— Ez tőle jött — mondta Hermione, és a fiúk felé nyújtotta a levelet.
Harry átvette tőle. A pergamenlap nedves volt, és a ráhullott könnycseppektől helyenként teljesen elmaszatolódott rajta a tintával írt szöveg.
Kedves Hermione!
Vesztettünk. Megengedték, hogy visszahozzam őt a Roxfortba. A kivégzés időpontját még nem tűzték ki. Csikócsőrnek nagyon tetszik London.
Még egyszer köszönöm a sok segítséget.
Hagrid
— Ez képtelenség — rázta a fejét Harry. — Nem ölhetik meg. Csikócsőr nem dúvad.
— Malfoy apja csikarta ki az ítéletet — mondta a szemét törölgetve Hermione. — A szokásos eszközeivel. Az a sok vén bolond a bizottságban hagyta magát megfélemlíteni. Hagrid persze fellebbezni fog, de mit számít az? Úgysem változtatják meg az ítéletet.
— De meg fogják — jelentette ki eltökélten Ron. — És most nem marad rád az egész munka, Hermione. Segítek neked.
— Oh, Ron!
Hermione Ron nyakába vetette magát, és keserves sírásra fakadt. Ron rémülten pislogott, és sután megveregette a lány feje búbját. Mikor aztán Hermione nagy sokára elengedte, láthatóan megkönnyebbült.
— Hidd el, Ron — szipogta a lány —, nagyon-nagyon sajnálom Makeszt…
— Ugyan, ne emészd magad — legyintett Ron. — Öreg volt már szegény, és hát nem is vettem sok hasznát. Ki tudja, talán most végre kapok egy baglyot anyáéktól.
A Black második látogatása után bevezetett biztonsági intézkedések miatt Harrynek, Ronnak és Hermionénak le kellett mondaniuk arról, hogy esténként meglátogassák Hagridot. Az egyetlen alkalom, amikor beszélhettek a vadőrrel, a legendás lények gondozása óra volt.
Hagridot nagyon megviselte az ítélet.
— Én rontottam el. Csak hebegtem-habogtam. Azok ott ültek velem szemben a fekete talárjaikban, engem meg olyan lámpaláz fogott el, hogy folyton elejtettem a jegyzeteimet, és kiment a fejemből az összes dátum, amit kikerestél nekem, Hermione. Aztán felállt Lucius Malfoy, előadta a mondókáját, és a bizottság pontosan azt csinálta, amit parancsolt nekik…
— Még semmi nincs veszve! — győzködte nagy bőszen Ron. — Fellebbeztünk! Már dolgozunk az ügyön, Hagrid!
A többiekkel együtt a kastély felé sétáltak. Malfoy, aki előttük haladt Crak és Monstro társaságában, újra meg újra hátranézett, és gúnyosan a képükbe nevetett.
— Kár a gőzért, Ron — szólt csüggedten Hagrid, mikor elérték a kastély bejárati lépcsőjét. — Az öreg Malfoy a markában tartja a bizottságot. Most az a fontos, hogy megszépítsem Csikócsőr utolsó napjait. Tartozom neki ennyivel…
Hagrid a zsebkendőjébe temette arcát, sarkon fordult, és elsietett a kunyhója felé.
— Nézzétek, bőg a behemót!
Malfoy, Crak és Monstro a tölgyfaajtón túlról hallgatóztak.
— Soha életemben nem láttam ilyen szánalmas alakot — nyekeregte Malfoy. — És még ez nevezi magát tanárnak!
Harry és Ron dühödten elindultak Malfoy felé, de Hermione megelőzte őket, és — CSATT!
Teljes erőből pofon csapta Malfoyt. A fú megtántorodott. Harry, Ron, Crak és Monstro tátott szájjal bámulták a jelenetet. Hermione keze újra a magasba lendült.
— Ne merészeld még egyszer azt mondani Hagridra, hogy szánalmas, te gonosz… lelketlen…
— Hermione… — szólt rá tétován Ron, és megpróbálta elkapni a lány kezét.
— Eressz el, Ron!
Hermione előhúzta a varázspálcáját. Malfoy hátrahőkölt. Crak és Monstro tanácstalanul néztek rá, várták az utasítást.
— Gyerünk — morogta Malfoy, és a következő pillanatban mindhárman eltűntek a pincébe vezető lépcsőn.
— Hermione! — hebegte ámuldozva Ron.
— Harry, muszáj legyőznöd ezt az undok férget a kviddicsdöntőn! — fakadt ki indulatosan a lány. — Nem tudnám elviselni, ha a Mardekár nyerne!
Ron még mindig elképedve pislogott Hermionéra.
— Kezdődik a bűbájtan — szólt. — Gyertek, mennünk kell.
A három jó barát sietős léptekkel elindult a márványlépcsőn Flitwick professzor tanterme felé.
— Elkéstetek, fiúk! — szólt szemrehányóan a professzor, mikor Harry benyitott a terembe. — No gyertek, szaporán, és elő a pálcákkal. Ma a vidító varázst gyakoroljuk. A többiek már párokat alkottak…
Harry és Ron az egyik hátsó padhoz siettek, és kinyitották a táskájukat. Ron homlokát ráncolva hátrapillantott.
— Hová tűnt Hermione?
Harry is körülnézett. Hermionét sehol nem látta, pedig emlékezett rá, hogy mikor kinyitotta az ajtót, a lány még ott állt mellette.
