Harry eufórikus hangulata több mint egy hétig tartott. Úgy tűnt, még az időjárás is a győztesekkel ünnepel: a június közeledtével korai kánikula köszöntött be, s a diákoknak semmi máshoz nem volt kedvük, csak sétálgatni a parkban, egy nagy üvegből jégbe hűtött töklevet iszogatni, esetleg lejátszani egy-egy köpkőmeccset, vagy épp nézegetni a tó felszínén lustán lebegő óriáspolipot.
Ezek közül azonban semmit nem tehettek meg. Damoklész kardjaként lebegett a fejük fölött a közelgő vizsgaidőszak, így parkbéli lustálkodás helyett a kastély ódon falai között kuksoltak, és erőnek erejével igyekeztek ellenállni az ablakokon betóduló nyári illatár csalogató kísértésének. Csodák csodájára, néha még Fred és George Weasleyt is magoláson lehetett kapni, tanulniuk kellett az R. B. F. (Rendes Bűbájos Fokozat) vizsgáikra. Percy a Roxfort kínálta legmagasabb szintű vizsgát, a RAVASZ-t (Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlatot) készült letenni. Mivel a Mágiaügyi Minisztériumban szeretett volna álláshoz jutni, színjelessel kellett diplomáznia. A vizsgadrukk ingerlékennyé tette, így súlyos büntetésre számíthatott az, aki esténként a klubhelyiségben hangoskodni merészelt. Volt azonban valaki, aki Percynél is jobban izgult a vizsgák miatt: Hermione.
Harry és Ron abba már beletörődtek, hogy sosem fogják megtudni, miként képes a lány egyszerre több órára járni, mikor azonban meglátták Hermione vizsgabeosztását, nem tudták tovább türtőztetni magukat. A kézzel írott táblázat első oszlopa így festett:
HÉTFŐ
9 óra — Számmisztika
9 óra — Átváltoztatástan
Ebéd
13 óra — Bűbájtan
13 óra — Rúnaismeret
— Hermione — fogott bele óvatosan Ron, felkészülve arra, hogy a lány az első szó után dührohamot kap. — Mondd csak… biztos, hogy így gondoltad ezt a beosztást?
— Mi van? — reccsent rá Hermione, majd kezébe vette a táblázatot, és gyorsan átolvasta. — Igen, persze, pontosan így gondoltam.
— Ha megkérdezem, hogyan akarsz egyszerre két vizsgát letenni, számíthatok a válaszodra? — érdeklődött Harry.
— Nem — hangzott a tömör felelet. — Nem láttátok valahol a számmisztika könyvemet?
— Dehogynem, kölcsönvettem könnyű esti olvasmánynak — morogta maga elé Ron. Hermione kotorászni kezdett a pergamenkupacok között, de ekkor szárnycsattogás ütötte meg a fülüket. Hedvig röppent be a nyitott ablakon, csőrében egy lepecsételt levéllel.
— Hagridtól jött — állapította meg Harry, miközben feltörte a pecsétet. — Azt írja, hogy… hatodikára tűzték ki Csikócsőr újabb tárgyalását.
— Azon a napon lesz az utolsó vizsgánk — jegyezte meg Hermione, és tovább kutatott a könyve után.
— Itt tartják a Roxfortban — folytatta a levél ismertetését Harry. — Leküldenek valakit a minisztériumból… és lejön egy hóhér.
Hermione döbbenten kapta fel a fejét.
— Rögtön egy hóhért is küldenek a tárgyalásra? De hisz ez olyan, mintha már előre döntöttek volna!
— Pontosan olyan — bólintott sötéten Harry.
— Ez nem igazság! — háborgott Ron. — Akkor minek rágtam magam végig azon a sok unalmas könyvön? Ezt nem tehetik!
