Mikor Harry másnap reggel lement a konyhába, Dursleyék már a reggeliző asztalnál ültek. A vadonatúj televíziót nézték, amit csemetéjük kapott a vakációra. Korábban ugyanis Dudley sokat panaszkodott a nappaliban elhelyezett tévé és a hűtőszekrény közti nagy távolság miatt. Most, hogy a probléma megoldódott, Dudley jószerével az egész napot a konyhában töltötte: malacszemét a képernyőre függesztette, s rezgő tokával tömte magába az ételt.
Harry helyet foglalt Dudley és a testes, kurta nyakú, bajuszos Vernon bácsi között. Dursleyék még csak rá se néztek, nemhogy boldog születésnapot kívántak volna neki. Harry rég hozzászokott ehhez, úgyhogy nem is zavartatta magát. Vett magának egy szelet pirítóst, majd a képernyőre nézett. A hírolvasó épp egy fegyenc szökéséről számolt be:
— …a felhívás hangsúlyozza, hogy Black rendkívül veszélyes. Aki látja őt, azonnal jelentse a megadott telefonszámon.
— Nem is kellene kommentár, úgyis lerí róla, miféle — morogta Vernon bácsi, és újsága fölött a szökevény arcképére bámult. — Nézzétek, Milyen koszos és ápolatlan! Nézzétek meg a haját!
A bácsi sötét oldalpillantást vetett Harryre, akinek a lobonca miatt ugyancsak folyton bosszankodott. Pedig a képernyőn látható ösztövér alak könyékig lelógó, összecsomósodott hajgubanca láttán Harry kimondottan jólfésültnek érezte magát.
A tévében változott a kép.
— A Földművelésügyi Minisztérium ma kiadott rendelete szerint…
Vernon bácsi dühösen meredt a hírolvasóra.
— Várjunk csak! — fortyant fel. — Meg se mondják, honnan szökött meg!? Lehet, hogy az az őrült itt sétál az utcánkban!
A girhes, lóarcú Petunia néni nyomban megpördült a tengelye körül, és szemét meresztve kibámult a konyhaablakon. Harry tisztában volt vele, hogy nagynénje boldog lenne, ha felhívhatná a rendőrségi számot. A néni betegesen kíváncsi volt, s a fél életét azzal töltötte, hogy a szomszédságban lakó közönséges polgárok után leskelődött.
Vernon bácsi nagy, vörös öklével az asztalra csapott.
— Mikor tanulják meg végre — horkant fel —, hogy az ilyen alakoknak bitófán a helyük?
— Ahogy mondod — bólogatott Petunia néni, s közben egy pillanatra se vette le a szemét a szomszédasszony babkaróiról.
Vernon bácsi elöblítette teáscsészéjét, és az órájára nézett.
— Indulnom kell, Petunia. Marge vonata tízkor érkezik.
Harry gondolatait, melyek eddig valahol az emeleten, a seprűkarbantartó készlet körül keringtek, ez a mondat visszarángatta a földre.
— Marge néni? — fakadt ki kétségbeesetten. — Csak nem… csak nem jön ide vendégségbe?
Marge néni Vernon bácsi nővére volt. Harryt nem fűzte hozzá vérrokonság (Petunia és Harry néhai édesanyja voltak testvérek), mégis nénikéjeként kellett emlegetnie őt. Marge néni vidéken lakott, s háza tágas kertjében buldogokat tenyésztett. Csak nagy ritkán tűnt fel a Privet Drive-on — nem szívesen hagyta magukra drágalátos kutyáit —, de minden látogatása keserű emlékeket hagyott Harryban.
Mikor Dudley ötödik születésnapját ünnepelték, Marge néni sétabotjával sípcsonton vágta Harryt, mert nem tudta elviselni, hogy mindenben okosabb Dudleynál. Pár évvel később a néni karácsonykor állított be, Dudleynak egy komputervezérlésű robotot ajándékozott, Harrynek egy doboz kutyakekszet… Legutóbbi látogatására egy évvel az első roxforti levél érkezése előtt került sor. Harry akkor véletlenül rálépett a néni kedvenc kutyája, Marcang lábára. A felbőszült eb addig kergette őt, amíg fel nem mászott egy fára, de azután sem tágított — Marge néni csak jóval éjfél után volt hajlandó visszahívni. Dudleynak évek múlva is potyogtak a könnyei a nevetéstől, ha eszébe jutott a jelenet.