— Ez fura — csóválta a fejét. — Talán… talán elment vécére vagy valahova.
Hermione azonban később sem érkezett meg.
— Pedig ráfért volna a vidító varázs — jegyezte meg Ron, mikor az osztály nagy vigyorgás közepette elindult a nagyterembe ebédelni — a vidító varázstól valamennyien felettébb derűs hangulatban voltak.
Hermione az ebédnél sem tűnt fel. Mire az almás pitét is elfogyasztották, a vidító varázs hatása már múlófélben volt, s Harryék aggódni kezdtek.
— Remélem, nem Malfoy keze van a dologban — zihálta Ron, miközben felfelé szaladtak a márványlépcsőn.
Elhaladtak a biztonsági trollok mellett, felmondták a Kövér Dámának a jelszót („Tarkabarkaszarka!”), és a portrélyukon át bekecmeregtek a klubhelyiségbe.
Hermione a megszokott asztalánál ült, fejét egy nyitott számmisztikakönyvön nyugtatta, és mélyen aludt. Harry és Ron két oldalról leültek mellé, s Harry szelíden megrázta a vállát.
Hermione felriadt, és rémülten körbepislogott.
— Mi-mi van? — dadogta. — Indulnunk kell? Mi-mi-milyen óránk lesz?
— Jóslástan, de csak húsz perc múlva kezdődik — nyugtatta meg Harry. — Miért nem jöttél bűbájtanra?
— Tessék?… Jaj, ne! Elfelejtettem bűbájtanra menni!
— De hát hogyan felejthettél el? — tárta szét a karját Harry. — Hisz az ajtóban még ott álltál mellettünk!
— Ez nem lehet igaz! — kesergett Hermione. — Nagyon mérges volt Flitwick professzor? Malfoy tehet róla, ő járt a fejemben, azért kevertem össze a dolgokat!
— Idefigyelj, Hermione — szólt Ron, és a vaskos számmisztikakönyvre bökött, amit a lány párna gyanánt használt. — Szerintem kezdesz kikészülni. Túl sokat vállaltál.
— Nem, nem igaz! — ellenkezett Hermione. Sebtében hátrasimította az arcába lógó hajszálakat, és fejét forgatva keresni kezdte a táskáját. — Csak egy kicsit összezavarodtam. Megyek, és bocsánatot kérek Flitwick professzortól… Találkozunk jóslástanon!
Húsz perccel később, mikor Harryék már a Trelawney szobájába vezető létra aljánál álltak, Hermione valóban felbukkant, de még feldúltabb volt, mint annak előtte.
— Miért pont a vidító varázsról kellett lemaradnom? — sopánkodott. — Biztos, hogy kérni fogják a vizsgán! Flitwick professzor nemrég célzott is rá!
Egymás után felmásztak a sötét, fülledt levegőjű toronyszobába. A kis asztalok mindegyikén egy-egy fénylő, ködgomolyaggal teli kristálygömb állt. Harry, Ron és Hermione együtt ültek le az egyik rozoga asztal mellé.
Ron körülnézett, hogy nincs-e a közelben Trelawney.
— Arról volt szó, hogy a kristálygömböt csak a tavaszi szünet után vesszük — jegyezte meg halkan.
— Ne panaszkodj — suttogta Harry. — Ez azt jelenti, hogy befejeztük a tenyérjóslást. Már nagyon untam, hogy mindig elsírta magát, ha a kezemre nézett.
— Szerencsés napot mindenkinek! — susogta a jól ismert fátyolos hang, és Trelawney professzor előadta a megszokott, homályból kibontakozós belépőjét. Parvati és Lavender megborzongtak az izgalomtól, arcukat megvilágította a kristálygömb sejtelmes fénye.
Trelawney professzor leült a kandalló előtt álló székbe, és végighordozta tekintetét tanítványain.
— Úgy határoztam — szólt —, hogy a tervezettnél korábban avatlak be benneteket a kristálygömb titkaiba. A sors szándékait fürkészve tudomásomra jutott, hogy a Gömb áll majd a júniusi vizsgátok középpontjában, s szeretném, ha elég időtök lenne gyakorolni.
Hermione gúnyosan felhorkant.
— Ez nem lehet igaz — szólt félhangosan. — A sors szándékait fürkészve tudomására jutott… De hisz ő maga dönti cl, hogy miből vizsgázunk! Mondhatom, nagy kunszt megjósolni a saját szándékát!
Trelawney arca homályba burkolózott, így nem lehetett megállapítani, hogy csak eleresztette a füle mellett a megjegyzést, vagy nem is hallotta.
— A gömbkémlelés nehéz és összetett tudomány — folytatta álmodozó hangon. — Nem is várom el tőletek, hogy tisztán lássatok, mikor először belepillantotok a Gömb feneketlen mélységeibe. Mindenekelőtt el kell lazítanunk tudatos elménket és testi szemünket…
Ronból kitört a nevetés, s a szájába kellett tömködnie az öklét, hogy tompítsa a zajt.
— …hogy benső szemünk és felettes tudatunk átvehesse az irányítást. Ha minden jól megy, az óra végére néhányan közületek megtapasztalják a látás páratlan élményét.
