Beletelt pár másodpercbe, mire Harry, Ron és Hermione magukhoz tértek első döbbenetükből. Végül Ron mondta ki azt, amire mindhárman gondoltak:
— Maguk megőrültek.
— Ez nevetséges! — motyogta Hermione.
— Peter Pettigrew meghalt! — csattant fel Harry, és Blackre mutatott. — Ő ölte meg, tizenkét évvel ezelőtt!
Black sárga fogai megvillantak.
— Meg akartam ölni — szólt vicsorogva —, de a kis Peter kifogott rajtam… De most nem menekül!
Azzal Black rávetette magát Makeszra, úgyhogy Csámpás leesett az öléből. Ron felordított fájdalmában, mikor a férfi egész súlyával ráesett törött lábára.
— Sirius, ne! — kiáltotta Lupin, és elrángatta Blacket Rontól. — Várj! Nem ölheted meg csak így! Meg kell érteniük… Meg kell magyaráznunk!
— Majd megmagyarázzuk utána! — hörögte Black. Próbálta lerázni magáról Lupint, s szabad kezével még mindig a patkány után kapkodott. Makesz úgy visított, mint egy kismalac, s csúnyán összekarmolta Ron arcát és nyakát.
— Joguk van megtudni az igazságot… — zihálta Lupin. — Peter évekig Ron patkánya volt! Vannak részletek, amiket még én sem értek! És Harrynek… Harrynek tartozol az igazsággal, Sinus!
Black végre lecsillapodott, de villogó szemét még mindig Makeszra szegezte. A patkány ott vergődött Ron véresre harapott és karmolt ujjai között.
— Nem bánom, Remus — szólt Black. — Mondd el nekik, amit akarsz. De ne húzd sokáig az időt. El akarom követni végre a gyilkosságot, amiért börtönbe kerültem…
Ron segélykérően nézett Harryre és Hermionéra.
— Ezek komplett bolondok, mind a ketten — szólt kétségbeesetten. — Nekem elegem van ebből. Elmegyek.
Nagy nehezen feltápászkodott az egészséges lábára. Lupin elővette a pálcáját, és Makeszra szegezte.
— Végig fogsz hallgatni — szólt csendesen. — És jó erősen fogd Petert, amíg beszélek.
— Ő NEM PETER, HANEM MAKESZ! — kiabálta Ron. Megpróbálta beletuszkolni a patkányt a zsebébe, de az nem hagyta magát. Ron a nagy tusakodásban elvesztette az egyensúlyát, és Harry karjában kötött ki. Harry leültette az ágyra, majd Lupinhoz fordult.
— Szemtanúk vannak rá, hogy Pettigrew meghalt. Az egész utca látta…
— Nem az történt, amit láttak! — csattant fel Black, aki még mindig vérszomjas tekintettel meredt a Ron kezében vergődő Makeszra.
— Valóban mindenki úgy hitte, hogy Sirius megölte Petert — bólintott Lupin. — Én magam is… egészen addig, amíg ma este rá nem pillantottam a térképre. A Tekergők Térképe sosem hazudik… Peter él, Harry. Ott van Ron kezében.
Harry és Ron néma pillantást váltottak, most már Harry is úgy gondolta, hogy Lupin és Black megőrültek. Micsoda képtelen elmélet… Hogyan lehetne Makesz azonos Peter Pettigrew-val? Az rendben van, hogy Blacknek az agyára ment az azkabani rabság — de Lupin miért vesz részt ebben az őrült komédiában?
Most Hermione is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
— De Lupin professzor — szólt szinte esdeklő hangon. — Makesz nem lehet Pettigrew… Be kell látnia, hogy ez képtelenség…
— Miért volna képtelenség? — Lupin olyan tárgyilagos nyugalommal beszélt, mintha az órán lennének, és a kákalagos kísérlet eredményét elemezgetnék.
