— Harry!
Hermione Harry talárja ujját rángatta, s közben az órájára meredt.
— Pontosan tíz perc múlva a gyengélkedőn kell lennünk. Azután Dumbledore bezárja az ajtót…
— Jól van. — Harry még utoljára végighordozta tekintetét az éjszakai égen, azután bólintott. — Induljunk.
Beosontak a toronyba vezető ajtón, és sietve elindultak a meredek csigalépcsőn. A lépcső aljába érve beszélgetés hangjaira lettek figyelmesek. Gyorsan a falhoz lapultak, és lélegzet-visszafojtva hegyezték a fülüket. A hangokból ítélve Caramel és Piton épp azon a folyosón siettek végig, amelyikre a csigalépcső vezetett.
— …remélem, Dumbledore nem fog akadékoskodni — mondta Piton. — Itt helyben végrehajtják Blacken a csókot?
— Amint Macnair megérkezik a dementorokkal. El se tudja képzelni, milyen kínos volt számomra ez a Black-ügy. De hál' Istennek holnap végre értesíthetem a Reggeli Prófétát, hogy kézre kerítettük… Magának is nyilatkoznia kellene… És gondolom az ifjú Harry is szívesen beszámol majd a Prófétának a maga életmentő akciójáról — persze csak miután kiheverte az elmezavarát.
Harry a fogát csikorgatta. Mikor Caramel és Piton elhaladtak mellettük, egy pillanatig látta a bájitaltantanár önelégült arcát.
A két férfi egyre távolodott. Mikor elhalt lépteik zaja, Harry és Hermione rohanni kezdtek az ellenkező irányba. Leszaladtak egy másik lépcsőn, aztán egy harmadikon, futva elindultak egy újabb folyosón — s akkor hirtelen kacarászás ütötte meg a fülüket.
— Ez Hóborc! — suttogta Harry, és megragadta Hermione csuklóját. — Gyere!
Azzal bevonszolta a lányt a legközelebbi osztályterembe. És valóban: alighogy becsukták maguk mögött az ajtót, a folyosón felharsant Hóborc hangja. A kopogószellem hujjogott és hahotázott széles jókedvében.
Hermione az ajtóra tapasztotta a fülét.
— Szörnyű alak — suttogta. — Azért van így feldobva, mert tudja, hogy a dementorok el akarják intézni Siriust. — Az órájára pillantott. — Már csak három percünk van, Harry!
Vártak, amíg Hóborc hallótávolságon kívülre ért, majd kisurrantak a folyosóra, és újból futásnak eredtek.
— Hermione — zihálta Harry. — Mi lesz… ha nem érünk vissza… idejében… és Dumbledore… bezárja az ajtót?
— Azt még elgondolni is szörnyű! — Hermione futás közben újból az órájára nézett. — Egy perc!
Megérkeztek arra a folyosóra, ahonnan a gyengélkedő ajtaja nyílt.
— Jól van — bólintott Hermione. — Hallom Dumbledore hangját. Gyerünk tovább!
Lábujjhegyen elindultak a folyosón. Kisvártatva kinyílt a kórterem ajtaja, és megjelent Dumbledore háta.
— Bezárlak titeket a kórterembe — szólt az igazgató. — A pontos idő huszonhárom óra ötvenöt perc. Három fordítás elég lesz, Hermione. Sok szerencsét.
Dumbledore kihátrált az ajtón, és becsukta maga után. Azután elővette a pálcáját, hogy elvégezze az ajtózáró varázslatot. Harry és Hermione rémülten rohanni kezdtek felé. Dumbledore meghallotta lépteiket, és felpillantott. Szája széles mosolyra húzódott hosszú ezüstös bajusza alatt.
— Nos? — kérdezte halkan.
— Sikerült! — zihálta Harry. — Sirius elrepült Csikócsőr hátán…
Dumbledore elismerően nézett rájuk.
— Szép munka volt. — Egy pillanatra az ajtó felé fordult, és hallgatózott. — Igen, azt hiszem, már el is indultatok. Menjetek be… rátok zárom az ajtót.
Harry és Hermione besurrantak a kórterembe. Az üres volt — pontosabban az utolsó ágyon ott feküdt az ájult Ron. Kattant a zár, s Harryék sietve bebújtak saját ágyukba. Alighogy Hermione visszadugta az időnyerőt a talárja alá, kinyílt Madam Pomfrey szobájának ajtaja, s a javasasszony belépett a kórterembe.