A diákok az asztalok fölé hajoltak, és megkezdték a gömbkémlelést. Harry elég nevetségesnek érezte, hogy ott ülnek, és hosszasan bámulnak egy üveggolyóbist, s hiába próbálta kiüríteni az agyát, abba minduntalan betolakodtak az olyan zavaró gondolatok, mint például hogy „micsoda marhaság ez”. Az sem segítette a koncentrálásban, hogy Ron görcsösen kuncogott mellette, Hermione pedig folyton ciccegett.
— Ti láttok már valamit? — kérdezte Harry negyedórányi néma gömbkémlelés után.
— Igen, van egy égésnyom az asztalon — felelte Ron. — Valaki feldöntötte a gyertyáját.
— Csak az időnket pocsékoljuk — sziszegte Hermione. — Itt ücsörgünk, ahelyett hogy értelmes dolgokat gyakorolnánk. Ennyi idő alatt megtanulhattam volna a vidító varázst…
Trelawney professzor elvitorlázott mellettük csörgő karpereceiben.
— Ha kéritek — szólt sejtelmes, búgó hangon —, szívesen segítek értelmezni a Gömbben feltűnő árnyakat.
— Nekem nem kell segítség — súgta barátainak Ron. — Ezt egyedül is tudom értelmezni: ködös éjszakánk lesz.
Harry és Hermione prüszkölve felnevettek. Nyomban minden fej feléjük fordult. Parvati és Lavender felháborodva néztek rájuk.
— Ejnye már! — csattant fel Trelawney. — Összekuszáljátok a jövő rezgéseit!
Azzal odalépett a három jó barát asztalához, és belenézett a kristálygömbjükbe. Harry lemondóan sóhajtott. Tudta, hogy mi következik…
— Itt van valami! — suttogta Trelawney professzor, s olyan mélyen előrehajolt, hogy a gömb tükörképe megjelent hatalmas szemüvege lencséin, — Egy mozgó alak… De mi lehet az?
Harry bármiben lemerte volna fogadni, hogy a dologból megint valami borzalom fog kisülni. És nem is tévedett…
Trelawney váratlanul felkapta a fejét, és borzadva nézett Harryre.
— Szentséges ég — hápogta. — Itt van, tisztábban, mint eddig bármikor… egyre csak nő, és egyenesen feléd tart… a Zor…
— Ez már tényleg túlzás! — fakadt ki türelmét vesztve Hermione. — Ne jöjjön megint azzal a nevetséges Zordóval!
Trelawney professzor a lány felé fordította hatalmas szemeit. Parvati súgott valamit Lavendernek, azután ők is Hermionéra meredtek. Trelawney felállt, s leplezetlen dühvel méregette Hermionét.
— Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, kedvesem, de már az első találkozásunk alkalmával nyilvánvalóvá vált számomra, hogy képtelen leszel elsajátítani a jövendőmondás nemes művészetét. Pályafutásom során egyszer sem volt még dolgom ilyen megátalkodottan földhözragadt diákkal.
Egy pillanatig néma csönd volt a toronyszobában. Azután.
— Helyes! — Hermione felpattant, és dühösen beletömködte A jövő zenéjét a táskájába. — Helyes! — ismételte, s a vállára vetette a táskát, kis híján lelökve Ront a székéről. — Elég volt! Nem jövök soha többet!
Azzal társai nagy megrökönyödésére odacsörtetett a csapóajtóhoz, egy rúgással felnyitotta, és lemászott a létrán.
Beletelt néhány percbe, amíg az osztályban megnyugodtak a kedélyek. Trelawney professzor egy csapásra megfeledkezett a Zordóról. Faképnél hagyta Harryéket, és a felindultságtól zihálva igazgatni kezdte fátyolvékony kendőjét.
— Óóóh! — sipított fel hirtelen Lavender, alaposan ráijesztve a többiekre. — Óóóh, Trelawney professzor, most jut csak eszembe! A tanárnő tudta, hogy Hermione el fog menni! Már az év elején tudta! Emlékszem, azt mondta: „Húsvét táján valaki örökre eltávozik közülünk.”
Trelawney fájdalmas mosollyal bólintott.
— Igen, valóban sejtettem, hogy Granger kisasszony egyszer eltávozik közülünk. De tudod, kedvesem, az ember néha reménykedik benne, hogy talán rosszul értelmezte a Jeleket… A benső szem áldása néha súlyos terhet ró ránk…
Lavender és Parvati mély tisztelettel néztek Trelawneyre, és sietve odébb húzódtak, hogy a tanárnő leülhessen az asztalukhoz.
— Mozgalmas napja van Hermionénak, mi? — suttogta fejcsóválva Ron.
— Az biztos…
Harry belenézett a kristálygömbbe, de a kavargó ködön kívül semmit nem látott benne. Vajon Trelawney tényleg látta a Zordót? Vajon ő, Harry is ismét találkozik majd vele? Most, a kviddicsdöntő közeledtével a legkevésbé sem vágyott egy újabb életveszélyes balesetre…
A húsvéti szünet mindenre jó volt, csak arra nem, hogy kipihenjék magukat. A harmadikosok elképesztő mennyiségű házi feladatot kaptak tanáraiktól Neville Longbottom az idegösszeroppanás szélén állt, s ezzel nem volt egyedül.
— Szép kis szünet! — csapott az asztalra Seamus Finnigan a klubhelyiségben töltött unalmas délutánok egyikén. — Még hónapok vannak hátra a vizsgákig! Nem értem, minek kínoznak minket!
