— Megdöbbentő… felfoghatatlan… Kész csoda, hogy élve megúszták… elképesztő… Hőstettet hajtott végre, Piton.
— Köszönöm, miniszter úr.
— Merlin-díj, ezüst fokozat… Mit ezüst, arany fokozat, ha el tudom intézni!
— Hálásan köszönöm, miniszter úr.
— Csúnya sebet szerzett… Felteszem, Black műve.
— Nos, nem, miniszter úr, ezt Potter, Weasley és Granger tették velem.
— Micsoda!?
— Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy Black megbabonázta őket. Viselkedésükből ítélve a konfúziós átkot alkalmazta rajtuk. A gyerekek ugyanis azt a téveszmét hangoztatták, hogy Black esetleg ártatlan lehet. Nem voltak beszámíthatók. Mindazonáltal a felelőtlen magánakciójuk miatt a gazember kis híján kicsúszott a markunkból… A gyerekek nyilván azt hitték, hogy maguk is el tudnak bánni Blackkel. Megjegyzem, az elbizakodottságuk annak köszönhető, hogy a tanév során nem egy kihágást követhettek el büntetlenül… Potternek pedig, ugyebár, az igazgató úr kezdettől fogva különleges státust biztosított…
— Hát igen… Tudja, hogy van ez, Piton… Valamennyien hajlunk rá, hogy elnézőbbek legyünk, ha Harry Potterről van szó.
— Hát persze… de vajon jót tesz-e neki, ha mindig kivételezettként kezelik? Én a magam részéről igyekszem ugyanúgy bánni vele, mint a többi tanítványommal. Más diákot legalábbis felfüggesztenének, ha ilyen veszélynek tenné ki a társait. Gondoljon csak bele, miniszter úr: megsértett minden elképzelhető szabályt — azokat is, amelyeket kimondottan az ő biztonsága érdekében vezettünk be — tiltott időben tiltott helyen tartózkodott, ráadásul egy vérfarkas és egy elitélt gyilkos társaságában… Megjegyzem, erős a gyanúm, hogy korábban engedély nélkül lejárt Roxmorts faluba is…
— Nehéz ügy, Piton, nehéz ügy… Sok botorságot művelt a fiú, ez kétségtelen…
Harry csukott szemmel, mozdulatlanul fülelt. Még mindig kába volt, Caramel és Piton szavai egyenként verekedték át magukat a dobhártyáján, s lusta patakként csörgedeztek az agyában. Végtagjai mintha ólomból lettek volna, de még a szemhéját se bírta felemelni… Legszívesebben ott feküdt volna a kényelmes ágyon az idők végezetéig…
— Nem tudom mire vélni a dementorok szokatlan viselkedését… Maga meg tudja magyarázni, hogy miért vonultak vissza, Piton?
— Nem, miniszter úr. Mikor magamhoz tértem, már elindultak a kijelölt őrhelyük felé.
— Elképesztő. Black, Harry és a lány mégis…
— Mikor rájuk találtam, mindhárman ájultan feküdtek. Először is megkötöztem Blacket, azután odavarázsoltam három hordágyat, és felhoztam őket a kastélyba.
A beszélgetésben szünet állt be. Harry feje lassan tisztulni kezdett, s ezzel egy időben mardosó érzés támadt a gyomra mélyén…
Kinyitotta a szemét.
Kissé homályosan látott — bizonyára levették a szemüvegét. Az nyilvánvaló volt, hogy a gyengélkedőben van — a terem végében álló alak pedig egyértelműen Madam Pomfrey volt. A javasasszony a legutolsó ágy mellett tevékenykedett. Harry hunyorogva odasandított, s egy tűzvörös foltban felismerte Ron haját.
Óvatosan megfordította fejét a párnán. A holdfény megvilágította a szomszédos ágyat, amelyben Hermione feküdt. A lánynak nyitva volt a szeme, s arca feszült figyelmet tükrözött. Mikor észrevette, hogy Harry magához tért, gyorsan az ajkára szorította ujját, majd az ajtó felé mutatott. Az félig nyitva volt — ezért hallatszott be a folyosón álldogáló Caramel és Piton beszélgetése.
Madam Pomfrey most otthagyta Ront, és Harry ágyához sietett. A fiú megfordult, és a javasasszonyra nézett. Madam Pomfrey falazótégla méretű csokoládétömböt tartott a kezében.
— Látom, felébredtünk — állapította meg. Letette a csokoládét Harry éjjeliszekrényére, és nekilátott, hogy egy kis kalapáccsal falatnyi darabokra törje.
— Hogy van Ron? — kérdezte kórusban Harry és Hermione.
— Túléli — felelte kurtán a javasasszony. — Ami pedig titeket illet… Itt maradtok megfigyelésre, amíg… Potter, ezt meg hogy képzeled!?
Harry felült az ágyban, orrára biggyesztette szemüvegét, és felkapta varázspálcáját.
Beszélnem kell az igazgató úrral — jelentette ki.
— Nyugodj meg, Potter — csitította Madam Pomfrey. — Elfogták Blacket. Biztos helyen van. A dementorok perceken belül végrehajtják rajta a csókot…
— MICSODA?
Harry kiugrott az ágyból, s Hermione követte a példáját. A kiáltás azonban a folyosóra is kihallatszott, Cornelius Caramel és Piton besiettek a kórterembe.
— Harry, Harry, mi a baj? — rémüldözött Caramel. — Neked az ágyban a helyed… Kaptál már csokoládét?
— Miniszter úr — hadarta Harry. — Sirius Black ártatlan! Peter Pettigrew nem halt meg! Találkoztunk vele ma este! Nem engedheti, hogy a dementorok bántsák Siriust, ő…
Caramel azonban csak mosolygott, és a fejét csóválta.
— Képzelődsz, Harry. Borzalmas dolgokon mentél keresztül, ki kell pihenned magad. Feküdj le szépen, és bízd ránk a dolgot. Tudjuk, hogy mit kell tennünk…
— NEM TUDJÁK! — kiabálta Harry. — NEM SIRIUS A BŰNÖS!
Hermione odasietett Harry mellé, és esdeklő arccal nézett Caramelre.
— Miniszter úr, kérem, hallgasson meg minket — szólt. — Én is láttam Pettigrew-t. Ron patkánya volt, mert hogy animágus… Mármint Pettigrew…
— Látja, miniszter úr? — csóválta a fejét Piton. — Mindkettőnek téveszméi vannak. Black alapos munkát végzett…
— NINCSENEK TÉVESZMÉINK! — tajtékzott Harry.
— Miniszter úr! Professzor! — csattant fel Madam Pomfrey. — Nyomatékosan kérem, hogy azonnal távozzanak! Már épp eléggé felizgatták a betegeimet!