Harrynek azonban az a szörnyű gyanúja támadt, hogy már Mr. Malfoy meghozta a végső döntést a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság nevében. Draco, aki az elvesztett kviddicsdöntő után egy ideig feltűnően visszahúzódó volt, az utóbbi napokban ismét megtalálta a hangját. Kaján megjegyzései mind arról szóltak, hogy elintézettnek tekinti a hippogriff ügyét, és roppant elégedett saját intrikusi teljesítményével. Harry, valahányszor fültanúja volt egy ilyen megnyilvánulásnak, erős kísértést érzett, hogy kövesse Hermione példáját, és képen törölje Malfoyt. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy se ő, se barátai nem kereshették fel Hagridot a kunyhójában, mivel a szigorított biztonsági előírások továbbra is érvényben voltak, s Harry nem mert lemenni a titkos járatban elrejtett láthatatlanná tévő köpenyért.
A vizsgahét kezdetével szokatlan csend borult a kastélyra. Hétfő délben a harmadévesek hamuszínű arccal kullogtak ki az átváltoztatástan-teremből, a folyosón lemondóan beszámoltak egymásnak teljesítményükről, és kórusban panaszkodtak a nehéz vizsgafeladatokra — különösen arra, amelyben vörösfülű ékszerteknőssé kellett változtatniuk egy teáskannát. Hermione mindenkinek az idegeire ment, mikor hangosan sopánkodni kezdett, hogy az ő ékszerteknősének csak halványpiros volt a füle. A többieknek ennél sokkal súlyosabb gondjaik voltak.
— Az enyémnek kancsócsőr volt a farka helyén…
— Az normális, ha egy teknősnek gőzölög az orra?
— Az enyémnek porcelánból volt a páncélja. Az nagy hiba?
Épp csak annyi idejük volt, hogy sebtében megebédeljenek, és már kezdődött is a bűbájtanvizsga. Flitwick professzor valóban a vidító varázst adta fel. Harry izgalmában kicsit eltúlozta a dolgot, és Ron, akin bemutatta tudását, egy órán át nevetőgörcsben fetrengett. Vacsora után a diákok hanyatt-homlok rohantak a klubhelyiségekbe — no nem pihenni, hanem hogy átismételjék a legendás lények gondozását, a bájitaltant és az asztronómiát.
Másnap reggel először a legendás lények gondozásából vizsgáztak. Hagrid nem vette valami komolyan a dolgát, látszott, hogy a gondolatai egészen máshol járnak. Bevitt a terembe egy befőttesüvegnyi friss futóférget, és kijelentette, hogy az megy át a vizsgán, akinek a férge az óra végén is életben lesz. Mivel a futóférgek akkor érezték magukat a legjobban, ha békén hagyták őket, a feladat nem volt valami nehéz, ráadásul Harryéknek végre alkalmuk volt szót váltani Hagriddal.
— Csikócsőr kedélybeteg lett — mondta a vadőr, s közben Harry futóférge fölé hajolt, mintha ellenőrizni akarná annak egészségi állapotát. — Túl sok ideig volt bezárva. De holnapután véget ér a rabsága… vagy így, vagy úgy.
A délutáni bájitaltanvizsga teljes kudarccal végződött. Harry sehogyan se tudta besűríteni az észbontó kompótját, s Piton, miután egy darabig élvezettel figyelte ügyetlenkedését, gyanúsan rövid bejegyzést biggyesztett a füzetébe.
Az asztronómiavizsgát éjfélkor tartották, a kastély legmagasabb tornyában, szerda reggel aztán következett a mágiatörténet, ahol Harry mindent lekörmölt, amit Florean Fortescue a középkori boszorkányüldözésekről mesélt neki. Közben arról álmodozott, hogy bár odavarázsolhatná Fortescue finom csokis-mogyorós jégkrémét a tikkasztóan meleg tanterembe. Szerda délután gyógynövénytanból vizsgáztak a nyitott üvegházakban, a tűző napon. Azután leégett nyakkal visszatértek a klubhelyiségbe a könyveikhez, és azzal vigasztalódtak, hogy huszonnégy óra múlva már túl lesznek az egészen.
Az utolsó előtti vizsgát, a sötét varázslatok kivédését, csütörtök reggelre tűzték ki. Lupin professzor izgalmas feladatot készített elő számukra: végig kellett menniük a parkban felépített akadálypályán, amely egy kákalagot rejtő tavacskából, egy rőtsipkásoktól nyüzsgő aknamezőből, egy bicegócos mocsárból és egy régi ládából állt. Ez utóbbiban egy mumus várta a vizsgázókat.
