.
Bűn lett volna kihagyni egy ilyen remek alkalmat. Harry zajtalanul Malfoyék mögé lopózott, és felvett egy jó nagy marék sarat az ösvényről.
— Épp Hagrid barátodról beszélgettünk — folytatta Malfoy. — Próbáltuk kitalálni, mit mondhatott a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság előtt. Szerinted sírni fog, amikor majd levágják a hippogriffje…
PLACCS!
Malfoy feje előrebukott a tarkóját ért találattól, szőke hajából sáros lé csöpögött.
— Mi a f…?
Ronnak meg kellett kapaszkodnia a kerítésben, úgy szédelgett a nevetéstől. Malfoy, Crak és Monstro riadtan pislogva forgatták a fejüket, Malfoy bőszen törölgette sárcsimbókos haját
— Mi volt ez? Ki dobott meg?
— Vigyázni kell, sok a kísértet errefelé — jegyezte meg csevegő hangon Ron.
Crak és Monstro reszketni kezdtek. Kísértetek ellen nem sokra mentek dudorodó izmaikkal. Malfoy dühösen pásztázta a környéket.
Harry időközben felfedezett egy kátyút, amiben valami különösen büdös, zöld mocsok tenyészett.
PLOTTY!
Ezúttal Crak és Monstro kapták a javát. Monstro körbe-körbe ugrándozott, és a sarat törölgette a szeméből.
— Onnan jött! — kiáltott fel Malfoy, s arcát törölgetve egy Harrytől két méterre eső pont felé meredt.
Crak zombi módjára kitárta a karját, és a mondott irányba szaladt. Harry mögé került, felkapott egy ágat, és nekidobta a hátának. Aztán a néma nevetéstől görnyedezve figyelte, hogyan pördül meg Crak a levegőben, és meresztgeti a szemét támadója után. Mivel Ron volt az egyetlen lehetséges gyanúsított, Crak nagy bőszen elindult felé. Harry habozás nélkül elgáncsolta, Crak megbotlott, és ormótlan lábával rálépett Harry köpenyének szegélyére. Harry érezte a rántást — s egy szempillantás múlva a köpeny lecsúszott az arcáról.
Malfoy egy másodpercig farkasszemet nézett vele.
— OOAAAH! — ordította Harry fejére mutogatva. Azután hátraarcot csinált, és hanyatt-homlok lerohant a domboldalon, nyomában Crakkal és Monstróval.
Harry visszahúzta arcára a köpenyt, de a bakit nem tudta meg nem történtté tenni. Ron tehetetlenül pislogott arra a pontra, ahol barátja feje eltűnt.
— Indulj, Harry! Ha elterjed, hogy mit látott Malfoy… Jobb lesz, ha sürgősen visszamész a kastélyba…
— Odafent találkozunk — felelte Harry, és már szaladt is lefelé a Roxmortsba vezető ösvényen.
Vajon mert-e hinni a szemének Malfoy? Vajon fog-e hinni valaki Malfoynak? A láthatatlanná tévő köpenyről senki nem tudott… Dumbledore kivételével. Harry gyomra görcsbe rándult — ha Malfoy szétkürtöli a dolgot, az igazgató rögtön kitalálja majd, mi történt.
Be a Mézesfalásba, le a lépcsőn, végig a pincén, a csapóajtón át le az alagútba — ott Harry gyorsan kibújt a köpenyből, a hóna alá gyűrte, aztán nekiiramodott, és rohant, ahogy a lába bírta… Malfoy előbb fog visszaérni… Mennyi időbe telhet, amíg talál egy tanárt?
Veszettül szúrt az oldala, de nem lassított, amíg el nem érte a csúszdát. Ott eszébe jutott, hogy jobb lesz, ha a láthatatlanná tévő köpenyt az alagútban hagyja: ha no adj' isten lefülelik, az csak terhelő bizonyíték lenne. Elrejtette hát a köpenyt egy sötét sarokban, aztán mászni kezdett felfelé a meredek csúszdán. Nem tudott olyan gyorsan haladni, mint szeretett volna, mert izzadó tenyere újra és újra megcsúszott a sima kövön. Végre aztán elérte a boszorka púpját, rákoppintott a pálcájával, elhadarta a varázsigét, és kikecmergett a nyíláson. A púp nyomban bezárult mögötte. Alighogy kiugrott a szobor mögül, szapora léptek zaja ütötte meg a fülét.