— Csak szeretném elmondani, hogy mi történt valójában! — harsogta dühösen Harry. — Miért nem bírnak végighallgatni!?
Madam Pomfrey villámgyors mozdulattal jókora csokoládékockát dugott Harry szájába, majd páciense döbbenetét kihasználva visszatuszkolta őt az ágyra.
— Miniszter úr, ezek a gyerekek ápolást igényelnek. Nagyon kérem, távozzanak…
Ekkor újra kinyílt az ajtó, és belépett rajta Dumbledore. Harry szuszogva lenyelte a csokoládét, és újra felült az ágyban.
— Dumbledore professzor, Sirius Black…
— Ez nem lehet igaz! — sápítozott Madam Pomfrey. — Az isten szerelmére, ez nem társalgó, hanem kórterem! Igazgató úr, ragaszkodom hozzá, hogy…
— Ne haragudjon, Poppy — vágott a szavába Dumbledore —, de beszélnem kell Harryvel és Granger kisasszonnyal. Sirius Blacktől jövök…
— Gondolom, magának is ugyanazt a dajkamesét adta elő, amit a gyerekek agyába ültetett — sziszegte Piton. — A patkányról meg az állítólagos Pettigrew-ról…
— Valóban erről szól Black története — felelte higgadtan Dumbledore, és félhold alakú szemüvegén át fürkésző pillantást vetett Pitonra.
— És az én bizonyítékaim nem számítanak? — fortyant fel Piton. — Nem láttam Peter Pettigrew-t se a Szellemszálláson, se a parkban!
— Azért nem látta, mert nem volt magánál, tanár úr! — szólt közbe elszántan Hermione. — És mire megérkezett, már…
— Granger kisasszony, FOGJA BE A SZÁJÁT!
— No de, Piton — méltatlankodott Caramel. — Az ifjú hölgy beteg, ne beszéljen vele ilyen hangon…
— Szeretnék szót váltani Harryvel és Hermionéval — mondta ellentmondást nem tűrő hangon Dumbledore. — Cornelius, Perselus, Poppy, kérem, hagyjanak magunkra…
— Igazgató úr! — fortyant fel Madam Pomfrey. — A betegeimnek ápolásra és nyugalomra van szükségük…
— Sajnálom, de ez nem várhat — felelte Dumbledore. — Nem vitatkozom.
Madam Pomfrey sértődötten felszegte a fejét. Elcsörtetett a kórterem túlsó végéből nyíló szobája felé, és becsapta maga mögött az ajtót. Caramel elővette mellénye zsebéből súlyos aranyóráját, és rápillantott.
— Ha minden igaz, a dementorok már itt vannak — szólt. — Megyek, fogadom őket. Odafent találkozunk, Albus.
A miniszter az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és Pitonra nézett. A bájitaltantanár azonban nem mozdult.
— Remélem, egy szót se hisz el Black meséjéből — suttogta, és Dumbledore arcába meredt.
— Szeretnék beszélni Harryvel és Hermionéval — ismételte az igazgató.
Piton egy lépést tett felé.
— Sirius Black már tizenhat éves korában megmutatta, hogy mennyit ér neki egy ember élete — hadarta fojtott hangon. — Talán már elfelejtette, Dumbledore? Elfelejtette, hogy Black meg akart ölni engem?
— Mindenre pontosan emlékszem, Perselus — felelte csendesen az igazgató.
Piton sarkon fordult, és kimasírozott Caramel mellett az ajtón. Dumbledore és a gyerekek végre magukra maradtak.
Harry és Hermione egymás szavába vágva hadarták el a történetet,
— Tanár úr, Black igazat mond — láttuk Pettigrew-t…
— …de megszökött, amikor Lupin professzor vérfarkassá változott…
— …patkányként élt…
— …hiányzik egy ujj Pettigrew mellső lábáról, illetve a kezéről…
— …Pettigrew tette ezt Ronnal, nem Sirius… Dumbledore két kezét felemelve jelezte, hogy válaszolni szeretne.
— Kérlek, figyeljetek rám — kezdte halkan —, és ne vágjatok a szavamba, mert szorít minket az idő. Black történetét semmi sem igazolja a ti vallomásotokon kívül — márpedig két tizenhárom éves varázslónövendék szava vajmi keveset nyom a latban. Egy sereg szemtanú eskü alatt vallotta, hogy Sirius megölte Pettigrew-t. Én magam adtam igazolást a minisztériumnak arról, hogy Sirius volt Potterék titokgazdája.
— Lupin professzor is megmondhatja… — szaladt ki Harry száján.
— Lupin professzor jelenleg a Tiltott Rengetegben bujdokol, és nincs olyan állapotban, hogy bárkinek bármit megmondjon. Mire újból emberalakot ölt, Sirius már túl lesz azon, ami a halálnál is rosszabb. Ráadásul a varázslótársadalom súlyos előítéletekkel viseltet a vérfarkasok iránt, úgyhogy az ő vallomása sem érne sokat. Az a tény pedig, hogy Sirius és ő régi barátok…
— De hát…
— Hallgass végig, Harry. Lásd be, hogy szélmalomharcot vívtok. Piton professzor története sokkal meggyőzőbb, mint a tietek.
— Piton gyűlöli Siriust — csattant fel keserűen Hermione. — Mindenáron bosszút akar állni rajta valami buta tréfa miatt… — Sirius nem úgy viselkedett, mint egy ártatlan ember. Összekaszabolta a Kövér Dámát, késsel a kezében behatolt a Griffendél-toronyba… Amíg be nem mutatjuk Pettigrew-t, élve vagy halva, addig az ítélet érvényben marad.
— De maga hisz nekünk.
— Igen, hiszek — felelte csendesen Dumbledore. — Másokat viszont nem tudok meggyőzni az igazságról, és a mágiaügyi miniszter döntését sem áll módomban felülbírálni.
Harry az igazgató komor arcára meredt, s úgy érezte, hogy menten megnyílik alatta a föld. Az elmúlt években szilárd meggyőződésévé vált, hogy Dumbledore számára nincs megoldhatatlan probléma. Titokban most is azt remélte, hogy az igazgató csak csettint egyet, és nyomban helyreáll a világ rendje. De erre nem került sor… Az utolsó reményük is szertefoszlott.
— Egyetlen esélyünk van — szólt lassan Dumbledore, s égszínkék szeme Harryről Hermionéra vándorolt. — Időt kell nyernünk.
— De… — kezdte Hermione. Azután egyszer csak elkerekedett a szeme. — OH!