— Kitűnő, Harry — bólintott elismerően Lupin, miután Harry vigyorogva kimászott a ládából. — Jelesre vizsgáztál.
Harry jókedvre derült a sikertől, megállt a pálya szélén, hogy megnézze, hogyan teljesítenek barátai. Ron ügyesen vette az első két akadályt, de a bicegócnak sikerült becsalogatnia őt az ingoványba, ahonnan derékig sárosan mászott ki. Hermionénak a mumussal gyűlt meg a baja, alig néhány másodperc után sikoltozva kiugrott a ládából.
— Hermione — nézett rá döbbenten Lupin. — Mi a baj?
— M-M-McGalagony professzor — dadogta Hermione, és a ládára mutogatott. — Azt mondta, mindenből megbuktam!
Eltartott vagy öt percig, mire sikerült megnyugtatniuk Hermionét. Végül a lány úgy-ahogy összeszedte magát, és barátaival együtt elindult a kastély felé. Ron még mindig kuncogott Hermione mumusán, de mielőtt összeveszhettek volna, valami más vonta magára a figyelmüket.
A tölgyfaajtóhoz vezető lépcsősor tetején egy hajszálcsíkos köpönyeget viselő, verejtéktől gyöngyöző homlokú férfi állt — Cornelius Caramel. A miniszter gondolataiba mélyedve meredt a park felé, s csak akkor zökkent ki töprengéséből, mikor észrevette Harryt.
— Szervusz, Harry! — köszöntötte a fiút. — Csak nem vizsgázni voltál? De már nincs sok hátra, igaz?
— Nincs — felelte Harry. Ron és Hermione, akik nem ismerték személyesen a minisztert, zavartan tébláboltak a háttérben.
Caramel a tó felé pillantott.
— Gyönyörű napunk van — szólt. — Milyen kár, milyen kár…
Mélyet sóhajtott, majd újból Harry felé fordult.
— Szomorú ügyben járok itt, Harry. A Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság elítélt egy megvadult hippogriffet, és kellett nekik egy tanú, aki végignézi a kivégzést. Mivel én úgyis Roxmortsba készültem a Black-ügyből kifolyólag, beugrottam a szerepre.
Ron előrelépett.
— Úgy érti, miniszter úr, hogy a fellebbezési eljárás már lezárult? — kérdezte.
Caramel kissé megütközve nézett Ronra.
— Nem, nem, délután még lesz egy tárgyalás — felelte.
— Akkor az is lehet, hogy nem lesz semmiféle kivégzés! — húzta ki magát Ron. — Lehet, hogy a hippogriffet felmentik!
Mielőtt Caramel válaszolhatott volna, két másik varázsló tűnt fel a tölgyfaajtóban: egy reszketeg aggastyán és egy izmos, fekete bajuszos férfi. Harry arra következtetett, hogy a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság képviselői állnak előtte, mivel a hajlott korú varázsló Hagrid kunyhója felé hunyorított, és cérnavékony hangon így szólt:
— Istenem, istenem, öreg vagyok én már ehhez… Kettőkor kezdünk, igaz, Caramel?
A bajuszos varázsló a derékszíjához emelte kezét, Harry odanézett, és látta, hogy a férfi széles hüvelykujja végigfut egy fényes bárd éle mentén. Ron már nyitotta a száját, hogy elmondja véleményét, de Hermione figyelmeztetően oldalba bökte, és fejével a tölgyfaajtó felé intett,
— Miért nem hagytál beszélni? — kérdezte szemrehányóan Ron, mikor beléptek a nagyterembe. — Hát nem láttad? Még bárdot is hoztak magukkal! Ez nekik igazságszolgáltatás!?
