Harry, Ron és Hermione a döbbenettől megkövülten álltak a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében. A nap utolsó sugarai vérvörös sávot rajzoltak a park füvére. Azután egyszerre elnyújtott óbégatás hangzott fel a hátuk mögött.
— Ez Hagrid — motyogta Harry. Ösztönösen megfordult, hogy elinduljon a kunyhó felé, de Ron és Hermione elkapták a karját.
— Nem mehetünk vissza — szólt Ron, aki maga is holtsápadt volt. — Hagrid még nagyobb bajba kerül, ha kiderül, hogy jártunk nála.
Hermione alig kapott levegőt a döbbenettől.
— Hogy tehettek ilyet? — suttogta rekedten. — Hogy tehettek ilyet?
— Gyertek — mondta Ron, s összeszorította fogait, hogy ne vacogjanak.
Óvatos léptekkel továbbindultak a kastély felé, ügyelve arra, hogy a köpeny mindhármukat eltakarja. Ekkor már rohamosan sötétedett — az egész parkra ráterítette nagy bűvös köpönyegét az alkonyat.
— Nyughass már, Makesz — sziszegte Ron, és a mellkasára szorította a kezét. A patkány vadul kapálózott. Ron újra megállt, hogy visszatuszkolja a zsebébe.
— Mi ütött beléd, bolond patkány? Nyughass… AU! Megharapott!
— Ne kiabálj — szólt rá suttogva Hermione. — Caramel bármelyik percben kijöhet…
— De ha egyszer nem marad nyugton…
Makesz erejét megsokszorozta a rettegés, s Ron egyre nehezebben bírta a markában tartani.
— Csak tudnám, hogy mi baja!
Harry már tudta. A sötétben egy sárgán villogó szempár és a hozzá tartozó szőrös test kúszott feléjük a fűben — Csámpás. Hogy a macska látja őket, vagy csak Makesz visítását követi, azt nem lehetett tudni, de végeredményben mindegy is volt.
— Csámpás! — szólt fojtott hangon Hermione. — Csámpás, menj innen! Menj innen, nem hallod!?
A macska azonban nem tágított.
— Makesz… NE!
Hiába — a patkány kitornászta magát Ron ujjai között, leugrott a fűbe, és futott, ahogy a lába bírta. Csámpás üldözőbe vette, mielőtt Harry és Hermione észbe kaphattak volna, Ron is kiugrott a köpönyeg alól, és eltűnt a sötétben.
— Ron!
Harry és Hermione tanácstalanul egymásra néztek — azután ők is futásnak eredtek. A köpeny zászló módjára lobogott mögöttük. Hallották Ron léptcinek zaját, s még inkább dühös kiáltásait:
— Hagyd békén… Sicc! Makesz, gyere ide! Hangos puffanás hallatszott.
— Megvagy! Tűnj innen, undok vadállat!
Harry és Hermione kis híján keresztülestek barátjukon. Ron hason feküdt a fűben, de amit akart, azt elérte: Makesz ismét a zsebében volt. Most már mindkét kezét a ficánkoló púpra szorította.
— Gyere — zihálta Hermione. — Bújj vissza a köpeny alá… Dumbledore és a miniszter… mindjárt kijönnek…
Mielőtt azonban újra elrejtőzhettek, vagy akár csak lélegzethez juthattak volna, hatalmas mancsok tompa dobogása ütötte meg a fülüket. Valami közeledett feléjük… a következő pillanatban már azt is látták, mi: egy óriási, sárgás szemű, éjfekete kutya.
Harry a pálcája után kapott, de már későn — az állat egy hatalmas ugrással rávetette magát, s mellső mancsai Harry mellkasának csapódtak. Harry megtántorodott, és hanyatt esett, arcán érezte a kutya forró leheletét, látta a villogó fogakat…
A lendület azonban továbbsodorta a bestiát. Legurult Harryről, aki szédülve, fájós bordákkal megpróbált feltápászkodni. A háta mögül hallotta az újabb támadásra készülő állat morgását.
Addigra Ron is felállt, s mikor a kutya megint feléjük ugrott, félrelökte Harryt. Az állat fogai belemélyedtek kinyújtott karjába. Harry nyomban a segítségére sietett, de csak egy marék szőrt sikerült kitépnie a kutya bundájából. A bestia úgy rángatta magával Ront, akár egy rongybabát…
Ekkor kinyúlt valami a semmiből, és arcul ütötte Harryt — méghozzá olyan erővel, hogy a fiú megint elnyúlt a földön. Hallotta, hogy Hermione felsikolt fájdalmában, és egy puffanás jelezte, hogy ő is elesett. Harry egyik kezével kitörölte szeméből a vért, a másikkal előhúzta varázspálcáját.