— Marge egy hétig marad nálunk — vetette oda Harrynek Vernon bácsi, majd fenyegetően felemelte kövér mutatóujját.
— Jut eszembe: jó lesz, ha tisztázunk egy-két dolgot, mielőtt elindulok érte.
Dudley elvigyorodott, és kivételesen levette tekintetét a képernyőről. Ha Vernon bácsi dörgedelmeket zúdított Harryre, az minden tévéműsornál szórakoztatóbb volt számára.
— Először is — fogott bele a bácsi —, vigyázz a szádra, ha Marge-dzsal beszélsz.
— Rendben — morogta bosszúsan Harry. — Feltéve, hogy ő is vigyáz a szájára, mikor velem beszél.
Vernon bácsi eleresztette füle mellett a választ.
— Másodszor — folytatta —, mivel Marge nem tud a beteges dolgaidról, nem akarok semmiféle… furcsaságot látni, amíg itt van. Embereld meg magad, világos?
— Rendes leszek, ha ő is az lesz — sziszegte fogcsikorgatva Harry.
— Harmadszor… — Vernon bácsi gonosz kis szeme keskeny réssé szűkült nagy, lila arca közepén. — Marge úgy tudja, hogy te a Szent Brútusz Szigorított Javítóintézet növendéke vagy…
— Micsoda!? — csattant fel Harry.
— …és te is ezt fogod mondani neki, különben baj lesz.
Harry villogó szemmel, holtsápadtan meredt Vernon bácsira. Azt hitte, lidérces álomba csöppent. Marge néni egyhetes látogatásra érkezik — ennél még a bácsi lyukas zoknija is szebb születésnapi ajándék lett volna.
Vernon bácsi feltápászkodott a székéből.
— Akkor én indulok is a pályaudvarra. Velem jössz, Dudlicsek?
— Nem — felelte Dudley, s mivel a kioktatásműsor véget ért, ismét a képernyő felé fordult.
— Dudlusnak még ki kell csinosítania magát — duruzsolta Petunia néni, és megsimogatta fia szőke sörtéit. — A mama vett neki egy szép új csokornyakkendőt.
Vernon bácsi megveregette Dudley húsos vállát.
— Hát akkor, nemsokára jövünk — bólintott, és kiment a konyhából.
Harrynek, aki eddig a döbbenettől kábultan ült a székén, most támadt egy ötlete. Letette a megkezdett pirítóst, felpattant, és kiment az előszobába.
Vernon bácsi addigra belebújt autóskabátjába.
— Te nem jöhetsz velem — morogta, mikor megpillantotta unokaöccsét.
— Nem is akarok — legyintett Harry. — Csak kérdezni szeretnék valamit.
Vernon bácsi gyanakvó pillantást vetett rá.
— A Rox… szóval az iskolában a harmadévesek néha lemehetnek a közeli faluba — folytatta Harry.
— Na és? — Vernon bácsi leakasztotta a kocsikulcsokat az ajtó melletti kampóról.
— De ahhoz alá kell íratni otthon egy engedélyező nyilatkozatot — hadarta Harry.
Vernon bácsi szája körül gonosz félmosoly jelent meg. — És mi okom volna rá, hogy aláírjam azt a nyilatkozatot?
Harry óvatos támadást indított.
— Elég nehéz lesz elhitetni Marge nénivel, hogy tényleg abba a Szent Szigorú izébe járok…
— A Szent Brútusz Szigorított Javítóintézetbe! — kiabálta Vernon bácsi, s Harry elégedetten nyugtázta, hogy hangjában rémület csendült.
— Igen, oda. — Harry higgadtan nézett vöröslő képű nagybátyja szemébe. — Szóval nehéz lesz megjegyezni ezt a bonyolult nevet. És persze meggyőzően kell játszanom a szerepet. Mi lesz, ha véletlenül elszólom magam?