Hermionénak lett volna a legtöbb oka panaszkodni, hiszen ő még a jóslástan nélkül is több órára járt, mint bármelyik évfolyamtársa. Minden este utolsóként ment fel lefeküdni, s reggelente elsőként érkezett a könyvtárba. Ugyanolyan sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, mint Lupinnak, és naphosszat olyan arccal ült a könyvei fölött, mint aki mindjárt elsírja magát.
Ron teljes egészében magára vállalta Csikócsőr újabb tárgyalásának előkészítését. Ha épp nem házi feladatot írt, akkor A hippogriffek lélektanát, a Jómadár-e a Tómadár? Adalékok a hippogriffek agresszivitásának vizsgálatához című könyvet vagy valamely másik ezeroldalas tanulmánykötetet böngészte nagy szorgalommal.
Harry a leckeíráson kívül részt vett heti hét kviddicsedzésen és a véget nem érő taktikai megbeszéléseken. A Griffendél-Mardekár meccset a szünet utáni első szombatra írták ki. A Mardekár az összesítésben kétszáz ponttal vezetett, következésképpen a Griffendélnek — ezt Wood legalább százszor elmondta nekik — ennél nagyobb pontkülönbséggel kellett győznie ahhoz, hogy megnyerje a bajnokságot. A siker Harry teljesítményén állt vagy bukott, hiszen a meccs nyomban véget ért, amint valamelyik fogó a markába kaparintotta a százötven pontot érő cikeszt.
— Csak akkor kapd el, ha több mint ötven ponttal vezetünk — ismételgette fáradhatatlanul Wood. — Csak ha több mint ötven ponttal vezetünk, különben megnyerjük a meccset, de elveszítjük a bajnokságot. Világos, ugye? Csak akkor kaphatod el, ha…
— FELFOGTAM, OLIVER! — fakadt ki türelmét vesztve Harry.
Az egész Griffendél-ház kviddicslázban égett. Azóta nem sikerült bajnokságot nyerniük, hogy legendás fogójuk, Charlie Weasley (Ron második legidősebb bátyja) kivált a csapatból — annak pedig már nyolc éve volt. Harry mégis biztosra vette, hogy nála jobban senki, még Wood sem áhítja a győzelmet. Ő nem is elsősorban a bajnoki címre vágyott, hanem arra, hogy megalázza Malfoyt. A mardekáros fiúval még soha nem utálták egymást ennyire. Malfoyban mély nyomokat hagyott a roxmortsi sárdobálás, az pedig különösen dühítette, hogy Harry büntetés nélkül megúszta a dolgot. Harry sem felejtette el, mit csinált Malfoy a Hollóhát elleni meccsen, ám elsősorban a Csikócsőr elleni ármánykodást akarta megbosszulni azzal, hogy az iskola színe előtt legyőzi Malfoyt.
A legöregebb roxfortosok sem emlékeztek olyan kviddicsmeccsre, ami annyira felborzolta volna a kedélyeket, mint a küszöbön álló találkozó. A két csapat és a két ház közötti feszültség már a húsvéti szünet utolsónapjaiban a tetőpontjára hágott. A folyosókon rendszeressé váltak a kisebb-nagyobb összezördülések, az egyik incidens után egy negyedikes griffendélest és egy hatodikos mardekárost a gyengélkedőbe kellett kísérni, mert mindkettőjüknek egy-egy póréhagyma nőtt ki a füléből.
Harryt mindenki másnál több atrocitás érte. Nem tudott úgy végigmenni a folyosón, hogy egy-két mardekáros ne próbálta volna elgáncsolni, Crak és Monstro árnyékként követték mindenhová, és lesték, hogy mikor vethetik rá magukat. Wood, aki pontosan az ilyen merényletektől tartott, utasításba adta, hogy valakinek mindig lennie kell Harry mellett. A feladatra rengeteg lelkes jelentkező akadt, s Harry attól fogva minden óráról elkésett nagyszámú és bőbeszédű testőrsége jóvoltából. Őt magát kevéssé izgatta a saját biztonsága, annál jobban aggódott viszont a Tűzvillámért. Mikor épp nem használta, gondosan bezárta a ládájába, és a szünetekben rendszeresen felszaladt a Griffendél-toronyba, hogy ellenőrizze, megvan-e még.
A mérkőzés előestéjén senki nem nyúlt a tankönyveihez a Griffendél-torony lakói közül. Még Hermione is felhagyott a próbálkozással.
— Nem tudok koncentrálni — panaszolta.
A klubhelyiség ezúttal tényleg nem volt alkalmas hely a csendes elmélyülésre. Fred és George Weasley úgy próbálták levezetni izgalmukat, hogy még a szokásosnál is vadabbul tomboltak. Oliver Wood a sarokban felépített kviddicspályamodell fölé görnyedt, varázspálcájával apró bábukat lökdösött ide-oda, s közben szüntelenül motyogott magában. Angelina, Alicia és Katie jóízűen kacagtak Fred és George tréfáin. Harry kissé félrehúzódva üldögélt Ron és Hermione társaságában. Igyekezett nem gondolni a másnapi megmérettetésre, ugyanis valahányszor eszébe jutott a meccs, úgy érezte, mintha egy zsák macska kergetőzne a gyomrában.