— Lumos! — suttogta.
A pálca fénye egy fa öles törzsérc esett — Makeszt üldözve a fúriafűz közvetlen közelébe kerültek. A fa úgy hajladozott, mintha viharos szélben állna, dühödten csapkodott ágaival, hogy elkergesse a hívatlan vendégeket.
A következő pillanatban újra megpillantották a kutyát, már csak a feje látszott ki egy jókora lyukból, ami a fűzfa törzsének tövében, a gyökerek között tátongott. Hátrálva húzta-vonta maga után Ront, aki kétségbeesetten kapálózott, de hiába: először a feje, aztán a felsőteste is eltűnt a lyukban …
— Ron! — ordította Harry. Oda akart rohanni a fatörzshöz, de egy halálos lendülettel lesújtó vastag fűzfaág meghátrálásra kényszerítette.
Ronnak már csak a fél lába lógott ki a lyukból, azt rákulcsolta egy gyökérre, hogy a kutya ne tudja még mélyebbre vonszolni. Azután egyszerre hátborzongató reccsenés hallatszott: Ron lába eltört — s egy szempillantás múlva elnyelte őt a sötét lyuk.
— Harry… segítséget kell hívnunk — nyögte Hermione. Ő is vérzett, a fúriafűz hosszú sebet ejtett a vállán.
— Nem! Az a bestia akár fel is falhatja Ront! Nincs vesztegetni való időnk!
— Segítség nélkül oda se tudunk menni a lyukhoz…
Újabb karvastagságú ág lendült feléjük, minden göcsörtje mintha egy-egy bütykös ököl lett volna.
— Ha a kutya bejutott, nekünk is sikerül — zihálta Harry. Sietve körüljárta a fát, s minden irányból megpróbált a törzs közelébe férkőzni. Egyetlen olyan helyet sem talált azonban, ahol ne állták volna útját a fúriafűz fenyegetően csapkodó ágai.
Hermione toporzékolt a rémülettől és a kínzó tehetetlenségtől.
— Istenem, segítsen már valaki — suttogta kétségbeesetten. — Segítsen már valaki…
Csámpás a fa felé iramodott. Fürgén átsiklott a suhogó ágak között, majd a gyökerek közé érve megtorpant, és mancsát a fatörzs egyik görcsérc helyezte.
A fúriafűz abban a szempillantásban mozdulatlanná dermedt. Mintha hirtelen kőszoborrá változott volna — egyetlen levél se rezdült rajta.
Hermione szeme elkerekedett.
— Csámpás! — suttogta. — De hát honnan tudta, hogy…
— A kutya a barátja — zihálta sötéten Harry. — Láttam őket együtt. Gyere, induljunk. Tartsd kéznél a pálcád…
Mire a fatörzshöz értek, Csámpás már eltűnt a gyökerek között. Harry habozás nélkül követte, négykézlábra állt, és fejjel előre bemászott a lyukba. Szűk, lejtős csőbejutott, mely néhány méter után egy üregbe torkollott. Harry felállt, és körülnézett. Csámpás ott állt tőle néhány lépésnyire, az üregből nyíló alacsony alagút szájában.
Kisvártatva Hermione is leért az üregbe.
— Hol van Ron? — kérdezte remegő hangon.
— Valahol arra — válaszolta Harry, és az alagút felé mutatott.
Csámpás megfordult, és elindult az alagútban. Harry és Hermione követték.
— Hova vezethet ez a járat? — kérdezte Hermione.