— Akkor szíjat hasítok a hátadból! — ordította Vernon bácsi, és felemelt ököllel megindult Harry felé. A fiú azonban nem hátrált meg.
— Attól még Marge néni nem fogja elfelejteni, amit esetleg elkotyogok neki.
Vernon bácsi megtorpant, s most ott állt felemelt ököllel és csúf, szürkéslila arccal.
— De ha megkapom az aláírást — folytatta gyorsan Harry —, ígérem, megjegyzem, hova járok iskolába, és úgy fogok viselkedni, mint egy mug… szóval normális leszek, meg minden.
Vernon bácsin látszott, hogy fontolóra veszi az ajánlatot, bár továbbra is vicsorgott, és halántékán kidagadtak az erek.
— Rendben — vetette oda végül. — Marge látogatása alatt figyelni fogom a viselkedésedet. Ha úgy látom, hogy összeszeded magad, és azt mondod, amit megbeszéltünk, akkor aláírom a nyomorult engedélyedet.
Azzal a bácsi sarkon fordult, és kicsörtetett a házból. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy kiesett egy darabka a mozaiküvegből.
Harry nem ment vissza reggelizni, inkább felballagott a szobájába. Ha már egy hétig mugli módjára kell viselkednie, gondolta, legjobb lesz, ha azonnal elkezdi. Szomorúan felnyalábolta az ajándékait meg a leveleket, és mindent bepakolt a meglazult padlódeszka alá, ahol a dolgozata lapult. Azután Hedvig kalitkajához lépett. Errol láthatólag kiheverte legutóbbi útját. Csakúgy, mint Hedvig, fejét a szárnya alá dugva békésen aludt. Harry nehéz szívvel sóhajtott, és felébresztette a két madarat.
— Hedvig — szólt sajnálkozva —, az a helyzet, hogy egy hétre el kell tűnnöd innen. Kísérd el Errolt, Ronéknál jó helyed lesz. Majd írok neki pár sort.
Hedvig nagy, borostyánsárga szeme szemrehányóan csillogott.
— Ne nézz rám így, nem én tehetek róla. Muszáj áldozatot hoznom, hogy ősszel lemehessek Roxmortsba Ronnal és Hermionéval.
Tíz perccel később Errol és Hedvig (utóbbi egy Ronnak címzett levéllel a lábán) kiröppentek az ablakon, és hamarosan elnyelte őket a messzeség. Harry elszontyolodva süllyesztette az üres kalitkát a szekrény mélyére.
Sok ideje azonban nem maradt a búslakodásra. Egy perc sem telt bele, és már harsant is Petunia néni parancsa: azonnal induljon lefelé és készüljön a vendég fogadására.
— Csinálj valamit a hajaddal! — rikácsolta a néni, mikor Harry leért a hallba.
Harry nem sok értelmét látta annak, hogy erőszakkal lelapítsa égnek álló fürtjeit. Marge néni imádta kritizálni őt, úgyhogy kimondottan szívességet tesz neki, ha „rendetlen” külsővel mutatkozik előtte.
Fájdalmasan rövid idő múlva megcsikordult odakint a murva, jelezve, hogy Vernon bácsi autója befordult a ház elé. Azután becsapódtak a kocsi ajtajai, és közeledő léptek zaja hallatszott.
— Eredj ajtót nyitni! — sziszegte oda Harrynek Petunia néni. Harry összeszorult gyomorral engedelmeskedett, és kitárta a bejárati ajtót.
A küszöbön ott állt Marge néni teljes életnagyságban. Nő létére ugyanúgy festett, mint Vernon bácsi: magas volt, tagbaszakadt és lila képű. Még bajusz is nőtt az orra alatt, ha nem is olyan bozontos, mint az öccséé. Egyik kezében terjedelmes bőrönd lógott, a másikkal egy vén, mogorva buldogot szorított magához.
— Hol van Dudlus? — harsogta. — Hol az én ennivaló unokaöcsém?