Piton közeledett felé. Fekete talárja úgy lobogott a nagy sietségben, mint egy halálmadár verdeső szárnya.
— Lám csak — sziszegte, és megállt Harry előtt.
Piton hangjában diadalittas káröröm csendült. Harry igyekezett ártatlan képet vágni, s gyorsan zsebre dugta sáros kezét. Verejtékező arcát azonban nem tudta elrejteni.
— Na gyerünk, Potter.
Elindultak lefelé a lépcsőn, menet közben Harry igyekezett tisztára törölni a kezét talárjában. Lementek a földszintre, s onnan egy másik lépcsőn tovább a pincébe, Piton dolgozószobája felé.
Az elmúlt évek során Harry egyetlenegyszer járt csak Piton szobájában, s akkor sem önszántából. Időközben Piton újabb darabokkal gazdagította hátborzongató preparátumgyűjteményét. A különböző nyálkás szörnyeket rejtő üvegpalackok kísértetiesen csillogtak a tűz fényében, nagyban hozzájárulva a helyiség nyomasztó hangulatához.
— Ülj le! — parancsolta Piton.
Harry engedelmeskedett. Piton maga állva maradt.
— Draco Malfoy néhány perce igen különös történetet mesélt el nekem.
Harry nem felelt.
— Fent járt a Szellemszállásnál — folytatta Piton —, és összetalálkozott Ron Weasleyvel, aki látszólag egyedül volt.
Harry konokul hallgatott.
— Malfoy azt állítja, hogy miközben Weasleyvel beszélgetett, valaki tarkón dobta őt egy marék sárral. Szerinted hogyan történhetett ez?
Harry meglepetést színlelt.
— Nem tudom, tanár úr.
Piton tekintete belefúródott Harryébe. A feladat ugyanaz volt, mint a hippogriffek esetében: Harry igyekezett nem pislogni.
— Azután Malfoynak egy egészen rendkívüli jelenése volt. Tudod, mit látott, Potter?
— Nem — felelte ártatlan kíváncsisággal Harry. — Mit?
— A te fejedet látta… Ott lebegett a fejed a levegőben.
Hosszú csend következett.
— Malfoynak meg kellene vizsgáltatnia magát Madam Pomfreyvel — szólalt meg végül Harry. — Ha repülő fejeket lát…
— Vajon mit keresett a fejed Roxmortsban, Potter? — vágott a szavába Piton. — A fejednek tilos Roxmortsban tartózkodnia. Egyetlen testrészednek sem szabad lemennie a faluba.
— Tudom, tanár úr — bólogatott Harry a tőle telhető legkifejezéstelenebb arccal. — Malfoy bizonyára hallucinált…
— Malfoy nem hallucinált — torkolta le Piton. Előredőlt, s kinyújtott karral rátámaszkodott Harry székének karfájára, úgyhogy arca most alig két arasznyira volt Harryétől. — Ha a fejed lement Roxmortsba, akkor lement vele a többi részed is.
— Végig a Griffendél-toronyban voltam — bizonygatta Harry. — Ahogy a tanár úr kérte.
— Tanúsítja ezt valaki?
Harry nem válaszolt. Piton vértelen ajkai rémisztő mosolyra húzódtak.
— Szóval így állunk — szólt felegyenesedve. — Az egész Mágiaügyi Minisztérium a nyakát töri, hogy megvédje a híres Harry Pottert Sirius Blacktől. A híres Harry Potter azonban törvényen felül áll. Ő nem foglalkozik ilyen alantas dolgokkal, mint a saját biztonsága. A híres Harry Potter oda megy, ahova épp kedve szottyan, fittyet hányva a következményekre.
Harry hallgatott. Provokálni próbál, gondolta, mert nincs bizonyítéka ellenem. De belőlem nem szed ki semmit.
— Megdöbbentő, hogy mennyire hasonlítasz az apádra — folytatta villogó szemmel Piton. — Ő is pontosan ilyen arrogáns volt. Azt hitte, mindnyájunknál kiválóbb, csak mert volt némi érzéke a kviddicshez. Beképzelten, pöffeszkedve járta a folyosókat a barátai és a csodálói gyűrűjében… Kísérteties a hasonlóság köztetek.