— Jól figyeljetek — folytatta Dumbledore, minden egyes szót gondosan artikulálva. — Sirius Flitwick professzor szobájában van, a hetedik emeleten. Az a tizenharmadik ablak a Nyugati Toronytól számolva. Ha minden jól megy, ma este két ártatlan életét is megmenthetitek. De egyvalamit jól véssetek az eszetekbe. Senki nem láthat meg titeket. Hermione, tudod mi a törvény — tudod mi forog kockán… senki — nem — láthat — meg — titeket.
Harry egy szót sem értett az egészből. Dumbledore sarkon fordult, de az ajtóból még visszanézett rájuk.
— Bezárlak titeket a kórterembe. A pontos idő… — az órájára pillantott —, huszonhárom óra ötvenöt perc. Három fordítás elég lesz, Hermione. Sok szerencsét.
— Sok szerencsét? — visszhangozta Harry, mikor Dumbledore mögött becsukódott az ajtó. — Három fordítás? Miről beszélt? Mit vár tőlünk, mit csináljunk?
Hermione nem felelt. Helyette kapkodva kigombolta a talárja nyakát, és hosszú, vékony aranyláncot húzott elő a ruha alól.
— Gyere ide, Harry — szólt izgatottan. — Gyere már!
Harry odalépett hozzá. Hermione két kézzel felemelte a láncot, s Harry látta, hogy azon egy parányi, csillogó homokóra függ.
— Bújj bele — utasította a lány. Harry engedelmesen bedugta a fejét az aranyláncba. — Készen állsz? Harry értetlenül rázta a fejét.
— Mit csinálunk?
Hermione egymás után háromszor megfordította a homokórát.
A sötét kórterem eltűnt, s Harry úgy érezte, mintha iszonyatos sebességgel repülne hátrafelé. Elmosódott, tarka foltok suhantak el mellette, a dobhártyáját mintha kalapáccsal püfölték volna. Kiáltani próbált, de nem hallotta a saját hangját…
Aztán hirtelen újra szilárd talajt érzett a lába alatt, és egy szempillantás alatt kitisztult a kép…
Hermione mellett állt az üres bejárati csarnokban. A padló kőlapjai fényesen csillogtak a nyitott tölgyfaajtón át beáradó napfényben. Harry döbbenten Hermionéhoz fordult. A vékony aranylánc megfeszült, és a nyakába vágott.
— Hermione, mit…
— Gyerünk!
Hermione karon ragadta Harryt, és a csarnok túlsó végében álló tisztítószeres szekrényhez vonszolta. Feltépte a szekrény ajtaját, betuszkolta Harryt a felmosóvödrök közé, majd ő is bemászott, és behúzta maga mögött a szekrényajtót.
— Mi ez… hogyan… Mi történt velünk, Hermione?
— Visszamentünk az időben — magyarázta suttogva a lány, miközben segített Harrynek kibújni a láncból. — Pontosan három órát.
Harry a sötétben kitapogatta a saját lábát, és jól belecsípett. Érezte a fájdalmat, s ez bizony azt igazolta, hogy nem álmodik.
— De hát…
— Csss! Hallgasd csak! Lépteket hallok. Lehet, hogy… lehet, hogy mi vagyunk azok.
Hermione a szekrényajtóra szorította a fülét.
— Átvágnak a csarnokon… Igen, ezek mi vagyunk. Most indulunk Hagridhoz!
— Azt akarod mondani… hogy egyszerre vagyunk idebent és odakint?
— Igen — suttogta Hermione, fülét még mindig az ajtóra tapasztva. — Biztos, hogy mi vagyunk azok… háromnál nem lehetnek többen… Lassan megyünk, mert rajtunk van a láthatatlanná tévő köpeny…
Elhallgatott, és a fülét hegyezte.
— Lementünk a lépcsőn…
Hermione aggódó arccal leült egy felfordított vödörre, és eltöprengett. Harry azonban még nem fogyott ki a kérdésekből.
— Honnan szerezted ezt a homokórát, vagy mit?
— Időnyerő a neve — suttogta Hermione —, és McGalagony professzortól kaptam. Egész évben nap mint nap használtam, mert csak így tudtam eljutni az összes órámra. Meg kellett esküdnöm McGalagonynak, hogy senkinek nem szólok róla. Mindenféle kérvényeket kellett írnia a minisztériumnak, hogy megkaphassam. Győzködnie kellett őket, hogy mintadiák vagyok, és csakis tanulási célra fogom használni az időnyerőt… Ha egyszerre több órán kellett részt vennem, egyszerűen visszaforgattam az időt. Érted? De…
— Harry, fogalmam sincs, mit vár tőlünk Dumbledore. Miért mondta, hogy menjünk vissza három órával korábbra? Miért lesz ettől jobb Siriusnak?
Harry elgondolkozva meredt a lány arcába.
— Bizonyára történt valami mostanában, amin változtatnunk kellene — töprengett hangosan. — De micsoda? Három órával ezelőtt lementünk Hagridhoz…
— Most van három órával ezelőtt — javította ki Hermione. — És mi most megyünk le Hagridhoz. Hiszen hallottuk, ahogy lemegyünk a lépcsőn…
Harry a homlokát ráncolta, még a feje is belefájdult a lázas töprengésbe.
— Dumbledore azt mondta, két ártatlan életét is megmenthetjük. — Egyszerre mintha lámpást gyújtottak volna a fejében. — Hermione, megmentjük Csikócsőrt!
— De hát mit segítünk azzal Siriusnak?
— Dumbledore azt mondta… elmondta nekünk, hogy melyik Flitwick szobájának ablaka! Oda zárták be Siriust! Csikócsőr hátán az ablakhoz kell repülnünk, és meg kell szöktetnünk a keresztapámat! Csikócsőr és Sirius együtt fognak elmenekülni!
A félhomályban is igen jól kivehető volt Hermione rémült fintora.
— Csoda kellene hozzá, hogy mindezt észrevétlenül végigcsináljuk!
— Akkor is meg kell próbálnunk — jelentette ki Harry. Felállt, és most ő tapasztotta a fülét az ajtónak. — Minden csendes. Gyere, induljunk…
Óvatosan kinyitotta a szekrényajtót. A bejárati csarnok üres volt. Kimásztak a szekrényből, és lábujjhegyen a tölgyfaajtóhoz szaladtak. Odakint már megnyúltak az árnyékok, és a napsugarak most is aranysárgára festették a Tiltott Rengeteg fáinak csúcsát.
— Ha valaki kinéz a parkba… — nyöszörögte Hermione, és aggodalmasan pislogott a kastély ablakai felé.
— Futni fogunk — döntött Harry. — Egyenesen beszaladunk az erdőbe. Elbújunk a fák között, és onnan figyeljük az eseményeket.