Dudley végigcsámpázott a hallon. Szőke haját mintha szálanként a koponyájához ragasztották volna, az új csokornyakkendőnek csak a sarka látszott ki lecsüngő tokája alól. Marge néni gyomorszájon bokszolta Harryt a bőröndjével, úgyhogy a fiú másodpercekig csak hápogni tudott, majd fél kezével magához ölelte Dudleyt, és cuppanós csókot nyomott az arcára.
Harry tisztában volt vele, hogy Dudley csak azért viseli el Marge néni ölelgetését, mert jól megfizetik érte. És lám, mikor kiszabadult a néni karjából, kövér mancsában már ott is lapult egy ropogós húszfontos bankó.
— Petunia!
Marge néni úgy robogott el Harry mellett, mintha a fiú a berendezés része volna. Megcsókolták egymást Petunia nénivel, pontosabban Marge néni nekinyomta súlyos állkapcsát Petunia néni kiálló pofacsontjának.
Vernon bácsi belépett a házba, és joviálisan mosolyogva becsukta maga mögött az ajtót.
— Egy teát, Marge? — kérdezte. — Mit adhatunk Marcangnak?
— Marcang majd iszik a csészealjamból — felelte Marge néni, majd az egész társaság bevonult a konyhába, ügyet sem vetve a bőrönddel álldogáló Harryre.
Harry nem vette zokon a dolgot, sőt örült neki, hogy addig sem kell a néni közelében lennie. Szó nélkül elindult, hogy felvigye a koffert a vendégszobába, és cseppet sem szaporázta a lépteit.
Mire visszaért, és belépett a konyhába, Marge néninek már felszolgálták a teát és a süteményt, s Marcang is zajosan lefetyelt a sarokban. Harry látta, hogy Petunia néni arca fájdalmasan megvonaglik a kínosan tiszta padlóra fröccsenő tea és nyálcseppek láttán. Nagynénje gyűlölte az állatokat.
— Ki vigyáz a többi kutyádra, Marge? — érdeklődött Vernon bácsi.
— Oh, hát Fubster ezredes — harsogta Marge néni. — Mióta nyugállományba vonult, még örül is, ha akad valami elfoglaltsága. De szegény öreg Marcangot nem hagyhattam otthon. Ő belebetegszik, ha nem lehet velem.
Mikor Harry leült, Marcang morogni kezdett. Ez végre Harryre irányította Marge néni figyelmét.
— Nocsak! — csattant fel. — Te még mindig itt vagy?
— Igen — felelte Harry.
— Csak ne helyeselj nekem ilyen flegmán! Elég nagy áldozat Vernontól és Petuniától, hogy eltartanak téged. Én biztos nem tűrnélek meg a házamban. Ha az én küszöbömre raktak volna le, rövid úton az árvaházban kötöttél volna ki!
Harryből kis híján kibukott a válasz, hogy szívesebben lakna az árvaházban, mint Dursleyéknál, de aztán eszébe jutott a roxmortsi engedély. Inkább befogta hát a száját, és fanyar mosolyt erőltetett az arcára.
— Ne vigyorogj nekem! — ripakodott rá Marge néni. — Látom már, még mindig ugyanolyan semmirekellő vagy, mint mikor utoljára láttalak. Azt hittem, az iskolában talán beléd vertek valami jó modort. — A néni nagyot kortyolt a teájából, megtörölte a bajuszát, majd folytatta: — Hova is küldtétek a kölyköt, Vernon?
— A Szent Brútuszba — vágta rá Vernon bácsi. — Kimondottan az ilyen reménytelen esetekre specializálódott intézet.
— Értem — bólintott Marge néni, majd ismét Harryhez fordult. — Aztán mondd csak, használják-e a nádpálcát abban a Szent Brútuszban?
— Hát…
Vernon bácsi, aki a néni háta mögött ült, biccentett.
— Igen — felelte Harry, majd merő szorgalomból hozzátette: — Rendszeresen.
— Nagyon helyes — bólogatott Marge néni. — Én nem veszem be a divatos elméleteket arról, hogy nem szabad verni a gyerekeket. Aki megérdemli, az megérdemli, és százból kilencvenkilenc esetben egy kiadós nyakleves a megoldás. Téged gyakran náspángolnak el?