— Minden rendben lesz — nyugtatgatta Hermione, de szavait meghazudtolta holtra vált arca.
— Gondolj a Tűzvillámra — mondta Ron.
— Jó — nyögte Harry, és görcsösen rángatózó gyomrára szorította a kezét.
Csak akkor könnyebbült meg, mikor Wood végre felegyenesedett, és elkurjantotta magát:
— Kviddicscsapat! Takarodó!
Harrynek nyugtalan éjszakája volt. Először azt álmodta, hogy elaludt, és Wood kiabálva fogadta a pályán: „Te meg hol voltál? Neville-t kellett beállítanunk helyetted!” A következő álmában Malfoy és az egész mardekáros csapat sárkányháton érkezett a meccsre. Ő eszelős sebességgel röpködött, hogy kitérjen a lángcsóvák elől, amit Malfoy sárkánya fújt rá, de egyszer csak észrevette, hogy a toronyban felejtette a Tűzvillámot. Erre nyomban zuhanni kezdett — és akkor felriadt.
Beletelt néhány másodpercbe, mire tisztázta magában, hogy a meccs csak másnap lesz, hogy ő maga az ágyában fekszik, és hogy a mardekárosoknak senki nem adott engedélyt sárkányok használatára. Ekkor rájött, hogy nagyon szomjas. Csendben kimászott az ágyból, és elindult, hogy töltsön magának egy serleg vizet az ablak mellett álló ezüstkancsóból.
Odakint a parkban minden csendes és nyugodt volt. A Tiltott Rengeteg lombjai meg se rezzentek, még a fúriafűz is ártalmatlan növénynek tűnt néma mozdulatlanságában. Minden jel arra mutatott, hogy a másnapi meccset szép időben játsszák majd.
Harry letette a serleget, és már indult volna az ágya felé, amikor megakadt a tekintete egy mozgó ponton. A holdfényben ezüstösen csillogó pázsiton egy állat kószált.
Harry odasietett az éjjeliszekrényéhez, felkapta a szemüvegét, és már szaladt is vissza az ablakhoz. Nem lehet a Zordó, gondolta, nem lehet, hogy pont most, a meccs előtt…
Újra kinézett az ablakon. Vagy egy percig kellett meresztgetnie a szemét, mire tekintetével megtalálta az állatot, amely most az erdő közelében kószált. Nem a Zordó volt… valami kisebb… egy macska… Harry örömében megmarkolta az ablakpárkányt, mikor felismerte a bozontos farkat. Csak Csámpás volt az…
De tényleg csak Csámpás volt? Harry összehúzta a szemét, és az ablaküvegnek nyomta az orrát. A macska most megállt, de ekkor mintha az erdő szélén mozdult volna meg valami…
A következő pillanatban egy hatalmas, lompos fekete kutya lopakodott ki a fák árnyékából a holdfényben fürdő mezőre. Csámpás csatlakozott hozzá, és együtt ügettek tovább. Harry szeme elkerekedett. — Hogy lehet ez? — gondolta. Ha a kutya az ő halálának ómene, hogy lehet, hogy Csámpás is látja?
— Ron! — szólt hátra fojtott hangon. — Ron! Ébredj!
— Höh?
— Gyere gyorsan, szeretném, ha megnéznél valamit!
— Késő van, Harry — dörmögte álmosan Ron. — Mit akarsz tőlem az éjszaka közepén?
— Odakint van egy… egy…
Harry újra az ablak felé fordult.
Csámpás és a kutya eltűntek. Harry felmászott az ablakpárkányra, hogy a kastélyfal tövébe is lelásson, de az állatok ott se voltak. Mintha a föld nyelte volna el őket…
A háta mögött hangos horkolás jelezte, hogy Ron újra elaludt.
Másnap reggel a nagyteremben dörgő taps fogadta a Griffendél csapatát. Harry boldog vigyorral nyugtázta, hogy a Hollóhát és a Hugrabug asztalánál ülők is kiveszik a részüket a lelkes üdvözlésből A mardekárosok mellett elhaladva persze csak barátságtalan sziszegést kaptak. Harry figyelmét nem kerülte el, hogy Malfoy ezen a reggelen a szokásosnál is sápadtabb volt.
Wood egész reggeli alatt evésre biztatta csapattársait, de ő maga hozzá sem nyúlt az ételhez. Végül azonban meg se várta, hogy a többiek jóllakjanak, máris kiparancsolta őket a pályára, mondván: idő kell, amíg hozzászoknak az időjárási viszonyokhoz. A csapat kifelé menet is nagy tapsot kapott.
— Hajrá, Harry! — kiáltott oda Cho Chang. Harry érezte, hogy elpirul.
— Remek… gyakorlatilag szélcsend van… a nap elég erősen süt, könnyen elvakíthat, erre figyeljetek majd oda… a talaj kemény, könnyű lesz a felszállás…
Wood keresztül-kasul bejárta a pályát, a többiek pedig a nyomában loholtak. Végül a távolban kinyílt a kastély tölgyfaajtaja, és diákok kisebb-nagyobb csoportjai indultak el a stadion felé.
— Irány az öltöző! — adta ki az utasítást Wood.
Átöltözés közben nem sok szó esett közöttük. Harry szívesen megtudakolta volna társaitól, hogy az ő gyomrukban is ficánkoló halacskákká változott-e a reggeli. Erre azonban nem maradt ideje, mert alighogy magára öltötte piros talárját,
Wood már indult is az ajtó felé.