— Rendben — zihálta izgatottan Hermione —, de az üvegházakat megkerülve menjünk. Hagrid ajtajából nem szabad látszanunk, különben megpillanthatjuk magunkat! Lassan elérjük Hagrid kunyhóját!
Harry úgy határozott, hogy majd útközben gondolja át a lány szavait, és futásnak eredt. Hermione követte. A konyhakerten átvágva berohantak az üvegházak mögé. Ott egy percre megálltak erőt gyűjteni, megbeszélték, hogy melyik oldalról kerülik meg fúriafüzet, azután megkezdték a hosszú sprintet a Tiltott Rengeteg menedéket nyújtó fái felé.
Harry ért előbb célba. Elrejtőzött a legközelebbi fa mögött, s ott várta be Hermionét, aki pár másodperccel később meg is érkezett.
— Jól van — zihálta a lány. — Most pedig lopózzunk Hagrid házához. De óvatosan, nehogy meglásson minket valaki…
Zajtalan léptekkel elindultak az erdőszéli fák árnyékában. Alighogy megpillantották Hagrid kunyhójának ajtaját, kopogtatást hallottak. Gyorsan beiszkoltak egy öreg tölgyfa mögé, és kétoldalt kilesve figyelték, mi történik. Az ajtó kinyílt, és megjelent a sápadt, reszkető Hagrid. A következő pillanatban Harry meghallotta három órával előbb mondott szavait:
— Csak mi vagyunk. A láthatatlanná tévő köpeny van rajtunk. Engedj be, akkor levesszük.
Hagrid félreállt.
— De hisz megírtam, hogy ne gyertek le — suttogta, azután becsukta az ajtót.
— Micsoda őrült kaland — csóválta a fejét Harry.
— Menjünk tovább — suttogta Hermione. — Csikócsőr közelében keressünk rejtekhelyet.
Folytatták útjukat a fák között, s végül megpillantották a tökágyás kerítéséhez pányvázott, nyugtalan hippogriffet.
— Most? — suttogta Harry.
— Nem! — rázta a fejét Hermione. — Ha most szökünk meg vele, az a bizottsági ember meg a hóhér azt fogják gondolni, hogy Hagrid engedte szabadon. Ki kell várnunk, amíg megbizonyosodnak róla, hogy Csikócsőr itt van.
— Akkor kábé egy percünk lesz az akcióra — morogta Harry. Lassan ő is kezdte úgy gondolni, hogy lehetetlen feladatra vállalkoztak.
A kunyhóból hangos csörömpölés szűrődött ki.
— Hagrid most töri össze a tejeskancsót — suttogta Hermione. — Mindjárt megtalálom Makeszt…
És valóban, alig két perc múlva felcsendült Hermione sikolya.
— Hermione — fordult a lányhoz Harry. — Mi lenne ha… ha egyszerűen berontanánk, magunkhoz vennénk Pettigrew-t, és…
— Isten ments! — suttogta rémülten Hermione. — Hát még mindig nem érted? Amit most csinálunk, azzal megsértjük a varázslók egyik legfőbb törvényét! Senki nem változtathatja meg a múltat! Senki! Hallottad, mit mondott Dumbledore: ha meglátnak minket…
— De hisz csak mi és Hagrid látnánk minket!
— Harry, szerinted hogyan reagálnál, ha meglátnád magadat, amint önmagadra töröd az ajtót?
— Hát… valószínűleg beleőrülnék — felelte Harry. — Vagy azt hinném, hogy az egész fekete mágia…
— Pontosan! Megzavarodnál, sőt talán rá is támadnál saját magadra! Hát nem érted? McGalagony professzor mesélt nekem azoknak a varázslóknak a sorsáról, akik belepiszkáltak az időbe… Egy csomóan közülük megölték leendő vagy épp múltbeli önmagukat!
— Jó, meggyőztél — visszakozott Harry. — Csak egy ötlet volt. Gondoltam…
Hermione oldalba bökte, és a kastély felé mutatott. Harry kissé odébb húzódott, hogy jobban lássa a távoli tölgyfaajtót. Dumbledore, Caramel, az öreg bizottsági tag és Macnair, a hóhér már a lépcső aljánál jártak.
— Mindjárt kijövünk! — suttogta izgatottan Hermione.
Néhány másodperc múlva kitárult Hagrid kunyhójának hátsó ajtaja, és Harry meglátta önmagát, amint Ron, Hermione és Hagrid társaságában kilép a kertbe. Élete legfurcsább élménye volt ott állni a fa mögött, és meglesni a tökágyásban ácsorgó önmagát.
— Semmi baj, Csikó. Itt vagyok… — nyugtatgatta Hagrid a hippogriffet. Azután Harryékhez fordult: — Induljatok. Menjetek…
— Hagrid, nem hagyhatunk itt…
— Elmondjuk nekik, mi történt valójában…
— Nem ölhetik meg…
— El kell mennetek! Még csak az hiányzik, hogy titeket is megbüntessenek!
Harry pislogva nézte a múltbéli Hermionét, aki most ráborította Ronra és a másik Harryre a bűvös köpenyt.
— Menjetek. Ne nézzétek végig, és ne is hallgatózzatok…
Ismét kopogtattak a bejárati ajtón. Megérkeztek a kivégzés résztvevői. Hagrid besietett a kunyhóba. Az ajtó félig nyitva maradt mögötte. Harry a foltokban lelapuló füvet nézte, és hallgatta a három pár láb léptcinek halk zaját. A köpönyeges Harry, Ron és Hermione lassan eltávolodtak… A fák között rejtőző Harry és Hermione viszont hallották, mi történik odabent a kunyhóban.
— Hol van a bestia? — kérdezte fagyosan Macnair.
— Odakint — nyöszörögte Hagrid. — Hátul.
Harry gyorsan visszahúzta fejét a fa mögé, mert a kunyhó ablakában megjelent Macnair arca. A hóhér szemügyre vette Csikócsőrt. Azután Caramel hangja szűrődött ki a nyitott hátsó ajtón.
— Nos, öhm, fel kell olvasnom neked a kivégzési parancsot, Hagrid. Ígérem, gyors leszek. Azután alá kell írnod, ahogy Macnairnek is. Macnair, magának is itt kell lennie a felolvasáskor. Ez az előírás…
A hóhér arca eltűnt az ablakból. Eljött a cselekvés ideje.
— Maradj itt — suttogta Harry. — Majd én elhozom.
Mikor ismét felcsendült Caramel hangja, Harry kilépett a fa mögül, átugrott a tökágyás kerítésén, és Csikócsőr elé lépett.