— Ron, az apád a minisztériumban dolgozik — rázta a fejét Hermione, de látszott, hogy ő is fel van háborodva. — Nem kezdhetsz el szemtelenkedni a főnökével! Ha Hagrid délután összeszedi magát, és elmondja mindazt, amit a szájába rágtunk, nem végezhetik ki Csikócsórt…
Harry azonban tudta, hogy Hermione maga sem hiszi, amit mond. Néhány óra múlva az utolsó vizsgán is túl lesznek — ettől a tudattól rajtuk kívül mindenki megkönnyebbült. Míg a többiek egymás szavába vágva meséltek nyári terveikről,
Harry, Ron és Hermione hallgattak — nekik egyre csak Hagrid és Csikócsőr járt az eszükben.
Harrynek és Ronnak a jóslástanvizsga maradt legutoljára, Hermionénak a mugliismeret. Ebéd után együtt indultak el a márványlépcsőn, majd Hermione az első emeleten elvált a fiúktól, akik továbbmentek, egészen fel a hetedikre. Nem egy társuk már ott üldögélt a csapóajtóhoz vezető csigalépcsőn, s többen még most, az utolsó percekben is a tételeket bújták.
— Egyenként hív be minket — tájékoztatta Harryéket Neville, miután azok leültek mellé a lépcsőre. Neville ölében ott feküdt a Jövő zenéje, a gömbkémlelést taglaló fejezetnél fellapozva. — Nektek sikerült akár egyszer is látni valamit a kristálygömbben?
— Nem — felelte velősen Ron, és az órájára nézett. Harry tudta, miért: Ront a vizsgánál sokkal jobban érdekelte Csikócsőr közelgő tárgyalása.
A toronyszoba előtt kígyózó sor csigalassúsággal haladt. Ha egy diák végzett, a többiek nyomban kérdezgetni kezdték:
— Mit volt a feladat? Nehéz volt?
Azonban egy vizsgázó sem volt hajlandó felvilágosítást adni.
— Trelawney megjósolta, hogy ha elárulom nektek, mit kérdezett, szörnyű balesetem lesz! — hebegte rémülten Neville, miközben lefelé mászott az ezüstlétrán. Harry és Ron addigra elérték a csigalépcső tetejét.
— Elég átlátszó duma — dohogott Ron. — Kezdem azt hinni, hogy Hermionénak igaza volt. — Itt hüvelykujjával a csapóajtó felé bökött. — Ez a nő profi szélhámos.
— Egyetértek — bólintott Harry, és az órájára nézett. Két óra volt. — Csak ne húzná így az időt.
Kisvártatva megjelent a létrán Parvati. Arca csakúgy sugárzott a büszkeségtől.
— A tanárnő azt mondta, belőlem akár igazi jövendőmondó is lehet! — újságolta. — Egy csomó mindent láttam… Na, sok sikert! Azzal le is szaladt a csigalépcsőn, hogy csatlakozzon Lavenderhez.
— Ronald Weasley — búgott fel a jól ismert, fátyolos hang a fejük felett. Ron fintorogva Harryre pillantott, majd felkapaszkodott a létrán, és eltűnt a csapóajtó mögött. Harry, aki az utolsó volt a sorban, egyedül maradt. Leült a földre, hátát a falnak vetette, és hallgatta az ablaküveget ostromló légy zümmögését. Gondolatai Hagrid kunyhója körül jártak.
Beletelt vagy húsz percbe, mire Ron pipaszárlábai végre megjelentek a létrán. Harry feltápászkodott a földről.
— Na, hogy ment? — érdeklődött.
— Hagyjuk — legyintett Ron. — Semmit nem láttam, úgyhogy kitaláltam mindenféle zagyvaságot. Nem hiszem, hogy bevette…
— Harry Potter! — hallatszott Trelawney hangja.
— Találkozunk a klubhelyiségben — búcsúzott Harry.
A toronyszobában tikkasztó hőség volt. A sötétítőfüggönyök ezúttal is össze voltak húzva, a kandallóban lángolt a tűz, s a levegőben olyan émelyítő füstölőillat terjengett, hogy Harryt elfogta a köhögés, miközben átbotladozott a székek és asztalok között.
Trelawney egy jókora kristálygömbbel felszerelkezve várta öt.
— Isten hozott, kedvesem — susogta. — Kérlek, pillants bele a Gömbbe… Csak nyugodtan, nem kell sietned… Azután mondd el szépen, hogy mit látsz.