— Gyerünk, emberek. Itt az idő…
Odakint, mint az orkán tombolt a közönség. Háromnegyed részük piros kokárdát viselt, vagy a Griffendél címeroroszlánjával ékesített piros zászlócskát lobogtatott, többen pedig „HAJRÁ, GRIFFENDÉL!”, „TIED A KUPA, OROSZLÁN!” és hasonló feliratú transzparenseket lengettek. A Mardekár póznái mögött összegyűlt kétszáz fős tábor ellenben egyöntetűen zöldbe öltözött, s zászlóikat ezüst kígyó díszítette. Piton professzor a legelső sorban ült, diákjaihoz hasonlóan zöld talárban, arcán vicsornak is beillő mosollyal.
A kommentátor szerepét ezúttal is Lee Jordan töltötte be.
— És íme a Griffendél csapata! — rikkantotta, mikor Harryék a pályára léptek. — Potter, Bell, Johnson, Spinnet, Weasley, Weasley és Wood. Sokak szerint az utóbbi évek legjobb roxforti csapata…
Lee hangját elnyomta a mardekáros táborból felzúgó fújolás.
— És itt jön a Mardekár csapata, Marcus Flint vezetésével. A kapitány változtatásokat eszközölt a csapatösszeállításban, s úgy tűnik, a képességek helyett a méretekre helyezte a hangsúlyt.
A mardekáros szurkolók erre is fújolással válaszoltak. Harry azonban egyetértett Lee-vel. Malfoy szinte eltörpült csapattársai mellett — a többiek mind nagydarab gorillák voltak.
— Csapatkapitányok, fogjatok kezet! — szólt Madam Hooch.
Flint és Wood engedelmeskedtek. Olyan erővel szorították meg egymás kezét, mintha az lett volna a feladatuk, hogy morzsolják össze a másik ujjait.
— Felszálláshoz készülj! — harsogta Madam Hooch. — Három… kettő… egy…
A sípszót elnyelte a hatalmas üdvrivalgás, amivel a közönség a levegőbe emelkedő tizennégy seprűt köszöntötte. Harry érezte, hogy fürtjei hátracsapódnak homlokából, s a repülés mámorától egy csapásra elmúlt minden lámpaláza. Körülnézett — látta, hogy Malfoy követi —, és elindult megkeresni a cikeszt.
— A Griffendél indíthat támadást. Alicia Spinnet sebesen közeledik a Mardekár karikái felé. Szépen csinálod, Alicia! Aj-jaj, nem — Warrington elkapja a kvaffot, és már indul is vele az ellenkező irányba — szép terelőmunka George Weasleytől, Warrington elejti a kvaffot. Ki fogja elkapni?… Johnson! Újra a Griffendélnél a kvaff, gyerünk, Angelina! Szép csellel kikerüli Montague-t — vigyázz, Angelina, az egy gurkó! — ÉS BEDOBJA! TÍZ-NULLA A GRIFFENDÉL JAVÁRA!
Angelina öklével a levegőbe bokszolt, és nagy ívben körberepülte a mardekáros póznákat. A piros tenger örömujjongásba tört ki…
— AU!
Marcus Flint egyenesen nekirepült Angelinának, aki kis híján leesett a seprűjéről. A közönség fújolt.
— Elnézést! — szabadkozott Flint. — Nem láttam, hogy ott van.
A következő pillanatban Fred Weasley ütőbotja már koppant is Flint tarkóján. A mardekáros csapatkapitány lefejelte saját seprűjét, és vérző orral egyenesedett fel.
— Na, ez már túlzás! — fakadt ki Madam Hooch, és odaröppent a szabálytalankodókhoz. — Büntetőt dob a Griffendél az indokolatlan támadásért a hajtójuk ellen. Büntetőt dob a Mardekár az ő hajtójuk szándékos megsebesítéséért.
— Hagyjuk ezt, tanárnő! — kiáltott oda Fred, de Madam Hooch már bele is fújt a sípjába, és Alicia indult, hogy elvégezze a büntetőt.
— Gyerünk, Alicia! — harsogta bele Lee a hirtelen támadt csöndbe. — IGEN! LÓVÁ TETTE AZ ŐRZŐT! HÚSZ-NULLA A GRIFFENDÉL JAVÁRA!
Harry befordult a Tűzvillámmal, és tekintetével követte a vérző orrú Flintet, aki most a griffendéles póznák felé röppent. Wood ott lebegett a karikák előtt, és összeszorított fogakkal várta a dobást.
— Mint tudjuk, Wood remek őrző — kommentálta az eseményeket Lee, miközben Flint Madam Hooch sípszavára várt. — Kitűnő őrző, Flintnek nem lesz könnyű dolga vele… EZ HIHETETLEN! KIFOGTA!
Harry megkönnyebbülten a magasba emelkedett, de továbbra is nyitva tartotta a fülét, hogy Lee egyetlen szavát se mulassza el. Amíg a Griffendél legalább ötven pontos előnyt nem szerzett, távol kellett tartania Malfoyt a cikesztől…
— A Griffendél szerzi meg a kvaffot, nem, szerel a Mardekár — nem! — újra a Griffendél támadhat. A griffendéles Katie Bellnél van a kvaff, és már suhan is a karikák felé — EZ SZÁNDÉKOS VOLT!