— Jól hallottam, hogy távozott az igazgató úr? Most már szabad foglalkoznom a betegeimmel
Madam Pomfrey igencsak harapós kedvében volt, Harry és Hermione jobbnak látták zokszó nélkül elfogadni a felkínált csokoládét. A javasasszony lecövekelt az ágyuk mellett, és falatonként adagolta nekik a gyógyító édességet. Harry nyelni is alig tudott, úgy összeszorult a torka az izgalomtól. Hermione gépiesen rágott, de az ő arcán is feszült várakozás tükröződött…
Épp a negyedik kocka csokoládét vették át Madam Pomfreytól, mikor távoli hang hatolt a fülükbe: az egyik felsőbb emeleten valaki felordított…
— Mi volt ez? — kérdezte riadtan a javasasszony.
További dühös hangok hallatszottak, egyre tisztábban és hangosabban. Madam Pomfrey az ajtóra meredt.
— Mit képzelnek ezek? Felverik az egész kastélyt…
A hangok gazdái egyre közeledtek. Harry igyekezett kivenni, miről beszélnek.
— Bizonyára dehoppanált, Perselus. Valakit ott kellett volna hagynunk mellette. Te jó ég, ha ez nyilvánosságra kerül…
— NEM DEHOPPANÁLT! — üvöltötte Piton, immár a közvetlen közelből. — EBBEN A KASTÉLYBAN NEM LEHET SE HOPPANÁLNI, SE DEHOPPANÁLNI! POTTER! EZ POTTER MŰVE!
— Ugyan már, Perselus. Én magam zártam be Harryt a gyengélkedőbe…
BAMM!
A kórterem ajtaja kitárult.
Caramel, Piton és Dumbledore masíroztak be a helyiségbe. Dumbledore nyugodt, sőt vidám arcot vágott. Caramel zaklatottnak tűnt, Piton pedig egyenesen magánkívül volt.
— KI VELE, POTTER! — bömbölte. — HALLJUK, MIT MŰVELTÉL!?
— Piton professzor! — hüledezett Madam Pomfrey. — Fékezze magát!
— Gondolkozzon, Piton — csóválta a fejét Caramel. — Hisz maga is látta, hogy az ajtó zárva volt…
— SEGÍTETT NEKI MEGSZÖKNI! — ordította eltorzult arccal Piton. Csak úgy fröcsögött a szájából a nyál. — TUDOM!
— Térjen észhez, jóember! — ripakodott rá Caramel. — Badarságokat beszél!
— MAGA NEM ISMERI POTTERT! — toporzékolt Piton. — Ő TETTE! TUDOM, HOGY Ő TETTE…
— Elég legyen, Perselus — szólt rá csendesen Dumbledore. — Használja az eszét. Tíz perce hagytam magukra őket, és azóta ez az ajtó zárva volt. Madam Pomfrey, elhagyták a tanulók a betegágyukat?
— Dehogy hagyták! — méltatlankodott a javasasszony. — Egész idő alatt itt voltam velük.
— Látja, Perselus? — tárta szét a karját Dumbledore. — Nem látom értelmét tovább zaklatni Harryt és Hermionét. Vagy feltételezi, hogy képesek egyszerre két helyen lenni?
Caramel mélységes döbbenettel nézett Pitonra, Dumbledore derűsen hunyorgott félhold alakú szemüvege mögött. Piton tágra nyílt szemmel, tátogva meredt rájuk, majd sarkon fordult, és suhogó talárral kicsörtetett a kórteremből.
— Nem hittem volna, hogy ilyen labilis az idegrendszere — csóválta a fejét Caramel. — A maga helyében rajta tartanám a szemem, Dumbledore.
— Nem az idegeivel van gond — felelte higgadtan Dumbledore. — Csak kissé rosszul viseli, ha csalódnia kell.
— Azt én is rosszul viselem! — mérgelődött Caramel. — A Reggeli Próféta napokig azon fog csámcsogni, hogy Blacknek megint sikerült kicsúsznia a markunkból! Hát még ha tudomást szereznek a hippogriff esetéről… Akkor aztán végképp mindenki rajtam fog nevetni… Apropó, megyek, értesítem a minisztériumot…
— Mi lesz a dementorokkal? — kérdezte Dumbledore. — Remélem, most már megszabadulunk tőlük.
— Természetesen… Nem maradhatnak itt tovább… — Caramel zaklatottan a hajába túrt. — Még rágondolni is rossz, hogy kis híján elvégezték a csókot egy ártatlan gyereken… Álmomban se hittem volna, hogy ilyesmi előfordulhat… Haladéktalanul visszaküldöm őket Azkabanba. Arra gondoltam, hogy esetleg sárkányokat kellene elhelyeznünk a bejáratoknál.