— Az apám nem volt beképzelt — fakadt ki Harry. — És én sem vagyok az.
Piton sovány arca gyűlölködő fintorba torzult.
— Az apád is semmibe vette a szabályokat — ütötte tovább a vasat. — A szabályok csak az egyszerű halandókra érvényesek, a kviddicskupa-győztesekre nem. Olyan felfuvalkodott volt, mint…
— FOGJA BE A SZÁJÁT!
Harry felpattant a székből. Olyan iszonyú indulat kerítette hatalmába, amihez foghatót utoljára akkor érzett, mikor elrohant a Privet Drive-ról.
— Mit mondtál, Potter?
— Azt mondtam, hogy hallgasson, és ne sértegesse az apámat! — kiabálta Harry. — Tudom, mi zavarja magát! Az, hogy az apám megmentette az életét! Dumbledore elmondta nekem! Ha az apám nem lett volna, maga már nem élne!
Piton fakó arca olyan színt öltött, mint a megsavanyodott tej.
— És azt is elmondta az igazgató — suttogta —, hogy milyen körülmények között mentette meg apád az életemet? Vagy a kellemetlen részletektől megkímélte a drágalátos Harry Potter törékeny lelkét?
Harry az ajkába harapott. Nem tudta, hogyan történt a dolog, de irtózott tőle, hogy ezt beismerje. Nem is volt rá szükség, mert Piton rögtön kitalálta.
— Nem szeretném, ha téves elképzeléseid lennének az apádról, Potter — sziszegte jéghideg vigyorral. — Azt hitted, dicső és hősies tettet vitt véghez? Mert akkor sajnos ki kell ábrándítsalak. A te szentéletű apád és a hasonszőrű barátai egy roppant szórakoztató tréfát űztek velem, ami az életembe került volna, ha az apádnak az utolsó pillanatban inába nem száll a bátorsága. Semmi hősies nem volt abban, amit csinált. A saját bőrét is mentette vele, nem csak az enyémet. Ha a hecc sikerül, kicsapták volna őt a Roxfortból!
Piton sárgás fogsora kivillant sápadt ajkai közül.
— Ürítsd ki a zsebeidet, Potter! — mordult fel hirtelen.
Harry nem mozdult. A szíve mintha az agya helyén dübörgött volna.
— Ürítsd ki a zsebeidet, vagy most rögtön viszlek az igazgatóhoz! Gyerünk, Potter, egy-kettő!
Harry a rémülettől zsibbadt tagokkal a zsebébe nyúlt, és elővette a Csodabazárban vásárolt holmikkal teli zacskót. Azután vonakodva előhúzta a Tekergők Térképét is.
Piton először a zacskót vette szemügyre.
— Ezeket Rontól kaptam — sietett a magyarázattal Harry. Remélte, hogy alkalma lesz beszélni Ronnal, mielőtt Piton őt is kikérdezi. — Még a múltkor hozta nekem Roxmortsból.
— Csakugyan? És azóta is magaddal hordod? Milyen megható… És ez micsoda?
Piton kezébe vette a térképet. Harry minden erejével igyekezett szenvtelen arcot vágni.
— Egy darab pergamen — felelte vállvonogatva.
Piton megfordította a lapot, de egy pillanatra se vette le tekintetét Harry arcáról.
— Mi szükséged lenne egy ilyen régi pergamendarabra? — mondta. — Legjobb lesz, ha… elégetjük. Azzal lassan a kandalló felé nyúlt.
— Ne! — rémüldözött Harry.
— Nocsak! — Piton orrcimpája megremegett. — Talán ez is egy becses ajándék Weasley úrtól? Vagy ez — valami más? Esetleg egy láthatatlan tintával írt levél? Vagy útikalauz, ami elárulja, hogyan lehet a dementorokat megkerülve lejutni Roxmortsba?
Harry pislogott egyet. Pitonnak felcsillant a szeme.
— Lássuk csak, lássuk csak… — morogta, azzal kiterítette a térképet az asztalon, és elővette a pálcáját. — Tárd fel titkodat! — szólt, és megérintette a pergament a pálcával.