— A Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság határozata értelmében a Csikócsőr nevű hippogriff, a továbbiakban: elítélt, június hatodikán napnyugtakor kivégzendő…
Harry mélyen belenézett Csikócsőr égő narancsszínű szemébe, és meghajolt. A hippogriff térdre ereszkedett, majd újra felállt. Harry sietve kibontotta a csomót Csikócsőr kötelén.
— …a kivégzés módja lefejezés, végrehajtója a bizottság által kijelölt Walden Macnair…
— Gyerünk, Csikócsőr! — suttogta Harry. — Segíteni akarunk rajtad. Gyere már! Csendesen… Ne csapj zajt… — …aláírásukkal tanúsítják. Itt írd alá, Hagrid…
Harry minden erejével meghúzta a kötelet, de Csikócsőr egy tapodtat se mozdult.
— Akkor hát essünk túl rajta — hallatszott ki a kunyhóból az agg bizottsági tag reszketeg cérnahangja. — Hagrid, talán jobb lesz, ha maga idebent marad.
— Nem, nem, ott akarok lenni mellette… Nem hagyhatom magára…
A léptek zajából ítélve a kunyhóban tartózkodók elindultak az ajtó felé.
— Gyerünk, Csikócsőr — sziszegte Harry.
Nagyot rántott a hippogriff nyakára feszülő kötélen. Az állat mérgesen csattogtatta a szárnyát, de végre hajlandó volt elindulni. Még mindig háromméternyire voltak az erdő szélétől — a kunyhó ajtajából bárki tisztán láthatta őket.
Ekkor felcsendült a kunyhóban Dumbledore hangja.
— Egy pillanat, Macnair. Magának is alá kell írnia.
A lépések zajában szünet állt be. Harry újra megrántotta a kötelet. Csikócsőr ingerülten megrázta a fejét, de kissé megszaporázta lépteit.
Az egyik fa mögül kibukkant Hermione falfehér arca. — Siess!
Harry hallotta, hogy Dumbledore továbbra is szóval tartja a kunyhóban tartózkodókat. Harmadszor is megrántotta Csikó csőr kötelét, s a hippogriff kelletlenül ügetni kezdett, Végre beértek a fák közé…
— Gyorsan, gyorsan! — sürgette őket Hermione. Kiugrott a fa mögül, és ő maga is megragadta Csikócsőr kötelét. Harry hátranézett a válla fölött, már nem látta se a kunyhót, se a kertet — vagyis ők sem látszottak onnan.
— Álljunk meg — súgta oda Hermionénak. — Meg ne halljanak minket…
A kunyhó hátsó ajtaja nagy csattanással kicsapódott. Harry, Hermione és Csikócsőr mozdulatlanul álltak, úgy tűnt, még a hippogriff is érdeklődve hallgatózik.
Egy pillanatig csend volt. Azután…
— Hol van? — kérdezte az öreg bizottsági tag. — Hol van az állat?
— Az előbb még itt volt! — bizonygatta dühösen a hóhér. — A saját szememmel láttam! Itt állt kipányvázva!
— Roppant különös — szólt Dumbledore higgadt, sőt némileg derűs hangon.
— Csikó! — hebegte Hagrid.
Suhintás, majd puffanás hallatszott. A hóhér dühében a kerítésbe vágta bárdját. Azután felhangzott Hagrid óbégatása, de Harryék ezúttal értették is, mit mond.
— Megszökött! Megszökött! Eszem azt a drága kis csőrét! Biztos kiszabadította magát! Jól van, Csikó, okos vagy!
Csikócsőr kötele megfeszült. Az állat vissza akart menni Hagridhoz. Harry és Hermione a sarkukra állva rángatták vissza.
— Elkötötték a bestiát! — csattant fel a hóhér. — Kutassuk át a birtokot, az erdőt…
— Ugyan már, Macnair — szólt Dumbledore. — Ha Csikócsőrt valóban ellopták, gondolja, hogy a tolvaj gyalog vezette el? Ha meg akarja találni, kutassa át az eget… Hagrid, jól esne egy csésze tea. Sőt, egy pohárka brandyt se utasítanék vissza.
— Ó, hogyne, professzor úr — rebegte Hagrid a boldogságtól elfúló hangon. — Menjünk be, menjünk be…
Harry és Hermione a fülüket hegyezték. Léptek zaja és a hóhér halk szitkozódása hallatszott, azután becsapódott egy ajtó, és a kunyhó környékére csend telepedett.
Harry körülnézett.
— És most? — kérdezte.
— Meghúzzuk itt magunkat — felelte kissé zaklatottan Hermione. — Nem csinálhatunk semmit, amíg vissza nem mennek a kastélyba. Azután megvárjuk az alkatinas pillanatot, és felrepülünk Csikócsőrrel ahhoz az ablakhoz. De Sirius csak órák múlva kerül a kastélyba… Jaj, istenem, most jön csak a neheze…
Hermione megszeppenve pislogott az erdő sötét fái felé. A nap lassan lenyugodott.
— Át kell mennünk egy olyan helyre, ahonnan látjuk a fúriafüzet — szólt homlokráncolva Harry. — Különben nem fogjuk tudni, hol tart a dolog.
Hermione bólintott, és megmarkolta Csikócsőr kötelét.
— Rendben, de ne feledd, hogy nem láthatnak meg minket…
Elindultak az erdő széle mentén. A sűrűsödő sötétben belopóztak egy kisebb facsoport mögé, ahonnan szabad rálátás nyílt a fűzfára.
— Ott van Ron! — szisszent fel hirtelen Harry.
A park füvén egy sötét alak szaladt. Kiáltása messzire elhallatszott az esti csendben.
— Hagyd békén… Sicc! Makesz, gyere ide!
Azután még két alak tűnt fel a semmiből. A másik Harry és a másik Hermione Ron után rohantak, aki egyszer csak a földre vetette magát.
— Megvagy! Tűnj innen, undok vadállat!
— Ott van Sirius! — mutatott a fűzfára Harry. A gyökerek között megjelent a hatalmas kutya. Néhány másodperccel később ledöntötte a lábáról Harryt, majd beleharapott Ron karjába…
— Innen nézve még szörnyűbb az egész — motyogta Harry a gyökerek között vergődő Ront figyelve. — Juj, nézd, most pofozott meg a fa… meg téged is… Uramisten, de furcsa nézni.
A fúriafűz vadul suhogtatta alsó ágait, a másik Harry és a másik Hermione ide-oda szaladgáltak körülötte, de nem sikerült elérniük a törzset. Aztán a fa egyszerre megdermedt.
— Csámpás megérintette a görcsöt — kommentálta Hermione.