— Hagrid pártolná az ötletet — jegyezte meg Dumbledore, huncut mosolyt villantva Harry és Hermione felé.
Caramel és Dumbledore távoztak, Madam Pomfrey az ajtóhoz sietett, bezárta mögöttük, majd méltatlankodó ciccegés közepette elindult a szobája felé.
Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, halk nyögdécselés hallatszott a szélső ágy felől. Ron magához tért. Szemét dörzsölgetve felült, és körülnézett.
— Mi… mi történt? — dadogta. — Harry? Mit keresünk a gyengélkedőn? Hol van Sirius? Hol van Lupin? Mi történt?
Harry és Hermione egymásra néztek.
— Te meséled el — szólt Harry, és gyorsan bekapott egy nagy kocka csokoládét.
Harry, Ron és Hermione másnap délben hagyták el a gyengélkedőt. A kastély csendes és kihalt volt, csupán néhány első és másodéves kószált a folyosókon, a többi diák Roxmortsban ünnepelte a tanév végét. Ron és Hermione nem vágyott a faluba, Harry pedig amúgy sem mehetett le, úgy döntöttek hát, hogy a parkban töltik a meleg nyári délutánt. Beszélgetésük témája természetesen a több felvonásos esti kaland volt, találgatták, merre járhat Sirius és Csikócsőr. A tópartra érve leültek, és elgyönyörködtek a lustán lubickoló óriáspolipban. Harry lassan elvesztette a beszélgetés fonalát, tekintete a túlsó part felé vándorolt, és eszébe jutott a csodálatos szarvas…
Ekkor széles árnyék jelent meg a füvön. A három jó barát kíváncsian hátrafordult. Hagrid állt mögöttük, lepedő méretű zsebkendőt tartott a kezében, azzal törölgette verejtékező arcát. Másnaposságtól karikás szeme boldogan csillogott.
— Tudom, hogy bosszankodnom kellene Black szökése miatt — szólt mentegetőzve. — De képzeljétek el, mi történt…
— Na mi? — kérdezte gyorsan Harry, és kíváncsi arcot vágott.
— Csikócsőr megszökött! Szabad, mint a madár! Egész éjjel ünnepeltem!
— De hisz ez csodálatos! — szólt a tőle telhető legnagyobb lelkesedéssel Hermione, majd lopva szigorú pillantást vetett Ronra, aki alig bírta visszafojtani nevetését.
Hagrid átszellemült arccal meredt a horizont felé.
— Biztos túl lazára kötöttem a csomót… Jut eszembe, aggódtam is érte ma reggel… Féltem, hogy esetleg összefutott Lupin professzorral az erdőben, de Lupin azt mondja, nem evett semmit az éjjel…
— Tessék? — kérdezte tettetett értetlenséggel Harry.
— Teringettét, hát ti még nem is hallottátok? — Hagrid suttogóra fogta a hangját, pedig közel s távol egy lélek se volt négyükön kívül. — Azt hittem, már mindenki tudja… Piton ma reggel mesélte el a mardekárosoknak… Kapaszkodjatok meg: Lupin professzor vérfarkas. Az éjjel átalakult, és szabadon kószált a birtokon… Persze most már csomagol.
— Csomagol? — kapta fel a fejét Harry. Ezúttal nem kellett színlelnie a döbbenetet. — Miért?
Hagrid csodálkozva nézett rá.
— Hogyhogy miért? Hát azért, mert elmegy… Azonnal benyújtotta a felmondását.
Harry talpra szökkent.
— Beszélek vele — fordult barátaihoz. — De ha már felmondott…
— Nem érdekel. Akkor is beszélnem kell vele. A toronyban találkozunk.
Lupin szobájának ajtaja nyitva volt. A professzor már összecsomagolta ingóságai nagy részét. A kákalag akváriuma üresen ásított, s mellette ott feküdt a jól ismert viharvert bőrönd. Maga Lupin épp az íróasztala fölé hajolva tanulmányozott valamit, amikor Harry kopogtatott az ajtófélfán.
— Láttam, hogy jössz — nézett fel mosolyogva a professzor, és az asztalon heverő pergamenlapra bökött. Az a Tekergők Térképe volt.
Harry nyelt egyet.
— Most beszéltem Hagriddal — szólt. — Azt állítja, hogy a tanár úr benyújtotta a felmondását. Igaz ez?