— Fogalmam sincs… A Tekergők Térképén fel van tüntetve egy út, ami innen indul, de Fred és George szerint még soha senki nem ment végig rajta. A vége nincs is rajta a térképen, de az irányból ítélve valószínűleg Roxmortsba vezet…
Az alagút olyan alacsony volt, mintha törpéknek építették volna. Harry és Hermione igyekeztek megszaporázni lépteiket, de előregörnyedve nem tudtak igazán gyorsan haladni. Csámpás bozontos farka néha felbukkant előttük, csak hogy azután újra eltűnjön a következő kanyarban. A járat kilométereken át kígyózott a föld alatt — legalább olyan hosszúnak tűnt, mint a Mézesfalásba vezető alagút. Harry kapkodva szedte a levegőt, szúrt a tüdeje, fájt a lába, de semmi másra nem tudott gondolni, csak Ronra, és arra, hogy mit csinálhat vele a hatalmas kutya…
Végül a járat lejtősen emelkedni kezdett, majd újabb kanyart vett. Csámpás itt végleg eltűnt a szemük elől, majd kisvártatva Harry egy nyílást pillantott meg, amin át halvány fény szűrődött be az alagútba.
Harry és Hermione megtorpantak, és füleltek. Csak a saját zihálásuk törte meg csendet. Odalopóztak hát a nyíláshoz, és benéztek rajta.
Lakatlan, romos helyiség tárult a szemük elé. A falakról lógott a tapéta, a padlót lépten-nyomon foltok szennyezték, s a berendezési tárgyak ripityára törve hevertek szanaszét, mintha valaki a falhoz csapkodta volna őket. A szoba ablakai be voltak deszkázva.
Harry kérdő pillantást vetett Hermionéra. A lány rémült arccal bár, de bólintott.
Harry átbújt a nyíláson, és körülnézett. Jobbra egy nyitott ajtó egy sötét előszobába vezetett. Harry érezte, hogy Hermione megragadja a karját. A lány tágra nyílt szemekkel meredt a bedeszkázott ablakokra.
— Harry — suttogta. — Szerintem ez a Szellemszállás.
Harry alaposabban szemügyre vette a helyiséget. A szoba közepén egy törött karosszék maradványai hevertek.
— Kísértetek nem csinálnak ilyet — morogta.
Ebben a pillanatban megreccsent valami a fejük fölött. Mindketten felnéztek a mennyezetre. Valami mozgott az emeleten. Hermione félelmében olyan erősen szorította Harry karját, hogy a fiú ujjai elzsibbadtak.
Harry ránézett Hermionéra, és felvonta szemöldökét, a lány ismét bólintott.
Lábujjhegyen kilopakodtak az előszobába, és elindultak felfelé a roskatag lépcsőn. Körülöttük mindent vastag porréteg borított, de a padlón s a lépcsőfokokon egy széles, tiszta sáv jelezte, hogy ott nemrég végigvonszoltak valamit.
Az emeletre érve megálltak.
— Nox — suttogták kórusban, mire a pálcáik végén lobogó lángocskák nyomban kialudtak. Nem messze tőlük, az egyik ajtó résnyire nyitva volt. Közelebb lopakodtak hozzá, s ekkor ismét meghallották a recsegést, amit ezúttal dorombolás követett.
Harry és Hermione még egy utolsó pillantást váltottak, azután Harry előreszegezte a pálcáját, és berúgta az ajtót.
Az első dolog, amit megpillantottak, egy díszesen faragott, baldachinos ágy volt. Szakadt függönyei között ott feküdt a doromboló Csámpás, Ron az ágy mellett hevert a padlón, és törött lábát szorongatta.
Harry és Hermione odasiettek barátjukhoz. — Jól vagy, Ron?
— Hol van a kutya?
— Az nem kutya — sziszegte Ron összeszorított fogai között. — Csapdába csalt…
— Mi?
— Animágus… a kutya ő maga…
Ron az ajtó felé meredt, s Harry követte a pillantását. Az ajtó becsapódott, s a homályból egy ember körvonalai bontakoztak ki.
Az alak olyan volt, mint egy két lábon járó holttest. Derékig érő, csimbókos haja félig eltakarta halálfejszerű, vigyorgó arcát. Állkapcsára és pofacsontjára mintha rászáradt volna a viaszsárga bőr, csak a sötét szemüregek mélyén megcsillanó fény jelezte, hogy él. Sirius Black állt előttük.
— Capitulatus! — mordult fel Black. Felemelt kezében ott volt Ron varázspálcája.
Harry és Hermione pálcája a magasba röppent, és egy szempillantás múlva Black kezében landolt. A varázsló előrelépett, és Harryre függesztette tekintetét.
— Tudtam, hogy eljössz a barátod után — szólt rekedten. Hangja elárulta, hogy a hosszú börtönévek során elszokott a beszédtől. — Apád is ezt tette volna, ha én szorulok segítségre. Bátorságra vall, hogy nem rohantál a tanáraidhoz. Hálás vagyok érte… megkönnyítetted a dolgom.