— Persze — sietett a válasszal Harry. — Nap mint nap.
Marge néni szeme összeszűkült.
— Még mindig nem tetszik a modorod, kölyök. Ha ilyen nyugodtan tudsz beszélni a fenyítésekről, akkor nyilván nem ütnek elég nagyot. Petunia, szerintem írnod kellene nekik. Mondd meg nekik kerek-perec, hogy beleegyezel a szigorú testi fenyítés alkalmazásába a nevelt fiad esetében.
Vernon bácsi talán attól tartott, hogy Harry megfeledkezik a megállapodásukról, mert gyorsan témát váltott.
— Hallgattad a reggeli híreket, Marge? Mit szólsz ahhoz a szökött fegyenchez?
Marge néni kezdte egyre otthonosabban érezni magát Dursleyéknál. Harry már-már nosztalgiával gondolt a korábbi, vendégmentes életre a Privet Drive 4. szám alatt. Vernon bácsi és Petunia néni látni sem szerették Harryt, s a fiú bármikor örömmel visszavonult. Marge néni viszont ragaszkodott hozzá, hogy Harry mindig szem előtt legyen, mert így elharsoghatta újabb és újabb nevelési ötleteit. Imádta összehasonlítani Harryt Dudleyval, és az volt a kedvenc szórakozása, hogy drága ajándékokkal traktálta unokaöccsét, közben pedig kihívóan meredt Harryre. Nyilván ki akarta provokálni belőle a kérdést, hogy ő miért nem kap semmit. Emellett gyakran tett gonosz célzásokat Harry jellemhibáinak okára.
— Vernon, ne magadat okold érte, hogy a fiú olyan, amilyen — mondta a harmadik napon, ebéd közben. — Ha egy alma belülről rohad, hiába fényesíted a héját.
Harry igyekezett az evésre koncentrálni, de ennek hallatán remegni kezdett a keze, és arca kipirosodott a dühtől. Gondolj az engedélyre, hajtogatta magában. Gondolj Roxmortsra. Ne válaszolj. Ne pattanj fel…
Marge néni felemelte borospoharát.
— A tenyésztés szabályai itt is érvényesek — folytatta. — Vegyük például a kutyákat. A korcs szukának mindig korcs kölyke születik…
Ebben a pillanatban Marge néni kezében felrobbant a borospohár. Üvegszilánkok repültek szanaszét — a néni köpködött és pislogott, vörös képén patakokban csorgott a bor.
— Marge! — sikkantott Petunia néni. — Marge, nem sebesültél meg?
— Semmi baj — nyögdécselte a néni, és megtörölte arcát a szalvétával. — Biztos túl erősen szorítottam. Pár napja ugyanezt csináltam Fubster ezredesnél. Nyugodj meg, Petunia, az én kezemben van a hiba…
Petunia néni és Vernon bácsi mégis gyanakodva néztek unokaöccsükre. Harry úgy döntött, inkább lemond a pudingról, megköszönte az ebédet, és felállt az asztaltól.
A hallba érve nekivetette hátát a falnak, és mélyet sóhajtott.
Hosszú ideje volt már annak, hogy utoljára elvesztette az önuralmát, és felrobbantott valamit. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Jól tudta, hogy nem csak a roxmortsi engedély forog kockán: ha így folytatja, a Mágiaügyi Minisztériummal is meggyűlik a baja.
A mágustörvény tiltotta a kiskorú varázslók otthoni bűbájgyakorlását. Ráadásul Harrynek már volt egy esete: előző nyáron hivatalos figyelmeztetést kapott, hogy ha a minisztérium újabb varázslatot észlel a Privet Drive-on, akkor roxforti tanulmányai korai véget érnek.
A hangokból ítélve Dursleyék felálltak az asztaltól, s Harry gyorsan feliszkolt az emeletre.