— Sajnos igen — felelte Lupin, és hozzálátott, hogy kiürítse az íróasztal fiókjait.
— De hát miért? Hiszen senki nem vádolja azzal, hogy segített Siriusnak!
Lupin az ajtóhoz lépett, és becsukta Harry mögött.
— Valóban nem. Dumbledore elhitette Caramellel, hogy csak rajtatok akartam segíteni. — Lupin sóhajtott. — Ez már sok volt Perselusnak, főleg azok után, hogy lecsúszott a Merlin-díjról. Így aztán a reggelinél véletlenül megemlítette a diákjainak, hogy vérfarkas vagyok.
— De hát ezért még nem kell felmondania!
Lupin keserűen elmosolyodott.
— Holnap ilyenkor Dumbledore asztala már tele lesz az aggódó szülők leveleivel. Eszük ágában sem lesz hozzájárulni, hogy egy vérfarkas tanítsa a gyereküket… és a tegnap esti események után kénytelen vagyok igazat adni nekik. Kész csoda, hogy nem történt tragédia… Ez nem fordulhat elő még egyszer…
— Maga az egyik legjobb tanár ebben az iskolában! — csattant fel szenvedélyesen Harry. — Ne menjen el!
Lupin nem feleit, csak a fejét rázta. Újra az íróasztalhoz lépett, és folytatta a fiókok kiürítését. Harry lázasan töprengett valami meggyőző érven, de mielőtt megszólalhatott volna, Lupin folytatta:
— Reggel beszéltem az igazgató úrral. A szavaiból azt vettem ki, hogy többen is neked köszönhetik az életüket. Büszke vagyok rád, Harry. Mesélj a patrónusodról.
Harry csodálkozva nézett Lupinra.
— Honnan tud róla?
— Mi más kergette volna el a dementorokat? — mosolygott Lupin.
Harry elmesélte a történetet, s mikor a végére ért, Lupin újra elmosolyodott.
— Jól sejted — szólt —, apád valóban mindig szarvassá változott. Ezért is neveztük el Ágasnak.
Lupin bedobta az utolsó könyvet a bőröndbe, sorban betolta az íróasztal fiókjait, azután ismét Harryhez fordult.
— Tessék… visszahoztam neked a Szellemszállásról. — Átnyújtotta Harrynek a láthatatlanná tévő köpenyt, majd rövid habozás után a Tekergők Térképe után nyúlt. — Már nem vagyok a tanárod, semmi akadálya tehát, hogy ezt is visszaadjam neked. Biztos vagyok benne, hogy te és a barátaid nemegyszer hasznát veszitek még.
Harry átvette a térképet, és elvigyorodott.
— Egyszer azt mondta nekem, hogy Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas jó tréfának tartanák, ha sikerülne kicsalogatniuk az iskolából.
— Most is ezt mondom — felelte Lupin, és lehajolt, hogy becsukja bőröndjét. — James végtelenül csalódott lenne, ha a fia nem fedezné fel a kastélyból kivezető titkos alagutakat.
Kopogtattak az ajtón. Harry gyorsan betömködte a köpenyt és a térképet a talárja alá.
Dumbledore professzor lépett a szobába. Úgy tűnt, cseppet sem csodálkozik azon, hogy ott találja Harryt.
— A kocsi a kapunál várja, Remus — szólt.
— Köszönöm, igazgató úr.
Lupin a hóna alá vette a kákalag akváriumát, a másik kezével pedig felemelte a kopott bőröndöt.
— Nos… Isten veled, Harry — szólt mosolyogva. — Öröm volt tanítani téged. Biztosra veszem, hogy látjuk még egymást. Nem kell kikísérnie, igazgató úr, egyedül is boldogulok…
Harrynek az volt a benyomása, hogy Lupin a lehető leggyorsabban távozni szeretne.
— Ég áldja, Remus — köszönt el ünnepélyes-komolyan Dumbledore.
Lupin a térdével megtámasztotta az akváriumot, hogy kezet tudjon fogni az igazgatóval. Azután még egyszer Harryhez fordult, mosolyogva biccentett neki, és távozott.
Harry lezuttyant Lupin megürült székére, és a padlóra meredt. Csak akkor nézett fel újra, mikor a szoba ajtaja nyikorogva becsukódott. Dumbledore keze még a kilincsen volt.
— Miért lógatod az orrod, Harry? — kérdezte csendesen az igazgató. — Dagadnod kellene a büszkeségtől azok után, amit tegnap este véghezvittél.
