Harry még sosem volt ilyen bizarr kompánia tagja. Az emeletről levonuló menetet Csámpás vezette, nyomában Lupin, Pettigrew és Ron lánccsörgető hármasfogata trappolt lefelé. Őket a lebegő Piton követte, aki előrebukott fejével úgy festett, mintha bambán meredne a lépcsőfokokon végigzongorázó cipőjére. Megalázó helyzetét a mögötte haladó Sirius Blacknek köszönhette, aki a tulajdon varázspálcájával tartotta őt a levegőben. Black sarkában a két sereghajtó, Harry és Hermione lépkedett.
Az alagútba csak nagy üggyel-bajjal sikerült bejutniuk. Lupin, Pettigrew és Ron oldalazva kecmeregtek át a lyukon, s a mutatvány közben Lupinnak arra is ügyelnie kellett, hogy pálcájával végig sakkban tartsa Pettigrew-t. Végül sikeresen bejutottak, s Harry hátulról még látta, ahogy Csámpás és a bilincses trió libasorban elindulnak az alagútban. Sirius Black előbb bekormányozta Pitont a nyíláson, ő maga csak azután mászott be. Harry és Hermione követték. Mivel az alagút nemcsak széltében, de belmagasságát tekintve is meglehetősen szűk volt, a lebegő Piton feje lépten-nyomon nagyot koppant a mennyezeten. Black azonban jelét sem adta annak, hogy bármit is kívánna tenni ez ellen.
Jó néhány perces néma baktatás után a varázsló hirtelen Harryhez fordult.
— Tudod, mit jelent az, ha most feladjuk Pettigrew-t? — kérdezte.
— Hogy maga szabad.
— Igen… — bólintott Sirius. — Ami azért fontos, mert… nem tudom, említették-e valaha neked, de én vagyok a keresztapád.
— Igen, tudom — felelte Harry.
— Emellett… a szüleid arra is megkértek, hogy legyek a gyámapád… ha velük esetleg történne valami.
Harry visszafojtotta a lélegzetét. Csak remélni merte, hogy keresztapja tényleg arra gondol, amire szavai utaltak.
— Természetesen megértem, ha a nagynénédéknél akarsz maradni — folytatta Black. — De azért fontold meg a dolgot. Ha sikerül tisztára mosni a nevem… és ha esetleg… ha új otthonra vágysz…
Harry úgy érezte, mintha egy kisebb bomba robbant volna fel a gyomrában.
— Úgy érti… hogy magához venne? — hebegte. Ösztönösen felegyenesedett, aminek következtében jól beverte a fejét a mennyezet egyik kiszögellésébe. — Komolyan elvinne Dursleyéktól?
— Számítottam rá, hogy nemet mondasz — visszakozott Black. — Megértem, hogy ragaszkodsz a nagynénédékhez. Csak szeretném, ha tudnád, hogy…
— Mit beszél!? — horkant fel Harry olyan rekedt-elfúló hangon, ami még Siriusnak is becsületére vált volna. — Hogyne akarnám otthagyni Dursleyékat! Van saját háza? Mikor költözhetek át?
Black megtorpant, és hátrafordult. Piton feje most még szaporábban kopogott a mennyezeten, de Siriust ez pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelte.
— Hozzám költöznél? Komolyan mondod?
— Hát persze!
Sirius elkínzott arcán ekkor jelent meg az első igazi mosoly. A változás döbbenetes volt, a halálfejmaszk mögött egy tíz évvel fiatalabb férfi tűnt fel. Harry most először érezte, hogy ugyanaz az ember áll vele szemben, aki a szülei esküvői fényképéről ránevetett.
Több szó nem esett köztük, amíg el nem érték az alagút túlsó végét. Az élen haladó Csámpás addigra már kimászott a szabadba, bizonyára megérintette a fűzfát elaltató görcsöt, mert egy nyikkanás sem utalt rá, hogy a kievickélő Lupint, Pettigrew-t és Ront harcias ágcsapások fogadták volna.
Sirius kinavigálta Pitont a lyukon, azután félreállt, hogy előreengedje Harryt és Hermionét. Ő maga utolsóként kapaszkodott fel a meredek kürtőben.
A parkban koromsötét volt, csak a kastély ablakai világítottak a távolban. A csapat némán folytatta útját. Pettigrew még mindig zihált, és néha panaszosan fel-felnyögött. Harry agya vadul zakatolt. Otthagyja Dursleyékat… Sirius Blacknél, a szülei legjobb barátjánál fog lakni… Még a gondolatba is teljesen beleszédült. Milyen képet vágnak majd, ha megtudják, hogy a szökött fegyenchez költözik, akit a tévében láttak!
— Egy rossz mozdulat, és véged, Peter — szólt fenyegetően Lupin, s a baljában tartott pálcát oldalról Pettigrew mellkasának szegezte.
Ahogy haladtak, a kastélyablakok egyre nagyobbnak és fényesebbnek tűntek. Piton még mindig aléltan úszott a levegőben, fogai újra meg újra összekoccantak, ahogy állkapcsa a szegycsontjához verődött. Azután egyszer csak…
Az égen kószáló felhőket továbbkergette a szél, s a dús füvön halvány árnyékok rajzolódtak ki. A parkot éjjeli fényárba vonta a telihold.