Nem történt semmi. Harry ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen.
— Mutatkozz meg! — parancsolta Piton, és ezúttal nagyobbat ütött a térképre.
Az fehér és üres maradt. Harry mélyet sóhajtott.
— Én, Perselus Piton, az iskola professzora parancsolom, hogy tárd fel a titkodat!
A pergamenlapon erre kacskaringós betűk tűntek fel, mintha egy láthatatlan kéz írni kezdett volna rá.
Holdsáp úr nagyrabecsüléséről biztosítja Piton professzort, s ezúton kéri, hogy legyen szíves és ne üsse bele azt a csúf görbe orrát a mások dolgába.
Piton arca megrándult. Harry dermedten bámult a szövegre. A térkép azonban nem elégedett meg ennyivel. Az első mondat alatt újabb sorok tűntek fel.
Ágas úr csatlakozik az előtte szólóhoz, hozzátéve, hogy Piton professzor egy gonosz vén trotty.
A dolog roppant szórakoztató lett volna, ha Harry nincs épp ilyen szorult helyzetben. És még nem volt vége…
Tapmancs úr hangot kíván adni afeletti megrökönyödésének, hogy egy ilyen címeres ökör katedrát kaphatott.
Harry behunyta szemét borzalmában. Mire újból kinyitotta, a lapon már ott díszelgett az utolsó üzenet is.
Féregfark úr további sok sikert kíván Piton professzornak, és bátorkodik javasolni neki, hogy mossa meg néha a mocskos üstökét.
Harry felkészült a legrosszabbra.
— Hát így állunk — szólalt meg remegő hangon Piton. — Na majd meglátjuk…
Azzal odacsörtetett a kandallóhoz, belenyúlt a párkányon álló egyik edénybe, s egy marék csillogó port szórt a lángok közé.
— Lupin! — kiáltott bele a tűzbe. — Beszédem van veled!
Harry ámulva meredt a kandallóra. A tűzben ember nagyságú, sebesen pörgő felhőörvény tűnt fel, s néhány másodperccel később kilépett a kandallóból Lupin professzor. Lesöpörte kopott talárjáról a rátapadt hamuszemcséket, majd kollégájához fordult:
— Szólítottál, Perselus? — kérdezte szelíden.
— Igen, Lupin — vágta rá Piton dühtől eltorzult arccal, azzal visszasietett az asztalához. — Kiüríttettem Potterrel a zsebeit, és ezt találtam nála.
A pergamenlapra mutatott, melyen még mindig ott csillogtak Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas urak szavai. Lupin arcán furcsa, zárkózott kifejezés jelent meg. — Nos? — sürgette Piton.
Lupin a térképre meredt. Harry lemerte volna fogadni, hogy a professzor fejében egymást kergetik a gondolatok.
— Nos? — ismételte Piton. — Ez a pergamenlap minden kétséget kizáróan a fekete mágia eszközeivel készült. Úgy tudom, hogy ez a te szakterületed, Lupin. Szerinted, hol juthatott hozzá Potter ilyesmihez?
Lupin felemelte a fejét, és egy szemvillanással figyelmeztette Harryt, hogy ne szóljon közbe.
— Fekete mágia? — visszahangozta derűsen. — Ezt komolyan mondod, Perselus? A magam részéről úgy látom, hogy ez egy darab pergamen, ami előszeretettel sértegeti a kíváncsiskodókat. Én inkább gyermetegnek tartom, mint veszélyesnek. Harry biztos egy bazárban vásárolta…
— Igen? — Piton állkapcsa megfeszült a dühtől. — Úgy véled, hogy a bazárok tartanak ilyesmit? Nem tűnik valószínűbbnek, hogy Potter közvetlenül a gyártótól szerezte be a pergament?
Harrynek fogalma se volt, mire céloz Piton, s úgy tűnt, Lupinnak se.
— Mármint Féregfarktól, vagy valamelyik másik úrtól? — kérdezett vissza értetlenül. — Harry, ismered ezeket az embereket?
— Nem — vágta rá Harry.