— Nem sokat értem el vele — felelte keserűen Harry. — Pettigrew megszökött.
— Azt mondod, nem sokat értél el? — csóválta a fejét Dumbledore. — Nagyon tévedsz: mindent elértél, amit csak lehetett. Segítettél abban, hogy az igazság napvilágra kerüljön. Megmentettél egy ártatlan embert attól, ami még a halálnál is rettentőbb.
Rettentő. A szó egy emléket idézett fel Harry fejében. Hatalma rettentőbb lesz, mint valaha… Trelawney professzor jóslata!
— Igazgató úr kérem… tegnap, a jóslástanvizsgám végén Trelawney tanárnő… nagyon furcsa dolgokat mondott.
— Nocsak! — vonta fel a szemöldökét Dumbledore. — Úgy érted, hogy még a szokásosnál is furcsábbakat?
— Igen… Egyszer csak kifordult a szeme, és mély hangon kezdett el beszélni. Azt mondta, még éjfél előtt visszatér Voldemorthoz a régi szolgája… és a szolga segítségével Voldemort visszanyeri a hatalmát. — Harry Dumbledore-ra meredt. — Azután magához tért, és semmire nem emlékezett az egészből. Lehet, hogy… lehet, hogy ez egy igazi jóslat volt?
Dumbledore elismerően hümmögött.
— Nem kizárt, hogy tényleg az volt — szólt fejcsóválva. — Ki hitte volna? Ezzel kettőre emelkedne az igazi jóslatainak száma. Ideje fizetésemelést adnom neki…
Harry nem tudta mire vélni a gunyoros választ.
— De hát — hebegte —, de hát én magam akadályoztam meg, hogy Sirius és Lupin professzor megöljék Pettigrew-t! Én leszek a hibás, ha Voldemort visszatér!
— Szó sincs róla — felelte csendesen Dumbledore. — Hát semmit nem fogtál fel abból, amire az időnyerő tanít minket? A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni… A drága jó Trelawney professzor az élő példa erre… Nemes cselekedetet vittél véghez, amikor megmentetted Pettigrew-t.
— De ha egyszer segíteni fog Voldemortnak…!
— Pettigrew az életét köszönheti neked. A személyében olyan szárnysegédet küldtél Voldemortnak, aki az adósod. Ha egy varázsló megment egy másik varázslót a haláltól, sajátos szövetség jön létre köztük… És bizonyosra veszem, hogy Voldemort semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy a szolgája Harry Potter adósa legyen.
— Én nem akarok Pettigrew szövetségese lenni! — fakadt ki Harry. — Ő árulta el a szüleimet!
— Amiről most beszélünk, az az élet mágiájának legmélyebb, legkifürkészhetetlenebb titkai közé tartozik. Hidd el, Harry, eljön a nap, amikor örülni fogsz neki, hogy megmentetted Pettigrew életét.
Harry megpróbált elképzelni egy ilyen szituációt, de hiába. Dumbledore mintha olvasott volna a gondolataiban.
— Jól ismertem az édesapádat, Harry — szólt szelíden. — Közel állt hozzám, nemcsak amíg a Roxfortba járt, de későbbi életében is… Biztos vagyok benne, hogy hasonló helyzetben ő is megmentette volna Pettigrew-t.
Harry az igazgató szenébe nézett. Dumbledore nem fogja kinevetni… neki elmondhatja…
— Tegnap este… azt hittem, az apám idézte meg azt a patrónust. Úgy értem, amikor megláttam magam a tó túlsó partján… azt hittem, őt látom.
— Nincs ebben semmi különös — felelte komolyan Dumbledore. — Megdöbbentő, hogy mennyire hasonlítasz édesapádra — ezt biztos sokan mondták már neked. Csak a szemed más… a szemed az édesanyádé.
Harry a fejét rázta.
— Nem értem, hogy gondolhattam ilyen butaságot — motyogta. — hiszen meghalt.
— Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban? Az édesapád ott él benned, Harry, és meg is mutatkozik, valahányszor szükséged van rá. Mit gondolsz, miért épp egy szarvas jelenik meg, ha a patrónusodat szólítod? Tegnap este Ágas tért vissza közénk.
Harry kerekre nyílt szemmel meredt Dumbledore-ra.
— Sirius tegnap elmesélte nekem, hogyan lettek mindhárman animágusok — magyarázta mosolyogva az igazgató. — Rendkívüli teljesítmény — ahogy az is, hogy sikerült mindezt titokban tartaniuk előttem. Aztán eszembe jutott, milyen sajátos formát öltött az a patrónus, akit a Hollóhát elleni meccsen
Malfoy úrfira és a társaira küldtél. Egyszóval tegnap este valóban az apádat láttad, Harry… őt találtad meg önmagadban.