Piton beleütközött Lupin, Pettigrew és Ron hármasába, akik hírtelen megtorpantak. Sirius döbbenten megállt, majd kinyújtott karjával sorompóként elzárta Harry és Hermione útját.
Harry Lupin sötét sziluettjére meredt. A professzor előbb megdermedt, majd végtagjai vadul remegni kezdtek.
— Uramisten! — sikkantott fel Hermione. — Nem itta meg az esti bájitalát! Ránk fog támadni!
— Fussatok el — suttogta Sirius. — Gyerünk, szaladjatok!
Harrynek eszében sem volt sorsára hagyni a Pettigrew-hoz és Lupinhoz bilincselt Ront. Elindult barátja felé, de Sirius a derekánál fogva elkapta, és visszadobta. — Őt bízd rám — ROHANJ!
Hátborzongató hörgés hangzott fel. Lupin feje és teste nyúlni kezdett, mintha képlékeny masszává változott volna. Válla és gerince meggörnyedt, majd sűrű szőr burjánzott el arcán és karmos manccsá korcsosuló kezén. Csámpás felborzolta bundáját, és nyávogva hátrálni kezdett.
A vérfarkas villogó fogait csattogtatta. Ekkor Sirius hirtelen eltűnt Harry mellől — ő maga is átalakult, s óriáskutya képében a bilincsét lerázó farkashoz ugrott. Fogaival a fenevad tarkóját célozta meg, a bundájánál fogva igyekezett elvonszolni a farkast Ron és Pettigrew közeléből. Az nem hagyta magát, s a két állat között fogak és karmok ádáz tusája bontakozott ki.
Harry hosszú másodpercekig megkövülten bámulta a jelenetet, csak akkor ocsúdott fel, mikor meghallotta Hermione rémült sikolyát…
Pettigrew Lupin elejtett varázspálcája felé ugrott, magával rántva az ingatag lábakon álló Ront. Durranás hallatszott, valami felvillant — s Ron máris mozdulatlanul hevert a földön. Egy újabb durranás nyomán Csámpás a levegőbe repült, és méterekkel odébb landolt a fűben.
— Capitulatus! — ordította Harry, és Pettigrew-ra szegezte varázspálcáját. Lupin pálcája suhogva a magasba röppent. — Ne mozduljon, Pettigrew!
A férfi azonban már átalakult. Harry odarohant Ronhoz, a fiú kinyújtott karját szorító bilincs másik pántja már üres volt. Mellette még utoljára megvillant a hosszú, kopasz farok, azután már csak a fűben iszkoló apró lábak zaja jelezte a patkány útját.
Ekkor dühös üvöltés és fenyegető morgás ütötte meg Harry fülét. A kutya és a vérfarkas párviadala véget ért, az utóbbi feladta a küzdelmet, és elügetett az erdő felé.
— Sirius — kiáltotta Harry. — Pettigrew átalakult, és megszökött!
A kutya pofája és háta csatakos volt a vértől, eddig lihegve hevert a fűben, de Harry szavaira felpattant, és egy szempillantás múlva eltűnt a sötétben.
Harry és Hermione Ron fölé hajoltak.
— Mit csinált vele Pettigrew? — suttogta Hermione.
Ron kitátott szájjal és félig behunyt szemmel hevert a fűben.
— Fogalmam sincs.
— Az biztos volt, hogy él — jól hallhatóan lélegzett —, de nem volt eszméleténél.
Harry tanácstalanul körülnézett. Lupin és Black messze jártak… nem maradt velük senki, csak az ájultan levitáló Piton.
— Felvisszük őket a kastélyba, és keresünk egy tanárt — határozott Harry. Hátrasimította szemébe lógó hajfürtjeit, és igyekezett a feladatra összpontosítani. — Gyerünk…
Ekkor azonban panaszos nyüszítés hangzott fel valahol a távolban. Egy kínlódó kutya szűkölése…
— Ez Sirius — motyogta Harry a sötétbe meredve.
Gyorsan végiggondolta a megváltozott szituációt. Ronért pillanatnyilag semmit nem tehettek, Black viszont, a hangokból ítélve, segítségre szorult…
Harry futásnak eredt, s Hermione habozás nélkül követte. A szűkölés valahonnan a tó felől hallatszott, arra vették hát a az irányt, Harry rohanás közben érezte, hogy kihűl körülöttük a levegő, de nem tudatosult benne, mit jelent ez…
A szűkölés egyszerre abbamaradt — Harry és Hermione a tópartra érve nyomban látták, hogy miért. Sirius visszaváltozott emberré. Négykézláb kuporgott a földön, s fejét a keze alá temette.