Harry a kristálygömb fölé hajolt, és kimeresztette a szemét. Minden erejével azon volt, hogy mást is lásson benne, mint gomolygó fehér ködöt, de hiába.
— Nos? — unszolta szelíden Trelawney. — Mit látsz?
Harryt elkábította a fülledt meleg, s kiszáradt torkát kaparta a kandallóból gomolygó illatos füst. Eszébe jutott, mit mesélt Ron, s elhatározta, hogy ő is hazudni fog.
— Hát… látok egy sötét alakot…
— Mire emlékeztet? — suttogta Trelawney. — Gondolkodj …
Harry eltöprengett, s az első dolog, ami eszébe jutott, Csikócsőr volt.
— Egy hippogriffet látok.
— Remek — duruzsolta Trelawney, és lelkesen jegyzetelni kezdett az ölében fekvő pergamenlapra. — Könnyen lehet, hogy feltárul előtted szegény Hagrid ügyének kimenetele. Nézd meg jobban azt a hippogriffet. Megvan neki… a feje?
— Meg — jelentette ki határozottan Harry.
— Biztos? — ráncolta a homlokát Trelawney. — Nem azt látod, hogy a földön vergődik, és mögötte egy sötét alak bárdot emel a magasba?
— Nem! — vágta rá Harry. Lassan kezdett felfordulni a gyomra.
— Nincs vérpatak? Zokogó Hagrid?
— Nincs! — erősködött Harry. Úgy érezte, elájul, ha még sokáig kell a fullasztó melegben ülnie. — A hippogriff él… és elrepül…
Trelawney lemondóan sóhajtott.
— Köszönöm, kedvesem, ennyi elég… Sajnálom… de látom, hogy igyekeztél…
Harry megkönnyebbülten felállt, fogta a táskáját, és már indult volna a csapóajtó felé, amikor egy éles hang harsant fel a háta mögött:
— Ma este beteljesedik.
Harry megpördült a tengelye körül. Trelawney megfeszült tagokkal, mozdulatlanul ült a székében, szája félig nyitva volt, szeme üvegesen meredt a semmibe.
— Te-tessék? — dadogta Harry.
A jósnő nem felelt, csak a szeme fordult az ég felé, mintha valamiféle merevgörcsroham tört volna rá. Harrynek átfutott az agyán, hogy talán jobb lesz, ha elszalad a gyengélkedőre, és segítséget hív. Ekkor azonban Trelawney újra megszólalt — ugyanazon az éles, rekedtes hangon, mint előtte:
— A Sötét Nagyúr most erőtlen s magányos. Hívei elfordultak tőle. Szolgája tizenkét éve rabságban senyved. Ma este, még éjfél előtt, a szolga kiszabadul, és visszatér urához. Segítségével a Sötét Nagyúr erőre kap, s hatalma rettentőbb lesz, mint valaha. Ma este… éjfél előtt… a szolga… visszatér urához…
Trelawney feje ernyedten előrebukott. Egy pillanatig csend volt, majd a tanárnő nyögött egyet, és felkapta a fejét.
— Oh, bocsáss meg — szólt álomittas hangon. — Tudod, a nagy meleg… Úgy látszik, elbóbiskoltam… Harry még mindig dermedten állt.
— Valami baj van, kedvesem?
— Az előbb… a tanárnő azt mondta, hogy… hogy a Sötét Nagyúr visszanyeri a hatalmát… hogy a szolgája visszatér hozzá…
Trelawney megütközve nézett rá.
— A Sötét Nagyúr? Tudodki? Ejnye, kedves fiam, ilyesmivel nem szabad tréfálni… még hogy visszanyeri a hatalmát… — De hát a tanárnő mondta! Hogy a Sötét Nagyúr…
— Úgy látom, te is elaludtál! — vágott a szavába Trelawney. — Álmomban se jutna eszembe ilyen tökéletes képtelenséget jövendölni!