Azzal Dumbledore kiment a szobából, s Harry magára maradt örvényként kavargó gondolataival.
Harry, Ron, Hermione és Dumbledore professzor kivételével senki nem tudta, hogy pontosan mi is történt azon az estén, amikor Sirius, Csikócsőr és Pettigrew kereket oldottak a Roxfortból. Az utolsó napokban a legkülönbözőbb elméletek és magyarázatok terjedtek el az iskolában, de Harry egyetlen olyan változatot sem hallott, ami akár csak megközelítette volna az igazságot.
Malfoyt a legjobban Csikócsőr eltűnése bosszantotta. Meg volt győződve róla, hogy a hippogriffet Hagrid szöktette meg, és mérhetetlenül megalázónak érezte a tényt, hogy egy egyszerű vadőr túljárt az ő és az apja eszén. Percy Weasleyt nem érdekelte túlságosan a hippogriff, feltétlenül szükségesnek tartotta viszont, hogy állást foglaljon Sirius szökésének ügyében.
— Ha sikerül bekerülnöm a minisztériumba — hangoztatta fontoskodó arccal —, számos javaslatot fogok benyújtani a varázsbűnüldöző szervek munkájával kapcsolatban.
Hogy pontosan mit akar javasolni, azt csak a barátnője, Penelope tudta, ugyanis a bevezető mondat után — tartva a tervezet hosszadalmas kifejtésétől — mindenki más hanyatt-homlok elmenekült Percy közeléből.
Harry vigasztalhatatlan volt. A gyönyörű idő, az iskolát betöltő vidám zsivaj, Sirius csodával határos megmenekülése — mindez együtt sem volt elég hozzá, hogy jókedvre derüljön. Több dolog is nyomta a szívét — s az egyik természetesen Lupin kényszerű távozása volt.
A professzor összes tanítványa döbbenten fogadta a hírt. — Kíváncsi vagyok, kit küldenek a nyakunkra a jövő tanévben — füstölgött Seamus Finnigan.
— Talán egy vámpírt — vetette fel reménykedve Dean Thomas.
A másik dolog, ami ólomsúllyal nehezedett Harry lelkére, Trelawney jóslata volt. Újra meg újra eszébe jutott Pettigrew, s nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy az áruló talán már együtt szövögeti gonosz terveit Voldemorttal…
Mélabújának legfőbb oka azonban nem Lupin távozása és nem is Pettigrew szökése volt, hanem az a rémisztő tudat, hogy hamarosan vissza kell térnie a Dursley-házba. Visszasírta azt a röpke félórát, azt a csodálatos fél órát, mikor még azt hitte, hogy Sirius Blackhez, a szülei legjobb barátjához költözhet… az majdnem olyan jó lett volna, mint visszakapni az édesapját. Sirius távozásával ez a szép remény talán örökre szertefoszlott…
A vizsgák eredményét a tanév utolsó napján hirdették ki. Harry, Ron és Hermione mindenből átmentek. Harry nem győzött csodálkozni, hogy a bájitaltanvizsgája is sikerült, minél többet töprengett a problémán, annál szilárdabb meggyőződésévé vált, hogy érdemjegyét nem szaktanári, hanem igazgatói szinten határozták meg. Harry korábban azt hitte, Piton fokozhatatlan ellenszenvvel viseltet iránta — a kalandos este óta azonban belátta, hogy tévedett: Piton igenis tudta fokozni gyűlöletét. Valahányszor meglátta Harryt, pengevékony ajkai fenyegetően rángatózni kezdtek, és úgy nyújtogatta hosszú ujjait, mintha már a keze között érezné Harry torkát.
Percy az összes RAVASZ-án kitűnő osztályzatot kapott, Fred és George nagy nehezen összekapartak néhány R. B. F.-et. A Griffendél — elsősorban kviddicscsapatának káprázatos teljesítménye miatt — ebben az évben is elnyerte a házkupát. Ez többek között azzal járt, hogy a tiszteletükre az évzáró vacsorán piros és aranyszínű díszek kerültek a nagyterem falaira, s a lakomán a Griffendél asztalánál ülők mulattak a leghangosabban.
A nagy eszem-iszom olyan remek hangulatban folyt, hogy Harry — ha csak egy röpke órára is — minden gondját elfelejtette.