Az apjáról szóló mondat úgy dübörgött Harry fejében, mintha Black a fülébe ordította volna. Félelme egy csapásra elmúlt, s helyette határtalan, izzó gyűlölet kerítette hatalmába. Életében először nem azért akarta a kezében tudni a pálcáját, hogy védekezhessen, hanem hogy támadjon — hogy öljön vele. Ha barátai nem kapják el a karját, gondolkodás nélkül Blackre vetette volna magát.
— Harry, ne! — suttogta rémülten Hermione.
— Ha meg akarja ölni Harryt, velünk is végeznie kell! — csattant fel Ron. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnia, de az erőlködés csak még jobban elgyengítette, beszéd közben meg-megingott, mintha az ájulás kerülgetné.
Black szemében különös fény villant.
— Feküdj le — szólt csendesen. — Ne tedd még jobban tönkre a lábad…
— Nem hallotta, mit mondtam? — Ronnak már Harry karjába kellett csimpaszkodnia, hogy talpon tudjon maradni. — Mindhármunkat meg kell ölnie!
— Ma este itt csak egyvalaki fog meghalni — felelte Black, és szája még szélesebb vigyorra húzódott.
Harryben újra fellángolt a düh.
— Miért!? — sziszegte. — Már nem szeret gyilkolni? Amikor megölte Pettigrew-t, nem érdekelte, hány mugli hal meg vele együtt! Azkabanban lett ilyen finnyás?
— Harry, hallgass! — rémüldözött Hermione.
— MEGÖLTE A SZÜLEIMET! — ordította Harry. Az indulat megsokszorozta erejét: egy rántással kiszabadította magát Hermione és Ron kezei közül, és rátámadt Blackre…
Nem törődött vele, hogy a férfi kezében varázspálca van, azzal sem, hogy Black nyilvánvalóan sokkal erősebb nála. Eszeveszett dühe arra sarkallta, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozza ennek a gyűlölt fekete fantomnak, s nem érdekelte, hogy milyen árat kell fizetnie érte.
Blacket minden bizonnyal meglepte Harry értelmetlen, vakmerő próbálkozása, mert nem emelte fel időben a pálcát. Harry bal kezével megragadta a férfi csuklóját, ökölbe szorított jobbjával pedig halántékon ütötte Blacket. Azután mindketten nekiestek a falnak.
Hermione hisztérikusan sikoltozott, Ron ordítva biztatta barátját. Black kezében vakító fénnyel megvillant a pálca, a hegyéből kilövellő szikranyaláb szinte súrolta Harry fejét. A varázsló igyekezett kiszabadítani csuklóját, de Harry teljes súlyával ráakaszkodott, jobb kezével pedig ütötte-verte Blacket, ahol csak érte.
Black azonban szabad baljával megtalálta Harry nyakát… — Nem — sziszegte. — Túl régen várok erre a napra…
Az aszott ujjak bilincsként szorultak Harry torkára, hörögve levegő után kapkodott…
Ekkor váratlanul megjelent a képben Hermione lába. A lány teljes erőből megrúgta Blacket, aki felnyögött fájdalmában, és elengedte Harryt. Ron belecsimpaszkodott a varázsló jobb kezébe, s Harry hallotta, hogy valami halkan koppan a padlón.
Gyorsan ellökte magát Blacktől, és körülnézett. A pálcája ott gurult a padlón, tőle alig kétméternyire. Egy ugrással ott termett, és lehajolt érte…
— Aau!
Csámpás is bekapcsolódott a küzdelembe, két mellső mancsának összes karmát Harry karjába mélyesztette. Harry felegyenesedett, és lerázta magáról a macskát, de az erre a varázspálcához szökkent.
— Ezt neked! — sziszegte Harry, és Csámpás felé rúgott. A macska dühösen nyávogva félreugrott, Harry felkapta a pálcát, és megfordult.
— Menjetek onnan! — kiáltott rá barátaira.
Nem kellett kétszer mondania. Hermione levegő után kapkodva, vérző szájjal félrekúszott, és magához vette a saját és Ron pálcáját. Ron odavánszorgott a baldachinos ágyhoz, és zihálva lerogyott rá. Arca már nem is falfehér, hanem zöldes volt a kíntól.