Harry leereszkedett a létrán, majd lebaktatott a csigalépcsőn. Nem tudta, mire vélje a történteket. Lehet, hogy kivételesen egy igazi jóslatot hallott Trelawneytól? Vagy a tanárnő ezzel a hatásos mutatvánnyal akarta lezárni a vizsgát?
Trelawney szavai még akkor is a fülében csengtek, mikor elhaladt a biztonsági trollok mellett. Nevető, tréfálkozó diákok jöttek szembe vele a folyosón, mindenki a parkba igyekezett, hogy kiélvezze a régen várt szabadság első óráit. Mire Harry a klubhelyiségbe ért, az már majdnem üres volt, csak Ron és Hermione üldögéltek az egyik sarokban.
— Trelawney professzor — zihálta Harry — azt jósolta nekem…
Barátai felpillantottak rá, s komor arcuk láttán Harry elharapta a mondatot.
— Csikócsőrt elítélték — szólt megsemmisülten Ron. — Ez az előbb jött Hagridtól.
Az újabb levélen nem voltak könnyfoltok, de írójának annyira remegett a keze, hogy a szöveg szinte olvashatatlan volt.
Teljes kudarc. Az ítéletet napnyugtakor hajtják végre. Nem tehettek semmit. Ne gyertek le. Jobb, ha nem látjátok.
Hagrid
— Igenis lemegyünk — jelentette ki eltökélten Harry. — Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel, amíg ő odalent a hóhérra vár. Ron az ablakhoz lépett, és kibámult a parkba. — Napnyugtakor lesz… — szólt. — Nem engednek ki minket. Főleg téged nem, Harry…
Harry a tenyerébe temette az arcát, s úgy töprengett.
— Ha legalább nálunk lenne a láthatatlanná tévő köpeny… — Miért, hol van? — kérdezte Hermione.
Harry röviden elmesélte, hogyan rejtette el a köpenyt a félszemű boszorka szobra alatti alagútban.
— … És ha Piton rajtakap, hogy megint a szobornál ólálkodom, akkor nekem végem — fejezte be beszámolóját. Hermione bólintott.
— Ha téged rajtakap… Mit mondtál, hogy kell kinyitni a boszorka púpját?
— Rákoppintasz, és azt mondod: „Dissendium” — felelte vállvonogatva Harry. — De miért…
Hermione nem várta meg a mondat végét. Felpattant, a portrélyukhoz rohant, s mielőtt barátai észbe kaphattak volna, már be is csapódott mögötte a festmény.
— Csak nem akar lemenni érte? — hitetlenkedett Ron. Pedig Hermione pontosan arra készült. Negyedórával később, mikor visszatért, már nála is volt az ezüstösen csillogó köpeny.
— Hermione, az utóbbi időben rád se lehet ismerni — csóválta a fejét Ron. — Felpofozod Malfoyt, kirohansz Trelawney órájáról, és most ez…
Hermione büszkén kihúzta magát.
Mikor eljött a vacsora ideje, Harry a talárja alá rejtette a köpenyt, majd barátaival együtt csatlakozott a nagyterem felé induló sokasághoz. Vacsora után azonban nem tértek vissza a Griffendél-toronyba, helyette észrevétlenül beosontak egy üres földszinti helyiségbe, s ott várakoztak, amíg a bejárati csarnok el nem csendesedett. Miután becsapódott a nagyterem ajtaja az utolsóként távozók mögött, Hermione óvatosan kikukucskált a bejárati csarnokba
— Tiszta a levegő — jelentette suttogva. — Köpenyt fel…
Szorosan össze kellett bújniuk, hogy beférjenek a bűvös köpeny alá. Lábujjhegyen átvágtak a csarnokon, majd kiosontak a tölgyfaajtón, és elindultak a parkon át. A nap már alacsonyan járt, sugarai aranysárgára festették a Tiltott Rengeteg fáinak csúcsát.
Néhány perc gyaloglás után megérkeztek Hagrid kunyhójához, s Harry bekopogott. Beletelt bő egy percbe, mire kinyílt az ajtó. Hagrid sápadtan, reszkető tagokkal állt előttük.
— Csak mi vagyunk — szólt fojtott hangon Harry. — A láthatatlanná tévő köpeny van rajtunk. Engedj be, akkor levesszük.