— Neee — nyöszörögte. — Könyörgök, neee…
Harry ekkor látta meg őket. Száz vagy talán még annál is több fekete, csuklyás alak közeledett feléjük. Harry megpördült a tengelye körül, szinte azon nyomban érezte, hogy átjárja a jól ismert, bénító hideg, majd lassan a fehér köd is megjelent. Bármerre nézett maga körül, mindenütt újabb és újabb dementorok bontakoztak ki a sötétből — a rémalakok bekerítették őket…
— Hermione, gondolj valami vidám dologra! — kiabálta Harry, s a magasba emelte a pálcáját. Pislogva igyekezett megszabadulni a ködtől, s vadul rázta a fejét, hogy elhallgattassa a felcsendülő sikolyokat…
A keresztapámnál fogok lakni. Elköltözöm Dursleyéktól.
Siriusra, és csakis Siriusra akart gondolni. Erejét megfeszítve koncentrált, és közben kántálni kezdte a varázsigét:
— Expecto patronum! Expecto patronum!
Black egész testében megremegett, majd halottsápadt arccal a földre hanyatlott, és nem mozdult többé.
Magához fog térni. Odaköltözöm hozzá, nála fogok lakni.
— Expecto patronum! Hermione, segíts! Expecto patronum!
— Expecto… — suttogta Hernione. — Expecto… expecto…
A varázslat nem sikerült. A dementorok már csak tíz lépésnyire voltak tőlük, s a fenyegető, fekete gyűrű egyre szűkült.
— EXPECTO PATRONUM! — üvöltötte Harry, túlharsogva a fejében zengő sikolyokat. — EXPECTO PATRONUM!
Pálcája hegyéből vékony, ezüstszín füstcsík tört elő, s ugyanabban a szempillantásban érezte, hogy a mellette álló Hermione a földre roskad. Egyedül maradt… teljesen egyedül…
— Expecto… Expecto patronum…
Ő maga is térdre rogyott, s szinte már semmit sem látott a fehér ködön kívül. Kétségbeesetten igyekezett megőrizni derűlátó gondolatait… Sirius ártatlan… ártatlan… túl fogjuk élni… az ő házában lakunk majd…
— Expecto patronum! — zihálta.
Alaktalan patrónusának halvány fényénél látta, hogy az egyik dementor megtorpan — nem tudott áthatolni az ezüstös ködfelhőn. A fekete köpönyeg alól előbukkant egy nyálkásan csillogó kéz, s olyan mozdulatot tett, mintha félre akarná söpörni a patrónust.
— Ne … ne! — sikoltott fel Harry. — Sirius ártatlan! Expecto… Expecto patronum!
Érezte a dementorok borzalmas auráját, s hörgő sóhajaik gonosz szélviharként kavarogtak körülötte. A legközelebb álló dementor mintha habozott volna — azután felemelte rothadó kezeit, és hátrahajtotta csuklyáját.
A kámzsa alól a vak halál arca bukkant elő. A feleslegessé vált szemüregeket vékony, szürkés hártya nőtte be. Nem úgy a szájat… a sötéten ásító, alaktalan lyukon halálhörgést idéző zajjal süvített be a levegő…
Harryt megbénította a rettegés. Se mozdulni, se szólni nem tudott többé — erőtlen patrónusa egy szempillantás alatt semmivé foszlott.
A fehér köd immár teljesen elvakította. Harcolnia kell… expecto patronum… semmit nem látott… valahol a távolban felcsendült egy ismerős hang… expecto patronum… a ködben kinyújtotta a kezét, és kitapogatta Sirius karját… nem fogják tönkretenni őt…
Majd azt érezte, hogy két erős, csontos kéz ragadja meg a nyakát… kényszerítették, hogy felfelé fordítsa arcát… érezte a jeges leheletet… vele végeznek hát elsőként… az oszló test bűze megcsapta az orrát… anyja sikoltásai a fülében csengtek… ez lesz az utolsó hang, amit életében hall…
Ekkor azonban mintha valami ezüstös derengés hatolt volna át a fojtogató ködön. A fény egyre erősödött, s Harry érezte, hogy arccal a fűbe zuhan…
Hányingere volt, egész testében remegett, s még annyi ereje sem volt, hogy a fejét oldalra fordítsa. Úgy, ahogy feküdt, kinyitotta a szemét. A fűszálakat vakító fény világította meg… A sikoltozás elhalt a fejében, s a hideg is enyhülni kezdett…
Valami megzavarta a dementorokat… valami, ami most ott cikázott Sirius, Hermione és ő körülötte… a dementorok hörgése egyre halkult… távolodtak… a fűszálakon meleg, nyári fuvallat söpört végig.
Harry összeszedte minden erejét, és a fény felé nézett. Egy nagy testű állatot pillantott meg, mely a tó víztükrén poroszkált a túlsó part felé. A könny és a szemébe csorgó verejték függönyén át pislogva igyekezett kivenni, miféle állat lehet… Fényes volt, akár egy egyszarvú. Mikor elérte a partot, megállt.
Harry az ájulással viaskodva figyelte a jelenetet. Az állat odalépett egy emberhez, aki felemelte a kezét, hogy megsimogassa… Az alak furcsán ismerősnek tűnt… de nem, az lehetetlen…
Harry semmit sem értett az egészből, és képtelen volt tovább gondolkodni. Érezte, hogy az utolsó csepp erő is kiszáll tagjaiból, és a következő pillanatban elsötétült előtte a világ.