Black kimerülten hevert a fal tövében. Beesett mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett, tekintetével követte Harryt, aki lassan elindult felé.
— Meg akarsz ölni, Harry? — suttogta.
Harry megállt Black előtt, s lenézett rá. Pálcájának hegye egyenesen a varázsló szívére mutatott. Blacknek vérzett az orra, s bal szeme alatt sötét véraláfutás jelent meg.
— Maga miatt haltak meg a szüleim. — Harry hangja kissé remegett, de a pálcát tartó keze meg se rezzent.
Black félelem nélkül nézett rá.
— Nem tagadom — felelte csendesen. — De nem tudsz mindent…
— Nem tudok mindent? — csattant fel Harry. Halántéka lüktetett a dühtől. — Tudom, hogy elárulta őket Voldemortnak! A többi nem érdekel!
— Hallgass végig, Harry — erősködött Black. — Megbánod, ha elhamarkodottan cselekszel… Semmit nem értesz…
— Sokkal több mindent értek, mint hinné. — Harry hangja remegett az indulattól. — Maga nem hallotta, amit én. Az édesanyámat… aki a testével védett meg Voldemorttól… Maga miatt… a maga árulása miatt…
Egy vörös folt suhant el Harry lába mellett. Csámpás odaszaladt Blackhez, ráugrott a férfi mellkasára, és elhelyezkedett a szíve fölött. Black pislogva nézett a macskára.
— Menj innen — motyogta, és megpróbálta lelökni magáról az állatot.
Csámpás azonban beleakaszkodott Black talárjába, és nem tágított. Csúf, belapult pofáját Harry felé fordította, és sárga szemével a fiúra bámult. Hermione a jelenet láttán halkan szipogni kezdett.
Harry rámeredt Black és Csámpás kettősérc, és még erősebben szorongatta a varázspálcát. Ha kell, hát megöli a macskát is. Hiszen úgyis egy követ fúj Blackkel… ha fel akarja áldozni az életét a varázsló védelmében, az az ő dolga… Ha pedig Black menteni próbálja Csámpást, az csak annyit jelent, hogy többre tartja a macskát, mint az ő szüleit…
A magasba emelte a pálcát. Eljött hát a pillanat, amikor bosszút állhat. Megöli Blacket. Meg kell ölnie Blacket. Most, amikor megteheti…
Múltak a másodpercek, de Harry csak állt, felemelt pálcával, dermedt mozdulatlanságban. Black rezzenéstelen tekintettel nézett rá, csakúgy, mint a mellkasán pihenő Csámpás. Ron halkan zihált az ágyon. Hermione visszafojtatta a lélegzetét.
Ekkor egy új zaj ütötte meg fülüket.
A csukott ajtón át léptek dobogása szűrődött be, valaki járkált a földszinten.
— ITT VAGYUNK! — sikított fel Hermione. — AZ EMELETEN! SIRIUS BLACKKEL! IDE, GYORSAN!
Black riadt mozdulatot tett, amitől Csámpás kis híján leesett a mellkasáról. Harry keze megremegett. Most kell megtenned! — mondta egy hang a fejében. A lépések egyre közeledtek, s ő még mindig nem szánta el magát a cselekvésre.
Az ajtó vörös szikraeső kíséretében kitárult. Harry hátrapillantott — Lupin professzor rontott be a szobába, falfehéren, de harcra készen. Egy másodperc alatt felmérte a helyzetet: rápillantott a sebesülten heverő Ronra, az ajtó mellett kuporgó Hermionéra, aztán Harryre, aki a pálcájával még mindig sakkban tartotta Blacket — és végül magára Blackre, aki vérző orral hevert Harry lába előtt.
— Capitulatus! — kiáltotta Lupin.
Másodszorra is kirepült a pálca Harry kezéből, s a levegőbe röppent az a kettő is, ami Hermionénál volt. Lupin ügyesen elkapta mind a hármat, majd a szoba közepére lépett, és rámeredt Blackre.
Harry megsemmisülten lehorgasztotta a fejét. Itt volt a nagy lehetőség, és ő nem élt vele. A döntő pillanatban meghátrált. A feladatot most már a dementorok fogják elvégezni helyette…
— Ő hol van, Sirius? — kérdezte Lupin, hangja remegett az elfojtott érzelmektől.
Harry értetlenül nézett a professzorra. El sem tudta képzelni, kire vonatkozhat a kérdés. Újra Blackre pillantott hát.