— Mi pedig lemászunk — motyogta Harry. — Bent vagyunk…
Amint a két alak eltűnt az alagútba vezető lyukban, a fúriafűz ismét életre kelt, s szinte azon nyomban közeli léptek zaja hallatszott. Dumbledore, Macnair, Caramel és az öreg bizottsági tag a kastély felé vették útjukat.
— Kis híján találkoztunk velük… — sóhajtott Hermione. — Bárcsak Dumbledore is velünk jött volna…
— Akkor Macnair és Caramel se maradt volna itt — felelte sötéten Harry. — Bármibe lefogadom, hogy Caramel gondolkodás nélkül ráuszította volna a hóhért Siriusra…
A négy férfi felkapaszkodott a bejárati lépcsősoron, és hamarosan eltűnt Harryék szeme elől. A park néhány másodpercig néptelen volt, azután újabb szereplő tűnt fel a színen.
— Ott jön Lupin!
A professzor lesietett a lépcsőn, és futva elindult a fúriafűz felé. Harry felnézett az égre. A hold gomolygó felhők mögött rejtőzött.
Lupin felkapott a földről egy letört ágat, és megérintette vele a fúriafűz görcsét. A fa mozdulatlanná dermedt, és néhány másodperc múlva Lupint is elnyelte a föld alá vezető lyuk.
— Miért nem vette magához a köpenyt? — csóválta a fejét Harry. — Ott hever a fánál…
Hirtelen ötlettel Hermionéhoz fordult.
— Ha most odarohannék, és elhoznám a köpenyt, Piton nem találná meg, és…
— Harry, nem láthatnak meg minket!
— Hogy bírod ki tétlenül? — csattant fel Harry. — Hogy bírod végignézni?… Megyek, és elhozom a köpenyt!
— Harry, ne!
Hermione megmarkolta Harry talárját. Abban a szempillantásban harsány énekszó csendült fel a közelben. Hagrid kilépett kunyhója ajtaján, és kissé tántorogva elindult a kastély felé. Közben torkaszakadtából gajdolt, és vidáman lengette a kezében tartott jókora butykost.
— Látod? — zihálta Hermione. — Látod, mi történt volna? Nem szabad észrevenniük minket! Csikócsőr, ne!
A hippogriff újra megindult Hagrid felé, Harry gyorsan elkapta a kötelét, és nagy nehezen megállította. Hagrid egyre távolodott, Csikócsőr végül feladta a próbálkozást, és szomorúan lecsüggesztette a fejét.
Két perc sem telt bele, és a tölgyfaajtó ismét kinyílt. Ezúttal Piton lépett ki rajta. Ő is egyenesen a fúriafűz felé vette útját.
Harry ökölbe szorult kézzel nézte a bájitaltantanárt. Az megállt a fa közelében, és körülnézett. Azután lehajolt a földre, s mikor felegyenesedett, már a kezében volt a láthatatlanná tévő köpeny.
— Vedd le róla a mocskos kezedet — sziszegte Harry.
— CSSSS!
Piton ugyanazzal az ággal dermesztette meg a fűzfát, amit Lupin is használt. Magára terítette a köpenyt, és hamarosan ő is eltűnt a gyökerek között.
— Jól van — bólintott Hermione. — Mindnyájan bent vagyunk… most már csak meg kell várnunk, amíg visszatérünk…
A lány a legközelebbi fa törzséhez csomózta Csikócsőr kötelét, azután leült a földre, és felhúzott térde köré fűzte a karját.
— Egyvalamit nem értek, Harry. Miért nem bántották Siriust a dementorok? Mielőtt elájultam, még láttam őket. Nagyon sokan voltak…
Harry leült a lány mellé. Elmondta neki, hogyan tátotta rá száját a dementor, és hogyan sietett a segítségükre a tó víztükrén nyargaló, ezüstszín csodalény.
Hermione álmélkodva hallgatta a történetet. — De hát mi volt az?
— A dementorok elmenekültek előle — felelte Harry —, vagyis csak egyvalami lehetett: egy igazi, erős patrónus.
— Ki idézte meg?
Harry nem válaszolt. Újra maga előtt látta a tó túlsó partján álló alakot. Emlékezett rá, hogy kit vélt felismerni benne… de a feltételezés túlságosan is abszurd volt.
— Nem volt ismerős az arca vagy a termete? — faggatta Hermione. — Nem az egyik tanár volt az?
— Nem — rázta a fejét Harry. — Nem tanár volt.
— Csak egy nagyhatalmú varázsló lehetett képes rá, hogy ennyi dementort elkergessen… Ha a patrónus tényleg olyan fényes volt, biztos megvilágította őt. Nem tudtad kivenni…?
— De igen — felelte csendesen Harry. — De… talán csak képzelődtem… kavargott a fejem… rögtön utána el is ájultam…
— Kit láttál, Harry?
— Az hiszem… — Harry nyelt egyet. Tudta, milyen furcsán hangzik majd, amit mond. — Azt hiszem, az apámat.
Felpillantott Hermionéra. A lánynak tátva maradt a szája. Félig rémülten, félig szánakozva meredt Harryre.
Harry, az apád… ő… meghalt.
— Tudom — felelte gyorsan Harry.
— A kísértetét láttad?
— Nem tudom… nem. Élő embernek tűnt.
— De hát…
— Mondom, hogy talán csak képzelődtem… Az alak őrá emlékeztetett. Olyan volt, mint a fényképeken…
Hermione még mindig olyan arcot vágott, mintha kételkedne Harry épelméjűségében.
— Tudom, hogy őrültségnek hangzik.
Harry elfordította a fejét. Csikócsőr békésen álldogált mellette, csőrével a földet kaparászva férgek után kutatott. Harry szórakozottan meredt az állatra.
Apjára gondolt, és három régi barátjára… Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas… Lehet, hogy aznap este mind a négyen ott voltak a parkban? Féregfark felbukkant, pedig mindenki halottnak hitte — miért volna hát lehetetlen, hogy az ő édesapja is visszatért? Azokban a pillanatokban, közvetlenül azelőtt, hogy elveszítette az eszméletét, biztos volt benne, hogy az apját látja…
Egy szélfuvallat megzörgette a föléjük hajló lombos ágakat. A vonuló felhők mögül újra meg újra előbukkant a hold. Hermione a fúriafűz felé fordulva gubbasztott, és várt.
Több mint egy óra telt el így, azután egyszerre…
— Jövünk! — suttogta Hermione.
Mindketten felpattantak. Csikócsőr felemelte a fejét. A fúriafűz környéke ismét benépesült. Lupin, Pettigrew és Ron kászálódtak ki a lyukon. Őket az ájult, lebegő Piton követte, majd Harry és Hermione is kimásztak a szabadba. A sort Sirius Black zárta.