A Roxfort Expressz másnap délelőtt indult. A vonaton Hermione izgalmas hírekkel szolgált barátainak.
— Reggeli előtt beszéltem McGalagony professzorral. Megmondtam neki, hogy leadom a mugliismeretet.
— Miért? — hüledezett Ron. — Hiszen háromszázhúsz százalékos eredménnyel vizsgáztál belőle!
— Igen — sóhajtott Hermione —, de nem bírnék ki még egy ilyen évet. Az időnyerő teljesen kikészített. Vissza is adtam McGalagonynak. Mugliismeret és jóslástan nélkül rendes órarendet tudok összeállítani.
— Még mindig nem tudom elhinni, hogy képes voltál titkolózni előttünk — mondta szemrehányóan Ron. — Ha jól tudom, a barátaid vagyunk.
— Ígéretet tettem, hogy senkinek nem szólok róla — felelte nagy komolyan Hermione.
Harry eközben a kastély távolodó tornyait nézte. Két hosszú hónapig nem láthatja a Roxfortot…
— Ne vágj már ilyen savanyú képet, Harry! — szólt rá Hermione.
Harry összerezzent.
— Oh… csak a vakáción töprengtem — felelte gyorsan.
— Igen, igen, jó, hogy mondod — kapott a szón Ron. — Szeretném, ha nálunk nyaralnál. Megbeszélem anyáékkal, azután felhívlak. Most már tudom, hogyan kell használni a feletont…
— Telefon a neve, Ron — javította ki fejcsóválva Hermione. — Neked se ártana egy-két félév mugliismeret…
Ron eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
— Idén nyáron lesz a kviddics világkupa! Van kedved megnézni, Harry? Ha nálunk fogsz lakni, együtt mehetünk! Apa tud szerezni jegyeket a munkahelyén…
Ez az ötlet végre javított valamicskét Harry kedélyállapotán.
— Aha… szerintem Dursleyék szívesen megválnak tőlem… főleg ha eszükbe jut, mit műveltem Marge nénivel…
Harry ezek után már szívesen játszott néhány parti robbantósdit barátaival, s mikor megjelent a kupé ajtajában a büfékocsis boszorkány, kiadós — de persze csokoládémentes — ebédet vásárolt magának.
Akkor még nem sejtette, hogy az utazás további kellemes meglepetéseket is tartogat számára. Már benne jártak a délutánban, amikor…
— Harry — szólalt meg hirtelen Hermione. — Mi az ott?
Harry követte a lány tekintetét. A kupé ablaka mögött egy nagyobb fehér folt, s hozzábiggyesztve egy kicsiny, szürke valami lebegett. Harry felállt, és közelebb hajolt az üveghez. A valami egy kis bagoly volt, a fehér folt pedig egy — hozzá képest hatalmas — boríték. A madár olyannyira apró volt, hogy a vonat kavarta szél ide-oda dobálta. Harry gyorsan lehúzta az ablakot, kinyúlt, és elkapta a madarat. Olyan érzés volt, mintha egy tollas cikeszt szorongatna. Óvatosan bemenekítette a baglyot a vonatba. Az habozás nélkül Harry ülőhelyére pottyantotta a borítékot, majd vidáman röpködni kezdett a kupéban. Szemmel láthatóan büszke volt, hogy sikerült teljesítenie feladatát. Hedvig ránézett apró kollégájára, és gúnyos-lenézően csattintott a csőrével. Csámpás felült, és sárga szemét a kis bagolyra szegezte. Ron ezt baljós jelnek ítélte, és elővigyázatosságból elkapta a madarat.
Harry kezébe vette a borítékot. Az ő neve állt rajta. Gyorsan feltörte hát a pecsétet, szinte még ki sem húzta a teleírt pergamenlapot, máris felkiáltott:
— Siriustól jött!
— Micsoda? — hangzott fel Ron és Hermione kórusa. — Olvasd fel!
Kedves Harry!
Remélem, hogy levelemet még hazaérkezésed előtt kézhez kapod. Nem tudom, hogy a nagynénédék hozzá vannak-e szokva a bagolypostához.
Együtt bujkálunk Csikócsőrrel. Nem árulom el, hol, mert megeshet, hogy a levél illetéktelen kezekbe kerül. Van némi kétségem a bagoly megbízhatósága felől, de jobb postást nem találtam, és ez a példány lelkesen vállalta a feladatot.