A varázsló arca nem árult el érzelmeket. Még hosszú másodpercekig mozdulatlanul feküdt, azután lassan felemelte a kezét, és Ronra mutatott. Harry csodálkozva fordult barátja felé, aki döbbent arcot vágott.
— De hát akkor… — Lupin olyan feszült figyelemmel meredt Blackre, mintha olvasni próbálna a gondolataiban. — …akkor miért nem mutatkozott meg eddig? Csak nem azért… — Lupin szeme hirtelen elkerekedett, mintha megpillantott volna valamit Black mögött — valamit, amit csak ő lát. — Csak nem azért, mert ő tette? Cseréltetek… és nekem nem szóltatok róla?
Black Lupinra emelte a tekintetét, és lassan bólintott.
— Lupin professzor — szólt közbe Harry. — Mit jelentsen…
A kérdést azonban nem tudta befejezni, mert amit látott, attól torkára forrott a szó. Lupin leeresztette a pálcáját. Azután odalépett Blackhez, talpra segítette a varázslót, és testvéri szeretettel átölelte.
Harry úgy érezte, mintha a gyomra teniszlabdává zsugorodott volna.
— EZ NEM LEHET IGAZ! — sikította Hermione.
Lupin eleresztette Blacket, és a lányhoz fordult. Hermione felpattant a padlóról, és kerekre tágult szemmel mutogatott rá.
— Maga… maga…
— Hermione
— Maga és ő!
— Hermione, nyugodj meg…
— Nem szóltam senkinek! — visította a lány. — Végig fedeztem magát…
— Hermione, kérlek, hallgass meg! — emelte fel a hangját Lupin. — Megmagyarázom!
Harry remegni kezdett — nem a félelemtől, hanem a feltámadó dühtől.
— Megbíztam magában! — kiabálta az indulattól elcsukló hangon. — És maga végig az ő oldalán állt!
— Ez nem igaz — rázta a fejét Lupin. — Az elmúlt tizenkét évben nem tartottam a barátomnak Siriust, de ennek most vége. Megmagyarázom…
— NEM! — ordította Hermione. — Harry, egy szavát se hidd el! Ő segített Blacknek bejutni a kastélyba! Ő is a halálodat akarja! Ez az ember egy vérfarkas!
Szavai visszhangot vertek a beálló csendben.
Mindannyian Lupinra szegezték a szemüket. A professzor furcsamód nyugodtnak tűnt, bár kissé sápadt volt.
— Okosabb válaszokhoz szoktam tőled, Hermione — szólt. — A három megállapításból csak egy igaz. Nem segítettem Siriusnak bejutni a kastélyba, és eszemben sincs Harry halálát kívánni… — Lupin itt mintha kissé megborzongott volna. — De azt nem tagadom, hogy vérfarkas vagyok.
Ron összeszedte maradék erejét, és újra fel akart állni, de fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott a padlóra. Lupin aggódó arccal elindult felé, de Ron rámordult:
— Hozzám ne érj, vérfarkas!
Lupin megtorpant, és lehorgasztotta a fejét. Azután újra Hermionéhoz fordult:
— Mióta tudod?
— Régóta — suttogta rekedten a lány. — Mióta megírtam azt a dolgozatot Piton professzornak…
— Perselus boldog lesz, ha megtudja — bólintott keserű gúnnyal Lupin. — Pontosan ez volt a célja. Remélte, hogy rájöttök, mit jelentenek a tüneteim. Feltűnt neked, hogy mindig teliholdkor vagyok beteg? Vagy észrevetted, hogy a mumus holddá változott, amikor meglátott engem?
— Mindkettő — felelte csendesen Hermione.
Lupin kényszeredetten felnevetett.
— Te vagy a legokosabb boszorkánynövendék, akivel valaha találkoztam.
— Nem — suttogta Hermione. — Akkor lennék okos, ha mindenkinek elmondtam volna, hogy mi maga.
— De hiszen tudják — vont vállat Lupin. — Legalábbis a tanárok.
— Dumbledore tudta, hogy maga vérfarkas, és mégis felvette? — hüledezett Ron. — Elment az esze?
— Több kollégám is ezen a véleményen volt — bólintott Lupin. — Bizonyos tanárokat Dumbledore csak nagyon nehezen tudott meggyőzni róla, hogy megbízható vagyok…
— ÉS MEKKORÁT TÉVEDETT! — tajtékzott Harry. — MAGA VÉGIG SEGÍTETT NEKI!