Montague, a mardekárosok hajtója bekanyarodott Katie elé, de a labda helyett a lány fejét kapta el. Katie hátraszaltót csinált a levegőben, s bár nem esett le a seprűről, a kvaffot elejtette.
Madam Hooch ismét megfújta a sípját, majd odarepült Montague-hoz, és dühösen kiabálni kezdett vele. Egy fél perccel később Katie a második büntetőt is értékesítette.
— HARMINC-NULLA! MEGÉRDEMLITEK, GÁTLÁSTALAN, CSALÓ…
— Jordan, ha nem tud pártatlanul kommentálni…
— De hisz csak a tényeket mondom, tanárnő!
Harry torka elszorult az izgalomtól. Meglátta a cikeszt — az ott csillogott az egyik griffendéles pózna tövében — de még nem kaphatta el. Viszont ha Malfoy is észreveszi…
Úgy tett, mintha figyelmesen nézne valamit, megfordította a seprűjét, és elrepült a mardekáros póznák felé. A csel bejött. Malfoy habozás nélkül követte, abban a hitben, hogy Harry a cikeszért indul…
HUSS!
Az egyik gurkó centiméterekkel Harry jobb füle mellett zúgott el a tagbaszakadt mardekáros terelő, Derrick ütése nyomán. Egy szempillantás múlva…
HUSS!
A másik gurkó Harry könyökét súrolta. Bole, a másik terelő, egyenesen feléje tartott.
Harry jobbra, majd balra nézett: Bole és Derrick felemelt ütővel száguldottak felé.
Az utolsó pillanatban a magasba rántotta a Tűzvillámot, és a két terelő csúnya koppanással összeütközött.
— Hah-haaa! — kiabált diadalmasan Lee Jordan, mikor Bole és Derrick a fejüket fogva szétváltak. — Ez nem jött össze, fiúk! Korábban kell felkelnetek, ha ki akartok fogni egy Tűzvillámon! És ismét a Griffendél támadhat, Johnson szerezte meg a kvaffot — mellette ott repül Flint — szúrd ki a szemét, Angelina! — csak vicceltem, tanárnő, csak vicceltem — jaj, ne — Flint elhalászta a kvaffot, és a Griffendél póznái felé repül vele, gyerünk, Wood, helyezkedj!
Flint azonban ezúttal eredményes volt. A mardekáros tábor ujjongva ünnepelte a gólt, Lee pedig olyan csúnyán káromkodott, hogy McGalagony professzor megpróbálta kivenni a kezéből a mágikus mikrofont.
— Elnézést, tanárnő, elnézést! Többet nem fordul elő… Szóval a Griffendél vezet, harminc-tíz az állás, és náluk a kvaff…
A mérkőzés egyre jobban eldurvult. A mardekárosokat feldühítették a gyors egymásutánban kapott gólok, és immár nem válogattak az eszközökben, ha a kvaff megszerzéséről volt szó. Bole fejbe kólintotta Aliciát az ütőbotjával, és azzal védekezett, hogy gurkónak nézte a lányt. George Weasley bosszúból könyökkel arcul ütötte Bole-t. Madam Hooch mindkét csapatnak büntetőt ítélt, és Wood újabb parádés védést mutatott be. Az eredmény így negyven-tízre módosult.
A cikesznek időközben nyoma veszett. Harry — s a nyomában Malfoy — a magasban körözött, tekintetével a szárnyas aranylabdát kereste, és várta az újabb gólt. Húsz pont kellett még…
Katie jóvoltából hamarosan már csak tíz. Ötven-tíz volt az állás. Fred és George Weasley közrefogták a lányt, hogy megvédjék a mardekárosok esetleges bosszújától. Bole és Derrick kihasználták távollétüket, és mindkét gurkót Wood felé terelték. A fekete labdák gyomorszájon találták a csapatkapitányt, aki a fájdalomtól elvesztette az egyensúlyát, és kis híján lezuhant.
Madam Hooch magánkívül volt.
— Az őrzőt csak akkor támadhatjátok, ha a kvaff a dobómezőn belül van! Büntetőt dob a Griffendél!
Angelina nem hibázott. Hatvan-tíz. Néhány másodperccel később George az egyik gurkó segítségével kiütötte Warrington kezéből a kvaffot, amit Alicia kapásból karikára dobott: hetven-tíz.
A piros kokárdás szurkolók rekedtre kiabálták magukat. A Griffendél immár hatvan ponttal vezetett — már csak a cikeszért járó százötvenre volt szükségük a kupagyőzelemhez. Harry érezte, hogy több száz szempár szegeződik rá, továbbra is magasan a többiek fölött röpködött, és Malfoy még mindig a nyomában volt…
És akkor meglátta. A cikesz ott lebegett hat méterrel a feje fölött.
Harry az ég felé rántotta seprűje nyelét, és függőlegesen emelkedni kezdett. A fülében fütyült a szél — és akkor egyszerre érezte, hogy a Tűzvillám lelassul…
Rémülten hátranézett, és tekintete találkozott Malfoyéval. A mardekáros fiú fél kézzel a Tűzvillám farkát markolta, és teljes erőből húzta lefelé a seprűt.
— Tee…!