A következő három napot Harry úgy vészelte át, hogy A seprűápolás kézikönyvére gondolt, valahányszor Marge néni kötözködni kezdett vele. A módszer jól bevált, bár alkalmazásakor elég furcsa arcot vághatott — Marge néni ugyanis annak a gyanújának adott hangot, hogy Harry gyengeelméjű.
Azután végre-valahára elérkezett a néni látogatásának utolsó estéje. Petunia néni ünnepi vacsorát főzött, Vernon bácsi pedig kinyitott jó néhány palack bort. A levest és a lazacot is sikerült elfogyasztani anélkül, hogy említés esett volna Harry fogyatékosságairól. Már a citromhabos süteménynél tartottak, Vernon bácsi hosszú és unalmas beszámolóba kezdett munkahelyéről, a Grunnings fúrógyárról, Petunia néni pedig kávét főzött. Vernon bácsi elővett egy üveg brandyt.
— Megkínálhatlak, Marge?
Marge néni arca addigra lángvörösre gyúlt az elfogyasztott bormennyiségtől.
— Épp csak egy cseppet kérek — kuncogott. — Annál azért egy picit többet… még egy kicsit… úgy, köszönöm.
Dudley már a negyedik szelet süteményt habzsolta. Petunia néni kávét szürcsölgetett, kisujját gondosan eltartva a csészétől. Harry legszívesebben felosont volna a szobájába, de Vernon bácsi malacszemének egy dühős villanásával jelezte, hogy végig kell ülnie a búcsúvacsorát.
— Ááh — sóhajtott Marge néni, majd elégedett cuppantással letette az üres brandyspoharat. — Jó kis vacsorát dobtál össze, Petunia. Nekem otthon a tizenkét kutya mellett legfeljebb arra jut időm, hogy kivegyek valamit a mélyhűtőből.
A néni hangosan böfögött, és megpaskolta dudorodó hasát.
— Bocsánat… Szeretem az emberes fiúcskákat — folytatta Dudleyra kacsintva. — Ugyanolyan szép szál férfi lesz belőled, Dudlicsek, mint az apád. Igen, Vernon, kérek még egy kortyocska brandyt…
— No de az ott…
Fejével Harry felé bökött, akinek rögtön görcsbe rándult a gyomra. A seprűápolás kézikönyve, gondolta gyorsan.
— …arról a tökmagról lerí, hogy egy mihaszna kis féreg. A kutyáknál könnyű megszabadulni az ilyenektől. Tavaly megkértem Fubster ezredest, hogy fojtson vízbe egyet. Ványadt kis kölyök volt. Gyenge. Alultáplált.
Harry igyekezett felidézni a kézikönyv tizenkettedik oldalát: Hátramenetben rángató seprű javítása korrekciós bűbájjal.
— Már a múltkor is mondtam: minden az öröklött véren múlik. A rossz vér így is, úgy is kiütközik. Nem akarok semmi rosszat mondani a családodra, Petunia — Marge néni lapáttenyerével megpaskolta Petunia néni csontos kezét —, de a nővéred selejtgyerek volt. A legjobb családban is akadnak ilyenek. Aztán persze összeállt azzal a senkiházival, és íme az eredmény.
Harry merőn bámulta a tányérját, és furcsán csengett a füle. Szorosan markold meg a seprűt a vesszőnyalábnál fogva, gondolta. A folytatás azonban nem jutott eszébe. Marge néni hangja olyan erőszakosan hatolt bele a fülébe, mintha egy fúró lett volna Vernon bácsi gyárából.
— Ha már szóba került az a Potter… — folytatta jó hangosan Marge néni, miközben nyakon ragadta a brandysüveget, és újabb adagot loccsantott a poharába meg a terítőre. — Sose meséltétek még, hogy mi volt a foglalkozása.
Vernon bácsi és Petunia néni megdermedtek. Még Dudley is felpillantott a süteményéről, és színeire nézett.
— Nem… nem dolgozott — motyogta Vernon bácsi, és gyors oldalpillantást vetett Harryre. — Munkanélküli volt.
— Le mertem volna fogadni! — kapott a szón Marge néni. Egy hajtásra kiitta a brandyjét, majd megtörölte az állát a kardigánja ujjával. — Tudtam, hogy csak egy semmirekellő, lusta munkakerülő lehetett, aki…
— Nem volt az — vágott a szavába Harry.