Hagrid utat engedett nekik.
— De hisz megírtam, hogy ne gyertek le — suttogta szemrehányóan, miközben becsukta mögöttük az ajtót.
Harryék kibújtak a köpeny alól. Hagrid nem zokogott, és nem is vetette a nyakukba magát. Úgy viselkedett, mint akinek fogalma sincs róla, hogy hol van és mihez kezdjen. Kába tehetetlenségében még sajnálatraméltóbb volt, mint ha sírt volna.
— Főzök egy teát — szólt, és remegő kézzel a vízforraló kanna után nyúlt.
— Hol van Csikócsőr, Hagrid? — kérdezte óvatosan Hermione.
— Hát… odakint — felelte a vadőr. Megpróbált tejet tölteni egy kancsóba, de helyette az asztalt árasztotta el. — Kipányváztatni hátul a tökágyásnál. Gondoltam, hadd lássa még egyszer az erdőt, hadd szívjon friss levegőt, mielőtt…
Hagridnak most már olyan hevesen remegett a keze, hogy elejtette a tejeskancsót, s az ezer darabra tört a padlón.
— Hagyd csak, majd én — szólt Hermione, azzal sietve hozzálátott, hogy eltakarítsa a romokat.
Hagrid leroskadt egy székre, és megtörölte verejtékező homlokát.
— Van egy másik kancsó a szekrényben — motyogta.
Harry Ronra pillantott, aki tanácstalanul nézett vissza rá.
— Nem tudom elhinni, hogy nincs segítség — csóválta a fejét Harry, és leült Hagrid mellé. — Dumbledore biztosan…
— Dumbledore mindent megpróbált — vágott a szavába a vadőr —, de az ítéletet nem másíthatja meg. Hiába mondta el, hogy Csikócsőr ártalmatlan, a bizottság beijedt… Tudjátok, miféle ember Lucius Malfoy… gondolom, megfenyegette őket… Macnair, a hóhér pedig Malfoy régi barátja… de nem fog sokáig szenvedni szegény… és végig ott leszek mellette…
Hagrid nagyot nyelt. Tekintetével kétségbeesetten pásztázta a szobát, mintha abban reménykedne, hogy valamelyik sarokban gyógyírt talál a fájdalmára.
— Dumbledore is lejön. Írt nekem ma reggel. Itt akar lenni velem, amikor… eljön az idő. Dumbledore jó ember. Nagyon jó ember…
Hermione, aki eddig a szekrényben keresgélt, csendesen szipogni kezdett. Mikor a tartalék tejeskancsóval a kezében barátai felé fordult, mind látták rajta, hogy a könnyeivel küszködik.
— Mi is itt maradunk veled — mondta.
Hagrid azonban a fejét rázta.
— Nem, nektek vissza kell mennetek a kastélyba. Nem akarom, hogy végignézzétek. Különben sem lett volna szabad lejönnötök. Ha Caramel és Dumbledore itt találnak benneteket, abból nagy baj lehet.
Hermione szeme elfátyolosodott. Hogy elrejtse Hagrid elől könnyeit, gyorsan elfordult, és folytatta a teakészítést. Mikor azonban a tejesüveggel a kezében a kancsó fölé hajolt, egyszerre felsikoltott.
— Ron! Ez… ez nem lehet igaz! Itt van Makesz!
Ron megütközve meredt rá. — Mit beszélsz?
Hermione az asztalhoz lépett, és megfordította a kancsót, Abból visítás és vad kaparászás hallatszott, majd kipottyant belőle Makesz, a patkány.
— Makesz! — hebegte elképedve Ron. — Hogy kerülsz te ide?
Azzal kezébe vette az állatot, és a fény felé emelte. Makesz szörnyű állapotban volt. Jóformán csontvázzá fogyott, jókora foltokban hiányzott a szőre, és kétségbeesett kapálózásából ítélve az idegei is végképp felmondták a szolgálatot.
— Nyugalom, Makesz — csitította Ron. — Nincs itt a macska. Senki nem akar bántani téged.