A csapat elindult a kastély felé. Harry szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy a parkot másodperceken belül elárasztja a telihold fénye…
Hermione mintha olvasott volna a gondolataiban.
— Nyugton kell maradnunk, Harry — suttogta. — Nem láthatnak meg minket. Semmit nem tehetünk…
— Szóval hagyjuk, hogy Pettigrew újra kereket oldjon?
— Úgyse találnánk meg azt a patkányt, hiszen sötét van!
Hidd el, nincs mit tenni. Azért jöttünk vissza, hogy kiszabadítsuk Siriust. A többi dologba nem avatkozhatunk bele! — Jó, felfogtam!
A felhők továbbúsztak, és kibukkant mögülük a hold. A távolodó alakok megálltak. Aztán az egyik megmozdult…
— Ez Lupin — suttogta Hermione. — Most alakul át.
— Hermione! — kapta fel a fejét Harry. — Nem maradhatunk itt!
— Hányszor mondjam még, hogy…
— Nem akarok közbeavatkozni! Lupin mindjárt berohan az erdőbe! Nem találhat itt minket!
Hermione felsikkantott. Azután Csikócsőrhöz ugrott, és gyorsan eloldotta a kötelét.
— Induljunk! Futás! De hova mehetnénk? Hol rejtőzzünk el? Mindjárt itt lesznek a dementorok!
— Hagrid kunyhójába megyünk — határozott Harry. — Az most üresen áll. Gyerünk!
Futásnak eredtek, nyomukban az engedelmesen trappoló Csikócsőrrel. A hátuk mögött felhangzott a vérfarkas üvöltése
A kunyhót elérve Harry feltépte az ajtót, előreengedte Hermionét és a hippogriffet, majd ő is beiszkolt, és becsapta maga mögött az ajtót.
Agyar, a vadkanfogó kutya vad ugatással fogadta őket.
— Hallgass, Agyar, mi vagyunk azok! — Hermione odasietett a kutyához, és vakargatni kezdte a füle tövét, hogy megnyugtassa. — Ez meleg helyzet volt — fordult Harryhez.
— De még milyen meleg…
Harry kinézett az ablakon. Innen, a kunyhóból sokkal nehezebb volt figyelemmel kísérni az eseményeket. Csikócsőr viszont láthatóan örült, hogy újra Hagrid házában lehet. Leheveredett a kandalló elé, elégedetten behúzta szárnyát, és aludni készült.
— Mégiscsak jobb lesz, ha kimegyek — szólt fejcsóválva Harry. — Innen nem látom, mi történik…
Hermione felnézett. Gyanakodva fürkészte a fiú arcát.
— Nem fogok beleavatkozni — nyugtatta meg Harry. — De ha nem látjuk, hol tartanak az események, honnan tudhatnánk, mikor indulhatunk el Siriusért?
— Rendben… Csikócsőrrel itt várunk rád. De nagyon vigyázz… egy vérfarkas jár odakint… és mindjárt jönnek a dementorok…
Harry kilépett az ajtón, és megkerülte a kunyhót. A távolban egy kutya panaszos szűkölése hangzott fel. A dementorok tehát már bekerítették Siriust. Ő és Hermione mindjárt odaszaladnak hozzá…
Harry szaporán dobogó szívvel fordult a tó felé. Lassan meg kellett érkeznie annak az embernek, aki a patrónust küldte.
Harry habozott. Senki nem láthat meg titeket. De ő nem is látszani akart, hanem látni… még egyszer látni a tóparti alakot…
Ekkor megjelentek a dementorok. Tömegével bontakoztak ki a sötétségből, és indultak el a tó túlsó partja felé… Távolodtak attól a helytől, ahol Harry állt… nem kellett a közelükbe mennie…
Futásnak eredt. Semmi másra nem tudott gondolni, csak az apjára… Ha ő volt az… ha tényleg ő volt az… Bizonyságot kell szereznie…
Gyorsan közeledett a tóhoz, de még mindig nem látott senkit. A vízen túl ezüstszínű folt pislákolt fel… az ő erőtlen kis patrónusa…
Közvetlenül a tó partján magányos bokor állt. Harry elrejtőzött mögötte, és a levelek között kilesve kémlelte a környéket. A túlsó parton egyszerre kihunyt az ezüstös derengés. Harry torkát összeszorította a rémület és az izgalom. Közeledett a döntő pillanat…
— Gyere már! — motyogta. — Hol késlekedsz? Gyerünk, apa…
A tópart azonban néptelen maradt. Harry a nyakát nyújtogatva figyelte a dementorokat. Egyikük lehajtotta a csuklyáját. A megmentő nem várathatott tovább magára… Azonban úgy tűnt, hogy ezúttal senki nem akar a bajbajutottak segítségére sietni…
Harry a homlokára csapott. Egyszerre mindent megértett. Az alak, akit a túlsó partról látott, nem az apja volt — hanem ő maga…
Habozás nélkül kiugrott a bokor mögül, és előhúzta varázspálcáját.
— EXPECTO PATRONUM! — kiáltotta.
Patrónusa nyomban megjelent — nem pislákoló, alaktalan ködfelhőként, mint korábban, hanem egy sugárzó testű, gyönyörű állat képében. Harry hunyorogva meredt rá, hogy megállapítsa a fajtáját. Nagyjából lóra emlékeztetett.
Az állat zajtalanul átnyargalt a tó éjfekete víztükre fölött. A túlsó partra érve leeresztette fejét, és rátámadt a prédájuk körégyűlt dementorokra… Azok nyomban szétrebbentek. Az állat ezután többször körbefutotta a földön heverő mozdulatlan alakokat. A fekete csuklyások körös-körül hátrálni kezdtek, majd megfordultak és távoztak. Egy perc sem telt bele, és elnyelte őket az éjszaka.
A patrónus habozás nélkül megfordult, és a mozdulatlan víztükör fölött poroszkálva elindult visszafelé. Harry most jól szemügyre vehette. Nem ló volt, és nem is unikornis… hanem szarvas. Egy fénylő, ezüstszürke szarvasbika…
Az állat megállt a parton. Patái nem hagytak nyomot a puha fövenyen. Nagy kerek szemével Harryre nézett, majd lassan lehajtotta agancsos fejét. Harrybe belehasított a felismerés…
— Ágas — suttogta.
Remegő ujjakkal a szarvas felé nyúlt, de mielőtt elérhette volna, az állat köddé vált.
Harry mozdulni sem bírt, még a kezét sem eresztette le, csak állt, és döbbenten bámult maga elé.
Kábulatából a háta mögött felhangzó patadobogás térítette magához. Összerezzent, majd megpördült a tengelye körül. Hermione futva közeledett felé, maga mögött vonszolva Csikócsőrt.