— Mert… mert azt mindenki tudná, ha Peter Pettigrew animágus lett volna. Tanultunk az animágusokról McGalagony professzor óráján. És olvastam is róluk, mikor anyagot gyűjtöttem a házi feladatomhoz. A minisztérium nyilvántartást vezet azokról a varázslókról, akik állattá tudnak válni. Felírják, hogy milyen állat lesz belőlük, hogy milyen ismertetőjegyeik vannak, meg mindent… Belenéztem a listába, és meg is találtam benne McGalagonyt. De ebben az évszázadban csak hét animágus élt, és Pettigrew nem volt köztük…
Harrynek arra se volt ideje, hogy elcsodálkozzon Hermione alaposságán, Lupin máris hangosan felnevetett.
— Brilliáns érvelés, Hermione! Valóban, a minisztérium nyilvántartásából a mai napig is hiányzik az a három animágus, akik egykor a Roxfortba jártak.
— Térj a lényegre, Remus — mordult fel Black, aki azóta sem vette le a szemét Makeszról. — Tizenkét évig vártam, de most már fogytán a türelmem.
— Rendben — bólintott Lupin. — De segítened kell, Sirius. Én csak a történet elejét tudom…
Lupin elhallgatott. A háta mögött megreccsent valami — a hálószoba ajtaja magától kinyílt. Mind az öten felkapták a fejüket. Azután Lupin az ajtóhoz sietett, és kinézett a lépcsőre.
— Nincs itt senki…
— Ebben a házban kísértetek járnak! — suttogta Ron.
Lupin még mindig homlokráncolva nézte az ajtót.
— Tévedés — felelte. — A Szellemszállás sosem volt kísértetjárta ház… Az üvöltések és sikolyok, amiről a falubeliek mesélnek, tőlem származtak.
Lupin hátrasimította arcából deresedő haját, egy pillanatig eltűnődött, majd folytatta:
— Hát igen… Mindennek az az oka, hogy én vérfarkassá váltam. Ha akkor régen nem marnak meg… és ha nem lettem volna olyan bolondul vakmerő…
Lupin fásultan meredt maga elé. Ron közbe akart szólni, de Hermione lepisszegte. A lány feszült érdeklődéssel várta a folytatást.
— Kisgyermekkoromban kaptam a harapást. A szüleim mindent megpróbáltak, de akkoriban még nem volt orvosság az ilyesmire. A bájital, amit Piton professzor szokott főzni nekem, egészen új találmány. Enyhíti a tüneteket. Ha a holdtölte előtti héten beveszem, meg tudom őrizni a tudatomat az átalakuláskor… Ártalmatlan farkasként bevackolom magam a szobámba, és megvárom, amíg a hold fogyásnak indul.
— Régen, mikor még nem ismerték a farkasölőfű-főzetet, hónapról hónapra vérszomjas szörnyeteggé váltam. Lehetetlennek tűnt, hogy roxforti diák legyek. A szülők féltették volna tőlem a gyerekeiket. Azonban Dumbledore-nak, aki akkoriban vette át az igazgatói széket, megesett rajtam a szíve. Azt mondta, meg kell tennünk bizonyos óvintézkedéseket, de egyébként semmi akadálya, hogy a Roxfortba járjak… — Lupin sóhajtott egyet, és Harryre nézett. — Néhány hónapja említettem neked, hogy a fúriafüzet abban az évben ültették, amikor az iskolába kerültem. A teljes igazság az, hogy azért ültették, mert az iskolába kerültem. Ezt a házat — Lupin szomorúan körülnézett a szobában — és az ide vezető alagutat az én számomra építették. Havonta egyszer, az átváltozásom idején kicsempésztek a kastélyból, és elhoztak ide. A fa azért került az alagút bejárata fölé, hogy még véletlenül se találhasson rám senki, amikor veszélyes vagyok.
Harry még nem értette, mire akar kilyukadni Lupin, de azért érdeklődve hallgatta a történetet. A szobában Lupin hangján kívül csak Makesz rémült visítása törte meg a csendet.