Hagrid hirtelen az ablak felé fordult, és felpattant. Máskor pirospozsgás arca egyszerre olyan színt öltött, mint a legfehérebb pergamen.
— Jönnek…
Erre Harry, Ron és Hermione is az ablak felé kapták a fejüket. A kastély bejárati lépcsőjén négy férfi vonult lefelé. A élen haladó Albus Dumbledore ezüst-ősz szakálla megcsillant a lemenő nap fényében. Mögötte Cornelius Caramel haladt, őt pedig az öreg bizottsági tag és Macnair, a hóhér követte.
— Indulnotok kell — szólt Hagrid, aki most újra egész testében remegett. — Nem találhatnak itt titeket… no, menjetek már…
Ron a zsebébe tuszkolta Makeszt, Hermione pedig felkapta a köpenyt.
— Hátul engedlek ki titeket — mondta Hagrid.
Az ajtón át a hátsó kertbe jutottak. Harry úgy érezte, mintha egy rossz álomba csöppent volna, s ez az érzése csak erősödött, mikor megpillantotta a tökágyás kerítéséhez kikötött
Csikócsőrt. A hippogriff érezte, hogy valami készül, nyugtalanul forgatta a fejét, s karmos lábával a földet kaparta.
— Semmi baj, Csikó — nyugtatgatta Hagrid. — Itt vagyok… — Azután barátaihoz fordult. — Induljatok — szólt. — Menjetek…
Harry, Ron és Hermione azonban nem mozdultak.
— Hagrid, nem hagyhatunk itt…
— Elmondjuk nekik, mi történt valójában…
— Nem ölhetik meg…
— El kell mennetek! — csattant fel Hagrid. — Még csak az hiányzik, hogy titeket is megbüntessenek!
Nem volt mit tenni. Alighogy Harry, Ron és Hermione magukra kanyarították a bűvös köpenyt, már hallották is a kunyhó ajtajához érkező férfiak hangját. Hagrid arra nézett, ahol a gyerekek eltűntek.
— Menjetek — szólt rekedten. — Ne nézzétek végig, és ne is hallgatózzatok…
Azzal sietve elindult a kunyhó felé, hogy ajtót nyisson.
Harry, Ron és Hermione a döbbenettől kábán, botladozva elindultak. Még meg sem kerülték a kunyhót, amikor az ajtó csattanva bezárult a négy férfi mögött.
— Gyertek, siessünk — suttogta Hermione. — Nem akarom hallani…
Elindultak a kastély felé vezető füves emelkedőn. A nap már félig eltűnt a Tiltott Rengeteg fái mögött, de nyugaton még rubinpirosra festette az eget az alkonyat.
Ron egyszerre megtorpant.
— Kérlek, Ron, menjünk — rimánkodott Hermione.
— Jó, jó, csak… Makesz… nem akar nyugton maradni…
Ron előregörnyedve igyekezett a zsebében tartani a patkányt, de az teljesen megvadult. Visított, kapálózott, mi több, meg akarta harapni a gazdáját.
— Megőrültél, Makesz? — sziszegte mérgesen Ron. — Én vagyok az!
Mögöttük kinyílt egy ajtó, és férfihangok hallatszottak.
— Könyörgök, Ron, menjünk már, most fogják megölni! — rémüldözött Hermione.
— Megyünk… Makesz, maradj már veszteg!
Végre továbbindultak. Harry, akárcsak Hermione, a legszívesebben befogta volna a fiúlét, hogy semmit ne halljon abból, ami a kunyhó mögött zajlik. Ron pár lépés után megint megállt.
— Nem bírok vele… Makesz, fogd már be a szád, a végén lebukunk miattad…
A patkány torkaszakadtából visított, de a hangja nem tudta elnyomni a Hagrid kertje felől érkező zajokat. Egy darabig úgy tűnt, mintha a négy férfi egymás szavába vágva vitatkozna, azután egy pillanatig csend volt, majd suhintás és tompa puffanás hallatszott.
Hermione megtántorodott.
— Megtették… — suttogta holtra váltan Harry. — Ez nem lehet igaz. Tényleg megtették…