— Látod, Perselus? — fordult ismét Pitonhoz Lupin. — Minden jel arra mutat, hogy a pergamen Zonko Csodabazárából való…
Erre a végszóra rontott be a szobába Ron. Úgy zihált, mint aki kilométereket vágtázott, s mikor lefékezett Piton íróasztala előtt, pár másodpercig meg se bírt szólalni.
— Tőlem… kapta… Harry… az összes… holmit — zihálta a mellkasát szorongatva. — Én … vettem… Zonkónál… még réges… régen.
Lupin tapsolt egyet, és vidáman körülnézett.
— No lám! Minden világos! Ezt el is teszem, Perselus, rendben? — Azzal felkapta és a talárjába süllyesztette a térképet. — Harry, Ron, gyertek velem. Volna egy-két megjegyzésem a vámpírdolgozattal kapcsolatban. Ha megbocsátasz, Perselus…
Harry rá se mert nézni Pitonra, lesütötte a szemét, és kiiszkolt a szobából. Ő, Ron és Lupin elindultak a lépcső felé. Amíg fel nem értek a bejárati csarnokba, egyetlen szó sem esett közöttük, ott Harry Lupinhoz fordult.
— Tanár úr, én…
— Felesleges magyarázkodnod — vágott a szavába Lupin. Körülnézett az üres bejárati csarnokban, és fojtott hangon folytatta: — Véletlenül tudom, hogy Frics úr sok-sok évvel ezelőtt elkobozta ezt a térképet… Igen, tudom, hogy ez egy térkép — tette hozzá Harry és Ron megrökönyödését látva. — Nem vagyok kíváncsi rá, hogyan került a birtokotokba. Azt viszont megdöbbentőnek tartom, hogy nem adtátok át a tanáraitoknak. Annál is inkább, mivel személyesen tapasztalhattátok, mi történik, ha egy bizalmas információkat tartalmazó irat illetéktelen kezekbe kerül. Sajnálom, Harry, de nem adhatom vissza neked a térképet.
Harryt ez cseppet sem lepte meg, s különben is abban a pillanatban egészen más kérdések izgatták.
— Miért gondolta Piton, hogy a „gyártótól” kaptam a térképet?
— Mert… — kezdte habozva Lupin — mert a térkép készítői adott esetben szívesen kicsalogatnának téged az iskolából. Roppant jó tréfának tartanák.
— A tanár úr ismeri őket? — ámuldozott Harry.
— Futólag — felelte kurtán Lupin. Olyan komoly arccal nézett Harryre, mint még soha. — Ne számíts rá, hogy legközelebb is kihúzlak a csávából, Harry. Arra nem tudlak rávenni, hogy komolyan vedd Sirius Blacket, de azt hittem, nagyobb hatással lesz rád az a jelenet, amit a dementorok jóvoltából többször is végighallgattál. A szüleid az életüket adták érted… Nem épp a hála jele, hogy egy zacskóra való bűvészmutatványért kockára teszed azt, amiért ők meghaltak.
Azzal Lupin sarkon fordult, és otthagyta a fiúkat. Harry borzalmasan érezte magát — ezerszer rosszabbul, mint Piton szobájában. Lassan elindultak Ronnal a márványlépcsőn. Mikor elhaladtak a félszemű boszorka mellett, Harrynek eszébe jutott a láthatatlanná tévő köpeny, amit az alagútban hagyott — de nem mert lemenni érte.
— Én tehetek az egészről — szólalt meg hirtelen Ron. — Én beszéltelek rá, hogy gyere le a faluba. Lupinnak igaza van: nem lett volna szabad…
Hirtelen elhallgatott. Azon a folyosón, ahol a biztonsági trollok járőröztek, Hermione jött szembe velük. Harrynek elég volt egy pillantást vetnie a lány arcára, és tudta, hogy Hermione már értesült a történtekről. Szíve nagyot dobbant rémületében — vajon beváltotta-e fenyegetését a lány, tényleg kitálalt-e McGalagonynak?
— Jöttél megbámulni minket? — mordult fel Ron. — Vagy McGalagonynál voltál árulkodni?
— Egyik sem — felelte remegő hangon Hermione. Kezében egy levelet tartott. — Csak gondoltam, ez rátok is tartozik… A bizottság nem hallgatott Hagridra. Csikócsőrt ki fogják végezni.