— Abban az időben az átalakulásaim… borzalmasak voltak. Vérfarkassá változni fájdalmas dolog. Mivel nem voltak körülöttem emberek, akiket megharaphattam volna, ezért saját magamat marcangoltan. A falubelek hallották a zajt és az üvöltéseket, s azt hitték, hogy vad kísértetek költöztek a házba. Dumbledore-nak kapóra jött ez a pletyka, s ő is terjesztette… S látjátok, a falubeliek még ma sem mernek a ház közelébe menni, pedig az ínár sok-sok éve végleg elcsendesedett.
— Mikor épp nem szenvedtem az átkozott kórtól, nagyon boldog voltam a Roxfortban — boldogabb, mint valaha. Életemben először barátokra leltein. Nem is egy, hanem három testi-lelki jó barátom volt: Sirius Black, Peter Pettigrew és persze az apád, Harry: James Potter.
— A barátain figyelmét persze nem kerülte cl, hogy havonta egyszer eltűnök. Mindenféle mesét találtam ki: hogy rendszeresen meg kell látogatnom a beteg édesanyámat, és a többi… Féltem, hogy ha megtudják, miféle szörnyeteg vagyok, megundorodnak tőlem. De hiába titkolóztam, ők is, akárcsak te, Hermione, rájöttek az igazságra… és cseppet sem zavarta őket a dolog. Mi több, segítettek abban, hogy átalakulásaim szörnyűt tortúrából csodálatos kalanddá váljanak: a kedvemért animágusok lettek.
— Az apám is? — ámuldozott Harry.
— Igen, ő is. Közel háromévűkbe tellett, mire megtanulták, hogyan kell csinálni. Apád és Sirius az iskola legtehetségesebb diákjai voltak, emellett a szerencse is melléjük szegődött — az animágus-transzformáció ugyanis, ha félresikerül, borzalmas eredményre vezethet. Többek között ezért is tartja számon a minisztérium, hogy kik próbálkoznak vele. James és Sirius együtt készítették fel Petert. Ötödéves korunkra mindhárman elsajátították a varázslat fortélyait, s attól fogva bármikor át tudtak alakulni egy-egy bizonyos állattá.
— De miért segített ez magán? — kérdezte Hermione.
— Emberként nem lehettek mellettem, de állatként igen — felelte Lupin. — A vérfarkas csak az emberekre veszélyes. A barátaim havonta egyszer kiszöktek a kastélyból James láthatatlanná tévő köpenye alatt. A parkban aztán átalakultak. Peter, a legkisebb, átszaladt a fúriafűz csapkodó ágai alatt, és megérintette a görcsöt, ami megdermeszti a fát. Azután már csak végig kellett menniük az alagúton, és csatlakozhattak hozzám. A közelségük jótékony hatással volt rám. Külsőre ugyan farkas maradtam, de a lelkem megszelídült a jelenlétükben.
— Fogd rövidre, Remus — morogta Black. Olyan arccal meredt Makeszra, mintha elevenen fel akarná falni.
— Nem tart már sokáig, Sirius… Nos, attól fogva, hogy mind a négyen állatalakot tudtunk ölteni, rengeteg izgalmas lehetőség kínálkozott számunkra. A Szellemszállás már nem is volt elég nekünk, egész éjjel a faluban meg az iskolai birtokon kószáltunk. Sirius és James nagy és erős állatokká alakultak át, így kordában tudtak tartani egy vérfarkast. Nem hinném, hogy valaha is akadt volna a Roxfortban olyan diák, aki nálunk jobban ismerte a birtokot és Roxmortsot… Ezért is jött az ötlet, hogy megszerkesztjük a Tekergők Térképét, amit aztán a becenevünkön szignáltunk. Sirius volt Tapmancs, Peter volt Féregfark, és James volt Ágas.
— Milyen állattá vált… — kezdte Harry, de Hermione a szavába vágott.
— De hisz ez nagyon veszélyes dolog volt! Éjszaka egy vérfarkassal kóborolni! Mi lett volna, ha megszökik a többiektől, és megmar valakit?