— Az isten szerelmére, mit csináltál!? — rémüldözött a lány. — Megígérted, hogy nem avatkozol bele!
— Megmentettem az életünket — felelte Harry. — Gyere, bújjunk el a bokor mögött. Elmagyarázom…
Hermione tátott szájjal hallgatta a beszámolót.
— Meglátott valaki?
— Persze! Épp ez a lényeg! Én magam láttam meg magamat. Én voltam az, akit az apámnak néztem!
— Nem tudom elhinni, Harry… Hogy idézhettél te meg olyan patrónust, amelyik elbír száz dementorral? Ez még egy felnőtt varázslónak is nagyon nehéz feladat!
— Tudtam, hogy sikerülni fog — felelte Harry —, hiszen pár órája láttam, hogy képes vagyok rá… Ez így nagy butaság?
— Nem tudom… Harry, odanézz! Piton!
Mindketten kidugták a fejüket a bokor mögül, és a túlsó part felé néztek. Piton már magához tért, és odament a földön heverő alakokhoz. Mikor Harryék megpillantották, épp hordágyakat varázsolt elő. Harry, Hermione és Black teste felemelkedett a földről, és besorakozott egy negyedik lebegő hordágy mellé, amin bizonyára Ron feküdt. Ezután Piton felemelte pálcáját, és elindult a sebesültekkel a kastély felé.
— Mindjárt itt az idő. — Hermione az órájára nézett. — Dumbledore negyvenöt pere múlva ránk zárja a kórterem ajtaját. Addig ki kell szabadítanunk Siriust, és vissza kell érnünk a gyengélkedőre, különben észreveszik, hogy eltűntünk.
Várakozás közben a tó vizén tükröződő felhőket nézték, s hallgatták a bokor ágai között hancúrozó szél halk susogását. Csikócsőr unalmában ismét féregvadászatba kezdett.
— Szerinted beértek már? — kérdezte Harry. Megnézte az óráját, majd felpillantott a kastélyra. Tekintetével megkereste a Nyugati Tornyot, és számolni kezdte az ablakokat.
— Nézd! — suttogta Hermione. — Valaki kijött a kastélyból! Ki az?
Harry a szemét meresztve belebámult a sötétbe. Az alak sietős léptekkel elindult a birtok egyik kapuja felé. Ahogy ráesett a hold fénye, valami nagy, fényes tárgy csillant meg a derekán.
— Macnair! — sziszegte Harry. — A hóhér! Elindult a dementorokért! Eljött a pillanat, Hermione!
Harry bakot tartott a lánynak, és felsegítette Csikócsőr hátára. Ő maga a bokor egyik alacsony ágát használta lépcsőnek, úgy kapaszkodott fel Hermione elé. Azután hátrahúzta Csikócsőr kötelét, és a másik végét is hozzácsomózta a nyakörvhöz, rögtönzött kantárt fabrikálva.
— Indulhatunk? — szólt hátra a válla fölött Hermionénak. — Erősen kapaszkodj belém…
Cipője sarkával megbökte a hippogriff oldalát.
Csikócsőr nyomban a levegőbe emelkedett. Harry összeszorította a térdét, a fel-le mozgó, hatalmas szárnyak a lábszárát súrolták. Érezte Hermione karját a derekán, és hallotta a lány panaszos motyogását:
— Uramisten… szédülök… mindjárt lezuhanunk…
Harry irányba állította Csikócsőrt, s a hippogriff suhogó szárnycsapásokkal a kastély felső emeletei felé repült…
Harry erősen meghúzta a kötél bal szárát, mire Csikócsőr élesen bekanyarodott. Harry az elsuhanó ablakokat számolta. Egyszerre megrántotta a kantárt. — Hó!
Csikócsőr lassított, majd megállt — pontosabban elkezdett fel-le liftezni a kiszemelt ablak előtt: mozgatnia kellett a szárnyát, hogy ne zuhanjanak le, s minden lomha szárnycsapással két métert emelkedett — csak hogy aztán ugyanannyit süllyedjen.
Az egyik ilyen emelkedés során Harry megpillantotta Siriust, aki csüggedten üldögélt egy széken.
— Ott van!
Lefelé menet sikerült bekopogtatnia az ablakon.
Black felpillantott — és elkerekedett a szeme. Felpattant a székről, és odasietett az ablakhoz, de az zárva volt.
— Álljon félre! — kiáltott be neki Hermione. Egyik kezével elengedte Harry derekát, és előhúzta varázspálcáját.
— Alohomora!
Az ablak kitárult.
— De hát… hogyan — hebegte Black a hippogriffre meredve.
— Szálljon fel. Sietnünk kell… — Harry két oldalról bele markolt Csikócsőr nyakába, hogy helyben tartsa. — El kell tűnnie innen. Macnair már elindult a dementorokért.
Black két kézzel megkapaszkodott a szűk ablak keretében, s macskaügyességgel kimászott. Ezúttal jól jött, hogy olyan sovány. Átvetette lábát Csikócsőr hátán, és ügyesen elhelyezkedett Hermione mögött.
Harry megrázta a kantárt.
— Jól van, Csikócsőr! — szólt. — Fel! Gyerünk a toronyba!
A hippogriff egyetlen lendületes szárnycsapással a Nyugati Torony magasságába emelte őket, s néhány másodperc múlva karmos és patás lábai lehuppantak a párkányzatra. Harry és Hermione sietve lemásztak a hátáról.
— Ne vesztegesse az időt, Sirius — zihálta Harry. — Pillanatokon belül benyitnak Flitwick szobájába, és észreveszik, hogy eltűnt.
Csikócsőr a kőpárkányt kapálta lábával, és idegesen rázta a fejét.
— Mi történt a másik fiúval, Ronnal? — kérdezte sietve Sirius.
— Fel fog épülni. Még nem tért magához, de Madam
Pomfrey azt mondta, ki tudja kúrálni. Induljon — gyorsan! Black azonban még mindig Harry arcába meredt. — Hogy köszönjem meg…
— INDULJON! — kiáltott rá kórusban a két gyerek.
Black egy rántással megfordította Csikócsőrt.
— Találkozunk még — szólt. — Bebizonyítottad, hogy apád fia vagy, Harry…
Sarkával finoman megbökte a hippogriff tollas testét. Harry és Hermione hátraugrottak a hatalmas szárnyak elől… Csikócsőr a magasba emelkedett, és néhány másodpere alatt öklömnyi sötét folttá zsugorodott a távolban. Azután egy felhő úszott a hold elé… A hippogriffet és utasát elnyelte az éjszakai ég.