Beszéd közben Blackre mutatott, aki időközben odalépett a baldachinos ágyhoz, lerogyott rá, és remegő kezébe temette arcát. Csámpás dorombolva felugrott mellé, és az ölébe mászott. Ron törött lábát vonszolva távolabb húzódott tőlük.
— Nem segítettem Siriusnak — szólt Lupin. — Ha végighallgattok, azt is elmondom, miért…
Azzal fogta Harry, Ron ás Hermione pálcáját, s mindegyiket visszadobta a tulajdonosának. A sajátját a derékszíjába dugta.
— Tessék: fegyvertelenek vagyunk. Most már meghallgattok?
Harry döbbenten meredt a pálcára, majd Lupinra.
— Ha nem segített neki — szólt, és gyűlölködő pillantást vetett Blackre —, akkor honnan tudta, hogy itt van?
— A térkép árulta el — felelte Lupin. — A Tekergők Térképe. Az irodámban voltam, és elővettem, hogy megnézzem…
— Tudja, hogyan működik? — vágott a szavába gyanakodva Harry.
— Még szép, hogy tudom — legyintett türelmetlenül Lupin. — Részt vettem az elkészítésében. Én vagyok Holdsáp… a barátaim így szólítottak az iskolában.
— Maga rajzolta…
— Igen, de most nem ez a lényeg. Elővettem az este, mert volt egy olyan gyanúm, hogy te, Ron és Hermione megpróbáltok kiszökni az épületből, hogy meglátogassátok Hagridot a hippogriff kivégzése előtt. És nem is tévedtem, igaz?
Beszéd közben Lupin fel-alá járkált a szobában, és egyik gyerekről a másikra nézett. Léptei nyomán kis felhőkben kavargott a padlót borító por.
— Arra is gondoltam, Harry, hogy talán apád régi köpenye alá bújtatok…
— Honnan tud maga a köpenyről?
— Milliószor láttam Jameset eltűnni alatta — felelte újabb legyintéssel Lupin. — A Tekergők Térképe azonban a láthatatlanná tévő köpenybe burkolózó embert is megmutatja. Láttam, hogyan vágtok át a parkon, és mentek be Hagrid kunyhójába. Húsz perccel később kijöttetek, és elindultatok a kastély felé. Akkor azonban már valaki más is volt veletek.
Harry hevesen megrázta a fejét.
— Dehogyis! Magunk voltunk!
Lupin ügyet sem vetett Harry tiltakozására, és zavartalanul folytatta:
— Alig mertem hinni a szememnek… Azt hittem, elromlott a térkép. Fel sem tudtam fogni, hogyan kerülhet közétek… — Senki nem volt ott rajtunk kívül! — erősködött Harry.
— Azután megpillantottam még egy pöttyöt. Sirius Black volt az. Gyorsan közeledett felétek, majd összeütköztetek.
Láttam, hogy két pöttyöt levonszol a fúriafűz alá… — Csak egyet! — ellenkezett Ron.
— Nem — rázta a fejét Lupin. — Kettőt vonszolt le.
A professzor megállt, és Ronra függesztette a tekintetét. — Vethetnék egy pillantást a patkányodra? — kérdezte udvariasan.
Ron megütközve nézett rá.
— Miért? Mi köze van ehhez Makesznak?
— Nagyon is sok — felelte Lupin. — Megengeded, hogy megnézzem?
Ron rövid habozás után belenyúlt talárja zsebébe, és előhúzta a kapálózó patkányt. Meg kellett fognia az állat hosszú, kopasz farkát, hogy az ne menekülhessen el tőle. Makesz láttán Csámpás felállt Black ölében, és fújni kezdett.
Lupin közelebb lépett Ronhoz. Feszült figyelemmel nézte a patkányt — még a lélegzetét is visszafojtotta.
— Mit akar tőle? — kérdezte rémült arccal Ron, miközben Lupin felé tartotta Makeszt. — Mi köze ezekhez a dolgokhoz a patkányomnak?
— Ez nem egy patkány — szólalt meg rekedten Sirius Black.
— Hogyhogy nem egy… Már hogyne volna patkány?
— Nem, nem az. — Lupin lassan megrázta a felét. — Ez egy varázsló.
— Egy animágus — tette hozzá Black. — A neve Peter Pettigrew.