Harryben elég indulat volt ahhoz, hogy lekeverjen egyet Malfoynak, de hiába nyújtózkodott, nem tudta elérni a fiút. Malfoy zihált az erőlködéstől, de azért gonoszul vigyorgott. Elérte, amit akart: a cikesznek újból nyoma veszett.
— Büntető! — sipította Madam Hooch, és odaröppent a Nimbusz Kétezeregyesére visszakászálódó Malfoy mellé. — Büntetőt dob a Griffendél! Ez példátlan!
— ALJAS CSALÓ! — üvöltötte Lee Jordan, és odébb táncolt, hogy McGalagony ne érhesse el a megafonját. — POFÁTLAN, ALAMUSZI, SZE…
McGalagony azonban még csak rá se szólt. Mi több, ő maga is az öklét rázta Malfoy felé, és paprikapiros arccal kiabált. Még a süvege is leesett a fejéről.
Alicia elvégezte a büntetőt, de olyan dühös volt, hogy méterekkel elvétette a dobást. A Griffendél jócskán veszített a lendületéből, a mardekárosokat viszont fellelkesítette Malfoy sikeres szabálytalankodása, és átvették a meccs irányítását.
— A Mardekárnál a kvaff, közelednek a karikák felé — Montague bedobja… — Lee lemondóan nyögött. — Hetven-húsz a Griffendél javára.
Harry most olyan szorosan rátapadt Malfoyra, hogy minduntalan összekoccant a térdük. Eltökélte, hogy a közelébe se engedi Malfoyt a cikesznek…
— Szállj le rólam, Potter! — dühöngött Malfoy, mikor egy kanyar után ismét szembe találta magát Harryvel.
— A griffendéles Angelina Johnson megszerzi a kvaffot. Gyerünk, Angelina, MINDENT BELE!
Harry körülnézett. Malfoy kivételével a Mardekár összes játékosa, még az őrző is Angelina felé indult — hatszoros túlerőben akarták blokkolni a lányt…
Harry megfordította seprűjét, vízszintesen ráfeküdt a nyélre, és gyorsított. Úgy zúgott a mardekárosok felé, mint egy élő ágyúgolyó.
— AAAAAAAH!
A mardekárosok a közeledő Tűzvillám láttán ijedten szétrebbentek, s Angelina zöld utat kapott.
— ÉS BEDOBJA! GÓÓÓL! Nyolcvan-húszra vezet a Griffendél!
Harry centiméterekkel a lelátó előtt fékezett le. Gyorsan hátramenetbe kapcsolt, majd száznyolcvan fokos fordulatot vett.
Amit ekkor látott, attól egy pillanatra a szívverése is elállt. Malfoy diadalittas arccal suhant a föld felé — s odalent, alig egy méterrel a pálya füve fölött megcsillant egy aranyló folt.
Harry megsarkantyúzta a Tűzvillámot, de Malfoy méterekkel vezetett.
Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! — biztatta a seprűjét Harry. A távolság egyre csökkent… Bole egy gurkót küldött Harry felé, de ő a nyélre hasalva kitért a nehéz golyó útjából… már Malfoy derekánál járt… már fej fej mellett haladtak…
Harry mindkét kezével elengedte a seprűnyelet, és előrevetette magát. Félrelökte Malfoy kezét, és… — IGEN!
Két karját a magasba emelve röppent újra az ég felé. Furán csengett a füle, de azon át is hallotta, hogy odalent a közönség eszeveszett tombolásba kezd. Az aranylabda ott vergődött a markában, apró szárnyaival a tenyerét csiklandozva.
Egyszer csak megjelent mellette a könnyáztatta arcú Wood, átölelte a nyakát, és ott zokogott a vállán. Két erőteljes lökés jelezte, hogy Fred és George is megérkeztek, azután felharsant Angelina, Alicia és Katie kórusa: — A miénk a kupa! A miénk a kupa! — Hét test és tizennégy kar fonódott össze egyetlen nagy, boldog ölelésben.
A piros kokárdás szurkolók feltartóztathatatlan hullámokban árasztották el a pályát. A földre ereszkedő játékosok hátán és vállán tenyerek százai csattantak. Harrynek káprázott a szeme, semmit nem látott, csak hallotta a bömbölő zsivajt, és érezte, hogy megannyi idegen test préselődik a testére. Azután a tömeg a többi játékossal együtt a magasba emelte őt. Most végre körülnézhetett, s nyomban megpillantotta Hagridot, aki tucatnyi piros kokárdával a mellkasán ott ujjongott néhány méterre tőle.
— Megmutattad nekik, Harry! Megmutattad nekik!
Percy, sutba vetve fennkölt modorát, úgy szökdécselt, mint egy ötéves gyerek. McGalagony professzor még Woodnál is hangosabban zokogott, s egy hatalmas griffendéles zászló sarkával törölgette a szemét, valahol messze a tömegben pedig ott nyújtózkodott Ron és Hermione. Egy hang se jött ki a torkukon, csak álltak, és sugárzó arccal nézték, ahogy a diadalittas szurkolók Harryvel és a többiekkel a vállukon odatódulnak a dobogó elé, ahol Dumbledore várta őket a győztesnek járó hatalmas kupával.
Ha ekkor lett volna egy dementor a közelben… Harry átvette a kupát a zokogó Woodtól, s mikor a magasba emelte, arra gondolt, hogy ebben a percben a világ legfényesebb patrónusát is meg tudná idézni.