Gondolom, a dementorok még mindig kutatnak utánam, de itt biztosan nem találnak rám. Azt tervezem, hogy hamarosan megmutatom magam néhány muglinak egy a Roxforttól távol eső helyen — akkor talán megnyugszanak a kedélyek a kastélyban.
Van valami, amit nem említettem Neked rövid találkozásunk alkalmával. Tőlem kaptad a Tűzvillámot.
— Tessék! — harsogta diadalmasan Hermione. — Megmondtam, hogy ő küldte!
— Igen, de eszében sem volt megátkozni a seprűt! — vágott vissza Ron. — Au!
Az apró bagoly mindeddig vidáman huhogott Ron tenyerében, most erősen belecsípett a fiú ujjába — sajátos jelét adva rokonszenvének.
A megrendelést a Te nevedben küldtem — Csámpás adta fel a bagolypostán —, de a vételárat a Gringotts hétszáztizenegyes széfjéből — a sajátomból — utaltattam át. Kérlek, tekintsd a seprűt utólagos, egybevont ajándéknak keresztapádtól mind a tizenhárom születésnapodra.
Ezúton szeretnék elnézést kérni Tőled, amiért megijesztettelek azon az estén, amikor eljöttél a nagynénédék házából. Akkor készültem útnak indulni észak felé, s előtte még szerettem volna egy pillantást vetni rád. Ne haragudj, hogy megrémítettelek.
Mellékelten küldök egy írást, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy kivetkező roxforti éved kellemesebben teljen. Ha szükséged van rám, azonnal értesíts. A baglyod megtalál.
Hamarosan újra írok.
Sirius
Harry kíváncsian belenézett a borítékba. Az még egy pergamenlapot rejtett. Mikor elolvasta az írást, egyszerre olyan melegség öntötte el, mintha egy hajtásra megivott volna egy nagyüveg forró vajsört.
Én, Sirius Black, Harry Potter keresztapja ezúton engedélyt adok rá, hogy a fent nevezett tanuló hétvégi látogatásokat tegyen Roxmorts faluban.
— Ha ez nem lesz jó Dumbledore-nak, akkor semmi! — rikkantotta vidáman Harry, majd újra a kezébe vette Sirius levelét. — Várjatok, utóirat is van…
Úgy gondoltam, átengedem a kis baglyot Ronnak, elvégre miattam veszítette el a patkányát.
Ron elkerekedett szemmel meredt a parányi madárra. — Tartsam meg? — motyogta tétován. Aztán Harry és Hermione nagy döbbenetére Csámpás orra alá dugta a baglyot.
— Mi a véleményed? — kérdezte. — Biztos, hogy bagoly? Csámpás barátságosan dorombolt. — Akkor jó — vidult fel Ron. — Megtartom.
Az út hátralevő részében Harry többször újraolvasta Sirius levelét. Még akkor is a kezében szorongatta a pergament, mikor leszállt a Roxfort Expresszről a King's Cross pályaudvaron, és barátaival együtt elhagyta a kilenc és háromnegyedik vágányt. A mugli világba lépve azonnal megpillantotta Vernon bácsit. Nagybátyja gyanakodva méregette a tőle pár lépésnyire álló Mr. és Mrs. Weasleyt. Mikor a tetejébe Mrs. Weasley a szeme láttára megölelte Harryt, lerítt az arcáról, hogy legszörnyűbb gyanúja igazolódott be.
— A világkupa ügyében majd még felhívlak! — kiáltotta Ron, mikor Harry búcsút intett neki és Hermionénak, s ládástul-baglyostul elindult Vernon bácsi felé.
A bácsi a tőle megszokott modorban üdvözölte nevelt fiát.
— Az meg mi? — reccsent rá, s a Harry markából kilógó pergamenre meredt. — Ha megint alá akarsz íratni velem valamit, azt ajánlom…
— Nem akarok — vágott a szavába Harry. — Ez csak egy levél a keresztapámtól.
— A keresztapádtól? — visszhangozta elképedve a bácsi. — Mióta van neked keresztapád?
— Amióta élek — felelte vidoran Harry. — Ő volt apa és anya legjobb barátja. Elítélték gyilkosságért, de meglógott a varázslók börtönéből, és most szökésben van. Megígérte, hogy tartani fogja velem a kapcsolatot… rendszeresen meg kell írnom neki, hogy jól megy-e a sorom…
Harry elégedett vigyorral nyugtázta a Vernon bácsi arcára kiülő tömény iszonyatot — s abban a biztos tudatban indult el a pályaudvar kijárata felé, hogy ez a nyár az eddigieknél sokkal, de sokkal kellemesebben telik majd…