— Ma is beleborzongok, ha rágondolok — csóválta a fejét Lupin. — Nemegyszer csak nagyon kevés híja volt, hogy nem történt meg a baj. De utólag mindig nevettünk ezeken a kalandokon. Fiatalok voltunk, és felelőtlenek — a fejünkbe szállt a saját ügyességünk.
— Persze sokszor furdalt a — lelkiismeret, hogy visszaélek Dumbledore bizalmával. Felvett engem a Roxfortba, felelősséget vállalt értem… én pedig hálátlanul megszegtem az összes szabályt, amit az én és a körülöttem élők biztonsága érdekében felállítottunk. Dumbledore nem is sejtette, hogy három társára is illegálisan animágiát űz miattam. A bűntudatom azonban mindig nyomtalanul elmúlt, amint leültünk kitervelni, mit csinálunk a következő holdtöltekor. És azóta se változtam meg…
Lupin vonásai megkeményedtek, s hangjában önutálat csendült.
— Már év elején figyelmeztetnem kellett volna Dumbledore-t, hogy Sirius animágus. Azóta se tettem meg. Hogy miért? Gyávaságból. Mert akkor azt is el kellett volna mondanom neki, hogy diákkoromban kijátszottam őt, veszélybe sodortam a társaimat… Pedig mindent Dumbledore-nak köszönhetek. Egész felnőtt életemben nyomorogtam, mert vérfarkasként nem tudtam munkát találni. Dumbledore másodszor is segített rajtam: tanári állást kaptam tőle. Bebeszéltem hát magamnak, hogy Sirius nem az animágia segítségével jut be az iskolába, hanem azokat a trükköket használja, amiket Voldemorttól tanult… Így hát, ha úgy vesszük, Piton gyanakvása nem volt alaptalan.
— Piton? — kapta fel a fejét Black. Most először levette a tekintetét Makeszról, és Lupinra nézett. — Mi köze Pitonnak az egészhez?
— Ő is itt van, Sirius — felelte sötéten Lupin. — Tanít az iskolában. — Most ismét a gyerekekhez fordult. — Piton professzor együtt járt velünk a Roxfortba. Ő tiltakozott a leghevesebben az ellen, hogy megkapjam az állást. Egész évben győzködte Dumbledore-t, hogy ne bízzon meg bennem. Bizonyos fokig meg is tudom érteni… Annak idején Sirius egyszer megtréfálta, és a dolog kis híján az életébe került…
Black ingerülten felmordult.
— Megérdemelte — szólt mogorván. — Folyton utánunk szaglászott, beleütötte az orrát a dolgainkba… Abban reménykedett, hogy kicsapnak minket…
— Perselus roppant kíváncsi volt rá, miért tűnök el havonta egyszer — folytatta Lupin. — Egy évfolyamba jártunk, és… hát, nem mondhatnám, hogy rajongtunk egymásért. Perselus ferde szemmel nézett ránk, mindenekelőtt Jamesre, aki sokkal tehetségesebb kviddicsjátékos volt nála… Nos, a lényeg az, hogy Piton egyszer holdtöltekor meglátott minket, amint Madam Pomfreyval a fúriafűz felé mentünk. Ez után eszelte ki Sirius azt a szerinte igen szórakoztató tréfát, hogy közli Pitonnal: fogjon egy hosszú botot, üssön rá vele a fúriafűz görcsére, és akkor megnézheti, hol kószálok. Piton persze kipróbálta a dolgot — s ha eljut a házig, ott egy kifejlett vérfarkassal került volna szembe. Szerencsére apád még idejében tudomást szerzett a tréfáról, utánarohant, és élete kockáztatásával megmentette. A baj csak az volt, hogy Piton meglátott engem az alagút végén, s bár Dumbledore ráparancsolt, hogy hallgasson a dologról, attól fogva tudta, miféle vagyok…
— Szóval Piton azért gyűlöli magát — töprengett hangosan Harry —, mert azt hiszi, hogy maga is benne volt a tréfában?
— Pontosan — sziszegte egy testetlen hang valahol Lupin háta mögött.
Perselus Piton ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, és Lupinra szegezte pálcáját.