Az asztalnál néma csend lett. Harry egész testében remegett — még soha semmi nem dühítette fel ennyire.
— MÉG EGY KIS BRANDYT! — harsogta a holtsápadt Vernon bácsi, és az üveg egész tartalmát beleöntötte Marge néni poharába. — Te meg, kölyök — mordult rá Harryre —, menj lefeküdni. Lódulj.
— Nem, Vernon, nem — szólt közbe Marge néni csukladozva. Felemelte a kezét, és apró, véreres szemével Harryre meredt. — Folytasd csak, fiam. Büszke vagy a szüleidre, mi? Sikerült összehozniuk egy jó kis autóbalesetet, és hidegre tenni magukat — gondolom, részegen…
— Nem autóbalesetben haltak meg! — vágott vissza Harry. Azon kapta magát, hogy felállt a székéből.
— Igenis karambol végzett velük, te hazug kis taknyos! — kiabálta dühtől tajtékozva Marge néni. — Téged meg itt hagytak koloncnak a becsületes, dolgos rokonaik nyakán! Te hálátlan, pimasz kis…
A néni hirtelen elhallgatott. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a pulykaméregtől akadt volna el a szava, s mintha dühében fújná fel magát — de a püffedés egyre nagyobb mértéket öltött. Tányérnyi vörös arca tágulni kezdett, gombszemei kidülledtek, szája szélesre feszült. Pár másodperc múlva gyapjúkardigánjáról lepattantak a gombok, és szanaszét repültek a szobában — a néni úgy dagadt, mint egy óriási léggömb. Duzzadó hasáról leszakadt az öv, s ujjai már olyan vastagok voltak, mint egy-egy rúd szalámi…
— MARGE! — ordított fel kórusban Vernon bácsi és Petunia néni, mikor vendégük felpuffadt teste elkezdett felemelkedni a székből. Marge néni immár tökéletesen gömbölyű volt, mint egy irdatlan, malacszemű jelzőbója. Vaskos karját és lábát bénán széttárta, s furcsa, pukkanó hangok kíséretében lassan a mennyezet felé lebegett. Marcang berontott a szobába, és veszett ugatásba kezdett.
— NEEEEEE!
Vernon bácsi megragadta Marge néni egyik lábát. Megpróbálta visszahúzni nővérét a földre, de kis híján ő maga is felemelkedett. Marcang egy ugrással ott termett, és belemélyesztette fogait Vernon bácsi lábába.
Harry kirohant az étkezőből, mielőtt bárki útját állhatta volna, és a lépcső alatti gardrób felé szaladt. Mikor odaért, a gardrób magától feltárult. Harry gyorsan a bejárati ajtóhoz húzta utazóládáját, majd felszaladt a lépcsőn a szobájába. Ott bemászott az ágy alá, felemelte a meglazult padlódeszkát, s kiemelte alóla a könyveit meg a születésnapi ajándékokat rejtő párnahuzatot. Azután gyorsan kikászálódott az ágy alól, felkapta Hedvig megürült kalitkáját, és már rohant is lefelé a lépcsőn a ládájához. Épp akkor ért le, mikor nagybátyja megjelent az étkező ajtajában. A bácsi lábszárán véres cafatokban csüngött a nadrág.
— AZONNAL GYERE BE! — üvöltötte. — GYERE BE, ÉS CSINÁLD VISSZA A NŐVÉREM!
Harry azonban nem tudott és nem is akart lecsillapodni. Egy rúgással felcsapta a láda fedelét, előkapta a varázspálcát, és Vernon bácsira szegezte.
— Megérdemli — zihálta rekedten. — Megérdemli, amit kapott. Ne merj a közelembe jönni!
Közben a másik kezével kitapogatta az ajtó zárját.
— Elmegyek — jelentette ki. — Elegem van belőletek.
Néhány másodperc múlva már a kihalt, sötét utcán baktatott, ládáját maga után vonszolva, hóna alatt Hedvig kalitkájával.